2008. február 29., péntek



Sign Guestbook
View Guestbook

Evangélium

2008. február 28. - Csütörtök

Egy alkalommal Jézus egy néma emberből űzött ki ördögöt. Amint az ördög
kiment, a néma megszólalt. A nép elcsodálkozott rajta. Egyesek azonban azt
mondták: "Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az
ördögöket." Mások próbára akarták tenni, és égi jelet követeltek tőle.
Jézus belelátott gondolataikba, és így szólt hozzájuk: "Minden önmagában
meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik. Ha a sátán önmagában
meghasonlott, hogyan állhat fönn az országa? Ti ugyanis azt mondjátok,
hogy Belzebub segítségével űzöm ki az ördögöket. Ám ha én Belzebub
segítségével űzöm ki a gonosz lelkeket, a ti fiaitok kinek a segítségével
űzik ki? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha viszont én Isten ujjával (vagyis
Isten erejével) űzöm ki az ördögöt, akkor bizonyára elérkezett hozzátok az
Isten országa. Az erős ember fegyveresen őrzi házát. De birtoka csak addig
van biztonságban, amíg el nem jön az, aki erősebb nála. Ez legyőzi,
elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt. Aki
nincs velem, az ellenem van; aki nem gyűjt velem, az szétszór."
Lk 11,14-23

Elmélkedés:

A sikeres ördögűzések láttán egyesek - kétségbe vonva Jézus isteni
hatalmát - azt állítják, hogy a a gonosszal szövetkezve teszi ezeket a
csodákat. E gondolkodás belső ellentmondására világít rá Jézus, amikor
visszautasítja e képtelen vádat. Az ördögűzések azt mutatják nekünk, hogy
Isten felveszi a harcot az emberi lelket fogva tartó sötét erőkkel és
képes ezeket legyőzni. Jézus miértünk is küzd és azt szeretné, ha bűneink
nem tartanának minket fogva, hanem szabadon szeretnénk Istent. A küzdelmet
nem csupán neki kell megvívnia lelkünk üdvösségéért, hanem nekünk is.
Isten segítségével képes vagyok legyőzni magamban a rosszat.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Fordítsd el bűneimtől arcodat,
és töröld el minden vétkem.
Tiszta szívet teremts bennem, Istenem,
új és erős lelket onts belém!
Ne taszíts el színed elől,
és szent lelkedet ne vond meg tőlem!
Add meg újra az üdvösség örömét,
a készséges lelkületet erősítsd bennem!
A vétkeseknek megmutatom utadat,
és a bűnösök hozzád térnek.
Ments meg a vérontástól, Isten, szabadító Istenem,
igazságosságodat ujjongva hirdeti nyelvem.
Nyisd meg, Uram, ajkamat,
hogy dicséretedet hirdesse szavam!
Hiszen te a véres áldozatot nem kedveled,
s ha égőáldozatot hoznék, nem vennéd szívesen.
Isten előtt kedves áldozat a megtört lélek,
te nem veted meg a töredelmes és alázatos szívet.
Jóságodban, Uram, tégy jót Sionnal,
építsd fel újra Jeruzsálem falait!
50. zsoltár/2.



------------------------------

______________________________
_________________
Evangelium mailing list
Evangelium@communio.hu
http://www.communio.hu/cgi-bin/mailman/listinfo/evangelium


Vége: Evangelium digest, 44 kötet, 28 szám

A tökéletesség útja

Kérjük, az itt következô részt (311 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t
továbbadja. Köszönjük.
========================================================================
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban,
a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában!

A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus
formában terjeszti Isten Igéjét.


A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása
------------------------------------------------

Célkitűzés
----------
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy
mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus
egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka
támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást
és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését,
terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen
rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi
intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot.

Állomány
--------
Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi
és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás
(többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai
dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák,
szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok,
imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás-
könyvek, lexikonok, stb.

Irányítás, központ
------------------
Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church
223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA
(Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent
István Magyar Római Katolikus egyházközség)

Levelezés: Felsôvályi Ákos
322 Sylvan Road
Bloomfield, NJ, 07003, USA
Tel: (201)338-4736
Fax: (201)778-4263
e-mail: felsoval@email.njin.net

A Könyvtár használata, a könyvek formája
----------------------------------------
Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges
könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki
a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A
hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját
személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv
pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek
Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a
könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a
kikölcsönzött könyveket visszaadni!

A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre:
1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást
(könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára
és
2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának
keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé
mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy
gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol
azután szabadon alakíthatók).

A Könyvtárban található file-ok neve
------------------------------------
Minden kiadvány négyféle file formában található meg a
Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó''
formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden
help file-hoz tartozik egy ikon file.
Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a
verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének
kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát:
txt: text file,
zpt: sűrített text file,
hlp: help file,
zph: sűrített help file és
ico: a Help file-hoz tartozó icon file.

Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'')
négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH;
az ikon file pedig: VASKAL01.ICO.

A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP
2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a
file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A
file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell
visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH"
utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.)

A file-ok felhasználási módjai
------------------------------
Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô
kétféle felhasználási mód lehetséges.

1. A text file felhasználása
Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó
betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése,
szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk
nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható),
akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész
változatot.
Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik,
ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a
formálást elkezdenünk.
A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô
idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két
egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára
vonatkozó megkötéseket késôbb).
Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok
választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést
tartalmazza a Könyvtárról.
Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez
természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra.

2. A,,súgó'' file felhasználása
Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé
a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok
formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.)

Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg
elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol''
gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a
szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste]
paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a
Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes
szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a
,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a
fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A
kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad]
viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát.

A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a
,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg
formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg
betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra,
betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a
szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt
formátumot, és utána nyomtassunk.

Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket
kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a
lépéseket).
1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a
VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk
,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett
letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor
letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01"
utasítással.)
2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben
kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű
programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk
végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután
válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a
menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be:
Megnevezés: Vasárnapi Kalauz
Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP
Munkakönyvtár: C:\PAZMANY
Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a
C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t.

Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul,
és olvashatjuk a könyvet.

A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása:
A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és
,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt
gépeljük be:
Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár
Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt.

Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni?
-------------------------------------
A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból
(lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a
postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük
el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak
megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség
megtérítésére.

A Könyvtár használatának jogi kérdései
--------------------------------------
Az általános elvek a következôk:
1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy
tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják
fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát:

,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a
magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.''

2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is
ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a
kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár
fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül
egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a
Könyvtárat.

3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy
kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás
feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára
átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira
használjuk föl.

Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak,
mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az
állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de
kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű
korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek
elektronikus változatáról szóló fejezetet!)

Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni?
----------------------------------------------------
Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre
kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az
önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk.
Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az
egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen
támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már
használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne.

Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni?

A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való
bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással),
automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az
önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk:

1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem
esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár
számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a
Központtal.
2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni.
Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár
állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról.
3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással
elkészítik a nyers szöveget.
4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a
könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô-
formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai
beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor
az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie.
5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka
legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg
helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó
megállapodásokat (lásd a következô részt).
6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak.
7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet
behelyezi a Könyvtár állományába.

Megkötések a szöveg formájára
-----------------------------
Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket
tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy
semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a
billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A
szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani:
1. margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt,
2. betűtípus: Arial, 10 pontos,
3. alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül,
felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül,
gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül,
idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként
egyaránt),
4. tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz
1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani),
5. semmilyan más formálási kód nem megengedett.

Érdeklôdés/Javaslat
-------------------
A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az
önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a
következô címeken lehet tájékoztatót kapni:

1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church
223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA

2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net

3. elektronikus hálózat (World Wide Web):
http://www.hungary.com/pazmany

Minôség -- állandó javítás
--------------------------
A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és
újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két
karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden
tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A
levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új,
javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a
szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és
javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a
Könyvtárba, a régit töröljük.
Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos
észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét
hálásan köszönjük.

