2008. február 23., szombat

Hidegség - Testvérek koncert

Hit és tanítás

» Spe salvi – az újkori kereszténység önkritikája
16:23 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

A Spe salvi kezdetű enciklika filozófiai alapvetéseket tartalmazó első részének csúcspontja a 22. pont, amelyben a pápa arról beszél, hogy a modern világnak önkritikát kellene gyakorolnia a kereszténységgel folytatandó párbeszéd révén, de magának az újkori kereszténységnek is szüksége van erre az önkritikára, mert miközben csak a túlvilággal törődött, „megfeledkezett" a remény társadalmi dimenziójáról.


Amint arra az Osservatore Romano hasábjain Rosino Gibellini rámutatott („La Spe salvi tra modernitá ed escatologia", 2007. december 13.), a modernkori ideológiák bukását követő helyzetben XVI. Benedek ezzel lényegében felhívást intéz a mai kultúrához, hogy folytasson párbeszédet a keresztény gondolattal az emberiség jövőjére vonatkozó kérdésekről. Amit egyébként ő maga már meg is kezdett, például a Jürgen Habermas-szal folytatott müncheni vitával 2004-ben.


Az enciklika keresi a választ, miért vádolhatták a kereszténységet az újkorban azzal, hogy csak az egyéni üdvözüléssel és a túlvilági dolgokkal törődik. A Szentatya szerint ez összefügg azzal az átalakulással, amelyen a keresztény remény átment az utóbbi néhány évszázad alatt. A túlvilági hit a haladásba vetett hitté alakult, és a remény immár az ember által megvalósított földi paradicsomra - vagyis az értelem és a szabadság uralmára - irányult. Ennek a gondolatnak a két megvalósulási formáját, a felvilágosodást (Spe salvi, 18-19.) és a marxi tételekből fakadó kommunizmust is kritikával illeti a Pápa (Spe salvi, 20-21).

A remény átalakulásának, illetve az ideológiák okozta torzulásának leírása után fogalmazza meg XVI. Benedek, hogy mind az újkornak, mind az újkori kereszténységnek szüksége van arra, hogy újragondolja önmagát. Az előbbinek a kereszténység remény-felfogása segítségével, az utóbbinak pedig önmaga újrafelfedezése révén.

„Szükség van - írja a Pápa - az újkor önkritikájára a kereszténységgel és az ő remény-felfogásával folytatott párbeszéd révén. Ebben a párbeszédben a keresztényeknek is - a saját ismereteik és tapasztalataik összefüggésében - újra meg kell tanulniuk, miben is áll valójában az ő reményük, mi az, amit nyújtani tudnak a világ számára, és mi az, amit nem. Szükséges, hogy az újkor önkritikájához illeszkedjék az újkori kereszténység önkritikája is, aminek mindig újra meg kell tanulnia megértenie önmagát a gyökereitől kezdve." (Spe salvi, 22.)

De miért kellene a modernkori kereszténységnek önkritikát gyakorolnia? A Szentatya utal Henri de Lubac egyik művére (Catholicisme. Aspects sociaux du dogme), aki rámutat, hogy a kereszténység által hirdetett reményt az újkor során egyre keményebb kritikával illették, amiért az úgymond a világot magára hagyja nyomorában és a pusztán egyéni üdvösség tanításába menekül. Ezzel szemben de Lubac az egyházatyák teológiája segítségével bemutatja, hogy a Bibliában az üdvösséget mindig is közösségi értelemben vett valóságnak tartották. A bűn az egységet, a választott nép egységét töri szét, a megváltás pedig ennek a töredezettségnek a megszűntét jelenti.
Mivel az újkor során az üdvösséget a haladástól kezdték várni, a magánszférába szorult hitből a túlvilág utáni puszta vágyakozás lett, s így az evilági lét szempontjából „jelentéktelenné" vált. Benedek pápa szerint ez a szemlélet igencsak „meghatározónak bizonyult az újkor számára, és kihat a hit jelenleg tapasztalható válságára is, ami konkrétan mindenekelőtt a keresztény remény válsága" (Spe salvi, 17).

Tehát a modern kori kereszténység „a tudomány világformáló sikereivel szembesülve nagyrészt csakis az egyénre és az ő üdvözülésére összpontosított". Ezáltal viszont „leszűkítette reményének horizontját, és nem ismerte fel elégséges mértékben feladata nagyságát sem", mégha jelentőset alkotott is az ember nevelése, a gyengék és szenvedők gondozása terén (Spe salvi, 25).

A Szentatya nem véletlenül a kereszténység egészét emlegeti, s nem csupán a katolikus egyházat. Valamiképpen ugyanis mindegyik keresztény felekezetben végbement ez az „elfordulás" a világ kollektív sorsától és az egyéni üdvözülésre történő összpontosítás. Ugyanakkor nem egy konkrét teológiai irányzatot kíván ezzel elítélni XVI. Benedek - mutatott rá egy írásában Luigi Accattoli -, tehát nem értelmezhetők szavai az egyházon belüli modernizmus kritikájaként sem, hiszen a kérdést az egész újkor, tehát az utóbbi mintegy öt évszázad problémájaként írja le.

A Spe salvi ezzel szemben elsősorban a keresztény remény közösségi, szociális jellegét kívánja kidomborítani, az egyház társadalmi tanításának mintegy filozófiai alapvetését adva a remény szemszögéből nézve. A Vatikán napilapjának idézett cikke ezért is mutat rá, hogy ez az önkritika tulajdonképpen már el is kezdődött, ám a modern teológia legfőbb feladata ennek a folytatása: az emberiség reményeinek összeegyeztetése az üdvösség tudatával.

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír

2007. december 18., kedd

» Az evangelizáció kötelessége
22:10 | Hit és tanítás | Római Kúria | vatikanifigyelo | 0 komment

A Hittani Kongregáció december 14-én nyilvánosságra hozott legújabb dokumentuma szerves része annak a pápai törekvésnek, hogy a II. Vatikáni Zsinat döntéseivel kapcsolatban született egyes félreértéseket tisztázzon, s amely korunk legnagyobb kihívásának a relativizmust tartja. A jegyzék alapvetően a Redemptoris missio enciklika, az Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, az Ad gentes zsinati zsinati határozat és a Dignitatis humanae zsinati nyilatkozat tanítására épül.

Az evangelizáció egyes vonatkozásairól szóló doktrinális jegyzék" egy olyan téves koncepciót ítél el, ami egyházi körökben is igen elterjedt. Miszerint, úgymond nem is kell tulajdonképpen „téríteni". Nem kell megkísérelni a nem katolikusokat, illetve a nem keresztényeket az Egyház tagjaivá tenni, hanem elég csupán arra buzdítani őket, hogy éljenek hűségesen saját vallásuk és lelkiismeretük szerint, hiszen Isten az Egyházon kívül is képes üdvözíteni őket.

Ez az elképzelés egyrészt a vágykeresztség fogalmának félreértelmezéséből fakad, másrészt a nyugati civilizáció világában elterjedt „politikailag korrekt" hozzáállásból. Eszerint az evangelizáció, vagyis Jézus Krisztus hirdetése sértené az emberek szabadságát, valamiféle „erőszak" volna velük szemben. Pejoratív kifejezéssel élve: prozelitizmus.

A doktrinális jegyzék rámutat ennek az elképzelésnek a téves voltára. Egyrészt antropológiai, másrészt egyháztani oldalról. Egyfelől ugyanis ha hisszük Krisztusról, hogy ő az egyedüli Üdvözítő, akkor önző dolog ezt a szükséges tudást nem megosztani embertársainkkal. És nem is humánus, hiszen azt az örömöt tagadjuk meg tőlük, amit mi az Egyházban megtapasztalunk. Nem elég arra gondolni, hogy ha tisztességgel élik saját hitüket, majd a végén Isten kegyelméből úgyis üdvözülnek: hiszen akkor közben nélkülözniük kell Jézus barátságát, amit pedig hitünk legszebb ajándékának tartunk.

Másfelől pedig a missziós tevékenység révén nem egy „hatalmi nyomásgyakorló csoport" terjeszkedik, hanem Krisztus barátainak társasága növekszik. És mint hisszük, az Egyház a világ megszentelésének is eszköze, ami Isten országának építését szolgálja. Az Isten országát nem lehet elválasztani az Egyháztól - amint azt már II. János Pál kijelentette a Redemptoris missio enciklikában.

A vallásszabadság tiszteletben tartása nem egyenlő az igazság iránti közömbösséggel, hiszen az maga volna a relativizmus. Ismeretes, hogy XVI. Benedek éppen a vallásszabadság ezen téves értelmezéséről is szólt a Római Kúriához intézett 2005-ös karácsonyi beszédében (aminek ismerete pápasága helyes olvasatához elengedhetetlen). Másképpen fogalmazva: amellett, hogy tiszteletben tartjuk mások hitét és lelkiismeretét, még nem mondhatunk le arról a keresztény kötelességről, hogy hirdessük Krisztust - s nemcsak példánkkal, de igehirdetéssel is. Azt ugyanis a helyesen értelmezett vallásközi párbeszéd sem feltételezi.

A keresztények egységének keresése iránti elkötelezettség sem járhat azzal, hogy elhallgatjuk az igazságot. Tiszteletben kell tartani a nem katolikus keresztények hagyományait, nem szabad erőszakosan „nyomulni" (ld. prozelitizmus), de az ún. új evangelizáció nekik is szól. Azoknak befogadása a katolikus Egyházba, akik ezt kérik, természeténél fogva különbözik az ökumenikus párbeszédtől, de nem áll vele ellentmondásban - mutat rá a doktrinális jegyzék.

Az evangelizációhoz - vagyis, hogy Krisztus örömhíréről halljon - minden embernek joga van. Ezen jognak megfelel az Egyház azon kötelessége, hogy hirdesse az evangéliumot minden népnek. Ez az „Evangelizáció egyes kérdéseiről szóló doktrinális jegyzék" alapvető mondanivalója.

kísérőlevél, amivel William Levada bíboros prefektus még októberben megküldte a jegyzéket a püspöki konferenciák elnökeinek, udvarias felszólítást is tartalmaz a püspököknek címezve: „tegyenek meg mindent, hogy biztosítsák ezen dokumentum kedvező fogadtatását a papok, a szerzetesek és a világi hívők körében". A Pápa jóváhagyását is bíró doktrinális jegyzék ugyanis „a benne tárgyalt kérdések tekintetében normatív viszonyítási pontként fog szolgálni".

2007. december 13., csütörtök

» Spe salvi – a jó rendszerek sem elegendők a boldogsághoz
6:52 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 2 komment

Nemcsak a haladás nem tudja garantálni a boldogságot, de az nem valósítható meg pusztán struktúrák révén sem, bármennyire jók legyenek is azok. Az etikai tudat nem halmozódik az idők során úgy, mint a technikai tudás: az ember szabadsága mindig új és ezért mindig saját magának kell meghoznia döntéseit. Minden generációnak ki kell alakítania saját struktúráit. Ha ugyanis csak a mások által meghozott döntésekre hagyatkoznánk, nem volnánk valójában szabadok.

Nem elég jó struktúrákat, jól működő rendszereket létrehozni, biztosítani kell, hogy az emberek szabadon, benső meggyőződésből fakadóan tudjanak mellettük dönteni. Akaratuk ellenére - mintegy „kívülről" - nem lehet ugyanis „megváltani" az embereket. XVI. Benedek szavai a felvilágosult abszolutisták történelmi példáján okulva figyelmeztetésül szolgálhatnak a mai „népboldogítók" számára is.

* * *

„Az emberi dolgok helyes elrendezése, a világ erkölcsi jóléte sosem garantálható egyszerűen struktúrák révén, akármennyire értékesek legyenek is. Ezek a struktúrák nem csupán fontosak, de szükségesek is. Mindazonáltal az ember szabadságát nem iktathatják ki, nem is szabad kiiktatniuk. A legjobb struktúrák is csak akkor működnek, ha egy adott közösségben léteznek élő meggyőződések, amik képesek kiváltani az emberek szabad hozzájárulását a közösség rendjéhez. A szabadságnak szüksége van meggyőződésre; a meggyőződés nem önmagától létezik, hanem mindig újra meg újra közösen kell megszerezni."

„Minthogy az ember mindig szabad marad, és szabadsága mindig törékeny is, nem fog soha sem megvalósulni ezen a világon a jó véglegesen konszolidált uralma. Aki egy visszavonhatatlan, örökre szóló jobb világot ígér, hamisan ígér; megfeledkezik az ember szabadságáról. A szabadságot mindig újra és újra meg kell nyerni a jó számára. A jóhoz való szabad csatlakozás sosem egyszerűen magától alakul ki. Ha léteznének olyan struktúrák, amik végérvényesen rögzítenék a világ egy meghatározott - jó - állapotát, azok az ember szabadságának tagadásával járnának, és emiatt végső soron egyáltalán nem volnának jó struktúrák."

„A meg-megújuló fáradságos keresés, hogy helyes rendszert biztosítsanak az emberi dolgoknak, minden generáció számára feladat marad; sosem mondható egyszerűen bevégzett feladatnak. Minden generációnak azonban hozzá kell járulnia ahhoz, hogy meggyőző módon szabad és jó rendszert alakítson ki, ami iránymutatással szolgálhat a következő generáció számára az emberi szabadság helyes használatára. És ezáltal - az emberi korlátokon belül - egy bizonyos garanciát is nyújtsanak a jövőre nézve. Másszóval: a jó struktúrák segítenek ugyan, de egyedül nem elegendőek. Az embert soha nem lehet egyszerűen kívülről megváltani."

(Spe salvi, 24-25.)

(VF-fordítás)

2007. december 12., szerda

» Béke világnapja: „Az emberiség családja a béke közössége”
17:01 | Diplomácia | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

1968 óta újévkor a pápa külön üzenetben fordul az állam- és kormányfőkhöz, illetve a nemzetközi kapcsolatok szereplőihez, hogy a katolikus egyház által ünnepelt béke világnapja alkalmából megossza velük a békére vonatkozó elvi és gyakorlati meglátásait.

Az üzenet egyaránt szól a békével kapcsolatos elméletekről, az egyház vonatkozó tanításáról, illetve ennek az egyes aktuális nemzetközi kérdésekre vonatkoztatásáról.

A 2008-as üzenet párhuzamba állítja a családot és a nemzetközi közösséget. Az egészséges családi élet éppen olyan értékekről szól, amilyenek a tágabb közösségeken belüli, sőt a nemzetek közötti kapcsolatok esetében is elengedhetetlenek. Ezért a család intézménye elleni támadások, illetve annak akár nem célzatos gyengítése is közvetve a békét veszélyeztetik: „aki akár tudattalanul is ellenzi a család intézményét, az egész közösség békéjét, a nemzetiét és a nemzetköziét egyaránt törékennyé teszi", illetve: „mindaz, ami hozzájárul az egy férfi és egy nő házasságán alapuló család gyengítéséhez, mindaz, ami közvetlenül vagy közvetetten gátolja az új élet felelős befogadására való készségét, mindaz, ami akadályozza azon jogában, hogy a gyermekek nevelésének elsődleges felelőse legyen, a béke útjában álló objektív akadályt képez".

Más megnyilatkozásaihoz hasonlóan XVI. Benedek ebben az üzenetében is hangsúlyozza a természetes erkölcsi törvény fontosságát. A természettörvény közös öröksége az egész emberiségnek, és az emberi értelem képes azt felismerni. Ezért a kultúrák és vallások közötti párbeszéd alapjául szolgálhat: „a kulturális különbségeken túlmutatva lehetővé teszi az emberek számára, hogy megértsék egymást a jó és a rossz, az igazságos és az igazságtalan kérdésében".

Ennek alátámasztásaképpen felhívja a figyelmet, hogy a természettörvényben foglalt értékek egyébként ma is jelen vannak „a nemzetközi megállapodásokban, az egyetemesen elismert joghatóság formáiban, illetve a nemzetközi humanitárius jog alapelveiben, amiket az egyes államok törvénykezése és a nemzetközi szervezetek alapszabályai is magukévá tettek" - „Az emberiség nem törvény nélküli."

Ezért is elengedhetetlennek tartja, hogy a nemzetközi jog a természetes erkölcsi törvény elveire, mint stabil és általános alapra épüljön, különben kiszolgáltatott lesz a „törékeny és ideiglenes konszenzusoknak".

Az üzenet reagál néhány, a nemzetközi napirenden szereplő konkrét kérdésre is.

A környezetvédelem kapcsán figyelmeztet, hogy a földet és a természetet „felelős szabadsággal" kell használni, az ökológiai egyensúlyt tiszteletben tartva. A vonatkozó döntésekben a párbeszédet szorgalmazza az egyoldalú döntésekkel szemben, s különösen is az energiaforrások differenciálása és az energiahatékonyság növelése érdekében szükséges a párbeszéd. Ellenben óvatosságra int, nehogy a környezetvédelem ideológiává legyen, és elhamarkodott következtetésekre jussanak e téren.

A gazdasági fejlődéssel összefüggésben a természeti erőforrások „bölcs felhasználását" és a gazdagság „méltányos elosztását sürgeti. Rámutat, hogy újra kell gondolni a jelenlegi fejlődési modellel járó kimagasló fogyasztási szinteket, másfelől biztosítani kell az energiaforrások differenciálásába és felhasználásuk hatékonyságának javításába történő a megfelelő befektetéseket". Figyelmeztet, hogy a gazdasági élet szervezésének nem szabad kizárólag „az azonnali haszon nyers törvényeit" követnie, mert az „embertelennek bizonyulhat".

Végül a leszerelés vonatkozásában közvetetten utal az iráni kérdésre: „a nukleáris fegyvereket birtokló államok szaporodása igazolt félelmeket kelt minden felelős személyben". Emellett aggasztónak tartja „a fegyverkezési versenyben részt vevő államok számának növekedését" és sürgeti „a létező nukleáris fegyverek folyamatos és egyeztetett megsemmisítésére" irányuló a tárgyalások újraindítását, valamint a „hatékony leszerelésre irányuló konkrét megállapodások" keresését.

(Az üzenet bővebb elemzése olvasható a Magyar Kurír honlapján.)

2007. december 11., kedd

» Spe salvi – a haladás bírálata
6:49 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 4 komment

Miben remélhetünk? Ez a Spe salvi egyik lényegi kérdése. Amint azt XVI. Benedek is bemutatja, a modern embernél a haladásba vetett hit vette át a keresztény reménység helyét. Felmerül hát a kérdés, mit is jelent valójában az, hogy „haladás", mivel kecsegteti az embert, és mivel nem?

„Már a XIX. században megjelent a haladásba vetett hit bírálata. A XX. században aztán Theodor W. Adorno drasztikusan fogalmazta meg a haladásba vetett hit problematikus voltát: a haladás, ha közelebbről megvizsgáljuk, valójában a parittyától az óriásbombáig ívelő fejlődés. Ez ténylegesen egy olyan oldala a haladásnak, amit nem szabad letagadni. Másként megfogalmazva: nyilvánvaló, hogy a haladás kétértelmű. Kétségtelenül új lehetőségeket biztosít a jóra, de a rossz előtt is hatalmas lehetőségeket nyit meg, olyan lehetőségeket, amilyenek korábban nem léteztek. Mindannyian tanúi vagyunk, hogyan válhat, és vált is rossz kezekben a haladás valójában a rosszban való szörnyű előrehaladássá. Ha a technikai haladás nem társul haladással az ember etikai fejlődésében, a belső ember növekedésével (vö. Ef 3,16; 2 Kor 4,16), akkor az nem is haladás, hanem fenyegetés az ember és a világ számára."

(Spe salvi, 22.)

(VF-fordítás)

2007. december 10., hétfő

» Spe salvi – A haladásba vetett hit korlátai
16:48 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

Spe salvi kezdetű enciklikájában XVI. Benedek azt is vizsgálja, hogyan alakult át a remény keresztény fogalma az újkor folyamán. Megállapítja, hogy annak helyét az értelem és a szabadság elsődlegességére alapuló haladásba vetett hit vette át. Ám mindkét politikai megvalósulási formája, a francia forradalom, illetve a marxizmus alapvető tévedésekre épült.

Az újkorban a nagy földrajzi és tudományos felfedezések, az újabb és újabb találmányok következtében az ember képessé vált, hogy értelmezze a természetet, és irányítása alá vonja. Ebből fakadt az a következtetés is, hogy helyreállítható az ember uralma a természet felett, ami még a bűnbeeséssel veszett el. Az „elveszett Paradicsomot" a modern ember tehát immár nem a Jézus Krisztusba vetett hittől várta, hanem a tudományra alapuló gyakorlattól. Persze nem a hitet tagadta, de annak jelentősége megváltozott, áttevődött a magánszféra és a túlvilági dolgok szintjére, vagyis a világ számára valamiképpen jelentéktelenné vált. A remény ezáltal új formát öltött: a haladásba vetett hitté alakult.

A haladás gondolatának középpontjába két meghatározó kategória került: az ész/értelem és a szabadság. A haladás alatt az értelem mindinkább kiteljesedő uralmát értették, ami egyben szabadulást jelent minden függőségtől, vagyis haladás a tökéletes szabadság felé. A szabadság pedig annak ígérete, hogy az ember megvalósíthatja önmaga teljességét.

Mindkét fogalomnak, a szabadságnak és az értelemnek is van politikai vonatkozása. Az ész uralmára úgy tekintenek, mint „a teljesen szabaddá vált emberiség új állapotára". Világos, hogy mindkét fogalom „hatalmas robbanóerejű forradalmi potenciált hordoz".

Ez a remény két fázisban nyert politikai megvalósulást, ami a Pápa szemében igen fontos a keresztény remény fogalmának fejlődése szempontjából is. Először is a francia forradalom kísérlet volt arra, hogy immár politikai formában is megvalósítsa az ész és a szabadság uralmát. „A felvilágosult Európát kezdetben elbűvölték ezek az események, de a fejlemények láttán aztán el kellett kezdenie új módon gondolkodnia értelemről és szabadságról."

A XIX. században is a haladásba vetett hit jelentette az emberi remény új formáját, és továbbra is az értelmet és a szabadságot tekintették vezércsillaguknak a remény útján. A technikai fejlődés és az iparosodás azonban hamarosan teljesen új társadalmi helyzetet teremtett. Megszületett az ipari munkások rétege és az ún. proletariátus, aminek nyomorát Friedrich Engels „felkavaró módon mutatta be", és ennek nyomán világossá vált, hogy az egész polgári társadalmi rendet meg kell változtatni: a haladásnak a kis lépések után egy forradalmi ugrásra volt szüksége. Ekkor Karl Marx megértve a kihívást, „megkísérelte elindítani ezt az új nagy, és elgondolásai szerint végleges történelmi lépést az üdvözülés felé - annak irányába, amit Kant 'Isten országaként' jelölt meg".

„Minthogy szertefoszlott az odaát igazsága, immár az ideát igazságának érvényre juttatásáról volt szó. Az ég kritikája átalakult a föld kritikájává, a teológia bírálata a politika bírálatává. A jobb, a véglegesen jó világ felé történő haladás nem csupán a tudományból fakad, hanem a politikából - egy tudományosan kigondolt politikából, ami képes felismerni a történelem és a társadalom struktúráját, s így a forradalom irányába mutat." Marx precízen, ám egyoldalú részrehajlással írta le saját korának helyzetét, és nagy elemzőképességével megmutatta a forradalom felé vezető utat. Sőt, a kommunista kiáltványból születő párt révén a gyakorlatban is elindította azt. „Ez az ígéret, az elemzés élességének és a radikális változáshoz szükséges eszközök világos kijelölésének köszönhetően csábító volt és mindmáig újra és újra csábító."

Ám a forradalom győzelme után „kiderült Marx alapvető tévedése": nem mondta meg, hogyan tovább. Azt gondolta, hogy az uralkodó osztály megdöntésével és a termelési javak kisajátításával „megvalósult volna az Új Jeruzsálem". Leninnek rá kellett jönnie a forradalom győzelme után, hogy mestere írásaiban nem található semmilyen iránymutatás a folytatásra vonatkozóan. Csupán a köztes állapotról beszélt, a proletárdiktatúráról, „amit nagyon is jól ismerünk, és tudjuk azt is, mi fejlődött ki belőle: nem egy egészséges világot szült, hanem elkeserítő pusztítást hagyott maga mögött".

Marx alapvető tévedése abban áll, „megfeledkezet arról, hogy az ember mindig ember marad. Megfeledkezett az emberről és megfeledkezett szabadságáról. Megfeledkezett arról, hogy a szabadság mindig szabadság marad, és a rosszra is irányulhat. Azt hitte, ha egyszer rendbe teszik a gazdaságot, minden rendben lesz. Igazi tévedése a materializmus: az ember ugyanis nem csupán a gazdasági körülmények terméke és nem lehet pusztán kívülről megváltani, kedvező gazdasági körülmények megteremtésével."

(Spe salvi, 16-21.)

(VF-fordítás)

2007. december 6., csütörtök

» A Pápa és az NGO-k – szó sincs az ENSZ elleni támadásról
6:54 | Diplomácia | Hit és tanítás | Szemle | vatikanifigyelo | 0 komment

December elején a Szentszék első alkalommal hívta össze azokat a nemkormányzati szervezeteket, amelyek a Katolikus Egyház tanítást követve tevékenykednek a nemzetközi porondon. A találkozó célja persze az volt, hogy ezen NGO-k tevékenységét valamiképpen összehangolják, és együttműködésre késztessék őket fontos célok érdekében. Mondhatni a Vatikán civilkapcsolati stratégiájának első lépéseinek lehettünk tanúi. Merthogy a katolikus elveket valló civil szervezetek a társadalom és a nemzetközi élet lényegében minden szegmensében jelen vannak, és jelentős szerepet játszanak.

A résztvevőket kihallgatáson fogadta a Szentatya is. Beszédét a sajtó - elsősorban az olasz, de nyomában persze más országoké is, így az egyik magyar napilap is - az ENSZ elleni támadásként értelmezte. Szerintük a Pápa etikai relativizmussal vádolta a világszervezetet, úgymond azért, mert szelektíven védelmezi az emberi jogokat, tehát támogatja az abortuszt és az óvszerhasználatot.

Aki figyelemmel kíséri a Szentszék külpolitikáját tudja, hogy kevesen vannak, akik nagyobb elkötelezettjei az Egyesült Nemzetek Szövetségének. A pápák minden fontosabb nemzetközi témájú beszédükben kiállnak tevékenysége mellett, és támogatásukról biztosítják. Sőt sürgetik, hogy az államok megfelelő eszközöket és hatáskört biztosítsanak számára. A szavak mellett konkrét kiállás is tanúsítja elkötelezettségüket. Nemcsak hogy a Szentszék részt vesz - megfigyelői státusban - a világszervezet munkájában, hanem VI. Pál egy alkalommal, II. János Pál pedig kétszer is felszólalt közgyűlésén. XVI. Benedek pedig jövő áprilisban keresi fel a New York-i székházat s mond ott beszédet.

A mostani polémia hátterében tehát más áll. Egészen pontosan a média szenzációéhsége - vagy egyenesen hátsó szándékai. Anélkül, hogy figyelmesen tanulmányoznák a Pápa szavait, egyes kifejezéseket kiragadva botrányt kreálnak. Persze most rögtön elszaladtak az ENSZ-hez is, hogy mit szól XVI. Benedek „vádjaihoz". A szervezet szóvivője azonban korrektül leszögezte, hogy nincs vita a Szentszék és az ENSZ között. A pápai szóvivő pedig felszólította a sajtó képviselőit, hogy „ne lássanak támadást ott, ahol nincsen", illetve tartsák tiszteletben „a pápa szavainak betűjét és szellemét".

Mindezek után igenis érdemes megnézni, mit mondott a Szentatya a nemkormányzati szervezetek képviselőinek.

Mindenekelőtt méltatta a nemzetközi szervezetek szerepét. Leszögezte, hogy a kormányközi együttműködés „jelentősen hozzájárult egy igazságosabb nemzetközi rend megteremtéséhez". Megelégedésre ad okot, hogy a nemzetközi szervezetek tevékenysége eredményeképpen immár egyetemesen elismerik az emberi jogok jogi és politikai primátusát, vagy közösen vállalt célként tűzték ki a gazdasági és szociális jogok teljeskörű biztosítását a föld minden lakója számára, továbbá előmozdítják az igazságos gazdasági világrend megteremtésére irányuló kutatásokat, az utóbbi időkben pedig a környezet védelmét és a kultúrák közötti párbeszédet is. A felsorolásból nem lehet nem kiolvasni az ENSZ ún. Millenniumi Fejlesztési Céljainak (MDG) támogatását - de hát ezt a Szentszék eddig is hangoztatta állandó ENSZ-képviselője felszólalásai révén.

A Szentatya azonban ezúttal szóvá tette - nevek említése nélkül, hiszen egy általánosabb jelenségről van szó, ami nem elsősorban az ENSZ-t érinti - annak a „relativista logikának" elharapózását a nemzetközi vitákban, ami szerint a népek közötti békés együttélés egyetlen garanciáját az jelenti, ha „az emberre vonatkozó igazságnak és méltóságának" létjogosultságát tagadják, illetve kizárják „a természetes erkölcsi törvény elismerésére alapuló etikai cselekvés lehetőségét".

Hiszen ha nem a minden ember szívébe írt törvény adja az erkölcsi alapot, akkor a jognak és a politikának egy olyan felfogása válik uralkodóvá, melynek értelmében a nemzetközi normák egyedüli és végső forrását kizárólag az államok konszenzusa jelentené. Amiről pedig tudnivaló, hogy rövidtávú érdekek mozgatják és könnyen manipulálható ideológiai nyomásgyakorlás révén.

„Ezen relativista logika keserű gyümölcsei sajnos nyilvánvalóak a nemzetközi életben: elég arra a törekvésre gondolni, hogy emberi jogként fogják fel bizonyos egoisztikus életstílusok következményeit, vagy az érdektelenségre, ami a gyengébb népek gazdasági és szociális szükségleteit övezi, továbbá a humanitárius jog megvetésére és az emberi jogok szelektív védelmezésére."

Különösen az „egoista életstílusok következményeinek emberi jogként való beállítása" okozott felháborodást, hiszen a megfogalmazás egyértelműen az abortusznak az emberi jogok közé sorolására irányuló újabb nemzetközi törekvéseket rejti. A gyengébb népek gazdasági és szociális helyzete iránti érzéketlenség pedig legfőképpen a nemzetközi pénzügyi szervezetek - mindenekelőtt a Világbank - tevékenységére utalhat, ami tudvalevőleg az egyes országok pénzügyi helyzetét tartja szem előtt, tekintet nélkül az általa javasolt intézkedések társadalmi következményeire. A „szelektíven védelmezett emberi jogok" alatt pedig a vallásszabadság ügye melletti hiányos kiállást lehet sejteni.

A „humanitárius jog megvetése" megintcsak nem értelmezhető az ENSZ elleni támadásként, hiszen a világszervezet éppen annak legfőbb előmozdítója. Mint emlékezetes a Szemtszék az Egyesült Államokat kritizálta a Nemzetközi Büntetőtörvényszékből (ICC) való távolmaradása okán, a tavalyi libanoni háború kapcsán pedig élesen elítélte a humanitárius jog ott tapasztalt megsértéseit.