A könyvtár mottója egy szentírási idézet
----------------------------------------
Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem,
hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!
Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak
megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17)
========================================================================
========================================================================
Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja


Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó R. T. 1923.

A legújabb spanyol kritikai szövegkiadás alapján fordította: Szeghy
Ernô kármelita atya

Nihil obstat. Dr. Vincentius Bedy, censor

Nr. 4161/1922. Imprimatur. Jaurini, d. 13. Dec. A.D. 1922., + Antonius
episcopus

Imprimi potest. Budapestini, die 27. Martii 1922.
Fr. Brocardus a B. M. V., v. provincialis
========================================================================
Tartalomjegyzék


A könyv elektronikus változata
Cím, amelyet Szent Terézia maga adott művének
Nyilatkozat
Szent Terézia elôszava

1. Azokról az okokról, amelyek engem arra indítottak, hogy
ezt a kolostort olyan szigorú életűvé tegyem

Elmondja, hogyan kell letenni az anyagi gondokról s hogy
2. mekkora kincs a szegénység

3. Folytatja azt a tárgyat, amelyrôl az elsô fejezetben
kezdett beszélni s buzdítja a nôvéreket, kérjék
állhatatosan Isten kegyelmét azok számára, akik az
Egyházért dolgoznak. Egy imával végzôdik

4. Ajánlja a rendi szabály hűséges megtartását s azonkívül
három, a lelki élet szempontjából nagyon fontos dolgot
köt olvasóinak lelkére.

5. Tovább beszél a gyóntatókról. Kifejti, mennyire fontos,
hogy tudós férfiak legyenek

6. Visszatér a tökéletes szeretet tárgyalására.

7. Folytatólag beszél a szellemi szeretetrôl, s néhány
tanáccsal szolgál arra nézve, hogy miképpen lehet azt
megszerezni

8. Arról beszél, mekkora kincset bír az, akinek sikerült
mind belsôleg, mind külsôleg lemondania minden teremtett
dologról

9. Ajánlja, hogy akik elhagyták a világot, azok kerüljék a
rokonaikat. Utal arra, hogy milyen igazi jóbarátokat
találnak a szerzetben

10. Fejtegeti, hogy mit sem ér a mondottakról lemondani,
hacsak le nem mondunk önmagunkról is; s hogy miképpen
függ össze ez az erény az alázatossággal

11. Folytatólag beszél az önmegtagadásról és fejtegeti annak
azt a faját, amelyet a betegség idején kell gyakorolni

12. Arról beszél, hogyha valaki igazán szereti Istent, akkor
nagyon kevésbe veszi az életet és az emberek becsülését

13. Folytatólag fejtegeti az önmegtagadást. A szerzetesnôk
kerüljék a világ elveit és gondolkodásmódját s kizárólag
az igazi elvhez tartsák magukat

14. Kijelenti, hogy senkit sem szabad fogadalomra bocsátani,
akinek gondolkozásmódja ellentétben áll az eddig
kifejtett elvekkel

15. Arról beszél, hogy mekkora haszonnal jár az, ha nem
mentegetjük magunkat még akkor sem, ha esetleg ártatlanul
ítélnek el bennünket.

16. Kifejti, hogy mennyivel tökéletesebb a szemlélôdô emberek
élete azokénál, akik pusztán az elmélkedésre
szorítkoznak. Hogy miképpen szokta az Úr néha a
szórakozott lelket is fölemelni a tökéletes szemlélôdés
magaslatára, s hogy miért teszi ezt. Ez és az utána
következô fejezet nagyon megszívlelendô.

17. Arról beszél, hogy nem minden lélek alkalmas a
szemlélôdésre; hogy egyesek csak hosszú idô múlva érik
el; s hogyha valaki igazán alázatos, akkor nem fog
elkívánkozni arról az útról, amelyen az Úr vezeti

18. Folytatja ugyanazt a tárgyat és kifejti, hogy mennyivel
többet kell szenvednie a szemlélôdô léleknek, mint a
munkálkodónak. Nagy vigasztalásul fog szolgálni ez
utóbbiaknak

19. Megkezdi az imádság fejtegetését. Olyan lelkekhez szól,
akik nem képesek az elmélkedésben értelmükkel dolgozni

20. Azt fejtegeti, hogy az imádság útján -- akár így, akár
úgy -- de sohasem hiányzanak a lelki vigasztalások.
Tanácsolja a nôvéreknek, hogy az imádság legyen rendes
tárgya a beszélgetésüknek

21. Fejtegeti, mennyire fontos, hogy az ember erôs
elhatározással fogjon hozzá az imágsághoz és ne törôdjék
azzal, ha a rossz szellem igyekszik ôt errôl lebeszélni

22. Megmagyarázza, hogy mi az elmélkedés.


23. Fejtegeti, mennyire fontos, hogy az ember ne forduljon
vissza, ha egyszer rálépett az imádság útjára, s hogy
milyen sziklaszilárd elhatározással kell azt elkezdeni

24. Arról beszél, hogy miképpen kell az ajakimát jól végezni,
s hogy mennyire elválaszthatatlan tôle az elmélkedés

25. Azt magyarázza, hogy mennyire hasznos az ember lelkére
nézve, ha jól végzi az ajakimát s hogy Isten gyakran
éppen ajakima közben szokta a lelket természetfölötti
állapotba helyezni

26. Megmagyarázza a módját annak, hogy miképpen kell az
embernek az eszét összeszednie. Megemlít néhány eszközt
erre vonatkozólag. Ez a fejezet nagyon hasznos azokra
nézve, akik belekezdenek az imádságba

27. Beszél arról a nagy szeretetrôl, amelyet az Úr a Miatyánk
elsô szavaiban fejez ki; s arról, hogy akik Istennek
igazi leányai akarnak lenni, azoknak nem szabad semmit
sem adniok a nemesi származásukra

28. Megmagyarázza, hogy miben áll az összeszedettség imája s
néhány eszközt említ, amelynek segítségével
hozzászokhatunk

29. Folytatólag beszél az összeszedettség imája
megszerzésének eszközeirôl s arról, hogy semmit se adjunk
arra, vajon szeretnek-e bennünket az elöljáróink, vagy
sem

30. Megmagyarázza, mennyire fontos tisztában lennünk azzal,
hogy mit kérünk az imádságban. Fejtegeti a Miatyánk ezen
szavait: Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te
országod. Ezeket a szavakat a nyugalmi imára alkalmazza
és elkezdi annak tárgyalását

31. Folytatólag beszél ugyanarról a tárgyról. Megmagyarázza,
miben áll a nyugalmi ima és néhány tanácsot ad azoknak,
akiknek az Úr megadta ezen ima kegyelmét. Sok
megszívlelésre méltó dolog van benne

32. Tárgyalja a Miatyánk ezen szavait: Legyen meg a Te
akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön
is. Arról beszél, hogy mily sokat tesz az, aki ezeket a
szavakat ôszinte lélekkel ejti ki és hogy mennyire meg
fogja ôt jutalmazni az Úr

33. Fejtegeti, mennyire rászorulunk arra, hogy az Úr megadja
nekünk azt, amit a Miatyánk ezen szavaival kérünk:
,,Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma''

34. Folytatja ugyanazt a tárgyat. Nagyon hasznos a
szentáldozás utáni hálaadás szempontjából

35. Egy, az örök Atyához intézett imával befejezi ezt a
tárgyat

36. Ezen szavakat fejtegeti: ,,Bocsásd meg a mi bűneinket''


37. Fejtegeti a Miatyánk imájának magasztosságát és
magyarázza, hogy mennyi mindenféle vigasztalást
meríthetünk belôle

38. Fejtegeti, mennyire szükséges dologért imádkozunk, midôn
arra kérjük a mennyei Atyát, hogy adja meg nekünk azt,
amit e szavakban fejezünk ki: ,,És ne vigy minket a
kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól''. Megmagyarázza
a kísértések néhány faját. Nagyon fontos dolgokat
tartalmaz

39. Folytatja ugyanazt a tárgyat. Tanácsokkal szolgál
különféle kísértésekre vonatkozólag, s két eszközt említ
meg, amelyek segélyével az ember megszabadulhat tôlük. Ez
a fejezet nagyon tanulságos mind az olyanokra nézve,
akiknek hamis alázatosságra van kísértésük, mind a
gyóntatóik számára

40. Kifejti, hogy ha mindig Isten iránti szeretettel és
félelemmel haladunk elôre, akkor meg fogjuk állni a
helyünket a sok kísértés közepette

41. Tárgyalja az istenfélelmet s azt, hogy miképpen
ôrizkedjünk a bocsánatos bűnöktôl

42. Tárgyalja ezen utolsó szavakat: ,,De szabadíts meg a
gonosztól. Amen''
========================================================================
A könyv elektronikus változata


Ez az elektronikus változat hűen követi a címoldalon megjelölt
kiadást. Kivételt képez a mai helyesírásnak megfelelô néhány átírás.

A szöveget Endre Csaba és P. Bocsa József, Sch. P. vitte
számítógépbe.
========================================================================
Cím, amelyet Szent Terézia maga adott művének

A tökéletesség útja
című könyv,

amelyet Jézusról nevezett Terézia, a kármelhegyi Boldogasszony
rendjének szerzetesnôje írt. Ez a könyv a kármelhegyi Boldogasszony
sarutlan szerzetesnôi számára van írva, akik a rend ôsi szabályát
követik.

J + H + S

Ez a könyv utasításokat és tanácsokat tartalmaz, amelyeket
Jézusról nevezett Terézia intéz leányaihoz, tudniillik azon kolostorok
szerzetesnôihez, amelyeket ô alapított a mi Urunk és a mi
Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Istenanya segélyével, a kármelhegyi
Boldogasszony rendjének ôsi szabálya alapján. Különösen pedig az
ávilai Szent József-kolostor nôvéreinek van szánva, minthogy ezt a
kolostort alapította legelôször és ennek perjelnôje volt, mikor e
művet írta.
========================================================================
Nyilatkozat1


Mindabban, amit mondani fogok, alávetem magamat a római katolikus
Anyaszentegyház tanításainak; s ha olyasvalamit találnék állítani, ami
azzal ellenkezik, az csakis félreértés lehet részemrôl. Azért is a mi
Urunk szerelmére kérem azokat a tudós férfiakat, akiknek feladata lesz
ezt a művemet megbírálni, hogy nagy figyelemmel olvassák el és
javítsák ki a benne esetleg található ilyesféle tévedéseket, valamint
a többi hibákat is, amelyek bizonyára nagy számmal akadnak benne. Ha
valami jó volna ebben a könyvben, szolgáljon Isten dicsôségére,
nemkülönben az Ô Szent Anyjának, a mi Nagyasszonyunknak és
Patrónánknak tiszteletére, akinek ruháját én is viselem, habár nagyon
méltatlan vagyok reá.
Jézusról nevezett Terézia
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Ez a nyilatkozat nincs meg a Szent kéziratában, ellenben megvan
az összes nyomtatott kiadásokban, sôt már az elsôben is, amely 1583-
ban jelent meg Evorá-ban.
========================================================================
Elôszó


Bańez Domokos atya, praesentatus1, a Szent Domonkos-rend tagja,
jelenlegi gyóntatóm, felhatalmazott arra, hogy írjak meg egynémely, az
imádságra vonatkozó dolgot; mert hiszen sokat érintkeztem lelki életet
élô szent emberekkel s így nézete szerint nem lehetetlen, hogy sikerül
egyik-másik kérdést megvilágítanom. Errôl a felhatalmazásról tudomást
szereztek ennek az ávilai Szent József-kolostornak nôvérei s azóta
folyton zaklattak, hogy írjak számukra valamit. Végre is engednem
kellett. Nincs kizárva, hogy ama nagy szeretet folytán, amellyel
irányomban viseltetnek, az én tökéletlen és rosszul megírt munkám
kedvesebb lesz szemükben, mint sok más jól megszerkesztett könyv,
amelynek szerzôje értett a dolgához. Én az ô imádságaikban bízom.
Lehetséges ugyanis, hogy azokra való tekintettel az Úr kegyes lesz
engem megsegíteni s így azután sikerül egyet-mást mondanom, ami ennek
a mi zárdánknak sajátos életmódja szempontjából gyakorlati értékkel
bír. Az Úr majd megsúgja nekem, én pedig tovább adom nekik. Ha pedig
nem sikerülne a dolog, az se baj; úgy is elôször a praesentátus atya
fogja elolvasni s ô vagy kijavítja, vagy pedig tűzbe dobja majd az
egészet. Én nem veszítek semmit azzal, hogy az Úristen ezen jó
szolgálóinak kívánságát teljesítem; ôk pedig hadd lássák, mily kevés
telik tôlem, ha Isten Ô Szent Felsége meg nem segít.
Fôleg néhány ellenszerre akarok rámutatni holmi apró kísértések
ellen, amelyek az ördögtôl származnak, de amelyekre nem igen szokás
figyelni, éppen azért, mert annyira kicsinyesek. Azután esetleg más
dolgokról is írok, aszerint, amint az Úr ezt vagy azt velem megérteti
és a tollamra adja. Különben, mivel egyáltalában nem tudom, hogy mit
kell majd írnom, lehetetlen elôzôleg rendszerbe foglalom a
mondanivalómat. Jobb is, ha ilyesmire nem vállalkozom; elég
rendellenes dolog, hogy én írom ezt a könyvet: minek is keresne benne
valaki rendet? Vegye az Úr a kezébe ezt az egész dolgot, hogy minden
az Ô szent akarata szerint történjék. Mert annak ellenére, hogy
cselekedeteim épp oly tökéletlenek, mint amilyen magam vagyok, ez az
én egyedüli vágyam mindig és mindenben.
Azt az egyet merem állítani, hogy nagy szeretettel és minden
erômmel igyekszem elôbbre segíteni az én jó nôvéreimet az Úr
szolgálatának útján. Ezen szeretetemhez járul azután a korom és az a
tapasztalat, amelyet több kolostorban szereztem. Mindez abba a
helyzetbe juttat engem, hogy talán jobban meg tudok magyarázni egyes
aprólékos dolgokat, mint akár a nagy tudósok. Azoknak ugyanis más,
fontosabb dolgaik vannak; meg azután ôk férfiak és erôs emberek, akik
semmibe sem veszik az ilyen kicsinyes kérdéseket. Pedig hát az efféle
gyönge teremtményeknek, amilyenek mi, nôk vagyunk, minden csekélység
árthat. Az ördög ugyanis nagyon ravaszul be tudja fonni a kolostori
elzárkózottságban élô nôket s a helyzetnek megfelelôleg egészen új
fegyvereket kovácsol ellenök. Én, amilyen nyomorult vagyok, nem tudtam
vele szemben megállni a helyemet s azt szeretném, hogy az én jó
nôvéreim okuljanak káromon. Csak olyasmit fogok mondani, amit
önmagamon tapasztaltam vagy másokon saját szememmel láttam; semmi
mást.
Nemrég azt parancsolták nekem, írjak meg valami önéletrajz-félét
s abban szintén tárgyaltam egyes kérdéseket az imádságra vonatkozólag.
Nincs kizárva, hogy gyóntatóm jobbnak látja egyelôre nem adni a
kezetekbe ezt a művet. Így tehát itt akarok egyes dolgokat elmondani,
amik ott is meg vannak írva s hozzá egyebeket is, aszerint, amint
szükségét látom. Az Úr majd meghallgatja kérésemet s Ô maga veszi
kezébe ezt a dolgot és irányítja saját nagyobb dicsôségére. Amen.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Az egyetemi tanulmányok elvégzése után, akik a doktori címet
óhajtották elnyerni, elôször néhány évig a ,,Sententiák''-ról
tartottak elôadást s ezen idô alatt címük volt: baccalaureus
Sententiarum, azután pedig, amennyiben szerzetesek voltak és
rendfônökeik arra alkalmasnak ítélték ôket, praesentatus-ok lettek,
vagyis fônökeik ajánlották ôket az egyetem kancellárjának, hogy emelje
ôket doktori rangra s egy ideig mint praesentatus-ok tanítottak
tovább. Ez a cím tehát magasabb volt, mint a baccalaureusi.
========================================================================
I. fejezet: A kolostor szigorú élete


Azokról az okokról, amelyek engem arra indítottak, hogy ebben a
zárdában olyan szigorú életmódot honosítsak meg.