A fenti tendenciákat azért hozta fel a Pápa, hogy arra buzdítsa a katolikus nemzetközi szervezeteket: nagy kreativitásról tanúságot téve, konkrét kezdeményezések révén állítsák szembe a relativizmussal az ember veleszületett méltóságának igazságát.

2007. december 4., kedd

» Spe salvi – a szeretet váltja meg az embert
6:48 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 1 komment

„Nem a tudomány váltja meg az embert. Az ember a szeretet által lesz megváltott. Ez már a tisztán evilági téren is érvényes. Amikor valaki élete során megtapasztal egy nagy szerelmet, az a 'megváltás' egy pillanata, ami új értelmet ad az életének. Csakhamar azonban rájön, hogy a neki adott szeretet önmagában nem oldja meg élete problémáját. Törékeny szeretet ez. A halál lerombolhatja.

Az emberi lénynek szüksége van a feltétlen szeretetre. Szüksége van arra a bizonyosságra, ami azt mondatja vele: 'sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, mi Urunkban van' (Róm 8,38-39).

Ha létezik ez az abszolút szeretet a maga abszolút bizonyosságával, akkor, és csak akkor van az ember 'megváltva', bármi is történjék vele egyébként. Ezt értjük, amikor azt mondjuk: Jézus Krisztus 'megváltott' minket."

(Spe salvi, 26.)

(VF-fordítás)

2007. december 3., hétfő

» Spe salvi – a mindennapi reményeinket felülmúló reménység
6:27 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

"Az embernek számos - kicsi és nagy - reménye van nap mint nap, amelyek változók lehetnek életének egyes szakaszaiban. Néha úgy tűnhet, hogy ezek valamelyike teljesen kielégíti, és hogy nincs szüksége más reménységre. Fiatal korban ez lehet a nagy és megelégedett szerelem reménysége; egy bizonyos szakmai pozíció elérésének reménysége, az élet hátralevő részét meghatározó valamely siker. Amikor azonban ezek a remények megvalósulnak, világossá válik, hogy ezek valójában nem voltak a minden. Nyilvánvalóvá lesz, hogy csak valami végtelen lehet elégséges, valami ami mindig több lesz, mint amit bármikor is elérhet. Ebben az értelemben fejlesztette ki a modern világ a tökéletes világ megvalósításának reményét, ami a tudományos ismeretek és egy tudományosan megalapozott politika révén tűnt megvalósíthatónak. Így az Isten országának bibliai reményét az ember uralmának reménye váltotta fel, egy jobb világ reménye, ami az igazi 'Isten országa' lenne. Ez látszott végre a nagy és realisztikus reménynek, amire az embernek szüksége van. (...) De idővel világossá vált, hogy ez a remény mind távolabb kerül." (...) Nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy olyan remény, ami a szabadság ellen van, mert az emberi dolgok állapota minden generáció esetében az azt alkotó emberek újólagos szabad döntésétől függ.

„Szükségünk van a kisebb-nagyobb reményekre, amik nap mint nap haladásban tartanak minket. De a nagy reménység nélkül, ami minden mást felülmúl, mindez nem elégséges. Ez a nagy remény csak Isten lehet, aki átöleli a világot, és aki képes megkínálni és megajándékozni azzal, amit egyedül nem érhetünk el."

„Az Ő országa nem egy képzeletbeli odaát, ami a soha el nem érkező jövőben rejlik. Az Ő országa jelen van ott, ahol Őt szeretik és ahol az Ő szeretete elér minket. Csak az Ő szeretete adja meg annak lehetőségét, hogy nap mint nap józansággal kitartsunk, anélkül, hogy elveszítenénk a remény lendületét egy természeténél fogva tökéletlen világban. És az Ő szeretete ugyanakkor garancia számunkra, hogy létezik az, amit bizonytalanul megérzünk, és mégis bensőnkben várunk: az az élet, ami 'valóban' élet."

(Spe salvi, 30-31.)

(VF-fordítás)

2007। december 2., vasárnap


» Spe salvi – nem az anyag irányítja a világot
6:20 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

A korai keresztények olyan világban éltek, ahol a régi római vallásban már nem sokan hittek, amolyan „politikai vallássá" vált, széles körben elterjedt a filozófiai racionalizmus, miközben az istenséget a kozmikus erőkkel azonosították. Ez a világnézet ma, ha más módon is, de újra él. Ennek éppen ellenkezője a kereszténység - mutat rá XVI. Benedek a Spe salvi enciklikában.

„Nem a kozmosz elemei, az anyag törvényei irányítják végső soron a világot és az embert, hanem egy személyes Isten kormányozza a csillagokat, vagyis a világegyetemet. Nem az anyag törvényei és az evolúció mondják ki a végső szót, hanem egy értelem, akarat, szeretet - egy Személy. És ha ismerjük ezt a Személyt, és Ő ismer minket, akkor valóban nem az anyagi elemek elháríthatatlan hatalmáé a végső szó. Akkor nem a világegyetem és törvényei rabjai vagyunk, hanem szabadok vagyunk. (...) Az élet nem egyszerűen az anyag törvényeinek és véletlenszerűségének terméke, hanem mindenben és egyszerre minden felett áll egy személyes akarat, egy Lélek, aki Szeretetként nyilatkoztatta ki magát Jézusban."

(Spe salvi, 5.)

2007. november 30., péntek

» Spe salvi
17:40 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

„Spe salvi facti sumus - A remény által üdvözülünk, mondja Szent Pál a rómaiaknak, és nekünk is (Róm 8,24). A 'megváltás', az üdvözülés a keresztény hit szerint nem egyszerűen egy tény. Abban az értelemben kapjuk a megváltást, hogy reményt, megbízható reményt kaptunk, ami segít szembesülnünk a jelenünkkel. A jelen, mégha az egy fáradságos jelen is, akkor élhető és elfogadható, ha egy cél felé visz, és ha ebben a célban biztosak lehetünk, ha ez a cél olyan nagy, hogy megéri az út fáradalmait. S akkor rögtön felmerül a kérdés: milyen lehet ez a remény, ami igazolhatja azt a kijelentést, hogy belőle kiindulva, csupán azért, mert létezik, mi meg vagyunk váltva? És milyen megváltásról van itt szó?"

Ez XVI. Benedek második enciklikájának bevezetője. A dokumentumot a Szentatya délelőtt írta alá, és szövegét rögtön utána nyilvánosságra is hozták. Az enciklikában - a Deus caritas est-nél megfigyelhető rendnek megfelelően - először elméleti oldalról közelíti meg a remény kérdését. Megvizsgálja, hogyan jelenik az meg az Újszövetségben és az egyházatyáknál, majd bemutatja, milyen fejlődésen, módosuláson ment keresztül értelmezése a történelem során.

A remény eszmetörténetének bemutatása során nem mulasztja el a racionalizmus és a marxizmus kritikáját. Az egyik megalapozta az új hitet, ami a fejlődésben látja a jövőt, tehát a reményt. A marxizmus alapvető hibája pedig, hogy az ember nem csupán anyag, és szabadsága a jóra és a rosszra egyaránt megmarad. Szükség van tehát arra, hogy a reményről újra elgondolkodjunk. Ezt követően a Pápa leírja a keresztény remény jellemzőit, mintegy válaszként a modern kor félreértéseire. Ennek összefoglalását is adja az enciklika 30. pontjában.

A dokumentum második része a remény elsajátításának gyakorlásának „terepeit" mutatja be. Első helyen az imádságot, ami „a remény iskolája", majd a cselekvést és a szenvedést, végül pedig az utolsó ítélettel való szembesülést.

A Pápa tehát foglalkozik az örök élet kérdésével, mert hiszen a remény erre irányul. De a mai ember nem akar örökké élni, mert nem tudja, mit is jelent az az állapot. Kitér a Szentatya az üdvözülés és az elkárhozás, valamint a purgatórium témájára is. Főleg ez utóbbiakról manapság kevés szó esik. Mint mondja, Isten kegyelme és igazságossága egyaránt erős valóság, különben vagy az igazságérzetünk csalódna, vagy félnünk kellene tőle.

Az enciklika egy hosszú Mária-fohásszal zárul, XVI. Benedek szokása szerint, a dokumentum egyik legemelkedettebb, lírai elemeként.

Az enciklika első magyar összefoglalása olvasható a Vatikáni Rádió magyar honlapján.

2007. november 23., péntek

» Spe salvi – a második enciklika
17:47 | Aktualitás | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

Bejelentették a Vatikánban, hogy Szentatyánk következő enciklikája jövő pénteken jelenik meg. A hírek szerint András apostol ünnepére datálja XVI. Benedek, témája pedig a keresztény remény.

Kezdő szavai nyomán címe latinul így hangzik: „Spe salvi", ami a Rómaiakhoz írott levél 8. fejezetének 24. verséből vett idézet. A vers teljes szövege latinul a következő: „Spe enim salvi facti sumus; spes autem, quae videtur, non est spes; nam, quod videt, quis sperat?"


A hivatalos magyar Evangélium-fordítások ezt így adják vissza:

„Meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk." (Békés-Dalos-féle Újszövetség-kiadás)

„Mert megváltásunk még reménybeli." (Szent István Társulat fordítása)

„Mert üdvösségünk reménységre szól." (Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája - protestáns)

Korábban arról érkeztek hírek, hogy a Pápa egy szociális témájú enciklikán dolgozik, s lám, előbb mégis témájában inkább egy a „Deus caritas est" vonalába illeszkedő dokumentumot publikál. Lehet, hogy egy trilógia áll majd össze, ha e mostanit követően egy enciklikát a hitnek is szentel majd. Azonban a harmadik enciklika valószínűleg a szociális témájú lesz, ami szintén készülőben van, és talán a tél végén adja majd ki.

A jelek szerint Ratzinger pápa a mai helyzetben különösen is hangsúlyozni kívánja a remény fontosságát, amit talán a világ és az Egyház helyzete miatt tart indokoltnak (ez utóbbi kapcsán ld. 2005-ös nagypénteki elmélkedéseit).

2007. november 22., csütörtök

» Püspöki állásfoglalás a bejegyzett élettársi kapcsolatról
16:38 | Aktualitás | Hit és tanítás | Szemle | vatikanifigyelo | 0 komment

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia az alábbi nyilatkozatot adta ki a kormány által jóváhagyott és az Országgyűléshez benyújtott, „a bejegyzett élettársi kapcsolatról” szóló törvényjavaslat kapcsán.

A kormány által jóváhagyott és az Országgyűléshez benyújtott, „a bejegyzett élettársi kapcsolatról” szóló törvényjavaslat a Katolikus Egyház tanítása szerint veszélyes támadást jelent a társadalom alapvető intézménye, a család ellen. Nem csak az Egyház, nem csak a természeti törvény, de a magyar Alkotmány is azt vallja, hogy a család egy férfi és egy nő kizárólagos, a társadalom számára is hasznos életközössége, amelynek célja a házastársak java és az élet továbbadása.

Minden olyan kísérlet – mint a fent jelzett törvényjavaslat is –, amely a házasságon kívüli párkapcsolatokat, beleértve az egyneműek együttélését, a házasság intézményéhez kívánja közelíteni jogi eszközökkel, gyengíti a társadalom életerejét, veszélyezteti a fiatalok döntési szabadságát, valamint a felnövekvő gyermekek egészséges fejlődését.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia több alkalommal is hangsúlyozta, hogy a család az az alapvető emberi közösség, amely a személyes boldogság és a gyermekek nevelése szempontjából mással nem helyettesíthető, része a népek és az egész emberiség közjavának. A politikusoknak szem előtt kell tartaniuk a társadalom védelmét, és olyan jogszabályok létrehozásán kell fáradozniuk, amelyek erősítik a család intézményét és bátorítják a fiatalokat a felelősségteljes családalapításra és gyermekvállalásra.

Budapest, 2007. november 22.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

* * *

A kérdésről - az egyházi tanítással és a szentszéki megnyilatkozásokkal együtt - bővebben ld. a VF korábbi összeállítását:

A KATOLIKUS EGYHÁZ ÉS AZ ÉLETTÁRSI VISZONYOK JOGI ELISMERÉSÉNEK KÉRDÉSE

2007. október 31., szerda

» Gyógyszerészek szolgálatmegtagadása lelkiismereti alapon
23:15 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

Széleskörű visszhangot váltottak ki XVI. Benedeknek azon szavai, amelyeket nemrég a katolikus gyógyszerészek nemzetközi kongresszusa résztvevőihez intézett. Elvi és gyakorlati kérdéseket is érintett a Szentatya a gyógyszerészek erkölcsi felelősségének érvényre juttatása kapcsán. Persze most sem mondott újat, csak az Egyház mindenkori tanítását alkalmazta konkrét mai helyzetre. A szabadságra, a lelkiismeret szabadságára hivatkozott, ami bizonyos, a szabadságot zászlajukra tűző erőknél „kiverte a biztosítékot".

A Szentatya arra hívta fel a figyelmet, hogy az egészségügy minden szereplőjének, így a gyógyszerészeknek is erkölcsi felelősségük van saját szakterületükön. Szem előtt kell tartaniuk az olyan alapelveket, mint hogy az emberi személy soha sem használható tárgyként, például gyógyszerészeti kísérletek esetében. Minden kísérletnek az illető személy állapotának javulását kell céloznia. Emellett nem lehet egyes konkrét személyek kárára folytatni „az emberiség javának" keresését. Az orvostudomány az ember szolgálatára van, ha nem, akkor rideggé és embertelenné válik.

Hangsúlyosan szólt a Pápa arról, hogy a gyógyszerészeknek is felelőssége van az abortusz és az eutanázia terén. Nem lehet „érzésteleníteni a lelkiismereteket" - mondta. Azaz nem szabad elaltatni a lelkiismeret szavát olyan termékek forgalmazásakor és alkalmazásakor, amelyek például „megakadályozzák az embrió beágyazódását, vagy megrövidítik az emberi életet". Tehát a hívő gyógyszerésznek nem szabad azzal nyugtatgatnia lelkiismeretét, hogy ő közvetlenül nem okoz abortuszt senkinek, amikor ilyen hatású készítményt ad ki.

XVI. Benedek felvetette a lelkiismereti alapon történő „szolgálatmegtagadás" kérdését is a gyógyszerész szakmában:

„Az erkölcs területén az Önök szövetségének foglalkoznia kell a lelkiismereti alapon történő ellenkezés (objection de conscience) kérdésével, amely jogot ebben a szakmában is el kell ismerni, és amely lehetővé teszi, hogy ne működjenek közre, akár közvetlenül, akár közvetve olyan termékek kiszolgálásában, amelyek célja egyértelműen erkölcstelen, mint például az abortusz és az eutanázia."

Elemzők a Szentatya ezen szavait felhívásként értelmezték, hogy a hívő gyógyszerészek az abortuszt és eutanáziát okozó szerek forgalmazását lelkiismereti okokra való hivatkozással tagadják meg.

A Katolikus Egyház tanítása mindig is egyértelmű volt az abortusz és az eutanázia megítélésében. Ugyancsak határozott iránymutatással szolgál a hívők számára az ezen cselekedetekben való mindennemű közreműködés megtagadása terén. Ebben a lelkiismereti szabadsághoz való jog a keresztények segítségére siet, hiszen ezt az alapvető emberi jogot az államnak - különösen, ha demokratikusnak vallja magát - el kell ismernie. Tehát lehetővé kell tennie, hogy egészségügyi szakemberek lelkiismereti alapon ne működjenek közre abortuszban és eutanáziában. A Szentatya nem tett most sem mást, mint figyelmeztetett erre, illetve bátorított, hogy a katolikusok éljenek ezen természettörvény által garantált jogukkal.

A kérdés kapcsán fel kell idézni II. János Pál 1995-ös Evangelium vitae enciklikájának vonatkozó szakaszait:

Az abortusz és az eutanázia tehát olyan bűntettek, melyeket semmiféle emberi törvény nem törvényesíthet. Az ilyen jellegű törvények nem kötelezőek a lelkiismeretre, sőt azzal a súlyos kötelezettséggel járnak, hogy lelkiismereti alapon kell szembeszegülni velük. Az apostoli igehirdetés az Egyház kezdetétől fogva sürgette a keresztényeket arra, hogy engedelmeskedjenek a törvényes közhatalomnak, ugyanakkor komolyan figyelmeztette őket, hogy „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek". (...) Ha tehát egy törvény természete szerint igazságtalan - pl. az abortuszt vagy az eutanáziát engedélyez -, soha nem szabad alkalmazkodni hozzá, és nem szabad „részt venni egy ilyen törvényt támogató kampányban, sem rászavazni." (EV., 73.)

„A keresztények, mint minden jóakaratú ember, súlyos lelkiismereti kötelezettséggel arra hivatottak, hogy ne működjenek együtt olyan cselekményekben, melyek - bár a polgári törvény engedélyezi - ellenkeznek Isten törvényével. Erkölcsileg ugyanis soha nem szabad tudva és akarva együttműködni a rosszal. Ilyen együttműködés valósul meg, amikor a végrehajtott tett - természete szerint vagy a konkrét helyzetben keltett látszat szerint - közvetlen részvételnek minősül egy ártatlan emberi élet elleni cselekményben, vagy osztozás a főcselekvő erkölcstelen szándékában. Az ilyen együttműködés soha nem igazolható sem a másik szabadságának tiszteletbentartásával, sem arra való hivatkozással, hogy a polgári törvény engedélyezi és megkívánja; a személyesen végrehajtott tettekért ugyanis erkölcsi felelősséggel tartozunk, mely alól senki nem bújhat ki, s melynek alapján maga Isten fog megítélni valamennyiünket." (EV., 74.)

„Egy jogtalanság elkövetésében való részvétel visszautasítása nem csupán erkölcsi kötelezettség, hanem alapvető emberi jog is. Ha nem így volna, az embert személyi méltóságával természete szerint összeférhetetlen cselekményre kényszerítenék, és szabadságának - melynek igazi értelme és célja az igaz és a jó - lényege is veszélybe kerülne. Egy olyan lényeges jogról van szó tehát, melyet a polgári törvénynek biztosítania és oltalmaznia kell. Ezért az orvosok, az egészségügyi dolgozók, a kórházak, klinikák és szanatóriumok vezetői számára biztosítani kell az élet elleni cselekményekben való részvétel visszautasításának lehetőségét, mind a tanácskozás, mind az előkészítés és a végrehajtás szakaszában. Ha valaki lelkiismerete alapján tiltakozik, annak nemcsak a büntetőjogi, hanem bármiféle hivatásbeli, gazdasági, fegyelmi vagy törvényes rossz következménytől is mentesnek kell maradnia." (EV. 74.)

„Az igazságtalan törvényhozás az erkölcsös embereket gyakran állítja az együttműködés nehéz lelkiismereti problémája elé, mivel az embernek joga van ahhoz, hogy ne kényszerítsék erkölcsileg rossz cselekedetben való részvételre. A választás olykor fájdalmas és megkövetelheti az embertől, hogy föláldozzon bizonyos állást vagy lemondjon az őt törvényesen megillető előmenetelről." (EV., 74.)

A kérdésben különösen nagy a püspökök felelőssége, mint akiknek az Egyház tanítását - „akár alkalmas, akár alkalmatlan" - hirdetniük kell: „mindenekelőtt tőlünk várják - írja a Pápa -, hogy az élet Evangéliumának fáradhatatlan hirdetői legyünk; ránk van bízva, hogy őrködjünk annak a tanításnak a teljes és hűséges továbbadásán, amit ebben az enciklikában újra elmondtam, s keressük a módját, hogy a híveket megőrizzük minden ellentétes tanítástól." (EV. 82.)

XVI. Benedek szavai Magyarországra is eljutottak. Egy, a pápai intésnek megfelelően cselekvő patikáról szóló hír kapcsán rögtön maga az egészségügyi miniszter is megszólalt: „Horváth Ágnes szerdai sajtótájékoztatóján elmondta: világosan ketté kell választani az abortuszt és a fogamzásgátlást. Abortusztablettát ugyanis Magyarországon nem lehet kapni, de ha patikai forgalomban lenne is, a gyógyszerész akkor sem tagadhatná meg annak kiadását a páciensnek - tette hozzá. A tárcavezető felhívta valamennyi gyógyszerész figyelmét, hogy tartsa be a törvényeket."

Nos, az Evangelium vitae fényében egyértelműnek tűnik, hogy egy katolikus gyógyszerésznek ebben a helyzetben, mindezek ellenére mit kell tennie. Élve a lelkiismereti szabadság jogával, és vállalva akár azt is, hogy a XVI. Benedek által a relativizmus diktatúrájának nevezett rendszerben - „amelyben az Egyház hitvallását követő világos hitet gyakran fundamentalizmusnak bélyegzik" - akár szakmai, akár jogi hátrányok érik emiatt.

2007. szeptember 26., szerda

» II. János Pál – nem volt eutanázia
7:43 | Aktualitás | Hit és tanítás | Őszentsége | Szemle | vatikanifigyelo | 0 komment

Egy olasz radikális baloldali folyóirat, a MicroMega nemrég egy cikket közölt, amelynek fő állítása, hogy II. János Pál valójában éhen halt, mert nem alkalmazták nála időben a mesterséges táplálást. Ezt - az írás szerzője, Lina Pavanelli szerint - csakis maga a Szentatya kérhette. Így tehát voltaképpen eutanáziát követett el (ld. a magyar beszámolót).

A cikknek éppen ez a fő célja: rábizonyítani a katolikus egyházra, hogy másoknál elítéli az eutanáziát, de amikor például a pápáról van szó, a gyakorlatban mégis lehetővé teszi.

A magyar beszámolókban megjelenő állítás, miszerint az Evangelium Vitae enciklika értelmében „minden lehetséges eszközzel meg kell hosszabbítani az emberi életet", nem állja meg a helyét. Az enciklika éppenhogy elítéli az ún. terápiás túlbuzgóságot (65. pont), azaz az élet mindenáron való meghosszabbítását abban az esetben, ha már megállapítást nyert a halál bekövetkeztének elkerülhetetlensége. Ugyancsak nem mellékes az eutanázia egyházi definíciója (ugyancsak II. János Pál idézett enciklikája szerint): „olyan cselekvés vagy mulasztás, mely természete és a végrehajtó szándéka szerint halált okoz, azzal a céllal, hogy megszüntessen minden fájdalmat".

A MicroMega-cikk állításai a hivatalos beszámolóra, az akkori híradásokra, valamint Buzzonetti doktor visszaemlékezéseire alapulnak. A Pavanelli által felfedezni vélt ellentmondást a mesterséges táplálást lehetővé tevő orrszonda behelyezését illetően azonban cáfolni látszik az az információ, ami hivatalosan soha nem jelent meg, de amit Luigi Accattoli neves vatikanista szerzett meg vatikáni forrásokból, és közölt - már 2006 áprilisában - a blogján.

A pápa haláláról készült hivatalos beszámoló szerint 2005. március 30-án közölték, hogy II. János Pál mesterséges táplálása érdekében orrszondát kezdtek állandó jelleggel alkalmazni. Accattoli szerint ez a megfogalmazás nem zárja ki, amit ő megtudott, vagyis hogy a mesterséges táplálás már jóval korábban megkezdődött, ám az orrszondát a pápa húsvét-környéki megjelenései alkalmával kivették. Mert az azért mégsem lett volna illő - sem a személy, sem a hivatal méltósága okán -, hogy úgy mutassák.

A MicroMega láthatóan azért kezdte el - meglehetősen gusztustalan módon - feszegetni e kérdést, mert vannak Itáliában (is) olyan erők, amelyek nehezen tudják elfogadni az egyház erkölcsi súlyát és társadalmi befolyását (vö. Ruini bíboros szavait a Magyar Kurírnak adott múlt heti interjúban). Ezért megpróbálják hiteltelenné tenni, amihez semmi sem drága.

Az alkalmat pedig a tavaly év végi Welby-ügy szolgáltatta (ld. a VF korábbi bejegyzését), illetve a múlt héten nyilvánosságra hozott szentszéki dokumentum, amely a 2005-ös amerikai Schiavo-ügy kapcsán mondja ki újfent, hogy valakit éhhalálra ítélni, csak azért, mert kómában van, súlyosan erkölcstelen cselekedet.

* * *

A kérdés körül kibontakozott vitára tekintettel a folyóirat szerkesztősége mára sajtótájékoztatót hirdetett érvei alátámasztására.

2007. szeptember 24., hétfő

» XVI. Benedek beszéde a kereszténydemokrata politikusokhoz
7:50 | Aktualitás | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

Múlt pénteken a Pápa fogadta a Kereszténydemokrata Internacionálé vezetőségét, köztük Orbán Viktort. Az eseményről a magyar sajtó is beszámolt, ám a Szentatya beszédéről már jóval kevésbé. Körülbelül annyit tartottak fontosnak megemlíteni, hogy a Pápa elítélte a terrorizmust.

Pedig XVI. Benedek szavai több figyelmet érdemelének Magyarországon is. Igaz, a Vatikáni Rádió magyar adása közölt róla egy hosszú fordítást/ismertetést a honlapján. Érdemes mindemellett röviden összefoglalni, mit is üzent a Szentatya a keresztény politikusoknak „azokról az értékekről és ideálokról, amelyeket döntően a keresztény hagyomány alakított, vagy mélyített el Európában és világszerte".

A beszédnek két fő témája volt. Az egyik azt taglalta, melyek napjaink azon téveszméi, amelyekkel szemben a keresztény politikusoknak (tehát nem csupán a katolikusoknak, ill. a kereszténydemokratáknak) fel kell lépniük, ha következetesek kívánnak maradni hitükkel, vagyis önmagukkal szemben. A másik téma pedig a vallásszabadság garantálása, illetve a jogállam és az erő alkalmazásának kérdése volt, amihez a terrorizmus elleni küzdelem szolgált ürügyül, de ebben is az üzenet jóval szélesebb spektrumot ölel fel.

Alapvető értékek és téveszmék

Azok az alapvető értékek, „amelyeket döntően a keresztény hagyomány alakított, vagy mélyített el" - az emberi jogok és az ember méltósága, az igazságosság és a béke - egymáshoz szorosan kapcsolódnak. Hiszen „ha az emberi jogokat megsértik, az ember méltósága kap sebet; ha az igazságosság meginog, a béke kerül veszélybe". Az igazságosság viszont „nem mondható valóban emberségesnek", ha nem az ember méltóságára alapozzák.

A keresztény elveket követő politikusokat XVI. Benedek arra buzdította, tegyenek meg mindent, hogy ne terjedjenek, és ne erősödjenek tovább „olyan ideológiák, amelyek elhomályosíthatják, megzavarhatják a lelkiismeretet, illetve az igazság és a közjó illuzórikus elképzeléseit hordozzák". Persze a Pápa ezzel nem valamiféle ideológiai cenzúrázásra, vagy „kereszteshadjáratra" szólított fel, hanem arra, hogy a keresztények - felekezettől függetlenül - „még nagyobb bátorsággal és nagylelkűséggel" tegyenek tanúságot Krisztusról: „a keresztények következetessége ugyanis elengedhetetlen a politikai életben is".

Négy olyan eszmét sorolt fel, amelyek különösen ellenkeznek az ember természetére vonatkozó igazsággal, amelyekkel szemben tehát a keresztényektől saját hitük kíván meg következetes magatartást.

Az egyik a gazdasági életnek a közjót a haszonnal azonosító tendenciája, ami „belülről gyengíti az etosz erejét, s így végül magát a hasznot is veszélybe sodorja". A másik az az elképzelés, amely szerint az ember képtelen volna megragadni az igazságot, és ennélfogva az emberi méltóságnak megfelelően törekedni a közjó elérésére. Ez a XVI. Benedek által legutóbb Mariazellben említett ideológia vezet a „relativizmus diktatúrájához", amit korunkban az egyik legveszélyesebbnek tart.

Ugyancsak a lelkiismeretre káros ideológiák közt említette a Pápa azt, amelynek értelmében egyesek „legitimnek tartják az emberi élet kioltását akár a születés előtti, akár a legvégső szakaszában". Végül aggasztónak nevezte a válságot, ami a társadalom alapsejtjét képező, „egy férfi és egy nő felbonthatatlan házasságára alapuló családot" érinti. Hiszen amikor aláássák a családot, „maga a béke kerül veszélybe" és sérül a jog, aminek logikus következményei az igazságtalanság és erőszak elharapózása.

Az Egyház „tudja, hogy nem az ő feladata politikai értelemben érvényesíteni ezen tanítását" - szögezte le XVI. Benedek. Az Egyház feladata a politikában csupán a „lelkiismeret nevelése", amit viszont megkíván tőle „az Isten és az ember iránti szeretet", illetve az együttműködés szándéka egy olyan világ építésében, „ahol minden személy elidegeníthetetlen méltóságát és jogait tiszteletben tartják".

Vallásszabadság, demokrácia és a védekezés

A Szentatya figyelmeztette a politikusokat, hogy a vallásszabadság gyakorlása a vallás megváltoztatásának jogát is magában foglalja, amit „nem csupán jogilag, de a mindennapi gyakorlatban is garantálni kell". Ez azért fontos, mert a vallásszabadság tiszteletben tartása annak elismerése, hogy az emberi értelem képes megismerni az igazságot. Hiszen a vallásosság „az emberi személy benső nyitottsága Isten, vagyis a teljes Igazság és legfőbb Jó iránt". Éppen ez a transzcendens nyitottság az emberi méltóság elengedhetetlen biztosítéka, hiszen „minden ember szívében vannak vágyak és kívánalmak, amelyek csak Istenben találnak megértésre és válaszra". A „hiteles vallási hagyományok" közös kívánsága ennek megfelelően, hogy „nyilvánosan megmutathassák saját identitásukat anélkül, hogy annak elrejtésére, vagy álcázására kényszerülnének".

Első alkalommal mutatott rá XVI. Benedek a nyilvánosság előtt az Al Kaidához kötődő, elsősorban muzulmán terrorszervezetek valódi motivációira, amelyek azzal vádolják a nyugati társadalmakat, hogy „megfeledkeztek Istenről". Ezt a vádat, s így a terroristák ideológiáját a Pápa szerint azzal lehet a legjobb cáfolni, ha a nyugati társadalmak tiszteletet mutatnak a vallás iránt.

Ugyanakkor a terrorizmussal szemben a társadalomnak természetesen joga van védekezni. A célok és eszközök megválasztásakor azonban teljes mértékben tiszteletben kell tartani „az erkölcsi és jogi szabályokat", mert „a demokratikus rendszerekben az erő alkalmazása soha nem igazolhatja a jogállamiság elveiről való lemondást". Hogyan is lehetne - teszi fel a kérdést a Pápa - úgy védelmezni a demokráciát, hogy azzal tulajdon alapjait fenyegetik?

A célzás elsősorban a terrorizmus elleni küzdelemben alkalmazott egyre szélesebb körű korlátozó intézkedésekre, és az egyes országokban ekörül kibontakozó társadalmi vitára vonatkozik. A kérdésben a Pápa egyértelműen állást foglalt: „lankadatlanul kell tehát védelmezni a társadalom és annak tagjai biztonságát, ám közben tiszteletben kell tartani minden személy elidegeníthetetlen jogait".

* * *

Az említett esemény különkihallgatás volt, és annak végén Orbán Viktor, mint ez egyik prominens résztvevő, ún. gyűrűcsókra járult a Szentatya elé. Tehát nem pontos a magánkihallgatás emlegetése.