Abban a könyvben, amelyet említettem, elmondtam az okokat,
amelyek miatt rászántam magamat e kolostor megalapítására. Beszámoltam
továbbá az Úrnak egyes nagy kegyelmeirôl, amelyekkel jelezte, hogy
ebben a házban jól fogják Ôt szolgálni. Ennek az alapítási munkának a
legelején azonban nem volt szándékom, hogy az anyagiakat illetôleg
akkora legyen benne a szigorúság, sem az, hogy ne legyen jövedelme,
hanem ellenkezôleg úgy akartam intézni a dolgot, hogy benne senki se
szenvedjen szükséget. Mi más telhetett volna ilyen lanyha és nyomorult
lénytôl, amilyen én vagyok! Bár az is igaz, hogy nem a magam érdekét
kerestem, s nem hiányzott bennem némi jószándék.
Ezidôtájt hallottam Franciaország bajairól, s arról, hogy mily
rettenetes pusztítást okoznak benne a lutheránusok s hogy mennyire
terjed ez a szerencsétlen felekezet. Emiatt sokat szenvedtem és sokat
sírtam az Úr színe elôtt, és -- mintha csak nekem is lehetne
beleszólásom ebbe a dologba -- könyörögtem Neki, szüntesse meg ezt a
nagy csapást. Úgy éreztem, hogy kész volnék ezerszer odaadni életemet
egyetlen egy lélekért is, amely ott vesztébe rohan. Mivel pedig
beláttam, hogy mint nô, -- s hozzá ilyen hitvány nô -- nem vagyok
képes az Úr szolgálatában megvalósítani azt, amit szeretnék; s mivel
az volt az egyetlen gondom -- és most is az, hogy ha már oly sok az
Úrnak az ellensége és oly kevés a jóbarátja, legalább az a kevés
legyen igazán jó: elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami
tôlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb módon követem az
evangéliumi tanácsokat és ugyanígy megtartatom azokat e kolostor
csekély számú lakóival is. Isten végtelen jóságába vetettem tehát
bizalmamat, mert tudtam, hogy Ô sohasem hagyja el azokat, akik Érte
mindent elhagynak. Mivel pedig társnôim olyan jók voltak, amilyeneknek
leghôbb vágyaimban képzeltem ôket: arra számítottam, hogy az ô
erényeik mellett az én hibáim nem érvényesülnek majd s hogy így
sikerül valami keveset az Úr kedvére tennem. Reméltem, hogy ha
mindnyájan buzgón imádkozunk az Egyház védelmezôiért, a hitszónokokért
és hittudósokért, akik az ô zászlaja alatt harcolnak: annyira-
amennyire mégis csak segítségére leszünk ennek az én jó Uramnak.
Hiszen annyira szorongatják Ôt azok, akikkel akkora jót tett, hogy
szinte úgy látszik, mintha újra keresztre akarnák feszíteni, s mintha
igazán nem volna már számára hely, ahová lehajtsa fejét.
Ó én Üdvözítôm! Mennyire sajog a szívem, ha erre gondolok! Hová
jutottak a keresztények? Mindig azok sértegetnek Téged legjobban, akik
legtöbbel tartoznak Neked! Akikkel legnagyobb jót tettél! Akiket
kiválasztottál, hogy barátaid legyenek! Akiknek közepette élsz és
akiknek a Szentségeket osztogatod! Hát még mindig nem elég nekik az a
szenvedés, amit érettük elviseltél?!
Igazán, én jó Uram, nem tesz nagy dolgot az, aki ilyen
körülmények között elhagyja a világot. Ha az emberek oly kevésbe
vesznek Téged, vajon mit várhatunk tôlük mi? Vagy talán arra
számítsunk, hogy minket majd többre becsülnek? Talán mi nagyobb
szolgálatot tettünk nekik s ezen az alapon várhatjuk el, hogy
jóbarátaink maradjanak? Micsoda félszeg gondolkodás volna ez! Mit
reménykedjünk mi ilyenekben! Mi, akiket az Úr jósága kimentett abból a
dögvészes ragályból? Mert hiszen azok már az ördög karmai közt vannak!
Kezük munkája keserves büntetést szerzett számukra, s élvezeteikkel az
örök tüzet érdemelték meg. Hát csak rajta, csinálják! Habár az is
igaz, hogy a szívem vérzik annyi lélek vesztének láttára! S ha
legalább nem kellene azt látnom, hogy napról-napra többen vesznek el!
Ó, Krisztusban kedves nôvéreim, könyörögjetek velem együtt az
Úrhoz ezért a kegyelemért! Mert hiszen ezért hozott itt össze
benneteket; ez a ti hivatástok; ez kell, hogy legfôbb érdeketek legyen
és vágyaitoknak tárgya. Ezért folyjanak könnyeitek; ezért imádkozzatok
nôvéreim, nem pedig holmi világi érdekekért! Mert igazán nevetnem
kellene rajta, ha nem fájna a szívemnek, hogy mi mindenért kérik a mi
imánkat! Hiszen olykor még azt is akarnák, hogy eszközöljünk ki
számukra Ô Szent Felségétôl pénzt és nagyobb jövedelmet, mikor én
inkább azt a kegyelmet szeretném számukra kérni, hogy vessék meg
mindezt! Hiszen igaz, hogy jó szándék vezeti ôket és mi meg is tesszük
kedvükért, mert kívánságuk hívô szívbôl fakad, azonban én azt hiszem,
hogy engem az Úr ilyen dolgokban sohasem hallgat meg. Mit nekünk
mindez! Íme a világ lángban áll! Újra halálra akarják ítélni
Krisztust! Földre akarják tiporni az Ô Egyházát!... mi pedig
vesztegessük idônket olyan dolgokra, amelyek esetleg, ha Isten
meghallgatna bennünket, valamely léleknek vesztét okozhatnák! Nem,
nôvéreim; nem olyan idôket élünk, hogy ilyen apró-cseprô ügyekrôl
tárgyalhatnánk Istennel! Igazán, ha nem kellene tekintettel lenni az
emberi gyarlóságra, amely elvárja, hogy mindenben segítségére legyenek
-- s végre illik is, hogy megtegyük, ha megtehetjük -- szeretném
mindenkinek értésére adni, hogy nem ilyen csekélységekért imádkoznak
oly nagy buzgalommal a Szent-József-kolostor nôvérei.
========================================================================
II. fejezet: A szegénység


Elmondja, hogyan kell letenni az anyagi gondokról s hogy mekkora kincs
a szegénység.

Ne gondoljátok, nôvéreim, hogy ha nem jártok a világiak kedvében,
nem lesz mit ennetek. Biztosítlak, hogy lesz. Sôt inkább soha se
próbáljátok meg emberi okosságra alapítani megélhetésteket, mert akkor
éhen haltok, s ebben az esetben én azt mondanám, hogy úgy kell nektek.
Szegezzétek szemeteket a ti Jegyesetekre: az Ô dolga, hogy titeket
ellásson. Ha Ô meg lesz elégedve veletek, akkor azok fognak nektek
kénytelen-kelletlen enni adni, akik legkevésbé voltak irányotokban
jóindulattal. Hiszen ezt különben már is tapasztaltátok. Ha pedig
mindezt megteszitek és mégis éhen találtok halni, akkor én azt mondom:
ó mily boldogok a Szent-József-kolostor kármelita nôvérei!
Az Úr szerelmére kérlek, soha se felejtsétek el, hogy ha már
lemondtatok minden rendes jövedelemrôl, mondjatok le a megélhetésre
vonatkozó gondokról is, mert különben semmit sem ér az egész. Akinek
van vagyona, az viselje az ilyen gondokat is; az ô helyzetében ez
egészen rendén van, mert ezt az ô hivatása hozza magával; ellenben
minálunk az ilyesmi tisztára esztelenség. Másnak vagyonával törôdni,
részünkrôl illetéktelen beavatkozás volna olyasmibe, amihez csak az
illetônek van joga. Egyébként a ti gondjaitok úgy sem képesek a másik
ember gondolkodását befolyásolni s ôt arra indítani, hogy alamizsnát
adjon nektek. Éppen azért sokkal jobb, ha ezt a gondot arra hagyjátok,
aki Ura úgy a birtoknak, mint a birtokosnak. Az Ô parancsára jöttünk
mi ide. Az Ô szavai igazak; ha ég és föld elmúlnak is, az Ô igéi el
nem múlnak. Ha tehát hívek maradunk hozzá, soha se féljetek attól,
hogy Ô elhagy bennünket. Ha pedig egyik-másik napon nem volna mit
ennetek, ez annál nagyobb javatokra lesz. A szentek életüket
vesztették el; legyilkolták ôket hitük miatt, s ez a vértanúság
mennyire növelte örök dicsôségüket. Micsoda kitűnô vásárt csinálnánk
mi is, ha egyszerre mindennel végezhetnénk s élvezhetnôk minden
kívánságunk kielégítését mindörökre.
Jegyezzétek meg jól, nôvéreim, amit mondok, mert nagy szükségtek
lesz ezekre az elvekre, ha én egyszer meghalok. Azért is hagyom nektek
mindezt írásban. Amíg életben vagyok, minduntalan emlékeztetlek rá,
mert tapasztalatból tudom, hogy mekkora lelki haszonnal jár. Minél
kevesebb a készletünk, annál kevesebb a gondunk. Isten látja lelkemet,
hogy nekem rosszabbul esik, ha fölöslegünk van, mintha hiányt
szenvedünk. Azt sem tudom, vajon elôfordult-e már ez az utóbbi eset,
mert hiszen naponkint tapasztaljuk, hogy mihelyt valamire szükségünk
van, az Úr azonnal megadja.
Megcsalnók a világot, ha nem így gondolkoznánk. Tettetnôk a
szegénységet, viselnôk annak álarcát, anélkül, hogy lelkileg azok
volnánk! Én ezt lelkiismeretbe vágó dolognak tartanám s úgy érezném
magamat, mint aki gazdag létére alamizsnát gyűjt. Isten mentsen meg
minket az ilyesmitôl! S ha valahol túlságosan aggódnak amiatt, hogy
jut-e bôven alamizsna: megeshetik, sôt szokásukká válhatik, hogy
olyankor is kéregetnek, amikor nincs is rá szükségük, s esetleg olyan
embertôl, aki jobban meg van szorulva, mint ôk. Az illetô legalább nem
veszít vele, sôt sokat nyer, ha megadja azt az alamizsnát: mi ellenben
nagyon is rosszul járnánk. Ne adja Isten, leányaim, hogy ilyesmi
megtörténjék! Ha ettôl kellene tartanom, akkor inkább azt szeretném,
hogy legyen biztos jövedelmetek. Soha se járjon tehát ilyesmin az
eszetek; én ezt az alamizsnát kérem tôletek; adjátok meg nekem az
Isten szerelméért. S ha közületek valaki, akár a legutolsó is azt
találná valaha észrevenni, hogy ebben a kolostorban más felfogás kezd
lábrakapni, emelje fel szavát Isten Ô Szent Felségéhez, s alázatosan
figyelmeztesse fônöknôjét, hogy rossz útra tévedt. S valóban, ez az út
annyira veszedelmes, hogy rajta az igazi szegénység lassankint
teljesen tönkremegy. Én bízom az Úrban, hogy ez nálunk nem lesz így s
hogy Ô nem fogja elhagyni az Ô szolgálóit. Ha ez a könyv, amelynek
megírására felkértetek engem, nem is érne egyébként semmit, az az egy
haszna meglesz, hogy erre a pontra felhívta a figyelmeteket.
Higgyétek el nekem, leányaim, az Úr reátok való tekintetbôl
annyira-mennyire megérttette velem a szent szegénységnek értékét. Akik
ez utóbbit gyakorolják, szintén meg fogják érteni, de esetleg még sem
annyira, mint én, mert én -- annak ellenére, hogy letettem a
fogadalmat -- nemcsak hogy nem voltam lelkileg szegény, hanem lelkileg
bolond voltam.
A lelki szegénység akkora kincs, hogy magában foglalja e világnak
összes javait: felséges nagy uraság az! Azt akarom ezzel mondani, hogy
aki minden vagyont megvet, minden vagyon fölött uralkodik. Mit nekem a
királyok és nagyurak vagyona, ha nem kívánkozom utána s ha az ô
kedvükért a legparányibb olyan dolgot sem vagyok hajlandó megtenni,
amivel Istent a legtávolabbról is megbánthatnám? Mit nekem az ô nagy
méltóságuk, ha egyszer megértettem, mekkora méltóság a szegény emberé,
ha igazán lelkileg szegény? Azt hiszem ugyanis, hogy a méltóság és a
pénz majdnem mindig együtt jár s hogy aki méltóságra törekszik, az a
pénzt sem veti meg. Aki ellenben utálja a pénzt, az a méltósággal sem
törôdik sokat. Értsétek meg jól: azt akarom mondani, hogy a méltóság
utáni törekvés mindig magában foglal bizonyos érdeklôdést a jövedelem
és pénz iránt, mert csodaszámba megy, ha valaki becsülésnek örvend
annak ellenére, hogy szegény. Mert az ilyent rendesen kevésbe veszik,
bármennyire becsületes legyen is egyébként.
Ellenben az igazi szegénység -- értem azt, amelyet az ember
Istenért vállal -- akkora méltóságot foglal magában, hogy nem kell
senki elôtt sem meghajtania fejét: Istenen kívül nem kell senkinek sem
a kedvét keresnie. S az is igaz, hogy nagyon sok barátja van, bár
senkire sem szorul rá. Ezt én tapasztalatból tudom. Mivel azonban
annyit írtak már errôl az erényrôl, -- sok olyat is, amit én meg sem
értek, nemhogy el tudnék mondani -- s mivel nem akarom annak kitenni,
hogy dicséreteimmel lealacsonyítsam, nem mondok róla többet. Különben
is csak annyit mondtam, amennyit tapasztalatból tudok, s megvallom,
annyira belemelegedtem ebbe a tárgyba, hogy mindeddig észre sem
vettem, mirôl beszélek. Minthogy azonban már megírtam, maradjon
megírva; feltéve, hogy jól beszéltem.
Egy dolgot kérek. tôletek az Úr szerelmére. A mi címerünk a szent
szegénység, mert hiszen a mi szent rendünk alapítása korában szent
elôdeink oly nagy becsben tartották és annyira ragaszkodtak hozzá,
hogy -- amint ezt olyan valaki mondta nekem, aki tudja a dolgot --
egyik napról a másikra nem tettek el semmit. De ha ez így van,
tekintve, hogy külsôleg nem vagyunk képesek ezt ilyen szigorúan
megtartani: igyekezzünk ezeket az elveket legalább a bensônkben
ápolni. Egy-két óra hosszat tart ez az élet, s utána a jutalom
végtelen. De ha semmi jutalomra sem volna kilátásunk s ingyen kellene
megtennünk azt, amit az Úr nekünk tanácsolt, akkor is megvolna az a
nagy elégtételünk, hogy legalább valamiben utánozhattuk Ô Szent
Felségét.
Ez a címer legyen tehát mindig a mi zászlónkon! Érvényesüljön
nálunk a szegénység mindenben: házainkban, ruházatunkban, szavainkban,
fôleg azonban gondolkodásunkban. Addig, amíg ehhez tartjátok
magatokat, ne féltsétek ebben a házban a szerzetesi életszentséget,
mert -- amint Szent Klára mondta -- hatalmas védôfal a szegénység.
Saját szavai szerint, szegénységgel és alázatossággal kívánta mindig
körülsáncolni kolostorait. S kétséget sem szenved, hogy a
lelkiismeretesen gyakorolt szegénység jobban megôrzi a szerzetesek
becsületét és minden egyebét, mint a legpompásabb épületek.
Ôrizkedjetek az ilyenektôl, az Isten szerelmére és az Ô Szent
Vérére kérlek benneteket! Amennyiben pedig bűn nélkül mondhatom, azt
kívánom, hogy amely napon valami fényes, épülettel elkészültök, dűljön
össze az egész, s feltéve, hogy valamennyien a kegyelem állapotában
vagytok, temessen mindnyájatokat romjai alá. Ezt komolyan mondom s
erre igazán kérem Istent. Nagyon csúnya dolog az, leányaim, ha szegény
emberek vagyonából nagy házakat építünk. Ne engedje az Úristen, hogy
ez nálunk megtörténjék! Ellenkezôleg, legyen a mi házunk mindig
mindenben szegény és kicsiny. Utánozzuk ebben legalább annyira-
amennyire a mi királyunkat, akinek nem volt más hajléka, mint a
betlehemi istálló, amelyben született és a keresztfa, amelyen meghalt.
Ezek a hajlékok pedig ugyancsak nem voltak kényelmesek! Hogy mások
nagy kolostorokat építenek, ahhoz nekünk semmi közünk. Az az ô dolguk.
Más a rendeltetésük, s bizonyára szent célok lebegnek szemeik elôtt.
Ellenben tizenhárom földhözragadt nôi személy minden zugban
meghúzhatja magát. Az ellen nincs kifogásom, hogy legyen valamelyes
kertetek és legyen benne néhány remetelak, amelyben félrevonulva a
többiektôl imádkozhattok, mert erre szükségtek van a teljes
elzárkózottság miatt, de meg az áhítatot és imádságot is elôsegíti.
Ellenben a fényes épületektôl, nagy házaktól, vagy bármi feltűnô
dologtól mentsen meg bennünket az Úristen! Tartsátok folyton
eszetekben, hogy az ítélet napján minden romba fog dôlni, azt meg nem
tudjuk, nem következik-e be hamarjában. Már pedig igazán nem illenék,
hogy tizenhárom ágrólszakadt szegény nôcskének a háza nagy zajt
okozzon, amidôn összedôl. Az igazi szegényekhez nem illik, hogy zajt
csapjanak, sôt nagyon is meg kell szép csendben húzódniok, mert
különben az emberek nem lesznek irántuk részvéttel.
Mennyire fogtok majd örülni, ha látjátok, hogy ez vagy az az
ember elkerülte a poklot, mert nektek alamizsnát adott. Pedig ez
nagyon is lehetséges; hiszen állandóan imádkoztok azokért, akik
ellátnak benneteket a mindennapi kenyérrel. Végeredményben ugyan az
Úrtól kapjuk azt, de Ô azt akarja, hogy hálával viseltessünk az Ô
ajándékainak közvetítôi iránt. S e tekintetben ne is legyetek soha
hanyagok.
Nem tudom már, mibe kezdtem, mert egészen eltértem a tárgyamtól.
Azt hiszem azonban, hogy az Úr akarata volt, mert soha sem jutott
volna eszembe azt megírni, amit az imént mondtam. Támogasson bennünket
mindig Ô Szent Felsége hatalmas karjával, hogy sohase távozzunk el
Ôtôle. Amen.
========================================================================
III. fejezet: Imádkozás az Egyházért és annak vezetôiért