2007. augusztus 15., szerda

» Erdő: „A jó szándékú katolikusok egy része rendkívül járatlan hitünk igazságaiban”
16:55 | Aktualitás | Hit és tanítás | vatikanifigyelo | 0 komment

Erdő Péter bíboros prímás, esztergom-budapesti érsek mai püspökszentelési szentbeszédében XVI. Benedek pápa gondolatai köszönnek vissza. A főpásztor úgy tűnik, ezzel a beszéddel próbálja bevezetni azon témákat, amelyek a világegyházban manapság a legaktuálisabbak, köztük a II. Vatikáni Zsinat értelmezésének kérdéskörét, vagy a liturgikus reform hatását és a világiak szerepvállalását.

Az alábbiakban Erdő Péter bíboros homíliájának releváns részeit a Magyar Kurír honlapjáról idézzük.

* * *

„Ahogyan jelenlegi Szentatyánk írta még pápává választása előtt: a XX. század első felében a hittani válaszok megtanítása során talán néhányan kevesebb figyelmet fordítottak arra, hogy a hit továbbadásával egyidejűleg be kell kapcsolni a fiatalokat és a felnőtteket is a keresztény közösség életébe is. A Zsinatot követő időben azután sokan a hitről szóló tudás fontosságáról feledkeztek meg a közösség élményének bűvöletében. Így alakult ki több országban az a helyzet, hogy a jó szándékú katolikusok, sőt a hitoktatók egy része is rendkívül járatlan hitünk igazságaiban, ezért katolikus körökben is hódíthatnak olyan babonák vagy vélekedések, amelyek nyilvánvalóan és szögesen ellentétben állnak Egyházunk hitével. Fontos tehát – életfontosságú – hitünk igazságtartalmának teljes és pontos továbbadása.”

„Szentatyánk a megválasztását követő napon a Bíborosi Testület előtt mondott beszédében kitért arra, hogy a papok „gondosan” végezzék a szent szertartásokat. Itt ismét csak a XX. és XXI. század fordulójának új helyzetére ad választ. Hiszen természetesen nem méltó és nem elegendő pusztán lelketlen merevséggel mondani az istentisztelet szavait vagy végezni a szent szertartásokat. De azt sem gondolhatjuk, amit talán néhány évtizeddel ezelőtt egyesek éreztek, hogy mi, papok sztárok, műsorvezetők lennénk, akiknek az a feladatuk, hogy személyes ötletességükkel és improvizációjukkal biztosítsák az egybegyűltek jó hangulatát. Nem pusztán evilági értelemben vett társaság ugyanis a liturgikus közösség. Hanem „a mi közösségünk közösség az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal” – ahogyan Szent János apostol tanítja (1Jn 1,3). A liturgia Krisztus és az egész Egyház cselekménye. Maga Isten van tehát jelen rajta, mégpedig cselekvő alanyként. Ezért művészeti irányok és divatok változhatnak, de azt központi igazságként kell kiemelnünk és megélnünk, hogy maga a Szent van jelen közöttünk. Ezért mondja XVI. Benedek pápa a legújabb Motu Propriójához fűzött magyarázatában: a liturgiát úgy kell végezni, hogy annak szent mivolta minél inkább kifejeződjék.”

„A II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori tanításában, de még a hatályos Egyházi Törvénykönyvben is alapvető igazságként fogalmazódik meg, hogy a krisztushívők egyenlők keresztényi méltóságukban és abban a tekintetben, hogy mindnyájan az Egyház aktív, cselekvő tagjai. Vagyis a világi krisztushívők sem pusztán hallgatóság vagy nézőközönség, nem is csupán valamiféle szolgáltatások megrendelői vagy igénybevevői, hanem igazi, cselekvésre hivatott tagjai az Egyház közösségének. Ugyanakkor ebben a tekintetben is jelentkeztek néhány évtizeddel ezelőtt túlzások és félreértések, hiszen az emberi természet már csak olyan, hogy egyéni és közösségi működésében hajlamos letérni a józan, kiegyensúlyozott, Isten-akarta útról. Előfordult tehát – kivált a nyugati világban –, hogy a hívek akár a tanítás tartalmáról vagy a liturgia menetéről is rendelkezni akartak, és plébánosukat, püspöküket egyszerű alkalmazottjuknak tekintették. Sokszor egyes paptestvérek is túlzott szerénységgel csak vitavezetőnek, a közös tevékenység határaira ügyelő partjelzőnek tekintették önmagukat. Ám Krisztus az apostolokat és utódaikat ennél nagyobb feladatra küldi. A pásztori vezetés terén is Krisztust kell képviselnünk az egyház színe előtt. Nem csupán közös képviselői vagyunk a ránk bízott keresztény hívőknek. Bármilyen nehéz is egyszerre prófétának és menedzsernek lenni, bármennyire fontos is, hogy a szakmai hozzáértést igénylő gazdasági, jogi, műszaki és egyéb feladatokban szakértőknek, többnyire világiaknak a segítségére támaszkodjunk, az egyházi közösség működésének célja, tartalma, az üdvösség egyházi szolgálatának eszközei kezdettől adottak Krisztus és a törvényes pásztorok útmutatása szerint. Ezért is hangsúlyozza II. János Pál pápa püspökök személyéről, hogy a püspök akkor tud reményt adni a világnak, ha Krisztus evangéliumát szolgálja, nem pusztán a közvéleményt fogalmazza meg.”

2007. július 12., csütörtök

» Egyháztani fogalmak tisztázása
20:44 | Hit és tanítás | Római Kúria | vatikanifigyelo | 5 komment

A Hittani Kongregáció minap nyilvánosságra hozott dokumentuma (responsa) ismételten megerősíti a katolikus Egyház önmagáról vallott felfogását. Eszerint a katolikus Egyház Krisztus igazi egyháza. Ugyanis benne található meg minden olyan elem, amivel Krisztus felruházta az általa alapított Egyházat. Ehhez a krisztusi tervhez való viszonyuk alapján tesz különbséget a katolikus terminológia egyházak és egyházi közösségek között. Míg az ortodoxokat elismeri egyháznak, mert náluk ugyanúgy jelen vannak a katolikus értelemben vett szentségek, addig a protestánsokat nem, éppen ezek – különösen az Eucharisztia – hiánya miatt.

A “Válaszok néhány egyháztannal kapcsolatos kérdésre” címet viselő dokumentum, amelyet a Hittani Kongregáció - a korábban Joseph Ratzinger által vezetett hivatal - adott ki, tulajdonképpen a katolikus teológusoknak szól. Merthogy egyháztani kérdések kapcsán előfordul, hogy bizonyos fogalmak alatt mást értenek a tudósok, mint az egyházi tanítóhivatal.

Tévedés volna ezért a dokumentumot az ökumenikus párbeszéd “megtagadásaként” értelmezni, hiszen annak tartalmát eddig is fenntartotta és hangoztatta a katolikus egyház. Ki is jelenti, hogy ezt a hagyományos egyházi tanítást a II. Vatikáni Zsinat sem írta felül, csak újszerűen fejezte ki.

Emlékezetes, hogy a 2000-ben kiadott, Dominus Iesus kezdetű, hasonló témájú nyilatkozatot erősen sérelmezték, főként a protestáns felekezetek. Az ortodox egyházak ellenben, akárcsak akkor, úgy várhatóan most is megértően fogadják Róma megnyilvánulásait. Benedek pápa gyakran hangsúlyozza, hogy az ökumenikus párbeszéd akkor működik csupán, ha a felek tisztában vannak saját identitásukkal, és nem annak feladását várják el egymástól. Az ökumenizmus célja inkább Krisztus akaratának közös felfedezése.

A dokumentum ismertetése megtalálható a Magyar Kurír Háttér rovatában.

2007. július 2., hétfő

» „Két rítus regéje” — gondolatok a régi és új római liturgia viszonyáról
16:31 | Hit és tanítás | Kánonjog | Liturgia | vatikanifigyelo | 0 komment

XVI. Benedek közeljövőben nyilvánosságra hozandó liturgikus motupropriójára készülve a Vatikáni Figyelő az alábbiakban a liturgikus jog egyik hazai szakértőjének megfontolásait teszi közzé az ún. tridenti rítus és a mai római liturgia egymáshoz való viszonyáról.

* * *

A Katolikus Egyház életében az utóbbi másfél évszázad során fokozatosan központi problémává vált a liturgiához való viszony kérdése. A már korábban megindult liturgiatörténeti kutatások a XIX. században egy liturgikus megújulási folyamatot hívtak életre, amelynek fő célkitűzéseit a XX. században a Szentszék is felkarolta. Ennek szellemében először X. Pius, majd XII. Pius és XXIII. János pápák számos szerkezeti és tartalmi módosítást hajtottak végre a liturgia szövegein, elsősorban a szentmise és a zsolozsma anyagában. Jóllehet e folyamatos változásokat az időközben mozgalommá vált liturgikus megújulás eszméi motiválták, XII. Pius pápa már 1947-ben kénytelen volt a Tanítóhivatal tekintélyével elítélni a mozgalom radikálisabb képviselőinek nézeteit és rendszeres formában kifejteni a liturgiára vonatkozó katolikus tanítást (Mediator Dei enciklika).

Mivel a liturgia nem más, mint az Egyháznak, Krisztus misztikus testének legfontosabb életfunkciója, gyökeresen eltérő értelmezései mögött egymással nehezen összeegyeztethető teológiai felfogások, sőt eszmerendszerek állnak. A sokáig a felszín alatt forrongó indulatok végül a II. Vatikáni Zsinat idején csaptak össze egymással, érdemi vitára azonban akkor és ott számos okból nem volt lehetőség. Így a zsinaton végül többségileg elfogadott dokumentum, a Sacrosanctum Concilium liturgikus rendelkezés (1963) nem annyira egy kiérlelt, egységes és koherens liturgikus teológia lecsapódásának, hanem az adott helyzetben született kompromisszum eredményének tekinthető, amelyben egyaránt találhatók elméleti fejtegetések, szándéknyilatkozatok, jogi erejűnek szánt általános alapelvek és konkrét részletszabályok. Ez az oka annak, hogy ugyanaz a szöveg a mai napig sikeresen használható fel a legkülönfélébb liturgikus felfogások és gyakorlatok alátámasztására.

A II. Vatikáni Zsinat alatt és után az említett alapelveknek és részletszabályoknak megfelelően VI. Pál pápa több lépcsőben további módosításokat hajtott végre a hatályos liturgikus könyvek anyagán, amelyek azonban továbbra is őrizték alapvető folytonosságukat a korábbi kiadásokkal. Ez a helyzet akkor változott meg gyökeresen, amikor a zsinat liturgikus reformjainak végrehajtásával megbízott testület (közismert latin nevén Consilium) egy teljesen új miseliturgia szövegtervezetével állt elő, amelyet egymás után követtek a további liturgikus könyvek ugyancsak újólag elkészített változatai. A pápa ezeket sorra kihirdette, és elrendelte, hogy lépjenek a korábban használtak helyébe. Az új liturgikus könyvek kiadásának folyamata azóta is tart, és még ma sem zárult le teljes egészében.

Így alakult ki az a helyzet, hogy a Katolikus Egyház leginkább elterjedt liturgikus családjának, a római rítusnak ma két fajtájáról lehet beszélni: a hagyományos római liturgiáról, amelynek központi rögzítését a Tridenti Zsinat határozata alapján V. Pius pápa kezdte meg a zsolozsmáskönyv és a misekönyv kiadásával (amelyet ezért némileg pontatlanul „tridenti misének” vagy „V. Pius-féle misének” is neveznek), valamint a ma hatályos római liturgiáról, amely a II. Vatikáni Zsinat határozata és VI. Pál pápa tekintélye alapján jött létre (ezt többnyire a Novus Ordo ‘új [mise]rend’ megjelöléssel illetik). Formailag mindkettő „római rítus”, egymáshoz való viszonyukat azonban eddig sem a liturgiatudomány, sem a liturgikus jogot alkotó Szentszék nem tisztázta kimerítő és kielégítő módon. XVI. Benedek pápa már bíboros korában jól látta ezt a problémát, több irányból is megközelítette és elemezte, most pedig úgy tűnik, hogy pápaként a megoldására is elszánta magát.

A két római rítus közötti feszültség ugyanis nem egy érdektelen részletprobléma, hanem a Katolikus Egyház mai életének talán legneuralgikusabb pontja, amely szorosan összefügg a II. Vatikáni Zsinat utáni (liturgikus és egyéb) reformok és a zsinatot megelőző ezerötszáz évnyi katolikus hagyomány kapcsolatának helyes megítélésével. Márpedig az Egyház tanítói és főpapjai, a püspökök éppen e téren nemhogy nem egységesek, hanem már hosszabb ideje heves vitákat folytatnak egymással és a Szentszékkel. A megoldás útját XVI. Benedek pápa már 2005 karácsonyán a Római Kúria előtt mondott beszédében kijelölte, amikor rámutatott arra, hogy a zsinat helyes értelmezését nem az Egyház korábbi hagyományaival való éles szembeállítása, hanem éppen ellenkezőleg: "a folytonosság hermeneutikája" adja meg. Erősen leegyszerűsítve mindezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a múltban is azt kell keresni, ami összeköt, nem pedig azt, ami szétválaszt.

A II. Vatikáni Zsinat szándéka ennek megfelelően — és a maga által is megfogalmazott szerves fejlődés tanításának jegyében — nem terjedt túl a meglevő rítus bizonyos elemeinek reformján, e reform konkrét megvalósítását azonban a Szentszékre bízta. VI. Pál pápa közzé is tette az új liturgikus könyveket, amelyek címlapjukon e reform termékeinek vallják magukat, a régi rítust azonban jogi értelemben nem tiltotta be. Az erről folyó elméleti vitában nemrég a Szentszék mondta ki a döntő és utolsó szót, amennyiben mind XVI. Benedek pápa, mind pedig az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció titkára, Albert Malcolm Ranjith Patabendige Don érsek úgy nyilatkoztak, hogy a hagyományos római rítust az Egyház jogilag soha nem törölte el, nem tiltotta be.

A gyakorlatban természetesen az új rítus fokozatosan szinte mindenütt felváltotta a régit, ezért már a hetvenes években felmerült a kérdés, hogy használható-e az új helyett/mellett a régi is. Ezt a problémát szabályozta II. János Pál pápa először 1984-ben, majd — röviddel Lefebvre érsek skizmája után — 1988-ban az Ecclesia Dei motu proprióval. Ez a dokumentum bizonyos feltételekkel (elsősorban a helyi ordinárius engedélyével) lehetővé tette a régi rítus használatát, XVI. Benedek pápa motu propriója pedig várhatóan ennek minden komolyabb jogi akadályát elhárítja.

A két római rítus viszonya szempontjából elméleti szinten a központi problémát a legitimitás és a folytonosság megítélése jelenti. A két lehetséges legszélsőbb álláspont hívei ugyanis egyaránt érvénytelennek tekintik a másik által abszolutizált liturgiát: a régi rítus védelmezői azon az alapon, hogy VI. Pálnak nem volt joga hatályon kívül helyeznie V. Pius misekönyvét, az új rítus hirdetői pedig azért, mert a régiben az új liturgia egy korábbi, elavult, meghaladott változatát látják. A kérdés megoldásához — és a pápa középutas felfogásának megértéséhez — mindenekelőtt élesen el kell választani a két „névadó” liturgikus könyv (V. Pius 1570-es és VI. Pál 1970-es misekönyve) ügyét a két rítus/liturgia kérdésétől. A misekönyvek (valamint a további liturgikus könyvek) hatálya és egymáshoz való viszonya kánonjogtudományi kérdés; a két liturgia egymáshoz való viszonya liturgiatudományi kérdés.

I. Kánonjogi szempontok

1. A két misekönyvet kihirdető Quo primum (1570) és Missale Romanum (1969/1970) apostoli rendelkezések jogilag teljesen azonos értékűek, sőt az apostoli rendelkezés és az (újabban egyes liturgikus könyvek kihirdetésére használt) motu proprio dokumentumtípus is azonos jogi erővel bír (az egyházi jogszabályok normahierarchiájában mindkettő lex, vagyis „törvény”).

2. A korábbi egyházi törvényt (de nem az isteni és természeti törvényt!) a törvényhozó jogutódja (vagy annak felettese) utóbb bármikor visszavonhatja, világi jogi műszóval hatályon kívül helyezheti.

3. A visszavonás lehet kifejezett (explicit) és bennfoglalt (implicit). Ezekre a történelem során számos formula ismeretes, amelyekből többnyire egyértelműen megállapítható, hogy a törvényhozó szándéka mely korábbi rendelkezések visszavonására terjedt ki.

4. A Missale Romanum apostoli rendelkezés szövegéből egyértelmű, hogy az a Quo primum-ot implicite visszavonja, amint pl. a breviáriumot kihirdető 1568-as Quod a Nobis bulla is visszavonja a Quiñonez bíboros-féle reform-breviárium korábban megadott pápai engedélyét.

II. Liturgiatudományi szempontok

1. Ugyanakkor a Missale Romanum apostoli rendelkezés nem tiltja meg kifejezetten az 1570-ben kihirdetett, majd számos pápa által módosítva kiadott Missale Romanum nevű liturgikus könyv (vagyis a misekönyv) használatát, szemben pl. a Quod a Nobis bullával, amely a legszigorúbban megtiltja a Quiñonez-breviárium alkalmazását.

2. Ennek az alapvető eltérésnek az az oka, hogy az említett reform-szerkönyvet néhány évtizeddel korábban egy (egyházi) magánszemély állította össze és pápai privilégiummal terjedt el, ám sohasem vált az Egyház hivatalos liturgiájának egyetemes gyakorlatává. Ezzel szemben az V. Pius által kiadott misekönyv az egész nyugati Egyház későókorig (Nagy Szent Gergely koráig) visszamenően megszakítatlan hagyományának aktuális megtestesülése.

3. VI. Pál pápa azt állítja, hogy az általa kiadott misekönyv ennek a hagyománynak a szerves folytatása, ezért váltja fel — mégpedig ugyanazon a néven — a korábbit. Ez a kijelentés azonban nem jogi, hanem teológiai-liturgikus állítás, amelyet a régi és az új rítus pontos összevetésével (vagyis független tudományos módszerekkel) igazolni lehet.

4. Ezt a vizsgálatot az elmúlt évtizedekben többen elvégezték, és igen eltérő eredményre jutottak. A liturgiatudósok egy része a pápával ért egyet, más részük azonban régen és most egyaránt azt állítja, hogy VI. Pál igénye liturgikailag nem igazolható: az új misekönyv olyan mértékben eltér a korábbiaktól, hogy nem azok új kiadásáról, hanem már egy új rítusról kell beszélnünk.

5. Ez az állítás elég keménynek tűnhet — különösen azok számára, akik sok (elsősorban érzelmi) szállal kötődnek VI. Pálhoz és korához. Az egyháztörténelem azonban erre is ismer példát. V. Sixtus pápa (aki V. Pius utódja volt) annak idején hasonló buzgósággal kísérelte meg helyreállítani a Szentírásnak a Tridenti Zsinat által egyedül hitelesnek kimondott Vulgata editióját: az e célból létrehozott bizottságot személyesen vezette, majd szétkergette és maga vette kézbe a munkát, a végeredményt pedig Aeternus ille kezdetű bullájával a legnagyobb ünnepélyességgel hirdette ki. Ez a dokumentum a mellékelt mintapéldányt nyilvánítja egyedül jónak, hitelesnek és kötelező tanítási alapnak, vele szemben minden más szövegű bibliát betilt, engedélyt visszavon stb. Ez a mű azonban már a kortárs katolikus biblikusok (bíborosok stb.) kritikáját sem állta ki, ezért a következő pápa, VIII. Kelemen visszavonta, az eladott példányokat visszavásárolta, a szöveg kijavításával pedig ismét tekintélyes szakértőket bízott meg. Az eredmény végül a — lojális, ám pontatlan — Sixtino-Clementina editio néven vált közismertté és hivatalossá.

6. Ezek után nem csoda, ha VI. Pál óvakodott attól, hogy explicit formában betiltsa nemcsak a hagyományos római rítust, hanem az azt megtestesítő misekönyvet is. Pontosan erre világít rá Alfons Stickler bíborosnak, a világhírű kánonjogásznak egy megjegyzése, amelyet egy, a régi rítusú szentmise teológiájáról tartott előadása után tett 1995 május 20-án: „A nehézség az volt, hogy a pápa nem tilthatta meg a régi misét, de ugyanakkor azt is akarta, hogy mondják és fogadják el az újat. Így mindössze annyit mondhatott: «Azt akarom, hogy mondják az új misét.»”

7. Mindez tehát annyit jelent, hogy 1970-ben egy olyan joghézag jött létre, amelyet a Szentszék csak a következő pápaság idején, 1984-ben, majd 1988-ban szabályozott. VI. Pál ugyanis valóban hatályon kívül helyezte — mégpedig teljesen jogosan és jogszerűen — az 1570-es misekönyvet kihirdető bullát, magát a régi római rítust azonban nem helyezte, mert nem is helyezhette hatályon kívül. Ez ugyanis a szenthagyomány erejénél fogva létezett (és létezik ma is), nem pedig az 1570-es kihirdető bulla erejénél fogva. Azoknak az érvelése, akik e kettő közül túlságosan is az utóbbira koncentrálnak, kánonjogilag tarthatatlanná válik, holott álláspontjuk liturgikus (sőt dogmatikai) szempontból vitathatatlan.

8. A jelenlegi pápa és a kérdésben illetékes közvetlen munkatársai (Medina Estévez és Castrillón Hoyos bíborosok, valamint Ranjith érsek) szerint a Katolikus Egyházban a római rítusnak ma két, egymás mellett élő változata van: egy rendes, amelyet VI. Pál pápai tekintélye vezetett be, és egy rendkívüli, amely a szenthagyomány alapján létezik és amelyet éppen ezért ugyanúgy nem lehet betiltani, mint bármely más, ősi eredetű és identitáskifejező rítust (pl. a koptot vagy a bizáncit keleten, illetve az ambroziánt vagy a mozarabot nyugaton). Az eddigi híradások alapján igen valószínű, hogy ezt a „félhivatalos” álláspontot XVI. Benedek a motu proprióban immár hivatalosan és ünnepélyesen is ki fogja mondani, egyúttal pedig minden eddiginél teljesebben szabályozza a rendkívüli rítus végzését a XXIII. János idején hatályban volt liturgikus könyvek alapján.

Rihmer Zoltán

2007. június 29., péntek

» A mise régi és új rítusának viszonyáról
14:19 | Hit és tanítás | Kánonjog | Liturgia | Szemle | vatikanifigyelo | 0 komment

A készülő pápai liturgikus motuproprióval kapcsolatban (ld. korábbi bejegyzéseinket) a Genovai Főegyházmegye még tavaly kibocsátott egy közleményt. Jelentőségét az adja, hogy ennek az egyházmegyének főpásztora Angelo Bagnasco, aki egyfelől Tarcisio Bertone bíboros államtitkár utóda, másfelől - az Olasz Püspöki Konferencia elnökeként - Camillo Ruini bíboros, római helynöké. Vagyis a Szentatya két legfőbb bizalmasának bizalmasa.

Az alábbiakban a közlemény magyar fordítását közöljük.

* * *

A GENOVAI FŐEGYHÁZMEGYE KÖZLEMÉNYE

2006. november 29.

Pontosítások egy esetleg kihirdetendő motuproprióval kapcsolatban, amely megkönnyítené az ún. V. Szent Piusz-féle misekönyv használatára adott engedély alkalmazását.

Mivel a közelmúltban a Főegyházmegyében lábra kaptak bizonyos híresztelések - köztük félrevezetők is - egy esetleg kihirdetendő motuproprióval kapcsolatban, amely megkönnyítené az ún. V. Szent Piusz-féle misekönyv használatára adott engedély alkalmazását, lelkipásztori szempontból hasznosnak tűnik tisztázni a következőket:

1. A pápának a maga legfőbb hatalmánál fogva lehetősége van egyetemesen érvényes és kötelező jogi és pasztorális aktusok kibocsátására.

2. Az eucharisztia törvényes és gyümölcsöző ünneplése megköveteli a teljes egyházi közösséget, amelyet -legmagasabb szinten - a pápa biztosít, aki személyesen az Úr Jézus Krisztustól kapta a feladatot, hogy megerősítse testvéreit a hitben (vö. Lk 22, 32; Mt 16, 17-19; Jn 21,15-18); ezért éppen Róma püspöke az, akinek vezetnie kell - nagy irgalommal és örömmel - a szeretet egyetemességét, soha nem adva fel az egység keresését mindazokkal, akik hisznek Krisztusban.

3. A II. Vatikáni Zsinat nem törölte el, ill. nem kérte, hogy töröljék el az V. Szent Pius-féle misét; inkább e mise rendjének megreformálását kérte, amint az világosan következik a Szent Liturgiáról szóló rendelkezés III. fejezete 50-58. pontjainak olvasatából (vö. Enchiridion Vaticanum, I 86-106).

4. Az ún. V. Szent Piusz-féle liturgiára vonatkozó engedély kiterjesztése semmiképpen sem jelenti a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat megtagadását, sem pedig XXIII. János és VI. Pál tanításáét.

5. Ugyanaz a VI. Pál pápa - aki a II. Vatikáni Zsinat útmutatását követve 1970-ben kihirdette a Római Misekönyvet - személyesen adta meg az engedélyt Pietrelcinai Pio atyának, hogy a szentmisét továbbra is - akár nyilvánosan is - az V. Szent Piusz-féle rítus szerint ünnepelje, jóllehet 1965 Nagyböjtjétől kezdve már megvalósulóban volt a liturgikus reform.

6. Már II. János Pál pápa felkínálta a lehetőséget a megyéspüspököknek 1984 október 3-án az Istentiszteleti Kongregáció "Quattuor abhinc annos" levelével (vö. Enchiridion Vaticanum, IX 1034-1035), hogy éljenek az engedély lehetőségével, amelynek értelmében a szentmise ünnepelhető a Római Misekönyv 1962-es kiadása szerint, amelyet XXIII. János pápa hirdetett ki. Ezenkívül ugyanez a pápa az "Ecclesia Dei adflicta" motuproprióval (1988 július 2., vö. Enchiridion Vaticanum, XI 1197-1205) apostoli hatalmánál fogva többek közt elrendelte, hogy "mindenhol tiszteletben kell tartani azoknak az érzéseit, akik a latin liturgikus hagyományhoz kötődnek, azon rendelkezések széleskörű és nagylelkű alkalmazásával, amelyeket az Apostoli Szentszék a közelmúltban hozott a Római Misekönyv 1962-es mintakiadásának használatával kapcsolatban."

7. Az Egyházban - a IV. századtól kezdve - különféle liturgiák, ill. rítusok vannak érvényben, amelyek, bár eltérő hagyományoknak és érzékenységeknek felelnek meg, mégis ugyanazt a katolikus hitet fejezik ki; ez a sokféleség a Katolikus Egyház életerejének kézzelfogható jele.

8. A Tridenti Zsinat nem akarta hatalmi szóval egységesíteni az akkor létezett rítusokat a latin egyházban; sőt maga V. Szent Piusz is - aki a zsinat felkérésére a reformot megvalósította - alapelvként szögezte le, hogy azok az egyházak és szerzetesrendek, amelyek legalább kétszáz éve tiszteletreméltó hagyományú saját rítussal bírnak, megtarthatják azt. Az évek során a római rítus valóban megerősödött, de sohasem vált kizárólagossá; szemléletes példa az ambrozián rítus esete, amely megtalálható Ticino néhány ("Valli Ambrosiani"-nak nevezett) völgyében, az egész Milánói Főegyházmegyében, de itt is bizonyos kivételekkel, mint Monza, Trezzo, Treviglio.

9. Ugyanazon katolikus hit két érvényes kifejezésmódját - az V. Szent Piusz-félét és a VI. Pál-félét - nem lehet úgy beállítani, mintha "ellentétes nézeteket fejeznének ki" és ezért összeegyeztethetetlenek volnának egymással. 10. A pápák - jelesül XXIII. János, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek - és a zsinatok - a Tridenti és a II. Vatikáni - liturgiára vonatkozó döntéseit és munkáját nem lehet egymással szembenállóként, még kevésbé egymást kizáró alternatívákként beállítani.

(ford. Rihmer Zoltán)



2007. június 9., szombat

» Tényleg van vallási cenzúra Olaszországban?
12:29 | Aktualitás | Hit és tanítás | Kánonjog | Szemle | vatikanifigyelo | 0 komment

A minapi Magyar Nemzetben Vallási cenzúra Olaszországban? címmel esett szó három olyan ügyről, ami az itáliai egyházat érintette az utóbbi időben, és amelyben valóban megmutatkozott, hogy az olasz nemzet számára fontos a hite. Azonban a szóban forgó esetekben nem valamiféle vallási cenzúra, mégcsak nem is az egyház (értsd: a klérus) politikai befolyása érhető tetten. Hiszen minden esetben voltak, nem is kevesen, olyan laikus (de nem laicista) erők, amelyek az egyházi álláspontot támogatták. Mert azok nem pusztán vallási kérdést érintettek, hanem mindenekelőtt emberit, vagyis az antropológiai igazságot.

1. A mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatos két évvel ezelőtti népszavazás kérdéséről a Vatikáni Figyelő honlapján olvasható egy elemzés. Itt világosan arról volt szó, hogy a civil társadalom sem akarta, hogy bizonyos erők keresztülvigyék akaratukat a törvényhozáson és olyan dolgokra adjanak felhatalmazást, ami az emberi méltósággal ellenkezik.

2. A DICO-törvénytervezet ügye valóban az olasz belpolitikán feneklett meg egyelőre. Az élettársi viszonyok, köztük az egyneműek együttélésének törvényi elismerése, vagyis a család fogalmához történő közelítése ismét nemcsak az egyház tanításával ellenkezik, de a természettörvénnyel is, ami pedig minden ember számára közös, vallástól és hittől függetlenül. A vonatkozó katolikus tanításról a Vatikáni Figyelő szintén közölt összeállítást.

3. A BBC által „Szexuális bűncselekmények és a Vatikán" címmel készített film olaszországi levetítése elemzők szerint „válasz" volt arra, hogy katolikus civil szervezetek május 12-én óriási tömegeket megmozgató családbarát megmozdulást (Family Day) rendeztek Rómában, eredeti szándékuk szerint éppen a DICO-javaslat ellensúlyozására. A kezdeményezés sikeréhez a nem katolikusok, „laikusok" is hozzájárultak, mert a család, mint említettük, nem pusztán vallási kérdés.

A BBC filmje ellen azért tiltakozott az egyház, nemcsak most Olaszországban, de már tavaly őszi angliai bemutatásakor is, mert tendenciózus, félrevezető és hamis színben tünteti fel a jelenlegi pápát.

A film két szentszéki fegyelmi rendelkezés, az 1962-es Crimen sollicitationis és a 2001-es De delictis gravioribus hamis beállítására alapul. Nem téves a beállítás, hanem tudatosan hamis. Ugyanis szándékosan összekeveri az egyház saját jogrendjét, a kánonjogot a világi joggal. Pedig az egyház nem hoz rendelkezéseket a világi jogi eljárásokkal kapcsolatban. A két nevezett dokumentum arra vonatkozik, milyen eljárást kell követni a kánonjog szerint a különféle szexuális természetű bűncselekményekkel megvádoltak ügyében. Azzal nem foglalkozhat - mert más jogrendet érint -, hogy ezen bűncselekmények esetében a világi hatóságokhoz miként viszonyuljanak.