Folytatja azt a tárgyat, amelyrôl az elsô fejezetben kezdett beszélni;
buzdítja a nôvéreket, hogy kérjék állhatatosan Isten kegyelmét azok
számára, akik az Egyházért dolgoznak, és imával fejezi be.

Már most visszatérek arra a fôcélra, amely miatt az Úr bennünket
ebben a házban összehozott. Ó mit nem adnék érte, ha sikerülne e cél
tekintetében Ô Szent Felségét valamennyire kielégítenünk!
Azt akarom mondani, hogy midôn látom azokat a nagy bajokat és
azt, hogy emberi erô nem képes többé ezen eretnekségeknek mind jobban
elharapódzó tüzét elfojtani, eszembe jut, hogy úgy kell tennünk, amint
az a megszorult fejedelem tesz, akinek országát az ellenség már
egészen ellepte. Fogja magát és egy jól megerôsített városba vonul
vissza, ahonnan idônkint rácsap ellenségeire. Felteszem, hogy azok,
akik a városban vele vannak, válogatott emberek és egymagukban is
többet tudnak tenni, mint más gyengébbek, nagyszámú katonaság
segítségével. Ily módon esetleg teljes gyôzelmet is lehet aratni, de
még akkor is, ha ez nem is sikerülne, nem szenvednek legalább
vereséget. Mivel nincs közöttük áruló, az ellenség nem tudja bevenni a
várost, hacsak ki nem éhezteti. A mi esetünkben pedig az éhség sohasem
segítheti gyôzelemre az ellenséget. Meghalni meghalhatunk, de arról
szó sem lehet, hogy megadjuk magunkat.
De tulajdonképpen miért is mondtam el mindezt? Azért, nôvéreim,
hogy megértsétek, mire is kell nekünk legfôképpen Istent kérnünk.
Arra, hogy ne engedje, hogy ebben a városban, amelyben a jó
keresztények vonták meg magukat, csak egy is találkozzék, aki az
ellenséggel tart. A vár kapitányait pedig -- a hittudósokat és a
hitszónokokat -- segítse meg az Úr, hogy a lelki életben minél elôbbre
haladjanak. Mivel pedig nagyobb részük szerzetes, adja meg nekik azt,
hogy hivatásuknak minél tökéletesebben megfeleljenek. Erre nagy
szükség van, mert amint mondtam, az egyházi, nem pedig a világi
hatalom van hívatva rajtunk segíteni. Mivel pedig mi, nôk, nem vagyunk
képesek sem az egyik, sem a másik téren a mi királyunkat segíteni,
igyekezzünk olyanok lenni, hogy imáinkkal használhassunk Isten
szolgáinak, akik annyi munka árán fegyverezték fel magukat tudománnyal
és életszentséggel s most azon fáradoznak, hogy az Urat támogassák.
Azt vethetnétek ellenem, hogy tulajdonképpen minek is sürgetem
annyira ezt a dolgot? -- miért mondom, hogy siessünk segítségére
azoknak, akik úgyis jobbak nálunk? Megmondom nektek, hogy miért. Úgy
látszik ti még nem fogjátok fel eléggé, mennyivel tartoztok az Úrnak
azért, hogy idehozott benneteket, ahol sem üzleti ügyek, sem bűnre
vezetô alkalmak, sem pedig világi összeköttetések nem zavarják a
békéteket. Ez óriási nagy kegyelem! Már pedig azok, akikrôl én
beszélek, nem élvezik ezt az elônyt, s nem is volna jó, ha a mostani
nehéz idôkben élvezhetnék; nekik az a feladatuk, hogy buzdítsák a
lanyhákat és lelket öntsenek a csüggedôkbe. Ugyan szépen járnának a
katonák, ha nem volnának tisztjeik! Nekik tehát az emberek között kell
élniök; a palotákban forgolódniok s nem egyszer, legalább külsôleg,
úgy viselkedniök, amint azt a világiak teszik. S azt gondoljátok
talán, leányaim, hogy ez oly könnyű dolog? Érintkezni a világgal; kint
élni a világban; világi ügyekkel foglalkozni; sôt, mint mondottam,
alkalmazkodni a világiak viselkedéséhez: bensôleg pedig idegenkedni a
világtól, ellenséges érzülettel lenni a világ iránt, számkivetésben
érezni magát, egy szóval nem embernek, hanem angyalnak lenni? Mert ha
nem ilyenek, akkor nem érdemlik meg, hogy tiszteknek nevezzék ôket s
ne is engedje az Úr, hogy elhagyják celláikat, mert több kárt
okoznának, mint hasznot. Most nem olyan idôket élünk, hogy még a
tanításra hivatottakban is el lehetne nézni a gyöngeségeket. Pedig ha
ez utóbbiaknál nem gyökerezik a szív mélyén az a tudat, hogy mindent
lábbal kell tiporni; hogy csak az örökkévaló dolgokhoz szabad
ragaszkodni, a mulandókkal ellenben teljesen szakítani kell: akkor
hiába takargatják gyöngeségeiket, azok mégis csak napfényre fognak
jutni. Mert hiszen ki mással van dolguk, mint a világgal? Már pedig
azt leshetik, hogy a világ bármit is megbocsásson nekik, vagy pedig
hogy bármi gyöngeségük elkerülje az ô vizsga szemét. Erényeiket
legtöbbször nem fogja észrevenni, vagy pedig talán nem is fogja
erényeknek tartani: ellenben kövessenek csak el valami rosszat, vagy
csak egy kis gyarlóságot, és meglátják, mi lesz! Most jut eszembe s
aggódva kérdem: hogy ha ôk nem, akkor vajon ki adjon a világiaknak
példát a tökéletességre? Igaz ugyan, ez utóbbiaknak a jó példa nem
arra szolgál, hogy kövessék, -- mert hiszen erre rendesen nem érzik
magukat kötelezve s már azt is nagy dolognak tartják, ha úgy ahogy
megtartják a parancsolatokat. Nekik a jó csak arra való, hogy
leszólják. Hiszen akárhányszor megesik, hogy ami igazán erény, azt
egyéni kedvtelésnek tekintik. Azért higgyétek el, nem csekély isteni
kegyelemre van szükségük azoknak, akik belebocsátkoznak ebbe a
veszedelmes harcba.
Arra kérlek tehát titeket, igyekezzetek olyanok lenni, hogy két
dolgot érdemeljetek ki Istennél. Az egyik, hogy azon sok hittudós és
szerzetes között minél többnek legyen meg az említett szükséges
képesítése; akikben pedig ez nem volna meg, azokat javítsa meg az Úr,
mert sokkal többre képes egy tökéletes ember, mint sok más, aki nem
az. A másik pedig, hogyha már egyszer benne vannak a harcban --
tekintve, hogy ez a harc, amint mondottam, ugyancsak nem tréfa dolog -
- istápolja ôket az Úr hatalmas karjával, mert csak úgy lesznek
képesek kikerülni a sok veszélyt, amely ôket a világban fenyegeti;
csak úgy tudják majd süket fülre venni az élet vészes tengerén a
szirének csábító énekét. Ha e tekintetben képesek vagyunk Istennél
valamit elérni, akkor, bármennyire is el vágyunk zárkózva, mi is
Ôérette harcolunk. Akkor nem tekintem kárba veszettnek azt a sok
szenvedést, amelynek árán sikerült megalapítanom ezt a kis zugot, hogy
abban meg legyen mindig tartva a mi Nagyasszonyunknak és
Császárnônknek1 szabálya azzal a lelkiismeretességgel, amellyel
elkezdtük azt gyakorolni.