A két dokumentumot a Vatikáni Figyelő tavaly októberben már bemutatta.

4. A Welby-ügyről tudni kell, hogy Piergiorgio Welby maga szorgalmazta eutanáziáját, ami élénk társadalmi vitát váltott ki eutanázia-ügyben. Az egyház természetesen nem fogadhatja el az eutanáziát, hiszen azt az V. parancsolat tiltja. Welby esetében akár az öngyilkosság esete is fennállhatott. Camillo Ruini bíboros, római helynök úgy döntött, nem részesítik egyházi temetésben Welbyt (aki ezt maga nem is kérte, csak özvegye), mert még halála előtt is nyíltan az egyház tanításával összeegyeztethetetlen nézeteket hangoztatott.

A kánonjog nem szól az öngyilkosok egyházi temetésének kérdéséről. Általában az egyházi gyakorlat ezt nem tagadja meg tőlük, hiszen „alig képzelhető el olyan eset, amikor az öngyilkosság bűn jellege, vagyis teljes beszámíthatósága nyilvánvalóan bizonyítható és egyszersmind a temetés elvégzése botrányt is okozna" (Erdő Péter kommentárja a CIC 1184. kánonjához). Az 1184-es kánon rögzíti, kik nem részesíthetők egyházi temetésben. Köztük említi azokat „a nyilvánvaló bűnösöket, akiket nem lehet egyházi temetésben részesíteni anélkül, hogy a hívek körében közbotrány ne támadna". Kétség esetén a végső megítélés a helyi ordinárius dolga (esetünkben Ruini bíborosé). Tekintettel Welby állásfoglalásaira feltehetőleg ezen kánon alapján tagadták meg tőle az egyházi temetést, mint az eutanáziát pártoló, tehát nyíltan az V. parancsolat ellen állást foglaló, és a megtérés jelét nem mutató nyilvánvaló bűnöstől.

Azonban ez az ügy nem az egyház valamiféle politikai-társadalmi befolyásának kérdését veti fel, hiszen teljességgel belső egyházi jogszabályokról és szertartásokról volt szó.

2007. június 3., vasárnap

» A keresztség nélkül elhunyt gyermekek reménye az üdvösségre
0:27 | Hit és tanítás | Római Kúria | vatikanifigyelo | 0 komment

A keresztség nélkül meghalt kisgyermekeknek is van reményük az üdvösségre, a „limbusra", vagyis a „pokol tornácára" vonatkozó hagyományos elképzelés pedig „az üdvösség túlzottan megszorító értelmezését" tükrözi. Az olasz jezsuiták Civilità Cattolica című folyóirata május 5-i számában tették közzé azt a dokumentumot, amelyet a Nemzetközi Teológiai Bizottság készített (saját honlapján angolul és olaszul is olvasható) e témában.

II. János Pál pápa 2004-ben szabta a Nemzetközi Teológiai Bizottság feladatául, hogy vizsgálja meg a keresztség felvétele nélkül meghalt kisgyermekek túlvilági sorsának kérdését. Nem mellékes teológiai problémáról van szó, hanem számos más alapvető hitbeli kérdést érint.

Látszólag ugyanis két alapigazság ütközne. Egyfelől a keresztség szükséges az üdvösséghez, másfelől viszont kérdés, hogy a jóságos és irgalmas Isten miért tagadná meg az üdvösséget azoktól a gyermekektől, akik ugyan az áteredő bűnt hordozzák, de önhibájukon kívül nem részesültek a keresztségben, és mivel még nem jutottak el értelmük használatára, személyes bűnt sem követhettek el. A kérdés eldöntését nehezíti, hogy sem a Szentírás, sem a Hagyomány nem tartalmaz erre vonatkozóan biztos iránymutatást.

Korunkban pasztrális okokból is aktuálissá vált a probléma ismételt vizsgálata. Például terjedőben van a gyakorlat, miszerint a gyermekek keresztelését több hónappal elhalasztják (gyakran maguknak a szülőknek is szükségük van még előbb a hitoktatásra). De mind több gyermeket meg sem keresztelnek, és még súlyosabb problémát jelent az abortusz áldozatává vált magzatok sorsa.

Az utóbbi idők teológiai gondolkodása, nem utolsósorban II. János Pál pápa tanítása nyomán, nagyobb hangsúlyt helyez az Isteni Irgalmasság alapvető fontosságára, amit a Nemzetközi Teológiai Bizottság tavaly őszi közgyűlésén megvitatott következtetések és a Szentatya engedélyével most nyilvánosságra hozott dokumentum is tükröz. „A keresztség nélkül meghalt gyermekek reménye az üdvösségre" című dokumentum kimondja, hogy számos tényező vizsgálata nyomán teológiailag és liturgikusan megalapozott a remény, hogy a kereszteletlenül meghalt kisgyermekek is üdvözülnek és eljutnak Isten boldogító színelátására. Isten irgalmassága ugyanis nagyobb az áteredő bűn súlyánál, és egyetemes üdvözítő szándékának megfelelően megtalálhatja annak - előttünk továbbra is rejtve maradó - módját, hogy ezeket a gyermekeket is üdvözítse. A szerzők hangsúlyozzák azonban, hogy a Kinyilatkoztatás bizonyossága híján továbbra is csupán reményről - igaz komolyan megalapozott reményről - van szó.

A kérdés mindig foglalkoztatta a teológusokat, akik többféleképpen próbálták azt megválaszolni. Szent Ágoston például szigorúbban ragaszkodott a keresztség elengedhetetlen voltához, és az anélkül elhunyt gyermekek szerinte osztoznának - ha enyhébb formában is - a kárhozottak állapotában. A görög egyházatyák szerint „büntetésük" csak az volna, hogy nem részesülhetnek Isten boldogító színelátásában. Később az egyházban Aquinói Szent Tamás elmélete vált általánossá, miszerint a szóban forgó gyermekek egy köztes helyre, az úgynevezett pokol tornácára (latinul Limbus infantium) kerülnének, ahol egyfajta természetes boldogság állapotában léteznének. Ezt a képet írta le Dante Alighieri is híres Isteni Színjátékában:

„Van egy hely ottlenn, melynek csak homályát
s nem kínjait kesergik, egy kerek hely,
hol nem nyögés, csak sóhaj szele száll át:
ott lakom az ártatlan kisdedekkel,
akiket foga harapott halálnak,
mikor még ős bünük sem vétetett el."

(Dante Alighieri, Isteni színjáték, Purgatórium, VII. ének; ford. Babits Mihály)

Mindez azonban csak tekintélyes teológusok tudományos véleményének minősülhetett, az egyházi Tanítóhivatal nem kívánta a kérdést kötelező érvényű megnyilatkozással lezárni, így fenntartván a további teológiai gondolkodás lehetőségét.

A limbus alkalmazását persze bizonyos pasztorális megfontolások sugallták. Egyfelől ugyanis valamelyest vigasztalólag hathatott a szülőkre, különösen a magas gyermekhalandóságú korokban, ám egyben tudatosította is felelősségüket gyermekeik üdvössége vonatkozásában.

Joseph Ratzinger bíboros már 1984-ben azon személyes véleményének adott hangot, hogy a limbus-elgondolás meghaladott elképzelés. A katolikus egyház 1992-ben kiadott új katekizmusában, amelynek ő volt a szerkesztője, a kérdéssel kapcsolatban az alábbiak szerepelnek:

„Ami a keresztség nélkül meghalt gyermekeket illeti, az Egyház csak Isten irgalmasságára tudja őket bízni, amint ezt meg is teszi a megfelelő temetési szertartásban. A minden ember üdvösségét akaró Isten végtelen irgalmassága és Jézus gyöngédsége a gyermekek iránt, mely azt mondatta vele: "Engedjétek hozzám a kisdedeket, ne akadályozzátok őket" (Mk 10,14), följogosít bennünket a reményre, hogy a keresztség nélkül meghalt gyermekek számára is van út az üdvösségre. Az Egyház nyomatékosan kéri a szülőket, ne akadályozzák a gyermekeket abban, hogy a szent keresztség ajándéka által Krisztushoz jöjjenek." (KEK 1261.)

A bizottság dokumentuma természeténél fogva nem számít tanítóhivatali megnyilatkozásnak, vagyis az egyház továbbra sem kívánja hivatalosan lezárni a kérdést. Fontos ezért tisztázni, hogy nem az egyház tanításának megváltoztatását, netán „dogmáinak felülvizsgálatát" jelenti, hanem a teológiai gondolkodás újabb jelentős állomását, ami vélhetően mind közelebb visz az igazság megértéséhez.

* * *

A Nemzetközi Teológiai Bizottságot 1969-ben hozta létre VI. Pál pápa az első püspöki szinóduson megfogalmazódott kívánságnak megfelelően, és végleges státusát 1982-ben nyerte el. Elnöke a Hittani Kongregáció mindenkori bíboros prefektusa, legfeljebb 30, különböző nemzetiségű, és különböző teológiai iskolához tartozó teológusból áll, akik kitűnnek mind tudományos szempontból, mind pedig az egyházi tanítóhivatal iránti hűségükkel. A pápa nevezi ki őket öt évre a püspöki konferenciák megkérdezése után. Jelenleg egy magyar tagja is van dr. Ivancsó István, a nyíregyházi Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola professzora személyében. A Nemzetközi Teológiai Bizottság feladata, hogy a Szentszék, konkrétan a Hittani Kongregáció munkáját segítse a legfontosabb hittani kérdések vizsgálatával. Ennélfogva állásfoglalásait a pápának terjeszti elő, aki engedélyezheti azok nyilvánosságra hozatalát. Ennek ellenére ezek az állásfoglalások tanácsadó jellegűek, nem sorolhatók az egyház hivatalos megnyilatkozásai közé.

A dokumentum kapcsán a Magyar Kurírban olvasható interjú Kránitz Mihály teológussal.

2007. május 18., péntek

» „Kiábrándító társadalmi iránytévesztés”
17:18 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

A Pápa a latin-amerikai Egyház gondjai között - a CELAM közgyűléséhez intézett beszédében - kiemelten említette: engedik, hogy a családot, a házasságot támadják, sőt a lobbik nyomásgyakorlása hatására még engedményeket is tesznek e téren.

* * *

„A társadalmi élet kiábrándító iránytévesztés pillanatait éli. Büntetlenül lehet támadni a házasság és a család szentségét, elkezdenek engedményeket tenni a törvényhozási folyamatokat negatívan befolyásolni képes nyomásgyakorlással szemben. Az élet elleni bizonyos bűncselekményeket az egyéni szabadságra hivatkozva igazolnak, az emberi lény méltóságát támadják, terjed a válás és az élettársi kapcsolatok sebe. Még az Egyházban is megkérdőjelezik a papi elköteleződés mint a celibátusban megvalósuló teljes Istenre hagyatkozás és a lelkek szolgálatára irányuló teljes készség értékét, és ideológiai-politikai, sőt pártpolitikai kérdéseket állítanak előtérbe. Így a teljes Istennek szentelődés struktúráját megfosztják mélyebb értelmétől."

(VF-fordítás)

2007. május 17., csütörtök

» Igazságos társadalmi struktúrák és alapértékek
6:42 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

XVI. Benedek nyitóbeszéde a CELAM V. Közgyűlésén nem nélkülözte a társadalmi-közéleti vonatkozásokat. Az igazságos társadalom építéséhez úgy kell élni „mintha Isten létezne", amint azt másutt már megfogalmazta, csakis így lehet egyetértésre jutni azon alapértékekben, amelyek nélkül tévútra jut minden társadalom - amint azt a marxista és a kapitalista rendszerek is bizonyították.

* * *

„Mai világunkban jelen van az egész földet átfogó kapcsolatok hálójaként megvalósuló globalizáció. Bizonyos szempontból hasznos az emberiség családja számára és jelzi az egység iránti mélyen gyökerező vágyat. Ugyanakkor kétségkívül vele jár a nagy monopóliumok kialakulásának veszélye, és hogy a haszon válik a legfőbb értékké. Mint az emberi cselekvés minden területét, a globalizációt is az etikának kell vezetnie, mindent az emberi személy szolgálatába állítva, aki Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve.

Latin-Amerikában és a karibi térségben, akárcsak más vidékeken mutatkoznak a demokratikus fejlődés jelei is, de aggodalomra adnak okot tekintélyelvű avagy már meghaladottnak vélt ideológiák által vezérelt kormányzati formák, amelyek nem felelnek meg a keresztény ember- és társadalomképnek, amit az egyház társadalmi tanítása állít elénk. Másrészről a némely latin-amerikai országban tapasztalt liberális gazdaságnak tekintetbe kell vennie a méltányosságot, mert egyre kiterjedtebb társadalmi rétegek érzik a hatalmas szegénység által mindinkább elnyomatva, vagy akár saját természeti javaiktól is megfosztva magukat."

„Mi a valóság? A 'valóságot' csak az anyagi javak alkotnák, a szociális, gazdasági és politikai problémák? Éppen ez volt az utóbbi évszázad uralkodó irányzatainak nagy tévedése. Romboló tévedésről van szó, amint azt mind a marxista, mind a kapitalista rendszerek eredményei mutatják. Azáltal hamisítják meg a valóság fogalmát, hogy megfosztják az alapvető, és ennélfogva döntő valóságtól, Istentől. Aki kizárja Istent látóköréből, meghamisítja a 'valóság' fogalmát, ami következésképpen csakis tévutat és romboló megoldásokat jelenthet."

„Csak aki ismeri Istent ismeri a valóságot és képes megfelelő és valóban emberi választ adni rá. Ennek a tézisnek igazságát világosan bizonyítja mindazon rendszerek csődje, amelyek Istent zárójelbe teszik."

„Igazságos struktúrák nélkül nem létezhet igazságos társadalmi rend. De hogyan születnek ezek, hogyan működnek? Mind a kapitalizmus, mind a marxizmus azt ígérték, igazságos struktúrákat teremtenek és kijelentették, hogy ezek majd maguktól működnek is. Kijelentették, nemcsak hogy nincs szükség előzetes egyéni erkölcsiségre, hanem hogy majd ők maguk mozdítják elő a közös erkölcsiséget. Ennek az ideológiának ígérete hamisnak bizonyult. A tények bebizonyították. A marxista rendszer ahol kormányra került nemcsak a gazdasági és természeti rombolás szomorú örökségét hagyta hátra, hanem a lelkek fájdalmas elnyomatását is. Ugyanezt látjuk nyugaton is, ahol folyamatosan növekszik a távolság a szegények és gazdagok között, és nyugtalanító mértékben alacsonyítják le a személyi méltóságot a drog, az alkohol és a boldogság áltató délibábjai által."

„Az igazságos struktúrák, amelyek elengedhetetlenek egy igazságos társadalom számára, nem jönnek létre és nem működnek ha nincsen erkölcsi konszenzus az alapértékekben és annak szükségességében, hogy ezen értékek szerint kell élni, a szükséges lemondások árán, még a személyi érdek ellenében is."

„Ahonnan Isten - a Jézus Krisztus emberi arcát viselő Isten - hiányzik, ezek az értékek nem mutatkoznak meg teljes erejükkel, és nem is alakul ki konszenzus velük kapcsolatban. Nem azt akarom mondani, hogy a nem hívők ne élhetnének magasrendű és példaértékű erkölcsökkel. Csak azt állítom, hogy az a társadalom, amelyből hiányzik Isten, nem jut el az erkölcsi értékekben szükséges egyetértésre és nincs ereje ezen értékek szerint élni, akár saját érdekei ellenére is."

(VF-fordítás)

2007. április 17., kedd

» A KATOLIKUS EGYHÁZ ÉS AZ ÉLETTÁRSI VISZONYOK JOGI ELISMERÉSÉNEK KÉRDÉSE
6:43 | Aktualitás | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 1 komment

Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium honlapján olvasható az új Polgári Törvénykönyv (Ptk) tervezete. Ez tárgyalja a családjogot is, amivel kapcsolatban - tekintettel arra, hogy az embert mint olyant érinti - a katolikus egyháznak is van véleménye. A minisztérium ki is kérte a magyar püspökök véleményét, amelyet az MKPK Justitia et Pax Bizottsága készített el. Szövege olvasható nemcsak az IRM honlapjának fórum rovatában, de a Magyar Kurír dokumentumai között is.

A Vatikáni Figyelő az alábbiakban röviden összefoglalja a Katolikus Egyháznak az élettársi kapcsolatok, és különösen az egynemű párok törvényi elismerésére vonatkozó tanítását, mégpedig a releváns szentszéki dokumentumok és a legújabb pápai megnyilatkozások fényében.

* * *

Az élettársi kapcsolatok törvényi elismerése kapcsán az Egyház mindenekelőtt arra irányítja a figyelmet, hogy a család „az ember szívébe írott igazság", vagyis az emberiség közös örökségéhez tartozik, nem pusztán vallási érték. Az isteni Kinyilatkoztatás fényében a családnak a természettörvényben gyökerező intézményét az Egyház úgy határozza meg, mint egy férfi és egy nő közötti kizárólagos és felbonthatatlan életközösséget, amelynek célja a házasfelek java és az élet továbbadása. Bemutatja továbbá, milyen értékeket hordoz a család, amelyek nemcsak a házasfelek, illetve gyermekeik, s a család többi tagja számára lényegesek, de a társadalom számára is hasznosak.

Ez a társadalmi hasznosság indokolja a házasság és a család elismerését a közösség részéről, jogi szabályozását és védelmét. Az élettársi kapcsolatok nem képesek biztosítani ezeket a társadalom számára hasznos elemeket, vagyis nem alkalmasak a házasságon alapuló család szerepének átvételére. Noha különböző típusaik léteznek, általában létrejöttük abból az igényből fakad, hogy a kapcsolat ne rendelkezzen a házasság formailag szabályozott jellemzőivel, jogaival és főleg kötelezettségeivel. Az élettársi jogviszonyoknak már a házasságok jogállásához történő közelítése is viszonylagosan hátrányosabb helyzetbe hozza az előbbieket. A törvény általános mintaadó szerepe folytán pedig károsan hat a közfelfogás és a jövendő generációk kultúrájának alakulására.

Többszörösen igaz mindez azokra az esetekre, amikor azonos nemű párok kívánnak együtt élni. Ennek vonatkozásában az Egyház egyrészt megismétli a homoszexualitásról a Biblia alapján vallott - a bűnt és a gyakorlatot elítélő, de az abban részes személyt együttérzéssel kezelő - tanítását. Másrészt pedig biológiai, társadalmi és jogi érvekkel bizonyítja, hogy ezek az együttélések nem bírnak egy olyan elemmel sem, amely a család lényegéhez tartozik. Éppen ezért a leghatározottabban emeli fel a szavát az ellen, hogy a homoszexuálisok élettársi kapcsolataira akár a házasság, akár a család fogalmát alkalmazzák.

Alapvető erkölcsi törvény, hogy az ember a felismert igazságot követni köteles. Erre indít a megfelelően képzett lelkiismeret is. A keresztény ember számára az Egyház tanítása közvetíti azt az igazságot, amit Isten a teremtéstől kezdve és Jézus Krisztus földi életében beteljesítve végérvényesen az ember tudomására hozott (kinyilatkoztatott). Ezért a hívők - ha nem akarnak saját hitükkel ellentétesen cselekedni - követik az Egyház útmutatását hitbeli és erkölcsi kérdésekben.

Az emberi törvény lényegi tulajdonsága, hogy nem ellenkezhet a természettörvénnyel. Az élettársi viszonyok, illetve a homoszexuális kapcsolatok jogi elismerése, valamint a házasság és a család intézményéhez közelítése pedig ellentétben áll a természetes erkölcsi törvénnyel. Ennélfogva az ilyen jogszabályok lelkiismeretben nem kötelezik az embert.

Az Egyház kifejezetten fel is hívja erre a hívek figyelmét, különösen a közéletben tevékenykedőkét. Ez utóbbiaknak súlyos erkölcsi kötelességük mindent megtenni az ilyen tartalmú jogszabályok elfogadása ellen, illetve lehetséges megsemmisítésük, vagy hatásaik korlátozása érdekében, de mindenképpen tartoznak azzal az igazság melletti tanúságtétellel, hogy ellenkezésüket nyilvánosan is kifejezésre juttatják.

Az új Ptk tervezetének az élettársi jogviszonyra vonatkozó részében foglaltak a Katolikus Egyház tanításának nem felelnek meg.

A tervezet az élettársi kapcsolatokat ugyan nem teszi egyenrangúvá a házassággal, sőt, kimondott célja ennek elkerülése, mégis ahhoz hasonló (analóg) szabályozást vezet be rá vonatkozóan. Ezáltal egyfajta „kötetlenebb házasság" fogalmát vezeti be. Ez szemben áll azzal, amit a Katolikus Egyház a természettörvényből és a Kinyilatkoztatásból kiindulva tanít.

A tervezet legaggályosabb aspektusa azonban az, hogy az élettárs fogalmába beleérti nemcsak a különböző nemű párokat, de az azonos neműeket is:

„Élettársi jogviszony áll fenn két olyan, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben (életközösségben) együtt élő személy között, akik közül egyiknek sem áll fenn mással házassági életközössége vagy élettársi kapcsolata és akik nem állnak egymással egyenesági rokonságban vagy testvéri (féltestvéri) kapcsolatban."

Ez ellen a definíció ellen a Katolikus Egyház - ugyancsak a természettörvényből kiinduló érveléssel - mindig is felemelte szavát. Hasonló szabályozás elfogadására az elmúlt évtizedekben a nyugati civilizációhoz tartozó több államban is sor került. Ennélfogva az elmúlt időszakban a Katolikus Egyház Tanítóhivatala, akár a pápa személyében, akár az ő munkáját megbízásából segítő szentszéki hivatalok révén több alkalommal is kifejtette, mit tanít az Egyház a házasságról, valamint az élettársak, illetve a homoszexuális párok törvényi elismerésével kapcsolatban.

Ez a tanítás nem is elsősorban vallási igazságként, vagy kifejezetten egyházi tanként lett megfogalmazva, hanem a minden ember számára közös erkölcsi normarendszerből, a természettörvényből kiindulva. Érveit pedig a recta ratio, a józan ész szolgáltatja, amelyet könnyen magáévá tehet nemcsak a hívő, de minden jóakaratú ember. A katolikusok, különösen is a katolikus politikusok számára az Egyház határozott iránymutatással szolgál azokra az esetekre nézve, amelyekben e súlyos, lelkiismereti állásfoglalást igénylő döntésekkel szembesülnek.

A házasság természetére vonatkozó egyházi tanítás Katolikus Egyház Katekizmusában, illetve a II. Vatikáni Zsinat ennek forrásául szolgáló dokumentumaiban, továbbá a pápák egyéb megnyilatkozásaiban található meg.

Az alábbiakban néhány sajátosan is az élettársak és az egynemű párok jogi elismerésével kapcsolatos szentszéki dokumentum és pápai megnyilatkozás ismertetése található meg.

1. Familiaris consortio

2. Család, házasság és élettársi viszony

3. XVI. Benedek pápa szavai a római egyházmegye családkonferenciáján

4. XVI. Benedek beszéde a Római Kúria munkatársai előtt, 2006. december 22.

5. A homoszexuálisok élettársi kapcsolatainak elismeréséről

6. Katolikusok magatartása a közéletben

2007. április 13., péntek

» Az olasz egyház és az élettársi viszonyok törvényi elismerése
14:29 | Hit és tanítás | vatikanifigyelo | 1 komment

Heves indulatok is összecsapnak abban a társadalmi vitában, amely az élettársi viszonyok jogi elismerését célzó törvénytervezet kapcsán zajlik immár hónapok óta Olaszországban. Az ügy legújabb fejleménye, hogy az olasz püspöki konferencia elnökének, Angelo Bagnasco érseknek célzott életveszélyes fenyegetéseket tartalmazó falfirkák jelentek meg több nagyvárosban.

A röviden DICO-nak nevezett olasz törvényjavaslat a házasságon alapuló családhoz hasonló jogosítványokat kíván biztosítani az élettársi kapcsolatok számára – beleértve az egynemű párokat is. A kérdés megosztja az olasz közéletet de az egyes politikai erőket is. A vitában a katolikus egyház is hallatja hangját, amit az ellenérdekelt többen indokolatlan beavatkozásnak neveznek. A püspöki konferencia élére márciusban kinevezett új elnökkel szembeni indulatokat feltehetően leegyszerűsítően idézett szavai váltották ki.

Bagnasco érsek ugyanis arról beszélt egy konferencián, hogy amennyiben „az emberi természetben gyökerező etika megdől” a homoszexuális párok törvényi elismerése kapcsán, később nehezen lehetne nemet mondani akár a vérfertőzésre vagy a pedofíliára. Ha ugyanis a megítélésük alapvető kritériuma az egyén szabadsága és önrendelkezése, akkor – Bagnasco érvelése szerint – „két vagy több beleegyező személy azt tehet, amit akar, hiszen morális síkon nem létezik többé objektív kritérium”, ami ezeket elítélendőnek tartaná. Az első kommentárokban mindez úgy jelent meg, mintha az érsek egyenlőségjelet tett volna a homoszexualitás és a pedofília, illetve a vérfertőzés közé.

A Bagnasco vezette püspöki konferencia egyébként március végén adott ki egy jegyzéket, amelyben összefoglalja a katolikus egyház álláspontját a család védelmével és az élettársi kapcsolatok törvényi elismerésével kapcsolatban. A dokumentum XVI. Benedek pápa legújabb megnyilatkozásai, valamint a Szentszék korábbi dokumentumai alapján kifejti, hogy a család az élet továbbadásától a nevelésen át a generációk közötti szolidaritásig számos olyan értéket hordoz, amely társadalmi közérdek lévén indokolja a törvényi védelmet. Ezeket az alapvetően magánjellegű élethelyzetnek tekinthető élettársi kapcsolatok nem képesek biztosítani, ezért indokolatlan a családokéhoz hasonló státust adni számukra. Méginkább érvényes ez az egynemű párkapcsolatokra, amelyből hiányzik minden olyan elem, amely a család lényegéhez tartozik. Amint azt a Ratzinger bíboros vezette Hittani Kongregáció 2003-ban megfogalmazta, „a homoszexuálisok élettársi viszonyának törvényi elismerése ezért potenciálisan elhomályosíthatja bizonyos alapvető erkölcsi értékek felfogását, és magával hozhatja a házasság intézményének leértékelődését”.

A kérdést maga XVI. Benedek is pápasága legfontosabb kihívásai között tartja számon, és aggodalmainak legutóbb tavalyi évértékelő beszédében adott hangot. Szerinte az egyneműek kapcsolatának elismerésében a férfiasság és a nőiesség közötti valódi különbség relativizálása érhető tetten, amiben „a testiség leértékelése jelenik meg”. A pápa ugyanakkor visszautasította a politikai beavatkozás vádját: „Ha azt mondják nekünk, hogy az Egyháznak nem kellene beleavatkoznia ezekbe az ügyekbe, akkor csak azt felelhetjük: talán az ember nem érdekel minket?”

Különösen érzékeny területnek bizonyulhat a katolikus közéleti szereplők magatartása. Nekik a Szentszék iránymutatásai szerint nyilvánosan szembe kell szállniuk azokkal a kezdeményezésekkel, amelyek az olyan alapvető emberi értékeket, mint a házasság és a család relativizálni próbálják. Meg kell továbbá tagadniuk minden együttműködést az ilyen törvények elfogadásában és végrehajtásában, ami ráadásul a lelkiismereti szabadságból fakadó alapvető joguk.

Az elvek megerősítése mellett azonban a pápa és az olasz püspökök nem hatalmi szóval akarják kényszeríteni a politikusokat a megfelelő magatartásra. Álláspontjuk szerint az egyház feladata az iránymutatás, „a lelkiismeret megvilágítása a hit fényénél”, viszont a hívőktől, s különösen a politikusoktól elvárható, hogy következetesen viselkedjenek: a hitükben gyökerező emberképet tartsák szem előtt közéleti szereplésüknél.

2007. április 10., kedd

» Vatikáni Húsvét 2007 - „Húsvét örömhíre, hogy szabadok vagyunk”
16:48 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

A Szent Péter téren legalább százezer hívő jelenlétében mutatta be a húsvéti szentmisét XVI. Benedek. A térre vezető sugárutat is megtöltő tömegben magyar zászlókat is lehetett látni, és a Szentatya magyar nyelvű köszöntését nagy örömujjongás kísérte.

Húsvéti ünnepi üzenetének középpontjába a Pápa Tamás apostolt állította, aki csak akkor hitte el Krisztus feltámadását, amikor saját kezével érinthette sebhelyeit. Benne „felismerhetjük számos mai keresztény kétségeit és bizonytalanságát, számtalan kortársunk csalódásait és félelmeit". De hozzá hasonlóan kell „megújult meggyőződéssel felfedezni az értünk meghalt és feltámadt Krisztusba vetett hitet", amit az apostolok utódai - a püspökök - közvetítettek az évszázadokon át. A mai emberiség azt várja a keresztényektől - fogalmazta meg Róma püspöke -, hogy Krisztus feltámadásáról tegyenek tanúságot. Másszóval arra van szükség, hogy valódi Istenként és valódi emberként ismerhessék meg őt.

A témaválasztás nem véletlen: Ratzinger pápa egyik központi aggodalma, hogy manapság sokan inkább csak az ember Jézust tartják elfogadhatónak, a maga „szociális érzékenységével", közben pedig tagadják istenségét. Sőt, egy divatos és „üzletileg megalapozott" áramlat azt akarja bemutatni - például Jézus állítólagos családalapítása által - mennyire eltér a valóságtól az, amit az egyház úgymond „utólag kitalált" róla. Ezzel kíván szembeszállni április 16-án megjelenő „A Názáreti Jézus" című könyvével XVI. Benedek, amelyben ezúttal inkább tudósi semmint pápai tekintélyével kívánja bizonyítani, hogy a Bibliából megismert történeti Jézus és az egyház által hirdetett Jézus ugyanaz a személy.

Tamás apostol hitetlensége mindannyiunkat megkísérthet - folytatta a Szentatya -, hiszen annyi fájdalmat, rosszat, igazságtalanságot és halált látunk a világban, amelyek próbára teszik hitünket. Köztük a természeti csapásokat, az éhezést, a gyógyíthatatlan betegségeket, a terrorizmust és az emberrablásokat, „az erőszak ezer arcát, amelyet időnként a vallás nevében igazolnak". Külön szólt a Pápa az afrikai kontinens válságairól: Darfúrról, Kongóról, Szomáliáról és Zimbabwéról. Ázsiából a kelet-timori, a sri-lankai és az afganisztáni helyzetet említette, majd a Közel-Keletre térve kiemelte, hogy noha reményre adnak okot az Izrael és a Palesztin Hatóság közötti párbeszéd jelei, „sajnos semmi pozitívum nem mutatkozik Irakban", Libanonban pedig válságba jutottak a politikai intézmények. Mindeközben folytatódik a keresztények kivándorlása a Szentföldről.

De Tamás apostol hitetlensége éppen ekkor segít ki bennünket - figyelmeztetett -, mert segít levetkőzni az Istenről alkotott hamis elképzeléseket, hogy felfedezzük Isten igazi arcát: Krisztus a „megsebzett emberiség" fájdalmait magára vette, amivel nem megszüntette, hanem legyőzte a szenvedést és a rosszat.

Amint az előző esti vigília-szertartáson a Pápa kiemelte, minden emberhez szólnak Krisztusnak a liturgiában idézett szavai: „Feltámadtam és veled vagyok!". Az ember, akármilyen mélyre zuhanjon, mindig az ő kezeibe hullik, Krisztus még a halál kapujában is jelen van. A húsvét örömhíre - mutatott rá - az, hogy szabadok vagyunk: „Jézus feltámadása révén a szeretet erősebbnek bizonyult a halálnál, a gonosznál".

A Róma városának és a világon elterjedt minden hívőnek szóló „Urbi et Orbi" áldása előtt a szentatya - éppen az egyház egyetemessége jelenként - 62 nyelven mondta el jókívánságait. Köztük, a román és a lengyel között, tizenkettedikként magyarul hirdette meg az ünnep lényegét: „Krisztus feltámadott!"

Az Urbi et Orbi üzenet szövege magyarul.

2007. március 14., szerda

» A Szeretet Szentsége
0:36 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

XVI. Benedek 2007. február 22-én, Szent Péter apostol székfoglalásának ünnepén írta alá pápasága második jelentősebb dokumentumát, a „Szeretet szentsége" kezdetű szinódus utáni buzdítását, amelyet március 13-án hoztak nyilvánosságra. A 2005 októberében ülésezett püspöki szinódus témája az Eucharisztia volt. Ez egyrészt a szentmisét, másrészt az Oltáriszentséget jelentvén felölel minden olyan kérdéskört, amely az Egyházzal kapcsolatban a hívőt érintheti (és a sajtót érdekelheti).

A szinóduson megfogalmazott javaslatokat a Pápa megbízásából a zsinat állandó titkárságának tanácsa rendezte új dokumentummá. A Szentatya már tavaly júniusban is türelmetlenül várta, hogy készen legyen az anyag, aminek szokatlan módon nyilvánosan is hangot adott.

Elmondható, hogy keletkezésének dinamikáját tekintve a szinódus utáni buzdítás a világ katolikusai tulajdonképpen minden rétegének meglátásait, észrevételeit, gondjait, tapasztalatait és javaslatait tartalmazza. Persze a Pápa formálta koherens tanítássá és adta ki, hiszen végső soron az ő felelőssége az Egyház egységének fenntartása tanbeli tekintetben is.

A buzdítás az Eucharisztiát titokként mutatja be, amelyet hinni kell, amelyet ünnepelni kell, és amelyet meg kell élni. Ezért először is a vonatkozó egyházi tanítást foglalja össze, majd végigveszi a szentmise - és a többi szentség - celebrálásával kapcsolatos kérdéseket, végül megfogalmazza, hogy mindebből miképpen fakad a hívők küldetése, feladata a tanúságtételre a világban.

A dokumentum számos olyan elemet tartalmaz, különösen a szentmise liturgiájával kapcsolatos második részben, amely egyes részegyházaknál komoly megfontolást és változtatásokat is igényelni fog.

A II. Vatikáni Zsinat eredményeiért aggódók most megnyugodhattak azt olvasván, hogy a Pápa jónak és érvényesnek jelenti ki - a szinódusi atyákkal együtt - a zsinat utáni liturgikus reformot, és nem állítja vissza az ún. tridenti rítust. Csupán megerősíti a latin nyelvű misézés fontosságát és adott esetben célszerűségét is.

Elgondolkodtatók a vallásos művészettel és építészettel, továbbá a szent zenével kapcsolatban leírtak. Ezeknek közös céljuk - s így megítélésük alapvető kritériuma is -, hogy táplálják az Isten misztériuma iránti csodálatot, hirdessék a hit egységét és erősítsék az áhítatot.

Összefoglalva megtalálható a buzdításban mindaz, amit Ratzinger korábban is többhelyütt kifejtett a katolikusok közéleti felelősségével kapcsolatban. Ugyancsak tartalmazza azon alapvető értékeket is, amelyek „nem képezhetik alku tárgyát": élet védelme, házasságalapú családmodell, gyermekek nevelésére való szabadság, közjó előmozdítása.

Az apostoli buzdítás szövege:

ESORTAZIONE APOSTOLICA POSTSINODALE SACRAMENTUM CARITATIS DEL SANTO PADRE BENEDETTO XVI ALL'EPISCOPATO, AL CLERO ALLE PERSONE CONSACRATE E AI FEDELI LAICI SULL'EUCARISTIA FONTE E CULMINE DELLA VITA E DELLA MISSIONE DELLA CHIESA

A dokumentumot bemutató vatikáni sajtótájékoztatón elhangzottak:

CONFERENZA STAMPA DI PRESENTAZIONE DELL'ESORTAZIONE APOSTOLICA POSTSINODALE

A buzdítással kapcsolatos kommentárok és elemzések:

Eucaristia, la vita per l'uomo disilluso e dello "sterile arbitrio", di Bernardo Cervellera

Lettera del Papa dopo il sinodo sull'Eucaristia, di Franco Pisano

Kedden délelőtt a vatikáni Sajtóteremben bemutatták XVI. Benedek pápa „Sacramentum Caritatis" k. szinódus utáni buzdítását

Vademecum az Egyház Eucharisztiáról szóló tanításához

A szinódus dokumentumai:

XI COETUS GENERALIS ORDINARIUS SYNODI EPISCOPORUM 2-23 octobris 2005, Eucharistia: fons et culmen vitae et missionis Ecclesiae

2007. március 13., kedd

» Ismét Júdás szerepéről
12:32 | Aktualitás | Hit és tanítás | Őszentsége | Szemle | vatikanifigyelo | 0 komment

Egy magyarországi bulvárlap - minden bizonnyal Húsvét közeledtét érezve - ismét jónak látta felmelegíteni az egy évvel ezelőtt már lerágott csontot. Egyenesen „a Vatikánvárosból származó tudósítása" szerint „lehet, hogy felmenti a Vatikán Júdást az árulás vádja alól". Mégpedig egy megjelenés előtt álló, a témával foglalkozó könyv kapcsán, amelyhez P. Francis Moloney-nak is köze volna. Az alaptézis: Júdás pozitív szereplő volt, mert az ő árulása tette lehetővé Jézus kereszthalálát, s így végső soron a megváltást. S ráadásul Jézus ezt értékelte is...

A cikk a vélemény támogatói között egyrészt Lord Carey volt canterburyi érseket, másrészt egy „bíborost" is felsorol, ami persze rögtön leleplezi forrásainak hitelességét: Desmond Tutu nem katolikus, és így persze nem is bíboros. Szóval semmi hiteleset nem hoz fel a tézis - s így maga a hír - mellett.

Emlékezetes, hogy a tavalyi hasonló híradások egy szentszéki tisztviselőre, nevezetesen a Pápai Történettudományi Bizottság elnökére, Mons. Walter Brandmüllerre hivatkoztak, mint aki támogatná a nevezett nézetet. Most is előszedtek egy vatikáni szereplőt, P. Francis Moloney-t, aki sokáig a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja volt, s így az azt elnöklő Joseph Ratzinger tanácsadója volt. Ahogy a tavalyi hivatkozás is blöff volt, úgy feltehetőleg a mostani is az.

Mindenesetre a Júdás-kérdésben érdemes elolvasni, mit mondott róla maga a Szentatya. Mint ismeretes, az elmúlt egy évben a szerda délelőtti általános kihallgatások katekézisein az apostolokat is bemutatta egytől egyig.

Az Iskarióti Júdással kapcsolatban XVI. Benedek kifejtette, hogy „az árulásnak két momentuma volt: mindenekelőtt a kitervelése, amikor Júdás megegyezett Jézus ellenségeivel harminc ezüstpénzben (vö. Mt 26,14-16), majd pedig a kivitelezése, a Getszemáni-kertben a Mesternek adott csók által (vö. Mt 26,46-50)."

A kérdésre pedig, hogy Júdás miért árulta el az őt bizalmasának fogadó Jézust, a Pápa kifejtette:

„Több elmélet is foglalkozik a kérdéssel. Vannak, akik a pénzsóvársággal magyarázzák, mások a messiásvárásban gyökerező magyarázatot adnak rá. Eszerint Júdás csalódott volna, hogy Jézus nem vette tervbe saját országa politikai-katonai felszabadítását. Valójában az evangéliumok egy másik szempontot emelnek ki: János kifejezetten megállapítja, hogy 'az ördög szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt' (Lk 13,2). Ezzel túllép a történelmi motivációkon és a történetet Júdás személyes felelőssége alapján magyarázza, aki szánalmas módon engedett a Gonosz csábításának. Júdás árulása mindenesetre titok marad. Jézus barátjaként kezelte őt (vö. Mt 26,50), de amikor meghívta, hogy kövesse őt a boldogságok útján, nem tett erőszakot az akaratán, és nem is vértezte fel a Sátán csábításai ellen, tiszteletben tartva az emberi szabadságot."

A Szentatya felhívta a figyelmet, hogy Péter apostol is elárulta Jézust, mégis megbánta bűnét és bocsánatot s kegyelmet nyert. Ezzel szemben Júdás bűnbánata elkeseredésbe fordult és így önmegsemmisítésbe torkollott.

„Két dolgot tartsunk tehát szem előtt. Az első: Jézus tiszteletben tartja szabadságunkat. A második: Jézus a bűnbánatra és a megtérésre való készségünket várja el; irgalomban és megbocsátásban gazdag. Egyébként pedig amikor Júdás negatív szerepére gondolunk, azt az események Isten általi felsőbb irányításának keretében kell elhelyeznünk.(..) Isten Júdás menthetetlen cselekedetét felhasználja mint alkalmat arra, hogy Fiát a világ megváltásáért adja teljes áldozatul."

* * *

Fejlemény:

Jeffrey Archer angol író „Júdás Evangéliuma" című könyvét a Pápai Biblikus Intézet is bemutatta. Mint kiderült, a szalézi Moloney atya azért vett részt az irodalmi alkotásban, hogy a regényben szereplő kitalált részek mellett legalább valami hiteles információ is legyen az evangéliumokról... Tehát azért távolról sem lehet vatikáni jóváhagyásról beszélni a könyv tartalmát illetően.

2007. március 5., hétfő

» XVI. Benedek hamarosan megjelenő könyve: „A Názáreti Jézus”
6:19 | Hit és tanítás | Őszentsége | Szemle | vatikanifigyelo | 0 komment

Joseph Ratzinger bíboros 2003 nyarán vágott bele legújabb könyve megírásába. Szabadidejében írta, így 2004 nyaráig csak négy fejezet készült el. A következő évben már XVI. Benedek néven vette elő a kéziratot és minden szabad pillanatát arra használta, hogy folytassa a művet. Mostanra elkészült 10 fejezete. Elhatározta, hogy publikálja, mert „nem tudom, mennyi időm és erőm adatik még".

A könyv címe: „A Názáreti Jézus - a Jordán folyóbeli megkeresztelkedéstől a színeváltozásig". Előszavát 2006. szeptember 30-án keltezte, s már jóval a most márciusra várt megjelenés előtt nyilvánosságra hozták. Ebben a Szentatya a következőkről ír.

Hosszú belső út nyomán határozta el, hogy könyvet ír Jézusról. Visszaemlékezik, hogy a harmincas-negyvenes években egy sor lelkesítő mű jelent meg Jézusról, amelyek az Evangéliumból kiindulva mutatták be őt. Az ötvenes évektől azonban kialakult egy növekvő szakadék a „történelmi Jézus" és „hitünk Jézusa" között. A történeti-kritikai módszer, amellyel az evangéliumokat vizsgálták, a keletkezés és a hagyomány mind több rétegét volt képes megkülönböztetni. Közben „Jézus alakja, amelyen hitünk alapszik, egyre bizonytalanabbá vált": a rómaiak ellen lázadó forradalmártól a jámbor erkölcsprédikátorig sokmindennek beállították már őt. Ezek a képek azonban „inkább a művek szerzőinek és elgondolásaiknak fényképei" voltak. Annyi azonban átment a keresztény közgondolkozásba, hogy Jézusról valójában elég kevés bizonyosat tudunk, azt is főként az istenségébe vetett későbbi hit alakította ki.

Ez a helyzet azért drámai - Ratzinger szavaival -, mert „bizonytalanná teszi hitünk hiteles viszonyítási pontját: félő, hogy a semmibe vész a Jézussal való bensőséges barátság, amitől minden függ".

Ratzinger pápa ebben a könyvben saját Jézus-értelmezését adja. Természetesen adottnak veszi a modern bibliakutatás és a II. Vatikáni Zsinat eredményeit, azonban elsődleges megközelítésben azt a Jézust szándékozza bemutatni, akit az Evangéliumokban ismerhetünk meg: „Meg szerettem volna kísérelni az Evangéliumok Jézusát az igazi Jézusként, a történelmi Jézusként bemutatni".

Alapfeltevése, hogy az Evangéliumok által bemutatott Jézus történelmi szemmel nézve is logikus. Csak úgy tudhatott a benne való hit rövid idő alatt olyannyira elterjedni a világban, ha egy olyan nagyságrendű eseményről volt szó, amely meghaladott minden akkori kategóriát. „Csak akkor magyarázható meg keresztrefeszítésének hatása, ha valami rendkívüli történt, és Jézus alakja és szavai gyökeresen meghaladták a kor minden reményét és elvárását."

Siet kijelenteni a Pápa, hogy könyve nem a modern biblia-egzegézis (kutatás) ellenében íródott, annak eredményeit maga sem veti el: tudományos hitelességgel, de a hit kiindulási alapjáról vizsgálja Jézus alakját.

Hozzáteszi még, hogy a könyvben foglaltak nem képezik részét az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásainak. Másszóval, itt Joseph Ratzinger, a tudós teológus szólal meg, nem XVI. Benedek, Péter apostol utóda. (Az már más kérdés, hogy feltehetőleg „hivatalosan" sem írt volna másképpen.) A mű „egyedül az 'Úr arca' iránti személyes keresésem kifejeződése", és bárki szabadon vitába szállhat vele: „csak annyi rokonszenv megelőlegezését kérem az olvasóktól, ami nélkül nem lehetséges a megértés."

A pápai előszó németül:

"Meiner Auslegung der Gestalt Jesu im Neuen Testament..."

További értékelések a könyvről:

Pope's scholarly book on Jesus scheduled for March release

The Next Battle For and Against Jesus Will Be Fought by the Book
"My interpretation of the figure of Jesus in the New Testament..."

2007. március 2., péntek

» Pápai katekézis az ősegyház kialakulásáról és szereplőiről
6:29 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

A 2006. március 15. és 2007. február 14. közötti szerdai általános kihallgatásokon, amelyet nyilvános pápai hittanórának is lehetne nevezni, XVI. Benedek az Egyház kezdeteiről beszélt.

Előbb bemutatta, mi volt Krisztus terve a tizenkét apostollal, majd hogy ebből a tervből hogyan következett az egyházi közösség, a kommúnió, valamint a Szent Hagyomány.

Ezek tisztázása után a Szentatya egyenként mutatta be az apostolokat. Végigvette a személyükről ismerhető információkat, illetve azt a szerepet, amit Jézus kíséretében, majd az ősegyház életében játszottak.

A katekézisek további részében az apostolok közvetlen munkatársai következtek, Szent Páltól egészen a Jézust földi élete során végi követő asszonyokig.

A sorozat is rámutat a Szentatya azon szándékára, hogy megmutassa, az Egyház hite által megőrzött Jézus azonos a történeti Jézussal. Éppen ezt vitatja manapság az „igazi" Jézusról szóló szenzációhajhász művekkel jelentkező a kulturális-ideológiai áramlat.

A katekézisek szövege elérhető a Szentszék honlapján, az eredeti olasz verzió mellett angolul, franciául, németül, spanyolul és portugálul is. A Vatikáni Figyelő honlapjáról itt letölthető összegyűjtve az egész ciklus, olasz nyelven.

2007. március 1., csütörtök

» Érdeklődés Jézus iránt - jelenség és üzlet
6:48 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

Mostanság sokasodnak azon kiadványok, filmek, amelyek Jézussal foglalkoznak. Általában azt állítják, Jézus nem is halt meg, vagy legalábbis túlélte azt, családot alapított és némelyek még a sírját is (családjáéval együtt) megtalálni vélik.

Miután azt már nem divat bizonygatni, hogy Jézus nem is volt valós történelmi személyiség, a csapásirány tehát más: volt Jézus, de az Egyház „meghamisította". „Szenzációs" régészeti és egyéb „felfedezések" látszanak „megrengetni a keresztény hit alapjait". Aki nem családalapításáról ír, az meg azt állítja, hogy Jézus istensége is csak későbbi kitalálás, a 325-ös niceai zsinaton „kierőszakolt" dogma.

Ide sorolható a Jézus utolsó megkísértése és a Da Vinci-kód (Jézus családalapítása), a Júdás evangéliuma (az áruló valójában pozitív alak volt), vagy a legújabb, a Discovery Channel által vetítendő, Jézus és családja sírjának felfedezéséről „tudósító" film.

Egy olyan kulturális jelenségről van szó, aminek viszonylagos sikere azt mutatja, hogy igenis sokan kíváncsiak „az igazi Jézusra". Ezt az igényt aztán élelmes áltudósok és írók kihasználják, és - ahogyan valaki meg is jegyezte - ma már nem 30 ezüstpénzért bocsátják áruba Jézust, hanem milliárdokért. Üdítő kivétel volt (támadták is eleget) pár évvel ezelőtt „A Passió", amelynek hatalmas bevételét viszont jótékonyságra fordította rendezője.

A Katolikus Egyház mindeddig hivatalos állásfoglalást nem adott ki ezzel kapcsolatban. Egyes prelátusok nyilatkoztak - ki-ki vérmérsékletének megfelelően - a Da Vinci-kód kapcsán, de a Júdás evangéliumára látszott burkoltan utalni tavaly Húsvétkor maga a Szentatya is nagycsütörtöki homíliájában (Júdás számára fontosabb volt a pénz a Jézussal való közösségnél, Istennél és az ő szereteténél).

A látszólagos hallgatás ellenére XVI. Benedek pápa éppen azt tekinti egyik legfontosabb feladatának, hogy Krisztus világosságát mutassa fel a világban. Aki figyelemmel kíséri Szentatyánk megnyilatkozásait, különösen a nagyobb egyházi ünnepeken mondott homíliáit, annak számára ez rögtön nyilvánvalóvá lesz.

Fő üzenete, hogy a kereszténység nem egy ideológia, hanem találkozás egy konkrét, történelmi, ugyanakkor ma is köztünk levő személlyel: Jézus Krisztussal. (Erről szól többek között első enciklikája, a Deus caritas est: „A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad.")

Az elmúlt egy évben Benedek pápa hétről hétre arról beszélt a Vatikánba özönlő zarándokok tízezreinek, hogy mi volt Jézus terve apostolaival, az Egyházzal. Így kívánja tudatosítani a hívőkben azt, hogy a „történelmi Jézus" megegyezik hitünk Jézusával.

Ezt a tételt hivatott alátámasztani márciusban megjelenő könyve: „A Názáreti Jézus: a Jordán folyóbeli megkeresztelkedéstől a színeváltozásig". A Pápa kifejezett szándéka a hit oldaláról közelíteni benne Jézus alakjához, és a Szentírás alapján bemutatni az Egyház hitében továbbélő, hiteles Jézust.

A fent említett jelenséggel kapcsolatban a hívőknek nincs más dolguk, mint szorgalmasan olvasni a Szentírást és Szentatyánk tanítását, hogy megfeleljenek annak, amit az első pápa, Szent Péter mondott: „legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek" (1Pét 3,15).

2007. február 27., kedd

» Szentatyánk két fontos megnyilatkozása a családról
21:54 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

Magyarországon az utóbbi napokban a figyelem egy időre a családdal kapcsolatos politikákra irányult. Érdemes ennek kapcsán felidézni XVI. Benedek pápa két ezzel a témával kapcsolatos beszédét.

Egyik első megnyilatkozása házasság és család témájában a Római Egyházmegye által szervezett „A család és a keresztény közösség" konferencia megnyitóján hangzott el. (Discorso di Sua Santità Benedetto XVI all'apertura del convegno ecclesiale della Diocesi di Roma su famiglia e comunità cristiana, Roma, Basilica di San Giovanni in Laterano, 6 giugno 2005.)

„A házasság és a család nem esetleges szociológiai konstrukció, sajátos történelmi és gazdasági helyzetek gyümölcse. Ellenkezőleg, a férfi és nő közötti helyes kapcsolat kérdése az emberi létezés legmélyebb lényegében gyökerezik, és csakis innen kiindulva válaszolható meg. Nem lehet tehát elválasztani az embernek önmagára vonatkozó ősi és mégis új kérdésétől: ki vagyok? Ki az ember? Ezt a kérdést pedig nem lehet elválasztani az Istenre vonatkozó kérdéstől: létezik Isten? És ki az Isten? valójában milyen az ő arca? A Biblia válasza e két kérdésre egységes és következetes: az ember Isten képmására lett teremtve és maga Isten a szeretet. Ekképpen tehát a szeretet hivatása az, ami az embert Isten hiteles képmásává teszi: annyiban válik hasonlóvá Istenhez, amennyiben szeret.

Ebből az Isten és ember közötti alapvető kapocsból következik egy másik: a lélek és a test közötti oldhatatlan kapocs. Az ember ugyanis lélek, amely a testben fejeződik ki, illetve test, amelyet halhatatlan lélek éltet. A férfi és a nő teste is úgymond teológiai jelleggel bír: nem csupán testről van szó, és mindaz, ami az emberben biológiai az nem csupán biológiai, hanem emberségünk kifejeződése és beteljesítése. Hasonlóképpen az emberi szexualitás nem válik külön emberi lényünktől, hanem hozzá tartozik. A szexualitás csak a személybe integráltan tud értelmet adni önmagának.

Az Isten és ember közötti, illetve az emberen belül a test és lélek közötti kapocsból egy harmadik fakad: a személy és az intézmény közötti. Az ember teljessége (totalitása) magában foglalja az idő dimenzióját, és az ember „igenje" túllép a jelen pillanaton. A maga teljességében az „igen" azt jelenti „mindörökre", és a hűség terét alkotja (teret ad a hűségnek). Csak ezen belül növekedhet az a hit, amely jövőt ad és lehetővé teszi, hogy a gyermekek - a szerelem gyümölcsei - higgyenek az emberben. Az „igenre" való szabadság tehát olyan szabadság, mely képes felvállalni a véglegeset: a szabadság legnagyobb kifejeződése nem a gyönyör keresése és az igazi döntés elkerülése, hanem inkább a képesség, hogy döntsön egy végleges ajándékozás mellett, amelyben odaajándékozván teljesen megtalálja önmagát.

A férfi és a nő személyes és kölcsönös „igenje" megnyitja az utat a jövő felé, mindkettejük valódi embersége felé, s ugyanakkor egy új élet ajándékozására hivatott. Ezért ennek a személyes „igennek" csakis nyilvánosan is felelős „igennek" kell lennie, amellyel a házastársak vállalják a hűség nyilvános felelősségét. A házasság mint intézmény nem jogosulatlan beavatkozás tehát a társadalom, vagy a hatóság részéről, nem egy formaság kívülről jövő rákényszerítése, hanem a házastársi szeretetszövetségből belülről fakadó igény.

A házasság felbomlásának mai változatos formái, úgymint az élettársi viszony és a „próbaházasság", sőt, az azonos nemű személyek közötti álházasság ellenben egy anarchikus szabadság kifejeződései, amely tévesen állítja be magát az ember igazi felszabadításaként. Ez az álszabadság a test banalizálására alapul, amely elkerülhetetlenül magába foglalja az ember banalizálását. Előfeltétele, hogy az ember azt tehet magával, amit csak akar: teste ily módon emberi szempontból másodlagos dologgá válik, amit tetszés szerint használhat fel. A szabadosság, amely a test és annak értéke felfedezéseként állítja be magát, valójában olyan dualizmus, ami megvetendővé, úgymond a személy valódi lényén és méltóságán kívül állóvá teszi a testet."

* * *

Pápasága egyik legjelentősebb iránymutatásaként értelmezhető XVI. Benedeknek a Római Kúria munkatársai számára adott karácsony előtti kihallgatáson mondott beszéde. Ebben az élettársi kapcsolatok vonatkozásában az alábbiakat mondta (Udienza del Santo Padre alla Curia Romana in occasione della presentazione degli auguri natalizi, 22 dicembre 2006.):

„Nem hallgathatom el aggodalmaimat az élettársi viszonyokra vonatkozó törvényekkel kapcsolatosan. Az ilyen párok közül sokan azért választották ezt az életet, mert - legalábbis pillanatnyilag - nem érzik magukat képesnek a házasság jogilag rendezett és kötelező együttélésének elfogadására. Ezért inkább egyszerűen megmaradnak a tényleges állapotnál.

Amikor a házasságot relativizáló új jogi formákat alkotnak, a végleges kötelékről való lemondás úgymond jogi pecsétet is nyer. Ilyenkor azok számára, akiknek nehezére esik dönteni, ez még nehezebbé válik. Ehhez járulnak még a másik fajta párok, a nemek közötti különbség relativizálása.

Ezáltal hallgatólagosan megerősítést nyernek azok a gyászos elméletek, amelyek minden jelentőségétől megfosztják az emberi személy férfiasságát, illetve nőiességét, mintha pusztán biológiai tényről volna szó. Olyan elméletek, amelyek szerint az ember - vagyis értelme és akarata - önállóan dönthetné el, hogy mivé legyen, vagy ne legyen. Ebben a testiség leértékelése jelenik meg, amiből az következik, hogy az ember, miközben függetleníteni akarja magát saját testétől - a „biológiai szférától" - végülis megsemmisíti önmagát.

Ha azt mondják nekünk, hogy az Egyháznak nem kellene beleavatkoznia ezekbe az ügyekbe, akkor csak azt felelhetjük: talán az ember nem érdekel minket? A hívőknek, éppen hitük nagy kultúrája folytán, ne volna talán joguk megnyilatkozni mindezek kapcsán? Nem inkább kötelességünk-e felemelni szavunkat az ember védelmében, annak a teremtménynek védelmében, aki éppen a test és lélek elválaszthatatlan egységében Isten képmása?"

2007. február 22., csütörtök

» A római pápa Péter apostol utóda
9:21 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

Péter apostol székfoglalásának ünnepe jó alkalom arra, hogy röviden megvizsgáljuk, miben áll Róma püspökének, azaz Szent Péter utódának primátusa.

Az újszövetségi iratok bizonyítják, hogy az egyház már korán felfogta Krisztus Péterre vonatkozó szavainak értelmét, és tudatában volt az apostol kiemelkedő helyzetének (Mt 10, 2.; Mk 3,16; Lk 6,14; ApCsel 1,13; Mt 14,28-31; 16,16-23; 19,27-29; 26,33-35; Lk 22,32; Jn 1,42; 6,67-70; 13,36-38; 21,15-19.). Éppen az a tény, hogy a szövegek egybehangzóan állítják Péter elsőségét, jelzi, hogy annak az egyház számára alapvető, konstitutív jelentősége volt.

Péter apostol alakja úgy rögzült az első keresztény közösségekben, és később az egész egyházban, mint a Krisztus által a tizenkettő élére helyezett apostol, akinek saját különleges feladata volt az egyházban. Ő a szikla, akire Krisztus az ő egyházát alapítja, ő az, aki megtérvén megerősíti testvéreit a hitben, ő a pásztor, aki legeltetni fogja az Úr nyáját.

Az egyház az Újszövetség nyomatékos bizonysága révén megértette, hogy Péter szolgálata az egyházi szervezet számára is nagy jelentőséggel bír, Péter utódának személyében. Ahogyan az apostoli folytonosság létezik a püspökök szolgálatában, úgy Péter apostol öröksége vértanúságának helyén, Rómában él tovább püspök-utóda szolgálatában - mondja a Hittani Kongregáció egy 1998-ban kiadott dokumentuma.

Az egyház az Újszövetségre és a hagyományra alapozva az I. Vatikáni Zsinat megfogalmazásával hittételként tanítja, hogy Róma püspöke Péter utóda az ő egyetemes egyház számára szóló prímási szolgálatában. Ez az utódlás indokolja a római egyház elsőbbségét is.

A péteri karizma célja az összes hívő hitbeli és közösségbeli egységének megőrzése. A II. Vatikáni Zsinat szavaival ugyanis „a római pápa, mint Péter utóda örök és látható princípiuma és alapja mind a püspökök, mind a hívők sokasága egységének". Ezért az egyház üdvözítő küldetésének teljesítése szempontjából különleges szolgálati kegyelemmel bír.

A római pápa, mint minden hívő, alá van rendelve Isten Szavának és a katolikus hitnek. ő „a garanciája az egyház Krisztus és Isten iránti engedelmességének, és ebben az értelemben 'servus servorum'". II. János Pál az 1995-ben kiadott Ut Unum Sint kezdetű enciklikájában hangsúlyozza, hogy az ő funkciója lényegileg szolgálati funkció: „Róma püspökének küldetése a pásztorok körében a 'virrasztásban' (episzkopein) áll, hasonlóan az őrhöz, úgyhogy a pásztorok által minden részegyházban a pásztor Krisztus igaz hangját hallják".

A primátus szolgálatának (episzkopé) vannak korlátai, mégpedig az isteni törvényből és az egyháznak a kinyilatkoztatásban foglalt alkotmányából fakadóak. Ezért a pápa szolgálatához tartozik az egyház szavának meghallgatása. Viszont kétségkívül Péter utóda az a szikla, amely garantálja az Isten Szava iránti szigorú hűséget.

A tanítóhivatali hatalmon túl Péter utódának primátusa egyházkormányzati hatalommal is jár, amely szükséges és hasznos a hit és a közösség egységének megőrzése végett. Ennek eszközei, többek között, a püspökszentelési felhatalmazás (más formában a latin és más formában a keleti katolikus egyházaknál), vagy a hitvallás megkövetelése az új püspököktől. A primátus legfőbb hatalma miatt a pápa jogilag nem felelős semmilyen felsőbb hatóságnak.

A primátus változatlan természete történelmileg változatos módokon nyert kifejezést. Alkalmazkodva a zarándok egyház körülményeihez. A primátus gyakorlásának jelenlegi formája történelmi körülmények hatására alakult ki. Egy meghatározott történelmi kontextusban ez tűnt a legmegfelelőbb válasznak a kihívásokra, melyekkel az Egyház szembesült.

2007. február 2., péntek

» Hit és értelem: miért kellene félniük egymástól?
21:52 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

A múlt vasárnap Aquinói Szent Tamás, a XIII. századi nagy domonkos filozófus ünnepe kínált alkalmat XVI. Benedek számára, hogy a déli Úrangyala imádság előtt tömören összefoglalja pápasága egyik központi gondolatát: a hit és az értelem szükségszerű kapcsolatát.

„A hit és az értelem kapcsolata komoly kihívást jelent a nyugati világban jelenleg uralkodó kultúra számára" - állapította meg a Szentatya, majd utalt nagy elődje Fides et Ratio enciklikájára, amely éppen ezt a kérdéskört dolgozza fel (és amelynek megírásában Ratzinger bíborosnak, mint a Hittani Kongregáció akkori prefektusának vélhetően nem kevés szerepe volt). Majd hozzátette: ő is ezt a témát folytatta a regensburgi egyetemen elmondott beszédében.