Ne tekintsétek szószaporításnak ezt az én folytonosan megismételt
könyörgésemet. Mert vannak ám egyesek, akik nem szívesen mondanak le
arról, hogy folyton a saját lelkükért imádkozzanak. Pedig hát van-e
jobb imádság annál, amelyet én kérek tôletek? Vagy talán attól féltek,
hogy ily módon elmulasztjátok letörleszteni azt a büntetést, amit a
tisztítóhelyen kell majd szenvednetek? Biztosítlak, hogy e tekintetben
ippen oly hathatós ez az ima, mint az a másik; ha pedig mindamellett
maradna még szenvedni való, hát maradjon! Mit bánom én, ha akár
ítéletnapig kell is a tisztítóhelyen kínlódnom, ha az én imám révén
akár csak egy lélek is megüdvözül; hát még ha az sokaknak van
hasznára, az Úrnak pedig dicsôségére? Ne törôdjetek ti olyan
szenvedésekkel, amelyek egyszer véget érnek, mikor arról van szó, hogy
Ôneki tegyünk szolgálatot, aki annyit szenvedett miérettünk.
Kérdezzétek meg mindig másoktól, hogy mi a tökéletesebb: mert nagyon
óhajtom -- s ezen óhajomat majd még indokolni fogom --, hogy mindig
kérjétek ki bölcs emberek tanácsát.
Kérlek tehát titeket az Úr szerelmére, imádkozzatok, hogy Ô Szent
Felsége hallgasson meg ebben bennünket. Bármenynyire nyomorult legyek,
én is ezért esdeklek Ôhozzá; mert hiszen az Ô dicsôségérôl és az Ô
Egyházának javáról van szó; már pedig e kettôre irányulnak összes
vágyaim.
Elsô tekintetre vakmerôségnek látszhatik, hogy ilyen nagy dologra
vállalkozom. De hiszen én, jóságos Uram, ezekre a Te szolgálóidra
számítok, akik itt vannak s akikrôl látom és tudom, hogy semmi mást
nem akarnak és semmi másra nem törekszenek, mint arra, hogy Neked
örömet okozzanak. Teéretted hagyták el azt a keveset, amijök volt, s
azt szeretnék, bárha sokuk lett volna, hogy azt is Neked ajánlhatták
volna fel. Te, én jó Teremtôm, nem szoktad az ilyesmit elismerés
nélkül hagyni s azért nem is tudom elhinni, hogy meg ne tedd, amire ôk
Téged kérnek. Hiszen már akkor sem vetetted meg az asszonynépet, mikor
e világon jártál, sôt ellenkezôleg mindig nagy jóindulattal voltál
irányában. Hiszen, ha megtisztelést, vagy jövedelmet, vagy pénzt, vagy
más világias ízű dolgot találnánk Tôled kérni, akkor, jól van, ne
hallgass meg bennünket; ellenben ha a Te Fiad dicsôsége érdekében
száll hozzád ima, már miért ne hallgatnád meg, különösen ha olyan
ember szívébôl fakad, aki ezer dicsôséget és ezer életet volna kész
Éretted föláldozni? Ne miattunk tedd meg, Uram, mert hiszen mi nem
érdemeljük meg, hanem tedd meg a Te Fiad vérére és érdemeire való
tekintetbôl. Ó örök Atyaisten, gondold meg, hogy annyi kínzás, annyi
sértegetés és oly rettenetes szenvedés csak nem mehet feledésbe! Mert
én édes Teremtôm, egy olyan szeretô szív, mint a Tied, hogyan tudja
azt elnézni, hogy amit a Te Fiad oly lángoló szeretettel létesített;
amit azért hagyott nekünk, mert, a Te akaratod szerint bennünket
végtelenül szeretett: a legméltóságosabb Oltáriszentség, oly megvetô
bánásmódban részesüljön, amilyenben részesítik napjainkban azok az
eretnekek, mikor megfosztják hajlékaitól és lerombolják templomait? S
még ha valamit elmulasztott volna abból, amit neki megparancsoltál; de
hiszen Ô mindent teljesített?! Vagy talán nem volt elég, örök
Atyaisten, hogy míg e földön élt, nem volt hová fejét lehajtsa és
folyton szenvedett? Hát újra el akarják Tôle venni házait, amelyeket
azért szerzett, hogy bennök lakomát adjon barátainak, mert látja, hogy
gyöngék vagyunk, és tudja, hogy azoknak, akiknek munkálkodniok kell,
szükségük van erre az ételre? Vagy talán nem tett túláradólag eleget
Ádám bűnéért? Hát mindig ennek az édes Báránynak kell azért lakolnia,
ha újra bűnbe esünk? Ne engedd ezt, Felséges Uram! Engesztelôdjék már
ki Szent Felséged! Ne nézd bűneinket, hanem azt, hogy a Te Szent Fiad
megváltott bennünket! Nézd az Ô és dicsôséges Szűzanyjának és annyi
Szentjeinek és vértanúinak érdemeit, akik életüket adták érted!
Jaj nekem, Uram, hogy éppen én nekem kellett mindnyájunk nevében
ilyen kéréssel színed elé járulnom. De rossz közvetítôt
választottatok, leányaim, ha azt akartátok, hogy az Úr meghallgasson
benneteket és kedvezôen intézze el kérvényeteket! Hátha megharagszik
ez a hatalmas Uralkodó vakmerôségem láttára? Volna oka rá! Gondold meg
azonban, én jó Uram, hogy Te vagy az irgalom Istene s azért légy
irgalmas velem, tolakodó, bűnös féreggel szemben. Ne tekintsd azt,
hogy miképpen élek, hanem azt nézd, hogy mily forró vággyal és mily
keserű könnyekkel fohászkodom hozzád és könyörülj meg azon a sok
lelken, akik vesztükbe rohannak, könyörülj meg Szentegyházadon. Ne
engedd, hogy továbbra is ártsanak a kereszténységnek: gyújts végre
világot ebben a sötétségben.
Ti pedig, nôvéreim -- az Úr szerelmére kérlek -- ajánljatok
Istennek engem, szegény bűnöst és könyörögjetek hozzá, hogy tegyen
engem alázatossá. Hiszen erre különben is kötelezve vagytok2. Arra nem
is figyelmeztetlek, hogy imádkozzatok a királyokért, az Egyház
fôpapjaiért és különösen a mi jó fôpásztorunkért,3 mert hiszen e
tekintetben akkora bennetek a buzgalom, hogy nem szorultok
figyelmeztetésre. Utódaitok azonban szintén fontolják meg, hogy ha
szent ember az elöljárójuk, ôk maguk is szentek lesznek s azért ezt a
fontos ügyet ajánlják szüntelen az Úr jóságába. Ha pedig be találna
következni az, hogy imáitok, vágyaitok, önsanyargatástok és böjtötök
nem irányulna többé erre a célra, akkor jegyezzétek meg: hűtlenekké
lettetek ahhoz a hivatáshoz, amelynek betöltésére az Úr itt, ezen a
helyen, egybegyűjtött benneteket.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Bármennyire szokatlan legyen is a magyar fülnek ez a
megszólítás, nem tartottam indokoltnak eltérni tôle. Szent Terézia
többször nevezi az Úr Jézust császárnak és a Boldogságos Szüzet
császárnônek, értve alatta a ,,királyok királyát'', illetve a
,,királyok királynôjét''.
2 Szent Terézia ekkor perjelnôje volt a kolostornak.
3 Don Alvaro de Mendoza, ávilai püspök.
========================================================================
IV. fejezet: Szabályzat megtartása; kölcsönös szeretet, szakítás a
teremtményekkel, alázatosság