A tudományok modernkori fejlődése számos pozitív és elismerésre méltó eredményt alkotott, de magával hozta ugyanakkor azt a szemléletet is, mely csak azt tekinti igaznak, ami kísérleti úton bizonyítható. A Pápa szerint ez az emberi értelem korlátozását jelenti és immár elismerten „szörnyű skizofréniát okoz": egymás mellett él a materializmus, a „hipertechnológia" és a „féktelen ösztönösség". Szükség van ezért az emberi értelem újrafelfedezésére, amely nyitott az isteni Igére (Logos) és annak „tökéletes kinyilatkoztatására, Jézus Krisztusra, az emberré lett Istenfiára".

A hiteles keresztény hit nem összeférhetetlen a szabadsággal és az emberi értelemmel: „miért kellene tehát hitnek és értelemnek félnie egymástól, ha találkozván és párbeszédet folytatván jobban ki tudják fejezni önmagukat?" - tette fel a kérdést a Szentatya. A hit feltételezi az értelmet és tökéletesíti azt, a hit által megvilágosított értelem pedig megtalálja az erőt, hogy eljusson Isten és a lelki valóságok ismeretére. „Az emberi értelem nem veszít semmit, ha megnyílik a hit kérdésére, sőt, ez utóbbi megkívánja a szabad és tudatos csatlakozást" - szól a benedeki tétel.

A Pápa útmutatása szerint a hit és értelem keresztény szintézise a nyugati civilizáció számára értékes örökség. Ebből kell meríteni, ha hatékonyan akar párbeszédet folytatni „a világ keleti és déli részeinek nagy kulturális és vallási hagyományaival". XVI. Benedek kívánsága, hogy a keresztények, és különösen is a tudományos-kulturális élet képviselői képesek legyenek kifejezésre juttatni „hitük ésszerűségét és tanúságot tenni róla a szeretet által ihletett párbeszédben".

2007. január 27., szombat

» A házasság jogi természete Isten tervéből fakad
22:08 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

A szentatya az év elején hagyományosan fogadja a Rota Romana bíróit, ügyvédeit és többi tisztviselőit. Az ilyenkor elmondott pápai beszéd fontos elvi iránymutatásként szolgál a Szentszék rendes fellebbviteli bíróságaként működő Rota, de tulajdonképpen minden egyházi bíró számára. A Rota Romana másod- vagy többedik fokon foglalkozik azon peres eljárásokkal, amelyek rendes fellebbezés folytán elé kerülnek, vagy azokkal, amelyek a hívőknek a Szentatyához folyamodása révén kerülnek elé. Ezen ügyek túlnyomó többsége házassági semmisségi per.

Az egyházi jogrend, mint ismeretes, terjedelmes jogszabályokkal védi a házasság intézményét, mint alapvető emberi intézményt, ami azonban isteni jogon alapszik, azaz Isten tervéből fakad. Következésképpen házasságot csak meghatározott feltételek mellett lehet érvényesen kötni (mint minden jogintézménynek, ennek is vannak érvényességi feltételei). Ennek megfelelően az Egyház fontosnak tartja, hogy az érintettek kérelmére kivizsgálja azokat az eseteket, amelyekről úgy gondolják, hogy a látszat ellenére mégsem érvényesen megkötött házasságról van szó. Ez az egyházi bíróságok (szentszékek) feladata.

A Rota Romana előtt jelenleg - Antoni Stankiewicz dékán elmondása szerint - mintegy 1200 ügy van folyamatban. Közülük 687 ügy európai, 413 az amerikai kontinensről származik, 64 Ázsiából, 12 Afrikából és 5 Óceániából.

XVI. Benedek január 27-én délelőtt fogadta a Rota Romana munkatársait az igazságszolgáltatási évad kezdete alkalmából. Beszéde figyelemre méltó volt két szempont miatt is. Egyrészt, mert a házasság intézményének jogi természetét taglalta, másrészt mert utalt a pápasága egyik legfontosabbikának tartott 2005. decemberi Kúria-beszédre.

A Pápa szerint a házasság jogi természetű, ami Isten tervéből fakad, erre utalnak Jézus ismert szavai, amikor a feleség elbocsátásáról kérdezték: „Nem olvastátok, hogy Aki kezdettől fogva teremtett, férfinak és nőnek alkotta őket? Aztán így folytatta: Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz. Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza." (Mt 19,4-6).

Ezt az igazságot, a „házasság igazságát", manapság két nagy veszély fenyegeti. Egyfelől a relativizmus, másfelől a jogpozitivizmus. A relativista szemlélet szerint a házasság csak az érzelmi kapcsolatok formalizálása a társadalmi hagyományoknak megfelelően. Ezért amint az érzelmek változnak, úgy változtatható a házasság is. A pozitivista jogi szemlélet azt tartja, hogy a jog csupán társadalmi megállapodás gyümölcse, nem pedig objektív, természetfeletti gyökerű valóság. Ennek megfelelően a házasságot is tetszés szerint megváltoztatható jogintézményként fogja fel. Sőt, akár azt is meg lehet változtatni, hogy egy férfi és egy nő szövetségét jelenti: íme az egynemű párok egyesülésének elismerése...

Nagyon fontos a mostani pápai beszédben, hogy felhívja a figyelmet: sajnos az egyházban is előfordul a relativista szemlélet. Mint ismeretes, a 2005 decemberi beszédében a Római Kúria munkatársai előtt arról beszélt XVI. Benedek, hogy a II. Vatikáni Zsinat kétfajta értelmezése, hermeneutikája verseng ma egymással: az egyik törésként, a másik folyamatosságra alapuló reformként értelmezi a zsinati tanítást. A pápák mind e második értelmezést teszik magukévá. Benedek pápa szerint akik viszont töréspontként értelmezik a zsinatot, azok úgy vélik, a házasság felbonthatatlansága és véglegessége „puszta ideál" volna, amire a „hétköznapi keresztényeket" persze buzdítani kell, de nem lehet rá kötelezni őket.

Akik így gondolkodnak, hajlamosak arra, hogy amikor a házasságok érvénytelenségét vizsgálják, feltételezett „lelkipásztori szempontok" figyelembe vételével inkább kimondják a kérdéses házasság érvénytelenségét, hogy ezáltal „rendeződjék" a hívő állapota, még akkor is, ha ehhez jogi értelemben nem volna meg minden feltétel (a jog alapból a házasság érvényességét feltételezi, tehát ennek ellenkezőjét tételesen bizonyítani kell).

XVI. Benedek ezzel szemben már az egy évvel ezelőtt elmondott Rota-beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a pasztorális szemléletet nem lehet elválasztani az igazság szeretetének kérdésétől. Nem szabad megkerülni „az üdvözítő igazsággal való szembenézést", mert az ellentétest hatást vált ki. „A házasság felbonthatatlanságának elve a keresztény misztérium teljességéhez tartozik" - szögezte le tavaly XVI. Benedek a Rota bírái előtt - bár az manapság sokszor elhomályosul a hívek lelkiismeretében. Hamis szolgálatot tesz azonban az, aki ezt a jelenséget erősítve akár csak közvetetten is hozzájárul, hogy a hívek megfeledkezzenek házasságuk felbonthatatlanságáról.

Az idén Ratzinger pápa - jelszava szerint „az igazság munkatársaként" - arról szólt, hogy a férfi és a nő számára a házassági kapcsolat egyszerre az igazságosság és a szeretet követelménye. Az jogi természetű, mert az emberek közötti kapcsolatoknak az igazságosságra kell épülniük. A jog pedig éppen az igazságosságot szolgálja. A Pápa kijelentette: "a szeretet és a jog olyannyira kapcsolódnak egymáshoz, hogy férj és feleség tartozik egymásnak azzal a szeretettel, amelyet spontán éreznek egymás iránt: a bennük levő szeretet az egymás és a gyermek javára irányuló szabad akaratuk gyümölcse".

A Rota Romanához intézett idei, illetve tavalyi beszédről magyarul ld. a Vatikáni Rádió honlapját.

A Római Kúriához intézett 2005-ös beszédről ld. a Magyar Nemzet elemzését.

2007. január 10., szerda

» A napkeleti bölcsek mai utódai
23:00 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

Amint azt sejteni lehetett, érdemes elolvasni XVI. Benedek vízkereszti homíliáját. A jelek szerint legalább részben helyben improvizált beszéd volt: egyrészt két nappal elhangzása után tették csak közzé, amit az utólagos kontroll, szerkesztés indokolhat, másrészt a szöveg felépítése és mondatszerkezete is inkább élőbeszédi formára látszik utalni.

Mindez azért érdekes, mert gyakran az improvizált megszólalások sokatmondóbbak az előre kigondoltaknál: nyíltabb és egyértelműbb megfogalmazásokat, merészebb kérdésfelvetéseket tartalmazhatnak.

A Szentatya Urunk megjelenése ünnepén, január 6-án a vatikáni bazilikában tartott szentmisén Krisztus világosságáról beszélt. Vízkeresztkor ugyanis nem azt ünnepeljük, hogy három napkeleti bölcs meglátogatta a Kisjézust, hanem - amit e történet üzen - hogy Jézusban a világ világossága jött közénk, és ezt minden ember, mégha pogány is, felismerheti saját értelmével. Ez egyébként Ratzinger egyik kedvenc gondolatmenete.

De lássuk csak, mit is mondott a Pápa!

Krisztus a világ világossága még ma is? - tette fel a kérdést XVI. Benedek. Vajon felé tartanak-e még a népek, és manapság a kik volnának napkeleti bölcsek?

A II. Vatikáni Zsinat szándéka az volt, hogy Krisztust, a világ világosságát felmutassa korunk emberének. A világot a modern kor nagyban átalakította: „a történelemben először jelentkezett a globális civilizáció kihívása, melyben nem Európa, s nem is az általunk Nyugatnak és Északnak nevezett világrész van a középpontban". Ki kellett dolgozni egy új politikai és gazdasági világrendet, de ugyanakkor egy lelki és kulturális világrendet is, „vagyis egy megújult humanizmust". A zsinat korában érlelődött a felismerés, miszerint „az új gazdasági és politikai világrend nem működik, ha nincsen lelki megújhodás, és ha nem tudunk újra Istenhez közeledni, és megtalálni Istent magunk között". A harmadik évezred elején éppen ennek a kihívásnak - a globalizációnak - kellős közepében találjuk magunkat - állapítja meg a Szentatya.

Rájövünk, mily könnyen szem elől tévesztjük e kihívás valódi jelentőségét, „amit a tömegkommunikáció hatalmas méreteket öltő terjedése is nagyban erősít". Mert a média révén végtelenül sokasodnak az információk, és gyengíteni látszanak képességeinket, hogy szintetizálni tudjunk és kritikusan viszonyulni hozzájuk.

A Pápa felidézi, hogy a zsinat végén két üzenetet is megfogalmaztak. Az egyiket a népek vezetőihez, a másikat a tudomány képviselőihez. Szerinte e két kategóriához tartozó emberek megfelelnek napjaink „napkeleti bölcseinek", akikhez hozzá kell vennünk a világvallások nagy vezetőit. Kétezer év távlatából Ratzinger a három napkeleti bölcsben a modern emberiség három alapelemét véli felfedezni: a politikai, a tudományos és a vallási dimenziót. E három - ahogyan a bölcsek - útkeresésben vannak, „gyakran összezavarodva", de útjuk végpontja Krisztus, „mégha a csillag el is rejtőzik néha".

A népek vezetőihez intézett zsinati üzenetben az állt, hogy ne feledjék, az élő és igaz Isten az emberek Atyja, a világ rendjének és békéjének biztosítója, aki az emberi történelmet irányítja. A tudomány képviselőihez a zsinat így szólt: keressétek az igazságot, s ne veszítsétek el a reményt, hogy megtaláljátok. Ez az igazi veszély - fűzte most hozzá XVI. Benedek -, hogy elveszítik az érdeklődést az igazság iránt, s csak a tennivalóra, a hatékonyságra és a gyakorlatiasságra összpontosítanak: „Boldogok, akik mikor már birtokolják az igazságot, tovább keresik azt, hogy megújítsák, elmélyítsék, s átadják másoknak!"

Ma egyre inkább szükség van rá, hogy arra hívjuk a nagy nem keresztény vallási hagyományok képviselőit, „szembesüljenek Krisztus világosságával, aki nem azért jött, hogy megszüntesse, hanem hogy beteljesítse mindazt, amit Isten ujja a civilizációk vallástörténetében írt, különösen is azon 'nagy lelkek' által, akik hozzájárultak az emberiség épüléséhez".

Krisztus világosság - folytatta a Pápa - a világosság pedig „nem elhomályosít, hanem csakis bevilágít, megvilágosít, felfed: ezért senki se féljen Krisztustól és üzenetétől!" „Ha a történelem folyamán a keresztények - korlátolt és bűnös emberekként - néha el is árulták őt viselkedésükkel, ez méginkább kiemeli, hogy a világosság Krisztus és az Egyház csak akkor tükrözi, ha Vele egységben marad."

Az Egyház arra hivatott, hogy „Jézust mutassa meg az embereknek, semmi mást, mint Jézust" - figyelmeztetett a Szentatya, majd egy nagyhatású felhívással zárta szentbeszédét: „Ne féljetek Krisztus világosságától! Az ő világossága az igazság ragyogása. Föld összes népei: hagyjátok magatokat megvilágosítani általa, hagyjátok, hogy szeretete áthasson benneteket, és akkor megtaláljátok a béke útját."

2006. december 28., csütörtök

» „A posztmodern embernek még inkább szüksége van az Üdvözítőre”
13:13 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

XVI. Benedek karácsonyi programjai hagyományosan azzal kezdődnek, hogy közvetlen munkatársai előtt értékeli az elmúlt évet. A december 22-i kihallgatáson, miközben összegezte négy apostoli útja üzeneteit, aggodalommal szólt a kultúrák és vallások közötti összecsapás „továbbra is fenyegető veszélyéről", ami különösen a közel-keleti helyzet miatt aktuális.

Ennek tudható, hogy a Pápa Karácsony előtt külön bátorító üzenetet intézett az ottani katolikus közösségekhez: „Tartsatok ki bátorságban és bizalomban!" - írta - hiszen a lemondás és a pesszimizmus jelenti a legnagyobb veszélyt, ami a szentföldi keresztények gyorsuló elvándorlásában mutatkozik meg. A nehéz helyzetben élő ottani híveknek tudniuk kell, hogy a szeretetből felvállalt szenvedés „képes megváltoztatni mások szívét, a világ szívét". Mindeközben biztosak lehetnek az egész egyház szolidáris támogatásában. Maga a szentatya is ezt akarja kifejezésre juttatni szentföldi látogatásával, mihelyt „a körülmények lehetővé teszik".

Lukács evangéliuma utal rá, hogy Jézus éjszaka született, ezért már a korai századokban kialakult, hogy azt éjfélkor bemutatott szentmisével ünnepli az egyház. Rómában régen ezt a Santa Maria Maggiore bazilikában mutatta be a Pápa, ahol a hagyomány szerint a betlehemi jászol darabját őrzik.

Ma már a Szent Péterben ünnepli a karácsonyt a Szentatya, aki idén éjfélkor arról beszélt, hogy Isten nem hatalma teljében érkezik közénk, hanem kisgyermekként, akinek segítségre van szüksége: mint minden kisgyerek, nem akar tőlünk mást, csak a szeretetünket. Isten így tanít meg arra, hogy szeressük a kicsiket és a gyengéket: „a betlehemi gyermek tekintetünket a szenvedő és kihasznált gyermekek felé irányítja, a megszületettek és a meg nem születettek felé egyaránt" - sürgette Benedek pápa a katonáskodó, kolduló, éhező, szeretetet nélkülöző gyermekek méltóságának tiszteletben tartását. Az ajándékozási szokások kapcsán pedig arra figyelmeztetett, hogy az igazi ajándék, ha saját magunkból és időnkből adunk egymásnak. Ezzel Istent utánozzuk, aki önmagával ajándékozott meg minket.

Karácsony napján a vatikáni bazilika központi erkélyéről intézte az örök városhoz és a világhoz karácsonyi üzenetét, és adta mindenkire apostoli áldását. A magyarnyelvű jókívánság - a román és a lengyel között - a tizenkettedik helyen hangzott el.

Az „Urbi et Orbi" üzenetben Ratzinger pápa az Üdvözítő születéséről elmélkedve feltette a kérdést: szüksége van-e még üdvözítőre a harmadik évezred emberének, aki saját sorsa határozott és önálló intézőjének látszik, és vitathatatlan sikerek kovácsának. Emlékeztetve a világban jelenlevő számos gondra - az éhségtől és a szegénységtől a rabszolgaságon és a fajgyűlöleten át az alkoholizmusig - kimondta: az „örvendező és reményvesztett emberiség" szívbe markolóan segítségért kiált. A haladás ellenére az ember nem változott, és a posztmodern korban „talán még inkább szüksége van Üdvözítőre, mert összetettebbé vált a társadalom, amelyben él, és alattomosabbak a személyiségére és erkölcsi integritására leselkedő veszélyek".

Az egyházi közösségeket arra hívta fel a Pápa, hogy egész életükkel tegyenek tanúságot a ma született Üdvözítőről, aki nem foszt meg semmitől, ami értékes és hiteles az emberben, hanem még tökéletesebbé teszi.

2006. december 26., kedd

» Deus caritas est – egy éve írta alá első enciklikáját a Pápa
15:39 | Hit és tanítás | vatikanifigyelo | 0 komment

Egy évvel ezelőtt, Karácsony napján írta alá első enciklikáját XVI. Benedek. A körlevél címe Deus caritas est (Az Isten szeretet) és egyfelől a szeretet keresztény fogalmával, másrészt az egyházi szeretetszolgálat szerepével kapcsolatban tartalmazza a pápa gondolatait. A dokumentumot 2006 januárjában hozták nyilvánosságra. Immár magyarul is olvasható.

Hatalmas várakozás előzte meg az első benedeki enciklikát, mert az amolyan programadónak tekinthető. A Deus caritas est ennek ellenére nem valamiféle kormányzati programot tartalmaz - a pápa már korábban kijelentette, hogy olyat nem fog készíteni - a témaválasztás miatt mégis jellemzője lehet az új pápa uralkodásának.

A különféle találgatások és a folyamatos kiszivárogtatások a szentatyát arra indították, hogy rendhagyó módon voltaképpen saját maga is ismertesse enciklikája fő mondanivalóját. Különféle megnyilatkozásai során kifejtette: a szeretet fogalma mára megkopott, szinte alig merjük használni a kifejezést is. Ezért annak eredeti jelentésére és szépségére kívánta ráirányítani a figyelmet.

A testi szerelem (görögből vett szakkifejezéssel erosz) és a felebaráti szeretet (görögül agapé) szorosan összefügg, hiszen Isten a maga testiségében teremtette az embert, amelyből az erosz fakad, és amely „a férfi és nő közötti felbonthatatlan házasságban találja meg a teremtésben gyökerező formáját" ­- fejtette ki a szentatya. Az önmaga kielégülését kereső erosz ebben a kapcsolatban alakul át agapévá, a másik javát kereső szeretetté. Ez utóbbi pedig nem maradhat következmények nélkül az egyház életében, ezért intézményesült minden korban a szegények és szenvedők iránti egyházi gondoskodás. Napjainkban ezt a feladatot számos egyházi szervezet vállalja fel, köztük első helyen a minden egyházmegyében megtalálható Karitász-szervezetek: többek között velük foglalkozik az enciklika második része. Emellett a szeretetszolgálatnak az egyház társadalmi tanításában elfoglalt helyét, valamint az egyház és az állam közötti együttműködést is érinti a dokumentum. Az egyház feladata nem csupán az Isten igéjének hirdetése, hanem az isteni szeretetnek - magának az élő Istennek - jelenvalóvá tétele az emberek között, hiszen - ahogyan arra az enciklika János apostol első leveléből vett címe is utal - „az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad".

2006. december 13., szerda

» Pápai békeüzenet – 2007: a béke lényege az ember
23:47 | Diplomácia | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

A béke lényege az emberi személy - jelenti ki XVI. Benedek béke világnapra szóló üzenetében. A minden év első napjára kiadott pápai dokumentum ezúttal is a legaktuálisabb nemzetközi jogi és erkölcsi kérdésekkel foglalkozik.

Az egyház 1968 óta a béke világnapjával kezdi az új évet, amikoris a pápa külön dokumentumban fogalmazza meg ezzel kapcsolatos gondolatait. Az idei a jubileumi 40. béke világnapi üzenet.

Nem egy irracionális, értelmetlen világban élünk, idézi közvetlen elődjének szavait XVI. Benedek. Az egyének, illetve a népek közötti rendezett kapcsolatokat az teszi lehetővé, hogy minden ember szívében megtalálhatók bizonyos erkölcsi normák. A természettörvény nem kívülről ránk erőltetett, szabadságunkat korlátozó szabályok együttese, hangsúlyozza a szentatya, hanem Isten tervéből fakad, és ez ad alapot a különböző kultúrák és vallások közötti párbeszédnek. Ily módon a természettörvény a valódi béke előfeltétele. Belőle vezethető le az ember méltósága, amelyet két alapérték biztosít: az élethez való jog és a vallásszabadság.

Ez utóbbit a pápa szerint egyaránt sértik azok a rezsimek, amelyek valamely egyeduralkodó vallást kényszerítenek polgáraikra, de azok is, amelyek közömbösségükkel „nem erőszakos üldözést szítanak, hanem szisztematikusan kulturális gúnyolódás tárgyává teszik a vallásos hitet". Mindkettő a békét veszélyezteti.

Az emberről alkotott felfogás, érthető módon, változik a különböző kultúrák szerint. Nincs helyük azonban a pápa szerint az olyan emberképeknek - éppen a természettörvény egyetemes volta miatt -, amelyek a szembenállást és az erőszakot hordozzák magukban. Újból leszögezi: elfogadhatatlan az olyan istenkép, amely türelmetlenséget és erőszakot szít másokkal szemben, elfogadhatatlan az Istenre hivatkozó háború.

A béke feltételezi az emberi jogok tiszteletben tartását. Ez csak úgy lehetséges, ha azok objektív alapokra épülnek, nem pedig az emberi személyről vallott relativista felfogásra. Ha a jogvédő szervezetek szem elől tévesztik az emberi jogok természettörvény adta alapjait, nem lesznek képesek hatékonyan képviselni azokat.

A veszélyek között említi Róma püspöke a föld erőforrásainak igazságtalanul egyenlőtlen elosztását, amely a létfontosságú javaktól fosztja meg emberek tömegeit. Ennek kapcsán kitér az energiaellátás fontosságára is, mint a fejlődést szolgáló tényezőre. Világszerte folyik a versengés az energiahordozókért, felverve azok árát, s így éppen azok nem részesednek belőlük, akiknek a leginkább szükségük lenne rá a fejlődéshez.

Akárcsak egy évvel ezelőtt, a pápa hitet tesz a nemzetközi humanitárius jog mellett, amit különösen aktuálissá tesznek az új típusú konfliktusok, amelyek nem felelnek meg a nemzetközi jog hagyományos kategóriáinak. Az államoknak ezért világosabb szabályokat kell alkotniuk ezen a téren. A terrorizmus elleni küzdelem során nem szabad megfeledkezni a felhasznált eszközök etikai korlátairól.

Kitér a pápa a nemek közötti egyenlőtlenség békét aláásó voltára, különösen azon kultúrákban - kimondatlan utalás a muzulmán világra -, amelyek emberképe a nőket kiszolgáltatja a férfiak önkényének, sértve emberi méltóságukat és alapvető szabadságjogaik gyakorlását.

A vonatkozó egyházi tanítás megfogalmazásának évtizedes fejlődése nyomán megjelenik a dokumentumban az ökológia is. A környezet károsítása az emberi együttélést, s ennélfogva a békét károsítja. Ennek kiküszöbölésére XVI. Benedek bevezeti a „békeökológia" fogalmát, amelynek szép példáját a környezetvédők által mindig is tisztelt Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában találjuk.

Az üzenet szövege németül, olaszul, angolul.

2006. október 11., szerda

» A regensburgi beszéd végleges változata
6:41 | Aktualitás | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

Egy hónappal a regensburgi előadás után XVI. Benedek pápa közzétette akkori – nagy vitát kiváltó – egyetemi beszédének végleges változatát. A finomított, s jegyzetekkel ellátott változat azonban normális eljárás, nem jelenti, hogy a Pápa valamit is visszavont volna annak tartalmából, vagy netán „utólag átírta” volna azt.

XVI. Benedek regensburgi egyetemi előadásának alján kezdettől fogva ott szerepelt egy megjegyzés:

„A Szentatya fenntartja magának, hogy egy későbbi időpontban közreadja ezen szövegnek jegyzetekkel ellátott szerkesztett változatát. A jelenlegi fogalmazás tehát ideiglenesnek tekintendő.”

Ez a tudományos előadások esetében megszokott eljárás. Az előadó a konferencián szóban elmondja értekezését, amelyet később többnyire publikálnak is, akkor már természetesen lábjegyzetekkel kiegészítve és itt-ott finomítva a fogalmazáson (hiszen másnak kell lennie egy élőszóban elmondott és egy írott tudományos szövegnek). A beszéd nyomán támadt nemzet- és vallásközi vita nyomán a Szentatya jónak látta mielőbb közzétenni a végleges változatot, ami immár olvasható a Szentszék honlapján (németül, olaszul és angolul). Az iszlám kérdéssel kapcsolatos rész két lábjegyzete érdemel figyelmet, illetve a szöveg egy apróbb finomítása.

A II. Mánuel bizánci császártól vett inkriminált idézet felvezetéseként Ratzinger eredetileg úgy fogalmazott:

„Ő [ti. a császár] meglepően és elképesztően durva módon” (az eredetiben: „wendet er sich in erstaunlich schroffer, uns überraschend schroffer Form”) teszi a kijelentést, miszerint Mohamed csak „rossz és embertelen dolgokat” hozott volna.

A mostani, végleges változatban ez így szerepel:

„Ő [ti. a császár] meglepően durva módon, annyira durván, hogy az számunkra elfogadhatatlan, felteszi vitapartnerének, a vallás és az erőszak általános kapcsolatára vonatkozó központi kérdést: ’Mutasd meg, mi újat hozott Mohamed, és csak rossz és embertelen dolgokat találsz, mint az a rendelkezése, hogy az általa hirdetett hitet karddal kell terjeszteni’.”

A pápa ide most beszúrt egy lábjegyzetet is, amiben azt írja:

„Ezt az idézetet a muzulmán világban sajnos úgy értelmezték, mint személyes álláspontomat, és így érthető méltatlankodást váltott ki. Remélem, hogy szövegem olvasói rögtön megértik, hogy ez a mondat nem a Koránnal kapcsolatos személyes értékelésemet fejezi ki, amely iránt azzal a tisztelettel viseltetem, ami kijár egy nagy vallás szent könyvének. II. Mánuel császár szövegének idézésével egyedül az volt szándékom, hogy kiemeljem a hit és az értelem közötti lényegi kapcsolatot. Ezen a ponton egyetértek II. Mánuellel, anélkül, hogy magamévá tenném vitázó hangnemét.”

Mint ismeretes, a szöveg így folytatódik (változatlanul):

„A császár, miután ilyen keményen nyilatkozott, aprólékos gonddal elmagyarázza, miért ésszerűtlen dolog a hit erőszakos terjesztése. Az erőszak ellentétes Isten lényegével és a lélek lényegével.”

Pár sorral lejjebb a Pápa így fogalmaz:

„Az erőszakos térítés elleni érvelés döntő érve ez: az értelem ellen cselekedni ellenkezik Isten lényegével.”

Ide is beszúrt egy magyarázó lábjegyzetet most Benedek pápa:

„Egyedül ezen megállapítás miatt idéztem a Mánuel és perzsa vitapartnere közötti párbeszédet. Ebben a megállapításban jelenik meg a rákövetkező következő gondolatmenetem témája.”

2006. szeptember 21., csütörtök

» Állam, demokrácia, igazság, szabadság – a Centesimus annus üzenete
22:24 | Aktualitás | Hit és tanítás | vatikanifigyelo | 0 कोम्मेंट

Tizenöt éve történt, hogy szent emlékű II. János Pál pápánk kiadta legjelentősebb szociális

enciklikáját, a Centesimus annus kezdetűt. A Szentatya szavai - különösen is, amelyek az állam, a

demokrácia és az emberi személy kapcsolatáról szólnak - manapság is különös aktualitással bírnak.

"Az Egyház nem helyeselheti az olyan zártkörű vezető-csoportok létrejöttét, amelyek az államhatalmat saját hasznukra vagy ideológiai céljaik megvalósítására bitorolják."

"Ha nem létezik olyan végső igazság, amely a politikai cselekvést irányítja és szabályozza, akkor az eszmék és a meggyőződések könnyen hatalmi célok eszközeivé válhatnak. Ha egy demokráciából hiányoznak az alapvető értékek, akkor az előbb-utóbb leplezett vagy leplezetlen totalitarizmusba fordul, miként a történelem tanúsítja."

"A szabadság csak az igazság befogadása által érvényesül teljesen: egy igazság nélküli világban a szabadság elveszíti tartalmát, és az ember vad szenvedélyeinek, nyílt vagy rejtett tényezőknek a hatása alá kerül."

"Nem is olyan régen még az állam cselekvési mezejét annyira kiszélesítették, hogy az már valamiképpen egy új típusú állam, a 'jóléti állam' létrehozásához vezetett. (...) De túlkapások és visszaélések is megmutatkoztak, s ezek miatt, különösen az utóbbi években, komoly bírálatok érték a jóléti államot, amelyet 'atyáskodó államnak' bélyegeztek. Az atyáskodó állam működési rendellenességei és hibái az állam sajátos feladatainak nem megfelelő felfogásából származnak. E vonatkozásban is be kell tartani a kisegítés (szubszidiaritás) elvét: egy magasabb szintű közösség nem avatkozhat be egy alacsonyabb szintű közösség belső életébe és nem foszthatja meg illetékességétől, sőt ha a szükség úgy kívánja, támogatnia és segítenie kell abban, hogy összehangolja tevékenységét a társadalmat alkotó más tényezőkkel, ti. a közjó érdekében."

"Sürgősen elő kell mozdítani nemcsak a családpolitikát, hanem az olyan társadalompolitikát, amelyben a család kerül a középpontba. Ez a társadalompolitika megfelelő erőforrások és hatékony támogatási módozatok kialakításával segíti a családot mind a gyermeknevelésben, mind az idősek gondozásában."

"Az ember ma gyakran elvész az állam és a piac két pólusa között. Néha ugyanis úgy tűnik, mintha időnként csak árutermelőként és -fogyasztóként, vagy az állam közigazgatási alanyaként létezne, mintha feledésbe merülne, hogy az emberek együttélésének nem célja sem az állam, sem a piac, hanem az ember önmagában olyan páratlan értékkel bír, hogy az államnak és a piacnak is szolgálnia kell."

"Az ember mindenekelőtt igazságot kereső lény, arra törekszik, hogy e szerint az igazság szerint éljen és elmélyítse azt a múlt és a jövő nemzedékével folytatott párbeszéd révén."

Hozzávehetjük még a fenti idézetekhez azt, amit II. János Pál az utolsó „Emlékezet és identitás" című könyvében fogalmazott meg. Szerinte a katolikus társadalometika a demokratikus berendezkedés mellett áll, mert ez felel meg leginkább az ember racionális és társas természetének. A demokráciának is figyelembe kell vennie viszont, hogy a Tízparancsolatban foglalt normák azok, amelyek minden ember szívében megtalálhatók, éppen ezért minden emberi törvényhozás érinthetetlen alapjául kell szolgálniuk.

Ezeket a megállapításokat jól kiegészítik XVI. Benedek pápa szavai, amelyeket a „Centesimus annus pro Pontifice" alapítvány összejöveteléhez intézett 2006 májusában:

"Két kritikus pontot lehet azonosítani az emberi együttélés érettebb rendje felé vezető úton. Elsősorban megfelelő, hiteles, tekintélyes intézmények kellenek, amelyek nem csupán a közhatalom gyakorlására irányulnak, hanem képesek előmozdítani, a népi részvétel különböző szintjeit, minden nemzet hagyományainak tiszteletben tartásával."

2006. szeptember 18., hétfő

» A pápa az iszlámot vagy a Nyugatot kritizálta?
14:18 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

Nem könnyű olvasmány XVI. Benedek regensburgi egyetemi előadása. Nem is vált volna szenzációvá tartalma miatt, ha egyes tudósítások - minden bizonnyal nem értvén meg annak lényegi mondanivalóját - nem ragadnak le a II. Mánuel bizánci császártól vett idézetnél.

Ezt aztán könnyű volt úgy feltupírozni, hogy az iszlám elleni sértésként értelmezzék az - ilyenkor - elég érzékeny muzulmánok. Akik a civilizációk és vallások közötti összecsapás hívei - és a muzulmánok között azért többen vannak ilyenek, mint az ún. keresztény, vagy nyugati világban - minden hasonló alkalmat megragadnak a feszültség szítására. Annak bemutatására, hogy a vallások között nem lehetséges a békés együttélés.

Miközben azonban az év elején a dán lapok Mohamed-karikatúrái esetében egyértelmű volt a provokátorok felelőssége, akik egy másik vallás számára szent személyt gúnyoltak, a pápa regensburgi előadásában kifejezetten rosszallóan idézte a felháborodást kiváltó sorokat. Vagyis jelezte, hogy nem ért velük egyet. Ezek után őt vádolni az iszlám sértegetésével, nyilvánvaló politikai akciót takar.

A Szentatya előbb a sajtószóvivőn, majd a bíboros államtitkár szavaival, s legutóbb, vasárnap az Úrangyala imádság alkalmával személyesen is sajnálkozásának adott hangot az incidens miatt. Nem bocsánatkérésről van szó, hiszen ő nem vétett a muzulmánok ellen. (Pontosabban: nem ő vétett ellenük, hanem inkább azok - minden bizonnyal a médiában kell elsődlegesen keresni őket -, akik tudatlanságukban félremagyaráztak egy számukra talán túl komplexnek ható szöveget.) Bertone bíboros közleménye felsorol néhány olyan pápai megnyilatkozást, amely egyértelművé teszi a katolikus egyház, és személy szerint XVI. Benedek álláspontját az iszlámmal kapcsolatban. Ezek a Nostra aetate zsinati nyilatkozat, a Szentatya tavalyi kölni beszéde a muzulmán közösségek képviselőihez, illetve a szeptember elején az 1986-os assisi vallásközi imatalálkozó 20. évfordulójára írt pápai üzenet.

Az inkriminált idézetek szerepe az előadásban

A muzulmán világ által kritizált részek a pápa regensburgi egyetemi előadásában mind más szerzőktől vett idézetek voltak. Maga a pápa minősíti „meglepően nyersnek és gorombának" azt a módot, ahogyan az általa idézett II. Mánuel bizánci császár a vallás és az erőszak kérdését megközelíti, amikor az Mohamedet „csupán gonosz és embertelen dolgok" bevezetőjének titulálja.

Az idézetek igazából csak a gondolatmenet kiindulópontjaként szolgáltak. Az előadás központi témája a hit és az értelem kapcsolatának fontossága a keresztény hit, illetve a nyugati civilizáció és a tudomány szempontjából. XVI. Benedek tehát valójában nem az iszlám vallással, hanem a végletesen szekularizált nyugati gondolkodással szemben fogalmazott meg kritikát. Kár, hogy ezt most senki nem vette észre...

A pápát valójában a császárnak a dzsiháddal szembeni érvelése érdekli, mely szerint a hit terjesztése erőszak révén értelmetlen dolog, mert az erőszak ellentétben áll Isten természetével. A döntő érvet abban látja a pápa - és pusztán ezért idézte az inkriminált szöveget -, hogy „az értelemmel ellentétesen cselekedni Isten természetével ellenkezik". Az iszlám ezzel szemben egy teljesen transzcendens Istenben hisz, akit saját szava sem kötelezne, ami végső soron egy önkényes Isten képének kialakulásához vezethet el. Ezzel szemben a kereszténység Istene - amint azt XVI. Benedek első enciklikája is hangsúlyozza - a személyes szeretet.

Hit és értelem - a bibliai hit és a görög filozófia kapcsolata

A regensburgi beszéd lényege annak vizsgálata, vajon az említett tézis - Isten és az értelem szoros összefüggése - önmagában igaz, vagy csak a kereszténység és az ókori görög filozófia találkozásából született gondolat.

Benedek pápa szerint a bibliai hit és a görög filozófia egymásra találása meghatározó fontosságúnak bizonyult nemcsak vallástörténeti szempontból, hanem az egyetemes történelem számára is. Ez tette ugyanis lehetővé, hogy a Közel-Keleten született kereszténység Európában találja meg történelmileg meghatározó formáját. E két hatás, amelyhez az antik Rómáé is hozzáadódik „hozta létre Európát és marad továbbra is alapja mindannak, amit okkal lehet Európának nevezni" - szögezi le.

A keresztény hitet eddig három „hullámban" igyekeztek megszabadítani a görög filozófia hatásaitól. Először a XVI. századi reformáció, amely a korabeli, filozófiával túlságosan átitatott hitet vissza kívánta vezetni az eredetéhez. Ezt követően a XIX-XX. században Jézust csupán egyfajta „egyetemes emberi erkölcsiség atyjának" tartó nézet terjedt el, és a korabeli természettudományos kritériumok alapján vélte megközelíthetőnek a hit kérdését. Valójában - figyelmeztet a szentatya - ez a módszer tudománytalannak értékelte az Istenre vonatkozó kérdést, és így alaposan leszűkítette nemcsak a tudomány és az értelem vizsgálódási körét, de magát az embert is.

Eszerint ugyanis a vallás azon kérdésfelvetései, amelyeket a „honnan" és a „hová" alapvető emberi kérdései fejeznek ki, nem értelmezhetők tudományosan, s így a szubjektív szférába szorulnak. Ha pedig etikai kérdésekben az egyén pusztán a maga tapasztalataira hagyatkozik, önmaga válik saját erkölcsi mércéjévé, s a vallás is személyes értelmezés kérdése lesz. Emlékezetes, hogy ennek folyománya az, amit Ratzinger a pápaválasztás előtti beszédében a „relativizmus diktatúrájaként" ítélt el. Ez, vagyis amikor a vallási és erkölcsi kérdéseket nem tekintik az értelem szempontjából releváns témának, a pápa szerint az egész emberiség számára veszélyes állapot, ami „a vallás, illetve az értelem kóros elváltozásaiban" tör elő. Ezek közé sorolta a pápa, még idei újévi üzenetében a terrorizmust is, amelynek két alapvető elméleti kiindulási pontját az igazsághoz való helytelen viszonyban látja. Egyfelől a nihilizmusban, amely minden igazság létezését tagadja, másfelől a fanatikus fundamentalizmusban, ami pedig éppen ellenkezőleg, az igazságról alkotott saját meggyőződést akarja erőszakkal másokra kényszeríteni. „Ami azon kísérletekből marad vissza, hogy az evolúció, vagy a pszichológia és a szociológia szabályaiból építsünk etikát, egészen egyszerűen elégtelen" - szögezi le végül Ratzinger pápa.

Továbbmenve, a pápa a harmadik „dehellenizációs hullámot" is kritizálja, amelynek szerinte éppen ma vagyunk tanúi a katolikus egyházban. Vannak ugyanis, akik szerint a görög kultúrával való már említett találkozás volt a keresztény hit első „inkulturációja", ezért az egyháznak ma is csak ahhoz kellene ragaszkodnia más földrészek keresztényei esetében, ami a görög inkulturációt megelőzően létezett. Nos, a pápa szerint ez a gondolatmenet téves, mert az egyház és a keresztény hit lényegében „beleszületett" a görög (hellénista) szellemi közegbe, így az alapdöntések, éppen amelyek a hit és az emberi értelem kapcsolatát érintik, részét képezik magának a keresztény hitnek, annak természetéhez tartoznak.

Mindezzel a pápa azonban nem a modern gondolkodás alapjait akarja támadni, hanem csak azt szeretné elérni, hogy a Nyugat meghaladja a kizárólag kísérleti úton bizonyítható igazságok körét. „A nyugati világban eluralkodott vélemény szerint csak a pozitivista értelemfelfogás, és az abból származó filozófiai formák egyetemesek. De a világ mélységesen vallásos kultúrái éppen az isteninek az értelem egyetemességéből történő kizárását értelmezik saját legbensőbb meggyőződésük elleni támadásként." - szól XVI. Benedek regensburgi helyzetértékelése. Szerinte az isteni tényezővel és a vallással szemben „süket" értelem nem képes részt venni a kultúrák közötti párbeszédben, amire pedig nagy szükség volna.

2006. augusztus 5., szombat

» Ima és Krisztus keresztje Benedek pápa békepolitikájának központjában
8:21 | Diplomácia | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

Bár XVI. Benedeket inkább a hit és az igazság nagy témái érdeklik, és mintha kevesebb figyelmet fordított volna a nemzetközi diplomácia aktuális kérdéseire, most - ráadásul éppen vakációja alatt - mégis szembesülnie kellett pápasága első jelentős nemzetközi válságával.

Érzékelhető is a különbség II. János Pál és XVI. Benedek megközelítése között a háború és béke kérdéseit illetően. Míg Wojtyla pápa „politikaibb" megközelítést alkalmazott, addig Ratzinger a „spirituális" vonalat preferálja.

„Krisztus a mi békénk" - idézte Pál apostol szavait a Szentatya, július 23-án, Rhemes Saint-Georges plébániatemplomában mondott beszédében. Majd hozzátette: ha szétnézünk a világban, valójában a világban nem ezt a békét tapasztaljuk, még a hívők között is jelen van a széthúzás. Ennek okait, a történelem titkait emberi szemmel nem érthetjük meg - mondta - az ember és Isten közötti kapcsolat - amiben benne van a nemet mondás szabadsága is az ember részéről - mindig is misztérium marad.

Ellenben a remény nyomait is felfedezhetjük a világban. Ilyennek nevezi a Pápa azt, hogy az Egyház közössége az egész világra kiterjed, ami a béke sok kis szigetét jelenti világszerte. A cselekvő szeretet szentjei, de a maguk sajátos módján a vértanúk is ezt, Isten békéjét hirdetik.

Tehát a Krisztus által megígért béke mégiscsak jelen van a világban. Figyelembe kell azonban venni, hogy Jézus nem emberi módon és mércével aratott győzelmet, nem egy győztes birodalmat hozott létre a korabeli birodalommal - a rómaival - szemben, hanem kereszthalála révén győzte le a halált. „A halálig elmenni képes szeretettel győzött, az erőszakkal nem egy annál is erősebb erőszakot állított szembe, hanem ellenkezőleg: a végsőkig kitartó szeretetet." Isten alázatosan győz: szeretete szab határt az erőszaknak. Lassúnak tűnik ez a módszer - ismeri el a Szentatya - de ez a rossz legyőzésének igazi módszere, és rá kell bíznunk magunkat erre az isteni módszerre.

Mindezt úgy tehetjük, ha cselekvően mutatjuk meg Isten szeretetét minden szenvedő számára - folytatta immár a konkrétumokra is kitérve a Pápa. Rámutatott, hogy manapság sokan azt gondolják, a vallások és kultúrák közötti békéhez az kell, hogy ne nagyon beszéljünk a kereszténység sajátosságairól, vagyis Jézusról, Egyházról, szentségekről, hanem maradjunk meg a mindenki számára közös dolgoknál. Ezzel szemben éppen most, amikor Isten nevével visszaélnek, nagyon is szükség van a kereszten győzelmet arató Istenre, aki nem az erőszakkal arat győzelmet, hanem szeretetével.

Egy héttel később, július 30-án immár a Castel Gandolfo-i nyári rezidencián elimádkozott Úrangyala előtt XVI. Benedek rámutatott: a libanoni események is bizonyítják, hogy erőszak révén nem lehetséges az igazságot helyreállítani és valódi békét építeni. Az Egyház hangja ezért is prófétainak, de egyben nagyon is realistának tűnik, amikor a békéhez vezető utat - XXIII. János pápa Pacem in terris enciklikája nyomán - az igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság megvalósulásában jelöli meg.

Közben a Szentszék az ima - és a diplomáciai erőfeszítések mellett - konkrét eszközökkel is megtesz mindent a konfliktus kezelése érdekében. A Cor Unum Pápai Tanács, vagyis a Szentszék „szeretetszolgálati minisztériuma" bejelentette, hogy máris segélyt nyújtott a Libanoni Karitász, a Szentföldi Ferences Kusztódia és egyéb karitatív szervezetek számára a konfliktus által otthonaikból elűzött menekültek ellátásához.

2006. július 21., péntek

» Katolikus Egyház tanítása a háborúval kapcsolatban
19:17 | Hit és tanítás | vatikanifigyelo | 0 komment

Önvédelem joga:

A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint: „Amíg a háború veszélye fönnáll és nem lesz megfelelő erővel rendelkező nemzetközi tekintély, addig nem lehet megtagadni a kormányoktól az igazságos védekezés jogát, föltéve, hogy már kimerítették a békés megegyezés minden lehetőségét." (Gaudium et Spes, 79.)

Önvédő („igazságos") háború kritériumai:

„A haderővel történő törvényes önvédelem szigorú föltételeit nagyon komolyan mérlegelni kell. Az ilyen döntés súlyossága az önvédelmet az erkölcsi törvényesség nagyon szigorú föltételeihez köti. Egyidejűleg kell együtt lennie a következő föltételeknek:

  • a támadó fél által egy nemzetnek vagy a nemzetek közösségének okozott kár tartós, súlyos és kétséget kizáró;
  • a megfékezésre bevetett minden egyéb eszköz használhatatlan vagy hatástalan;
  • a kedvező kimenetelnek komoly esélyei vannak;
  • a fegyverek alkalmazása nem okoz súlyosabb kárt és zavart, mint maga a megszüntetendő rossz. A modern pusztító eszközök hatékonysága nagyon súlyosan esik latba e föltétel mérlegelésében.

Ezek az 'igazságos háború' doktrínájában fölsorolt hagyományos elemek. Az erkölcsi megengedettség e föltételeinek elbírálása azok okos ítéletére tartozik, akik felelősek a közjóért. (Katolikus Egyház Katekizmusa, 2309.)

"Ha pedig szerencsétlen módon már kitört a háború, ezáltal nem válik minden megengedetté a harcoló felek között." (Gaudium et Spes, 79.)

„Azok a cselekmények, amelyek nyilvánvalóan ellenkeznek a népek jogával (értsd: a nemzetközi joggal - szerk.) és annak általános elveivel, nemkülönben az ilyen cselekményeket elrendelő parancsok, bűntények. A vak engedelmesség nem menti föl azokat, akik ilyen parancsoknak engedelmeskednek. Így egy nép, egy nemzet vagy egy etnikai kisebbség kiirtását halálos bűnként kell elítélni. Erkölcsileg köteles ellenállni mindenki olyan parancsoknak, amelyek 'népirtást' rendelnek el. (Katolikus Egyház Katekizmusa 2313.)

2006. július 12., szerda

» Megjegyzések az egyház és a házasság témájához
6:47 | Aktualitás | Hit és tanítás | vatikanifigyelo | 0 komment

A Népszava 2006. július 5-i számának vélemény rovatában megjelent egy vélemény-cikk, amely a házasság szabályozásának egyes kérdéseit is érintette. Lényege, hogy a házasság fogalmát nem egy férfi és egy nő, hanem egyszerűen csak „két ember" közötti szövetségnek igyekszik beállítani. Érdemes néhány szóban reagálni egyik-másik - nem politikai - állítására.

Valóban, ahogyan a szerző is említi, a házasság intézménye jóval régebbi, mint a katolikus egyház. Úgy is mondhatnánk, hogy hozzátartozik az ember természetéhez, hiszen „egymagunkban hiányos társas lények vagyunk". Olyan, az emberiséggel egykorú alapintézményről van szó, amelyről az emberek döntő többsége mindig is magától értetődőnek tartotta, hogy férfi és nő között létesül. Ez még akkor is igaz, ha valóban léteznek olyan társadalmi modellek, amelyek lehetővé teszik a többnejűséget, hiszen - amint arra a szerző is rámutat ­- „a házassági szerződés náluk is mindig két emberre vonatkozik".

Amikor a katolikus egyház a házassággal kapcsolatban fejti ki tanítását, abból indul ki, hogy a házasság és a család az egész emberiség számára közös intézmény. És hogy a tapasztalatok alapján az emberiség ugyanazt érti rajta időtlen idők óta: a férfi és nő életszövetségét. Az egyház ezt az alapvető emberi intézményt annak az igazságnak fényében magyarázza, amelyet a világot (akár hat +1 nap alatt, akár évmilliós evolúció révén) megteremtő Istentől kapott a kinyilatkoztatásban (a Biblia és Krisztus tanítása).

Ez a kinyilatkoztatott igazság az egyház számára nem más, mint az Isten terve: miért van a világ, és benne az ember. Az elsődleges válasz az egyház tanítása szerint, hogy az ember boldogságra, szeretetre lett teremtve. A szeretet pedig két alapvető tulajdonsággal rendelkezik, megint csak az általános emberi tapasztalat szerint éppúgy, mint a kinyilatkoztatás fényében szemlélve: mégpedig a tartósság és az önátadás vágyával. Amelyik szerelmes nem abban gondolkozik, hogy szerelme örökre szól, és nem abban, hogy azt megossza párjával, illetve közös szerelmüket potenciálisan továbbadják egy harmadiknak, a gyermeknek, nos az - a költők által is időtlen idők óta megénekelt tapasztalat szerint is - nem is igazán szeret. Erről ír XVI. Benedek Deus caritas est (Az Isten szeretet) kezdetű körlevelében. Ebben rámutat, hogy manapság sokan szerelemnek/szeretetnek gondolnak olyan vágyakat is, amelyek valójában nem azok, hanem mindenekelőtt a saját kielégülés (szexuális és/vagy érzelmi) keresése. És a korszellem szerint (a pápa ezt a „relativizmus diktatúrájának" nevei) egyre inkább ez a saját vágy az, ami a dolgok egyedüli végső mércéjéül szolgál.

A pontosság kedvéért két további pontosító megjegyzés is idekívánkozik.

Az nem teljesen állja meg a helyét, hogy „a katolikus egyház soha nem zárta ki a homoszexuálisokat a házasság szentségéből" és mindig is megáldották a homoszexuálisok házasságát is, ha egy férfi és egy nő között köttetett. Nos, a katolikus egyház jogrendje szerint - amely a teológiai tanítást fordítja le konkrét együttélési szabályokra - a házasság egy férfi és egy nő között jön létre (mégpedig életfogytiglan). Ez elvileg független szexuális orientációjuktól. Azonban az érvényes házasság létrejöttéhez a felek beleegyezése szükséges. Ennek a beleegyezésnek előfeltétele, hogy „a házasságkötő felek előtt legalább az ne legyen ismeretlen, hogy a házasság a férfi és a nő között tartós közösség, amely arra irányul, hogy valamilyen szexuális együttműködéssel gyermeket nemzzenek" (Egyházi Törvénykönyv, 1096. kánon 1.§). Akik pedig a házasság eme lényegi kötelezettségeit nem képesek vállalni, azok az egyház jogrendjében nem képesek érvényes házasságot sem kötni (v.ö. 1095. kánon). Az egyházi gyakorlat azt mutatja, hogy a homoszexuális hajlamúak is ebbe a kategóriába esnek. Tehát az valóban igaz, hogy az egyház esetleg megáldja a homoszexuális párokat is - hiszen a vélelem amellett szól, hogy ha a házasság szentségéhez járulnak, akkor tudják, mit jelent az. Később persze később kiderülhet, hogy mégsem azt értette házasság alatt az adott pár, vagy egyik tagja. Ebben az esetben azonban nyilvánvalóvá válik az is, hogy a látszat ellenére sem kötöttek érvényes házasságot.

Hasonlóan pontatlan a cikk azon megjegyzése, miszerint a katolikus egyház szexuális orientáció alapján a papság esetében sem tesz különbséget, hiszen ha heteroszexuális, ha homoszexuális, úgyis „életfogytiglani cölibátusra" van ítélve. A katolikus iskolák és egyetemek ügyeiért felelős szentszéki „minisztérium" éppen tavaly adott ki szigorúbb szabályokat ebben a kérdésben. Katolikus Nevelésügyi Kongregáció utasítása „a homoszexuális hajlamú személyek szemináriumi felvétele és pappá szentelése előtti hivatásbeli megítélés szempontjairól" kimondja, hogy az egyház tiszteletben tartja a homoszexuális embereket, de nem engedheti pappá szentelni a „megrögzött homoszexuális hajlamot" mutató, valamint a „homoszexuális kultúrát" nyíltan támogató személyeket: „az ilyen emberek ugyanis olyan helyzetben vannak, amely súlyosan megakadá­lyozza, hogy megfelelő kapcsolatot létesítsenek férfiakkal és nőkkel. Egyáltalán nem szabad elhanyagolni azokat a negatív következményeket, amelyek a mélyen gyökerező homoszexuális hajlamokkal rendelkező személyek felszenteléséből következhetnek."

2006. július 7., péntek

» Családok Valenciában - a Szentatyára várva
6:49 | Hit és tanítás | Őszentsége | Pápai utazások | vatikanifigyelo | 0 komment

A spanyolországi Valencia városában tartják július 1. és 9. között a Családok V. Világtalálkozóját, amelynek témája a hit átadása a családban. Még Isten Szolgája II. János Pál kezdeményezte ezen világnapokat, 1994-ben, az ENSZ által meghirdetett „családok évében". Azóta háromévenként mindig más országban rendezik meg, kissé az ifjúsági világnapok mintájára. Szervezője a Családok Pápai Tanácsa, illetve az adott ország püspökeinek képviselői.

Amikor csak tehette, maga a Szentatya is ellátogatott ezekre a rendezvényekre: egyedül a legutóbbi, 2003-as manilaira nem ment el, mert egészségi állapota miatt nem vállalhatta a hosszú utat. XVI. Benedek megerősítette a már programba vett idei találkozót, és személyes jelenlétével kíván annak, illetve a keresztény családok tanúságtételének még nagyobb súlyt adni. A Pápa szombaton érkezik Valenciába, és másnap szentmisét celebrál a várhatóan milliós sokaságnak (Programjáról ld. a korábbi bejegyzést).

Jelképesnek is lehet nevezni, hogy az idei családtalálkozóra éppen Spanyolországban kerül sor, ahol nemrég lehetővé tették az egynemű párok „házasságkötését". Az egyház így kíván nyilvánosan tanúságot tenni a házasság és a család értékei mellett.

Benedek pápa szerint a „házasság felbomlásának mai formái", mint a próbaházasság, vagy az egynemű személyek közötti „álházasság" valójában a szabadság téves értelmezésén alapulnak, és magának az embernek a lealacsonyításához vezetnek. Alapfeltevésük - ahogyan arra a pápa egy tavalyi konferencia alkalmával rámutatott -, hogy „az ember azt tesz magával, amit akar: teste így emberi szempontból másodlagos dologgá válik, amit tetszés szerint ki lehet használni", ami végső soron a test megvetéséhez vezet.

Ratzinger pápa többször is hangsúlyozta már pápasága során, hogy „a házasság és a család valójában nem véletlenszerű szociológiai képződmény", hanem - vallási meggyőződéstől függetlenül - a közös emberi természetben gyökerezik. A keresztény tanítás szerint az ember annak az Istennek képmására lett teremtve, aki maga a szeretet (erről írt enciklikájában XVI. Benedek), ezért elsődleges feladata a szeretet továbbadása. Ez pedig a házasságban és a családban valósul meg a legteljesebben: az örökre szóló „boldogító igennel" és az élet továbbadásával. Fontosságát a II. Vatikáni Zsinat is aláhúzta, amikor a családot „kis egyháznak" (vagy családi egyháznak) nevezte.

Nemrég, májusban XVI. Benedek a Családok Pápai Tanácsa közgyűlésének résztvevőit fogadta és az alkalmat felhasználta, hogy összefoglalja a családokkal kapcsolatos főbb kihívásokat.

Manapság téves elképzelések terjednek az emberrel, a szabadsággal és az emberi szeretettel kapcsolatban. Ezért az egyháznak fáradhatatlanul kell hirdetnie a család intézményére vonatkozó igazságot, ahogyan azt Isten elrendelte a teremtés kezdeteitől. A pápa sajnálattal állapítja meg a válások számának növekedését, amely „megtörik a családi egységet és nem kevés problémát okoznak a gyermekeknek, ezen helyzetek ártatlan áldozatainak". Manapság különösen is veszélyben forog a családok stabilitása, és védelme érdekében „gyakran az uralkodó kulturális áramlattal szemben kell haladni, ami türelmet, erőfeszítést, áldozatot kíván, valamint a kölcsönös megértés szüntelen keresését".

De a helyzet nem teljesen reménytelen. Isten segítségével le lehet győzni ezeket a nehézségeket, sugallja a Szentatya, különösen is az imádság és a szentségekhez járulás révén. A tét nem csekély: „a családok egysége és szilárdsága hozzásegíti a társadalmat, hogy hiteles emberi értékekből merítsen és megnyíljon az Evangéliumra".

A szülői hivatásról XVI. Benedek a római egyházmegye tavalyi családpasztorációs konferencián is beszélt. „A gyermekek nemzése a házasságban isteni példaképét tükrözi, vagyis az Isten szeretetét az ember iránt. A férfiban és az asszonyban az apaság és az anyaság, ahogy a test és a szeretet is, nem korlátozódik a biológiai tényekre: az életet akkor adják át teljesen, ha a születéskor a szeretetet is átadják, valamint annak értelmét, amely lehetővé teszi, hogy igent mondjanak erre az életre. Éppen ebből derül ki, mennyire ellentétes az emberi szerelemmel, a férfi és a nő hivatásával, ha rendszerszerűen elzárkóznak egyesülésükben az élet ajándéka elől, és méginkább, ha megölik azt, vagy manipulálják a születő életet." Tehát mind a teljes szándékos gyermektelenség, mind az abortusz, mind pedig a születendő gyermekekkel történő különféle (elsősorban genetikai) manipulációkat azért utasítja el az Egyház, mert azok az élettel, és magával az ember természetével ellentétesek. És ellenkeznek szerelmével is, amely természeténél fogva igényli, hogy örök legyen, és gyümölcsöt hozzon. Erről a szeretetről is szól XVI. Benedek Deus caritas est enciklikája első része.

A valenciai családtalálkozóra készülve a Szentatya múlt vasárnap, az Úrangyala imádság alkalmával különösen is szólt a szülőkhöz. A találkozó központi gondolata ugyanis a hit átadása a családon belül. Ez pedig feltételezi, hogy van mit átadni. De a gyermekek felkészítése a keresztény beavató szentségek vételére (keresztelés, bérmálás, elsőáldozás), jó alkalom lehet a szülőknek is, hogy elmélyítsék hitüket, vagy ha eltávolodtak tőle, ismét kapcsolatba kerüljenek az Egyházzal.

A Családtalálkozóval kapcsolatos pápai megnyilatkozások, illetve majd a beszédek a Szentszék honlapján olvashatók.

2006. július 6., csütörtök

» Európa értékei
15:12 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

XVI. Benedek fogadta az ötévente esedékes püspöki látogatáson, az úgynevezett „ad limina látogatáson" Rómában tartózkodó horvát főpapokat.

Miután négyszemközt is beszélt mindegyikükkel, testületileg is fogadta őket különkihallgatáson. Beszédében a horvát egyház, illetve Horvátország állapotáról, és a kihívásokról szólt. Megemlítette Horvátország szándékát, hogy csatlakozik az Európai Unióhoz.

Ennek kapcsán pár mondatban összefoglalta, mi az a három alapérték, aminek a Szentszék szerint az EU-ban érvényre kellene jutnia:

„Szükséges, hogy a közös európai ház építése mindig az emberről vallott igazságra alapuljon.

Tehát az élet mindenkit megillető jogának megerősítésére, mégpedig a fogantatástól a természetes halálig;

az emberi lény lelki alkotórészének elismerésére, amelyben elidegeníthetetlen méltósága gyökerezik;

mindenki vallási döntésének tiszteletben tartására, amelyben a transzcendensre irányuló elpusztíthatatlan nyitottság nyilvánul meg.

Ezekkel az értékekkel kapcsolatban egyetértésre lehet jutni azokkal is, akik bár nem tartoznak a Katolikus Egyházhoz, elfogadják az értelem szavát, amely fogékony a természettörvény parancsai iránt."

2006. július 4., kedd

» A Pápa és az egyházi mozgalmak – felhívás az egységre
6:35 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 1 komment

Pünkösd vigíliáján (június 3-án) egyes becslések szerint 350.000 ember töltötte meg a Szent Péter teret és az oda vezető Via della Conciliazionét. Az egyházi mozgalmak és új közösségek találkozóját hívta össze erre a június eleji hétvégére a Szentatya nevében a Világiak Pápai Tanácsa. A Pápa együtt imádkozta el velük a vesperást, majd hosszú beszédében fejtette ki hozzájuk szóló üzenetét. Jelen voltak a legfontosabb mozgalmak vezetői közül Andrea Riccardi, a Szent Egyed Közösség, Kiko Argüello a neokatekumenálisok, és Julián Carrón atya, a CL (Comunione e Liberazione) alapítója. Chiara Lubich, a Focolare alapítója levélben küldte üdvözletét.

Az első ilyen jellegű találkozót a jubileumi szentév előkészületeinek jegyében hívta össze 1998-ban még a boldog emlékű II. János Pál. Utóda, XVI. Benedek számára ezek a mozgalmak és közösségek különleges fontossággal bírnak. Vallja ugyanis a szociológia azon megállapítását, miszerint a társadalmakban az igazi nagy változtatásokat nem a többség, hanem az ún. „kreatív kisebbségek" viszik végbe. A kreatív kisebbségek azok, amely aktívan kiállnak értékeik mellett. Valami olyanról van szó, mint amit az Evangélium a kovász hasonlatával mutat be.

Ratzinger bíboros 2003-ban az olasz szenátus akkori elnökéhez, Marcello Perához intézett levelében a következőket mondta a kreatív kisebbségekről: „Persze, számszerint Európa nagy részében a keresztények még többséget alkotnak, mégha a megkereszteltek száma csökkenőben van is néhány országban (...) Ezért is fontos az Egyházban és az Egyház számára, de legfőképpen az Egyházon túlmutatóan a társadalom érdekében, hogy létezzenek meggyőződéses kisebbségek: olyan emberek, akik a Krisztussal való találkozásban ráleltek az igazgyöngyre (v.ö. Mt 13,45), arra, ami értéket ad az egész életnek, és lehetővé teszi, hogy a keresztény parancsolatok ne kolonc legyenek, hanem szárnyak, amelyek a magasba repítenek".

A keresztényeknek tehát kovásznak kell lenniük a világban, hogy az egészet „megkelesszék". Az egyházon belüli kreatív kisebbséget alkotó közösségek és mozgalmak feladata pedig az, hogy kibontakoztassák az „új tavaszt", ahogyan a II. Vatikáni Zsinat utalt rájuk.

Ratzinger pápához különösen is a CL mozgalom állt mindig is közel. Emlékezetes, hogy maga vezette a mozgalom alapítójának, Luigi Giussani atyának temetési szertartását a milánói dómban 2005 februárjában. Egyébként még bíborosként vendége volt a mozgalom augusztus végi szokásos Meeting-jének Riminiben. Pápaként pedig magánlakosztályát a CL-hez tartozó testvériség (Memores Domini) nőtagjai tartják rendben. Ők vették át II. János Pál lengyel apácáinak házvezetői szerepét az apostoli palota 3. emeletén.

A mozgalmak néha fejtörést és gondokat is tudnak okozni a pápa számára. XVI. Benedek azonban ezen a téren is határozottságot mutatott, amikor kellett. Így például 2005 decemberében megparancsolta a neokatekumenálisoknak, hogy az általuk celebrált szentmisék egyes rendkívüli szertartási elemeit hagyják el és csak azt a rítust alkalmazzák, amit az egyetemes egyház jóváhagyott liturgikus könyvei tartalmaznak. Szokássá vált ugyanis a neokatekumenális közösségekben például, hogy a templom közepén megterített asztalnál ülve áldoznak, méghozzá rendes - igaz, átváltoztatott - kenyér magukhoz vételével. Vagy hogy a szentbeszéd helyett valamiféle párbeszédes előadást alkalmaznak, noha az a szabályok szerint (éppen a hit hiteles előadásának védelme okán) a papnak vagy diakónusnak van fenntartva. A szentatya ezzel üzent más hasonló helyzetben levő közösségeknek is, amelyek még úgy gondolják néha, hogy a szentmise liturgiáját itt-ott megváltoztathatják saját igényeiknek és elképzeléseiknek megfelelően. Nos, az egyházi törvények ezt tiltják. Erre hívta fel a figyelmet a pápa, méghozzá nyomatékosan. Merthogy Ratzingernek a liturgia szépsége és hitelessége az egyik legfontosabb kérdés. A misét nem az egyház „állítja elő", mondta, hanem Krisztustól kapja, ezért hűségesen kell ismételnie, amit ő meghagyott.

Egy másik momentum, ami megmutatta a Szentatya határozottságát az volt, amikor nemrég májusban döntés született a Krisztus Légió alapítójának ügyében. Az immár 86 éves mexikói származású Marcial Maciel atyát régóta vádolták azzal, hogy szexuális visszaéléseket követett el a közösségen belül a novíciusokkal. Az ilyen feljelentéseket az egyház komolyan veszi és a Hittani Kongregáció kivizsgálja. Ennek a vizsgálatnak szabályait 2001-ben II. János Pál pápa és Ratzinger bíboros szigorították meg.

Maciel atya ügyében a Krisztus Légiója és mindazok, akik ismerik a közösség világszerte elterjedt nevelési intézményeit alaptalannak nevezték az alapító elleni vádakat. Végül a Hittani Kongregáció mostani prefektusa - feltehetőleg Benedek pápa javaslatára - úgy döntött, hogy korára tekintettel nem folytatják le Maciel atya ellen az előírt kánoni eljárást, hanem határozatával arra szólította fel, hogy ezentúl visszavonultan éljen az imádságnak és a penitenciának.

Erre az Egyházi Törvénykönyv 1344. k. 2. pontja ad lehetőséget, melynek értelmében a bíró jogosult „a büntetés kimondásától tartózkodni, vagy enyhébb büntetést kimondani, illetve vezeklést alkalmazni, ha a tettes megjavult, és a botrányt helyrehozta". A Maciel elleni hozott intézkedések (eltiltás a nyilvános papi tevékenységtől) az egyházi büntetések egyik enyhébb fajtáját jelentik, mégpedig az 1336. k. 1.§ szerinti „jóvátevő büntetést". Merthogy ha igaznak bizonyulnak a vádak - ezt azonban továbbra sem tudhatjuk - akkor Maciel az 1395. kánon értelmében a rendi hatalom cselekményeinek gyakorlásától eltiltó felfüggesztéssel, sőt akár a klerikusi állapotból történő elbocsátással is büntethető lett volna.

Az ügy nem érinti a Krisztus Légió helyzetét az Egyházban, amelyet II. János Pál is nagyra tartott, és most utóda is megerősített. A továbbra is fennálló szentszéki jóindulatról maga az említett határozat szövege is biztosította a rendet, de nem sokkal utána XVI. Benedek külön kihallgatáson fogadta a Krisztus Légió jelenlegi vezetőjét, Alvaro Corcuela atyát (Maciel még 2005-ben vonult vissza a rend aktív vezetésétől).

Az egyházi mozgalmakkal és közösségekkel kapcsolatos pápai elvárásokat azonban XVI. Benedek mostani pünkösdi beszéde érzékeltette legjobban. Legfontosabb üzenete számukra az volt, hogy a Szentlélek adományainak sokféleségét az Egyház egységében kell megélniük.

„Az egyházi mozgalmak a szabadság iskolái akarnak lenni, és annak is kell lenniük, az igazi szabadságé. Bennük az igazi szabadságot akarjuk megtanulni, nem a szolgákét, amely arra törekszik, hogy magának kihasítson egy szeletet a közös tortából, mégha mások aztán hiányt szenvednek is. Mi az igazi és nagy szabadságra vágyunk, az örökösökére, az Isten fiainak szabadságára."

Ezt a szabadságot a Szentlélek adja, s az elválaszthatatlan egy másik adományától, az egységtől. A Lélek ott fúj, ahol akar - olvassuk a Szentírásban (Jn 3,8) - „de a Lélek akarata nem az önkényesség - mondta a Pápa - hanem az igazság és a jó akarata. Ezért nem fúj akárhol, egyszer itt, másszor ott. Fuvallata nem szétszór, hanem összegyűjt, mert az igazság egyesít és a szeretet is egyesít."

A mozgalmak mind a Lélek egy-egy sajátos adományára épülnek. Gyakran erre alapozva megfigyelhető esetükben bizonyos elkülönülés: fennáll a veszély, hogy nem vesznek részt az egyházmegye, vagy a plébánia életében, vagy tulajdon lelkiségük sajátosságait néha túlzottan hangsúlyozva eltérnek az egyházi tanítás valamely részéről. Mint láttuk, ez különösen is liturgikus téren szokott elfordulni.

Beszédében ezért a Szentatya hangsúlyozta, hogy a Szentlélek esetében az ajándékok sokfélesége és az egység együtt járnak. Igaz, hogy a Lélek ott fúj, ahol akar, és gyakran váratlan helyeken fúj, korábban ismeretlen formákban. Azonban miközben „akarja sokféleségeteket - szólt a pápai figyelmeztetés - egyetlen testnek akar benneteket, egységben az Egyház tartós rendjeivel, az apostolutódokkal és Szent Péter utódával." „Vegyetek részt az egyetlen test építésében!" - szólt szinte parancsként a pápai felhívás, hogy a mozgalmak ne különüljenek el a hivatalos, hierarchikus egyház életétől. Másfelől ez utóbbi felelőseinek is üzent, amikor azt mondta, hogy „a pásztorok oda fognak figyelni, hogy ne oltsák ki a Lelket (v.ö. 1 Tessz 5,19)". Majd nyomatékosan megismételte a beszéd lényegi üzenetét: „A Szentlélek ott fúj, ahol akar. De az ő akarata az egység."

A közösségeknek és mozgalmaknak küldetésük van az Egyházban. A pápa felhívta őket, hogy legyenek egyetemes apostoli szolgálatának munkatársaivá, megnyitva a kapukat Krisztus előtt: „ez a legjobb szolgálat, amit az Egyház tehet az embereknek, különösképpen a szegényeknek, hogy az emberek élete, az igazságosabb társadalmi rend és a nemzetek békés együttélése Krisztusban találja meg 'szegletkövét', amelyre egy hiteles civilizációt, a szeretet civilizációját lehet építeni."

2006. június 20., kedd

» Mikor készül már el a szinódus utáni dokumentum?
21:56 | Hit és tanítás | Őszentsége | Római Kúria | vatikanifigyelo | 0 komment

Június elején ülésezett a Püspöki Szinódus Általános Titkárságának Tanácsa, és kihallgatáson fogadta őket a Szentatya is. Kissé talán szokatlan módon, Benedek pápa a következő szavakkal vonta kérdőre a püspökök képviselőit, és sürgette annak a dokumentumnak elkészítését, amelyen a tavaly októberben tartott tanácskozás óta dolgoznak: „A püspökök az ad limina látogatások alkalmával azt kérdezik tőlem – idézte a pápa –: mikor érkezik már a szinódus utáni dokumentum? És én azt válaszolom: dolgoznak rajta, és bizonyára már nem sok hiányzik hozzá”.

A pápa ugyanis az Általános Titkárság által a szinódus záródokumentuma alapján előkészített vázlat alapján írja meg az ún. szinódus utáni apostoli buzdítást, amelyben a szinóduson elhangzottak alapján fejti ki tanítását az adott témáról. Ez a Rómában 2005. október 2. és 23. között lezajlott püspöki szinódus esetében a következő volt: „Az Eucharisztia az egyház életének forrása és csúcspontja”.

A katolikus egyház vezetése nem a demokrácia szabályai szerint működik, mégis rendelkezik olyan intézményekkel, amelyek lehetővé teszik a fontos kérdések közös megvitatását, hogy a döntések elfogadottsága általános legyen. Ilyen a negyven éve létrehozott szinódus, melynek résztvevőit jórészt a világ püspökei választják maguk közül, mintegy harmaduk pedig hivatalból, vagy pápai kinevezés révén lesz tagja.

A szinódus nem döntéshozó fórum, hanem csak javaslatokat tesz a pápának, aki szabadon dönthet azok elfogadásáról. A XI. püspöki szinódus javaslataival XVI. Benedek pápa nagyonis egyetérteni látszik. Erre utalhat, hogy a szokásokkal ellentétben elrendelte az elvileg bizalmas dokumentum publikálását.A szinóduson a püspökök a hosszú konzultációs eredményeképpen kiválasztott témát tárgyalják meg, majd javaslatokat tesznek a pápának bizonyos aktuális problémák kezelési módjáról. A pápa az eredményeket az úgynevezett "szinódus utáni apostoli buzdítás" formájában teszi közzé. A mostani megbeszélés végső javaslatait - amely elvileg nem nyilvános dokumentum – XVI. Benedek elrendelte, hogy közzétegyék, ami azt jelzi, hogy nagymértékben egyetért az ott megfogalmazottakkal.

A mintegy 250 egyházi vezető tavaly októberi tanácskozásának témája az Eucharisztia volt, tehát az Oltáriszentség és a szentmise, ami az egyház életében központi helyet foglal el. Szinte minden olyan kérdés elő is került, ami manapság a hívőket foglalkoztatja. Tanítása szerint az egyház a misében csupán azt teszi, amit Krisztus meghagyott neki. Az Eucharisztia azért került most a középpontba, mert az egyházi vezetők azt tapasztalják, hogy a keresztények manapság kevésbé érzik át a hívek az Eucharisztia misztériumi jellegét, és megállapították, hogy erre nevelni is kell őket. A végső javaslatokban hangsúlyosan szerepeltek a szentmise bemutatásával kapcsolatos kérdések, például hogy a papokat és híveket egyaránt nevelni kell a szentmise „szép” bemutatására, vagy hogy a tabernákulumot méltó, központi helyen helyezzék el a templomokban.

A templomok kiürülése a püspökök szerint a hit általános megfogyatkozásának következménye, amivel összefügg a világszerte jelentkező paphiány is. Ez utóbbira azonban nem jelent megoldást a nős papság intézménye, sőt a keleti katolikus püspökök elmondták, hogy a náluk meglevő nősülési gyakorlatból mennyi nehézség származik. Rámutattak, hogy a valódi probléma ugyanaz, mint a házasság válságánál: a fiatalok félnek végérvényesen elkötelezni magukat.Nem sok újdonság hangzott el arról sem, ki és miért nem áldozhat a misén. Megerősítették, hogy nincsen „ökumenikus mise”, és a nem katolikusok nem is járulhatnak áldozáshoz a misén, mert nem azt értik alatta, amit a katolikus egyház tanít.

Továbbra sem áldozhatnak azok a katolikusok, akiknek élete ellentmondásban áll az evangéliummal. Ez érinti az újraházasodott elváltakat, de a helyi püspök megítélése szerint akár azon politikusokat is, akik erkölcstelen döntéseket támogatnak. A politikusok felelősségét is megfogalmazták tehát a püspökök, miszerint egy magánéleti - a hit melletti - döntés nem elválasztható a közéleti döntéstől. Azaz egy rendszeresen a szentmisén résztvevő politikus nem hozhat élet- és emberellenes törvényt, koherensen kell viselkednie a közéleti szereplése során is.

Ezt egyébként maga XVI. Benedek is hangsúlyozta a zárómisén. Azt azonban a helyi püspöknek kell eldönteni, hogy ki az, aki az evangéliummal össze nem egyeztethető életmódja és viselkedése nem járulhat szentáldozáshoz.

A szinódus kiállt a vasárnap védelméért. Az embernek szüksége van rá, és azt a pihenésnek, a családnak és a közösségnek kell szentelni, a társadalomnak pedig tiszteletben kell tartania ezt a nagyon is emberi igényt. És persze, figyelmeztetnek, ez a nap csak Istennel, a misével lehet teljes.

Markáns jellegzetessége volt a szinódusnak a szociális dimenzió kiemelése. "Ite missa est" - küldetésünk van: az elbocsátó mondat tehát nem azt jelzi, hogy egyszerűen vége a szentmisének. A szentmiséből táplálkozó keresztény élet nem ér véget a celebrált szertartás lezárásával. A hívő a misében küldetést kap, hogy közreműködjék a béke építésében, az igazságtalan helyzetek megváltoztatásában, a szenvedések enyhítésében.

Magyarország prímását, Erdő Péter bíborost az a megtiszteltetés érte, hogy egyike volt azon két előadónak, akik a nagyelőadást tartották a szinódus létrehozása 40. évfordulója kapcsán tartott ünnepi emlékülésen. Erdő bíboros a szinódus jogi aspektusait vizsgálta. Felkérése mindenképpen annak a jele, hogy a világegyházban kánonjogi szaktekintélynek számít. Előadásában bemutatta a szinódus jogi szabályozását, valamint egy-két konklúziót is megfogalmazott, például hogy a szinódus nemcsak teológiai, erkölcsi nyilatkozatokat tehet, hanem kánonjogi szabályokra is javaslatokat is tehet a pápának. Arra is felhívta a figyelmet Erdő bíboros, hogy az egyházi nyilatkozatok olykor nagyon hosszúak, az emberek pedig egyre kevesebbet olvasnak. Meg kell tehát találni a megfelelő formulát, hogy a hívekhez eljusson egy-egy üzenet. A média jelentőségét is kiemelte: ahhoz, hogy megfelelő társadalmi hatást tudjon elérni, az Egyháznak a tömegkommunikációban is jelen kell lennie.

2006. június 19., hétfő

» A tavalyi olaszországi bioetikai népszavazás és az egyház szerepe
0:19 | Aktualitás | Hit és tanítás | vatikanifigyelo | 0 komment

Egy évvel ezelőtt Olaszországban fontos bioetikai problémákkal kapcsolatban kérték ki a választók véleményét. A szélsőségesen liberális Radikális Párt a mesterséges megtermékenyítésről szóló tavaly elfogadott 2004/40-es törvény azon pontjainak eltörlése végett kezdeményezte a június 12-13-i referendumot, amelyek szigorúan szabályozzák a mesterséges megtermékenyítést, valamint megtiltják az embriókkal való kísérletezést.

Az olaszországi katolikus egyház teljes erőbedobással részt vett a népszavazási kampányban, s bár ezzel kivívta a „laicista” erők haragját, maga mögött tudhatta a lakosság nagy részének támogatását, és végső soron „megnyerte” a megmérettetést.

Álláspontjának kialakításakor az Olasz Püspöki Konferencia abból indult ki, hogy bár a 2004/40-es törvény „több fontos szempontból nem felel meg az Egyház etikai tanításának, ugyanakkor megvan az az érdeme, hogy bizonyos elveket és szempontokat mégis tiszteletben tart”. Camillo Ruini bíboros, a konferencia elnöke egy januári beszédében úgy fogalmazott, nem a népszavazást akarják elkerülni, csak azt szeretnék, hogy a kampány nyugodt és tiszteletteljes légkörben folyjon, s vegyék figyelembe az érintett problémák objektív súlyosságát. Megértették ugyanis, a népszavazás jó alkalom lehet arra, hogy az olaszokban tudatosuljanak azok a kérdések és értékek, amelyek mind II. János Pál, mind pedig XVI. Benedek pápaságának prioritását alkotják: az emberi élet szentségének és méltóságának védelme.

Katolikus szemmel tehát már az érvényes törvény sem volt igazán elfogadható, nemhogy annak liberalizálása. Sem az igen szavazat (azaz a liberalizálás), sem a nem szavazat (tehát az érvényes szabályozás megerősítése) nem volt járható út. Ruini bíboros kitalálta ezért a „dupla nem” stratégiáját. Ennek lényege, hogy az emberek azzal nyilvánítsák ki egyet nem értésüket, hogy nem mennek el szavazni. Az érvényességhez szükséges 50%-os részvételi arány elérése hiányában pedig a referendum érvénytelen marad. Mint ismeretes, 2005. június 12-13-án az olasz választópolgároknak csak mintegy 26%-a járult az urnákhoz: körülbelül feleannyian, mint ahányan például egy átlagos vasárnap templomba járnak Olaszországban. A népszavazás érvénytelen lett, vagy ahogy a püspöki konferencia „Avvenire” című lapja fogalmazott, a választók 74%-a szavazott „dupla nemmel”.

A politikai vezetők állásfoglalásai és magatartása ugyanakkor felemás volt. A hívő katolikus Carlo Azeglio Ciampi államfő, akit II. János Pál pápához szoros barátság fűzött az utóbbi években, az elsők között ment el leadni szavazatát. Döntését az állampolgári felelősség és saját alkotmányos szerepének tudata motiválta (személyes meggyőződésétől függetlenül). Példáját követte a szintén hívő Romano Prodi, volt EU bizottsági elnök is, ellenben Silvio Berlusconi miniszterelnök nem szavazott, és Francesco Rutelli, Róma városának baloldali polgármestere is hasonlóan döntött.

Az olaszországi katolikus egyháznak nem volt könnyű dolga a népszavazási kampányban. Az emberek nagy része természetesen nem sokat értett a szóban forgó kérdésekhez, és a világi sajtó is erőteljesen kampányolt a szabályozás liberalizálása, tehát az „igen” mellett. Azonban a katolikusok szinte egy emberként sorakoztak fel Ruini bíboros mögé. A lelkipásztorok, a plébániák, az egyházi közösségek, mozgalmak és egyesületek, valamint a katolikus sajtó mind megmozdult a „dupla nem” érdekében. Hónapokon át találkozókat tartottak, kampányokat szerveztek, kiadványokkal árasztották el a hívőket, amelyekben természettudományos, filozófiai és teológiai kérdésekben igyekeztek „felvilágosítani” az embereket. Munkájukban a tudóstársadalom java része is részt vett.

Elsődleges céljuk az volt, hogy a választók megértsék, milyen értékek forognak kockán a népszavazással, a következő pedig, hogy éppen ezért ne vegyenek részt azon. Sikerének kulcsa az volt, hogy az egyház a kampányt elsősorban nem hitbeli, hanem racionális érvekre alapozta. Ezzel maga mellé állította a nem hívő értelmiségiek egy részét, de a magukat „agnosztikusnak” mondó tudósok, vagy éppen a feministák közül is többeket. Tekintélyes jogászok, köztük volt alkotmánybírák és egyetemi tanárok is egyetértettek az egyház érveivel.

XVI. Benedek pápa finoman, de határozottan kiállt az olasz püspökök mellett, amikor pár héttel a referendum előtt kihallgatáson fogadta őket. „Mellettetek állok szóban és imádságban” – mondta, miközben méltatta erőfeszítéseiket, amelyeket az emberi élet szentsége, a házasság és a család védelme érdekében fejtenek ki. Ezek közé tartozott a Pápa szerint a népszavazás kapcsán a polgárok döntéseinek „megvilágítása és motiválása” is: „törekvésetek világos és konkrét voltában a pásztoroknak minden ember iránti gondoskodása nyilvánul meg”, az ember ugyanis „mindig cél, és sohasem szabad eszközzé alacsonyítani”.

Persze az ellenérdekelt oldaltól az olasz püspökök számos bírálatot kaptak, amiért „beavatkoznak a politikába”, és ezen állásfoglalása után a Pápa, mint „külföldi államfő” illetéktelen beavatkozása ellen is tiltakoztak. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a Pápa Róma püspöke és Itália prímása is, akinek római helynöke – Camillo Ruini bíboros – egyben az olasz püspöki konferencia elnöke is. Az ottani egyházhoz tehát különleges kapcsolat fűzi a Szentatyát, akit ilyen szempontból semmiképpen sem lehet „idegen hatalom” képviselőjének tekinteni. Ruini bíboros a vádakra azzal válaszolt, hogy az Egyház nem a választók lelkiismeretén akart erőszakot tenni, hanem csupán döntéseik súlyát és következményeit kívánta megvilágítani. Nem valaki ellen dolgoztak, hanem éppen a születő élet védelmében.

A Pápa számára az olasz népszavazás csak egy átfogóbb küzdelem egyik csatája volt. Az Egyház számára ugyanis ma az a szemlélet jelenti az egyik legnagyobb, világméretű kihívást, amely ki akarja rekeszteni a kereszténységet, és általában a vallásos hagyományt a társadalom erkölcsi döntéseiből. XVI. Benedek szerint éppen Olaszország bizonyítja, hogy ez a szemlélet nem mindenütt uralkodó és legyőzhetetlen: még a nem hívő olaszok közül is sokan elfogadhatatlannak tartják. Emellett Olaszországban az egyház továbbra is erősen jelen van a társadalom szövetében, annak minden rétegében. És a világi katolikus társadalom a mostani sikeres népszavazási kampányból még inkább megerősödve került ki.

A pápa szerint a hitnek és a nemzetek jövőjének alakulása szempontjából a kultúrának döntő szerepe van. Ezért szorgalmazza, hogy a katolikusok legyenek jelen ezen a területen, és képviseljék a katolikus álláspontot az életet érintő nagy kérdésekről zajló vitákban. Ez nem utolsó sorban a hívő családok felelőssége is, akiket a Pápa a kultúrát és a társadalmat uraló relativizmus ellensúlyozása végett nyilvános szerepvállalásra buzdított.

2006. május 29., hétfő

» Benedek pápa legutóbbi közéleti megnyilatkozásai
11:53 | Hit és tanítás | Őszentsége | vatikanifigyelo | 0 komment

XVI. Benedek pápa az elmúlt hetekben többször is nyilatkozott közéleti kérdésekben, amikor államfőket, illetve nagyköveteket fogadott a Vatikánban.

Az új ausztrál szentszéki nagykövet figyelmét például arra hívta fel, hogy az olyan szekularizált országokban, mint amilyen Ausztrália (de nyugodtan gondolhatunk bármely európai demokráciára is), maguk a fiatalok ébrednek rá, hogy a transzcendens rend az, ami életüket a valódi szabadság és boldogság felé vezeti. Ez a fiatal generáció újra felfedezi az erkölcsileg helyes döntések, s végső soron Isten iránti vágyakozást. Egyben szembeszáll azzal az erkölcsi relativizmussal, amely semmit sem ismer el véglegesnek és ezzel a hiábavalóságok és a folyamatos újdonságvágy csapdájába hajszolja az embert.

Emellett az ausztrál kormánynak szemrehányást is tett a pápa az ausztrál őslakosok helyzetének nem kielégítő volta miatt. Ismeretes, hogy Ausztráliában a helyi őslakosságot a fehér gyarmatosítók ugyanúgy elnyomták, mint Amerikában az indiánokat. Az utóbbi időkben kezdődött csak meg helyzetük rendezése. Miután a Szentatya méltatta a kontinensnyi ország szerepvállalását a nemzetközi béke és igazságosság megteremtésében (a nemzetközi békeműveletekbeni részvételt), felhívta figyelmüket, hogy ugyanezt otthon is meg kell valósítani. Az őslakosokkal kapcsolatban pedig „még sok tennivaló maradt” – mondta a pápa, majd felszólította az ausztrál kormányt, hogy kezelje ennek a helyzetnek a gyökereit.

Az indiai nagykövetet fogadván Benedek pápa tiltakozott a szubkontinens egyes régióiban megjelenő vallásilag kirekesztő törvényeket hoznak. A számbelileg kisebbséget jelentők, de erőteljesen növekvő indiai kereszténységet ugyanis a hindu többség többhelyütt diszkriminálja, sőt bizonyos esetekben erőszakos cselekedetekre is sor került ellenük. A pápa most kijelentette, hogy a diszkrimináló törvények a vallásszabadság alapvető jogát sértik és nemcsak India alkotmányával ellenkeznek, de az ország alapító atyáinak – köztük Mahatma Ghandinak – az elveivel is, mert azok a különböző népcsoportok és vallások békés egymás mellett élését szorgalmazták Indiában.

Érdekes megemlíteni azt is, amit a Pápa moldovai nagykövetnek mondott. Utalt arra, hogy országa a szovjet uralom alatt az „igazság szabadság nélkül” utópiájától szenvedett, most meg egy másik utópia veszélyei leselkednek rá. Mégpedig a „szabadság igazság nélkül” utópiája, amely a tolerancia téves értelmezéséből fakad. Az európai polgárok számára a közjó csak akkor érhető el, ha mindkét említett ideológia végletét elkerülik. A Szentatya figyelmeztetett arra, hogy a hiteles szabadság a Jézus Krisztusban való közös hitből fakad. Ez az örökség egész Európa számára közös.

Az ötéves ad limina látogatáson Rómában tartózkodó kanadai püspököknek a Szentatya vázolta a szekularizált társadalmak helyzetét. Ezekben arra történik kísérlet, hogy egy olyan emberképet állítsanak be kizárólagosnak, amely nincsen kapcsolatban a transzcendenssel, vagyis Istennel. Ennek az ideológiának számos társadalmi betegség és kétség a velejárója, köztük első helyen az alacsony gyermekvállalási kedvvel. Hiszen a gyermekvállalás az öröklét felé megnyíló kölcsönös szeretet gyümölcse. A keresztények közéletbeli szerepvállalásával kapcsolatban a Szentatya figyelmeztetett: biztosítani kell, hogy összhang legyen az Egyház tanítása, az egyének hite és a közéletbeli tanúságtétel között. Ezzel is küzdeni kell az evangélium és a mai kultúra közötti egyre mélyülő szakadék ellen.

Nemrég Spanyolország is új nagykövetet akkreditált a Szentszék mellé. A spanyol-vatikáni kapcsolatok az elmúlt években meglehetősen feszültté váltak, amikor a Zapatero kormány hivatalbalépése után számos intézkedéssel szembehelyezkedett a katolikus egyház tanításával. Többek között engedélyezte a homoszexuálisok együttélését, illetve a hittanoktatás helyzetét nehezítette meg az iskolákban. A Szentatya most éppen ezért utalt Spanyolország és a Szentszék sokszázados kapcsolataira és a spanyol nép katolicizmusának hagyományaira. Ugyancsak felhívta a nagykövet figyelmét a kétoldalú szerződésekre is, amelyeknek a spanyol kormány egyes intézkedései ellentmondanak. Kijelentette, hogy az Egyház mindig is szót emel az élet védelme és a természetes családmodell mellett. A kihallgatást követően a spanyol nagykövet Benedeket a „szabadság pápájának” nevezte, amiért erőteljesen síkraszállt a vallásszabadság joga, a katolikus nevelés megválasztásának szabadsága és a hívőknek a közéletben való szerepvállalásának szabadsága mellett.

Érdekes módon Magyarországban is vannak, akik lelkesen szemlélik egyes dél-amerikai populista elnökök tevékenységét. Egyik kedvencük Hugo Chávez venezuelai elnök, aki Amerika- és globalizációellenes megnyilvánulásaival kerül a lapok címoldalára.

Nemrég, az E-Latin-Amerika csúcstalálkozó után, május 11-én ellátogatott a Vatikánba, ahol fogadta őt XVI. Benedek pápa. E gesztus persze kijár az államfőknek, akik kihallgatást kérnek – a Szentszék nem szokott elzárkózni előlük. Viszont téves volna a pápai kihallgatást pápai jóváhagyásként értelmezni. Ez éppen Chávez kihallgatása esetében nyilvánult meg.

A Szentatya ugyanis nem rejtette véka alá a venezuelai elnök politikájával szembeni kritikáját. Sőt, azt akarta, hogy erről a széles nyilvánosság is tudomást szerezzen, ezért a vatikáni sajtószóvivő közleményt adott ki a tárgyalásokról. Ez utóbbi nem éppen szokványos a vatikáni gyakorlatban – csak akkor kerül rá sor, ha különösen érzékeny látogatásról, vagy problematikus viszonyról van szó.

Miután Chávez elnök bemutatta társadalompolitikai elképzeléseit, Ratzinger pápa felhívta a figyelmét „néhány olyan kérdésre, amelyek számára különösen is kedvesek” – hogy a szóvivői nyilatkozatot idézzük. Mégpedig első helyen arra, hogy a püspöki kinevezésekben a Szentszék teljes szabadságot kíván magának (Venezuelában az elnöknek vétójoga van e téren). Ugyancsak kifejezte kívánságát, hogy a Limai Szent Róza Katolikus Egyetem megtarthassa katolikus jellegét, s ezzel kapcsolatban hangot adott az oktatási reformmal kapcsolatos aggodalmának is, amely lényegében száműzné a hittanórát az iskolából. Ugyancsak hangsúlyosan kérte, hogy a közegészségügyi programok az élet védelmét szolgálják, egészen annak kezdetétől (ez utalás az abortusszal kapcsolatos kérdésekre). Végül a katolikus média függetlenségének igényére hívta fel látogatója figyelmét.

Kívánságait és észrevételeit XVI. Benedek ezt követően írásban is átadta Chávez elnök számára. Emlékezetes, hogy márciusban pedig bíborossá nevezte ki Urosa Savino caracasi érseket, akinek kinevezése éppen az állami beleszólás miatt húzódott sokáig, és aki ugyancsak határozottságot mutat az állammal szemben.

Vendégkönyv

Subscribe in a Reader

Térkép

Powered By Blogger

Bible

PayPerPost, Inc

PPP Direct

PayPerPost, Inc

PPP Direct

Fogarasi Levente

Fogarasi Levente
Születésnapom
Powered By Blogger