Ajánlja a rendi Szabály hű megtartását s azonkívül három, a lelki élet
szempontjából nagyon fontos dolgot köt olvasóinak lelkére.

Az eddigiekbôl eléggé látjátok, leányaim, hogy mily nagyszerű
vállalatban akarunk mi sikert aratni. Igazán szentül kell élnünk, hogy
Isten és emberek ennek alapján ne vádoljanak bennünket vakmerôségrôl.
Az az egy világos, hogy sok szenvedés vár reánk; gondolkozzunk tehát
nagyon nemesen, hogy azután a cselekedeteink is nemesek legyenek; én
ugyanis erôsen hiszem, hogyha nagy gondot fordítunk Szabályaink
tökéletes és pontos megtartására, az Úr meg fogja hallgatni imáinkat.
Mert hiszen én nem kívánok tôletek, leányaim, valami újat, hanem csak
azt, hogy tartsuk meg, amit megfogadtunk. Végre is ez a mi hivatásunk
s erre vagyunk kötelezve. Csakhogy persze megtartás és megtartás
között nagy a különbség.
A mi ôsi Szabályunk1 azt köti szívünkre, hogy szünet nélkül
imádkozzunk. Hogy pedig ennek a rendkívül fontos kötelezettségnek a
lehetô legjobban megfelelhessünk, legyen gondunk a böjtökre, az
önsanyargatásokra és a hallgatásra, amit a Rend elôír. Mert hiszen azt
már magatok is tudjátok, hogy igazi imádság ezen segítô eszközök
nélkül nem képzelhetô. Kényelem és imádság, ez a kettô nem fér össze.
Azt kívántátok tôlem, hogy mondjak nektek egyet-mást az
imádságról. Jól van, megteszem, azonban viszonzásul arra kérlek
benneteket, hogy olvassátok el gyakran és szívesen azt, ami eddig
írtam és tartsátok meg. Mielôtt azonban a belsô dolgokról, vagyis az
imádságról beszélnék, meg akarok említeni egyet-mást, amire feltétlen
szüksége van mindenkinek, ha az imádság útjára lép. Szólni akarok
pedig olyan dolgokról, amelyek nélkül lehetetlen igazi szemlélôdô
embert képzelni, amelyek segélyével ellenben, még ha nem is szemlélôdô
valaki, nagyon magasra juthat az Úr szolgálatában. Akiben ezek a
dolgok nem volnának meg, az ne is tartsa magát szemlélôdônek. Az Úr
Jézus adja meg nekem a kegyelmét és értesse meg velem azt, amit
mondani akarok, hogy azután az Ô dicsôségére szolgáljon. Amen.
Ne gondoljátok, barátnôim és testvéreim, hogy valami sok terhet
akarok a vállatokra rakni: adja Isten, hogy csak legalább azt tudjuk
megtenni, amit a mi szent Atyáink követtek és meghagytak nekünk!
Hiszen ezen az úton érdemelték ki ôk is maguknak a ,,szent'� nevet:
Isten ments, hogy más utat keressünk, akárki tanácsolná is. Részemrôl
csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket, amelyek egyébként
bennfoglaltatnak a Szabványokban2, mert ennek a háromnak megtartása
biztosítja nekünk legjobban azt a belsô és külsô békességet, amelyet
az Úr annyira a lelkünkre kötött. Az elsô a kölcsönös szeretet egymás
között. A második a szakítás minden teremtménnyel. A harmadik az igazi
alázatosság, amelyet ugyan utolsó helyen említek, de azért a
legeslegfôbb, mert a többit mind magában foglalja.
Ami az elsôt -- a kölcsönös szeretetet -- illeti, az igen nagy
fontosságú. Nincs kellemetlenség, amit ne viselnének el könnyedén
azok, akik szeretik egymást; vagy legalább is igen nagynak kellene
lennie, hogy a szívükre vegyék. S ha e világon úgy megtartanák a
szeretet törvényét, amint azt megtartani kellene, azt hiszem a többit
sem szegnék meg olyan könnyen: csakhogy persze mindnyájan úgy vagyunk,
hogy többé-kevésbé minduntalan vétünk ellene.
Azt gondolhatná valaki, hogy a szeretet tekintetében minálunk nem
képzelhetô túlzás; pedig bizony elôfordul s annyi bajt okozhat, hogy
aki maga nem látta, el se hiszi. Az ördög ezerféle csapdát készít
belôle. Az olyanok, akiknek lelkiismerete nem gyöngéd s akik csak
amúgy nagyjából igyekeznek Istennek szolgálni, nem érzik annyira
ezeket a tökéletlenségeket, sôt erénynek tartják; ellenben, ha valaki
komolyan igyekszik tökéletes életet élni, az nagyon sokat szenved
miattuk. Ezek a hibák ugyanis lassan és fokozatosan gyöngítik az ember
akaratát, úgy hogy az végre nem képes többé Istent mindenekfölött
szeretni. Azt hiszem nôknél ez a betegség nagyobb mérveket szokott
ölteni, mint a férfiaknál s olykor nagy bajokat okoz a kolostori
életben. Innét ered például az, hogy nem szeretik egymást eléggé
valamennyien; hogy egyik-másik megneheztel, ha barátnôjét valami
bántódás éri; igyekszik egyet-mást megtartani magának, hogy abból
barátnôjének ajándékot adhasson; keresi az alkalmat arra, hogy
beszélgethessen vele s akkor is legtöbbször arról folyik köztük a szó,
hogy mennyire szeretik egymást és más ilyen ostobaságról, nem pedig
arról, hogy mennyire szeretik Istent. Ezek a nagy barátkozások ugyanis
ritkán szolgálnak arra, hogy az illetôket nagyobb szeretetre
lelkesítsék Isten iránt, hanem ellenkezôleg az ördögnek nyújtanak
alkalmat arra, hogy a kolostorban pártokat szervezzen.
Ha arra szövetkeznek ketten, hogy jobban szolgálják Ô Szent
Felségét, az egészen más; az ilyen szent barátságban nincs helye a
szenvedélyes érzelemnek, sôt ellenkezôleg minden arra szolgál, hogy az
ember leküzdje egyéb szenvedélyeit is. Bárcsak minél több ilyen
barátság volna -- értem a nagy kolostorokban; mert ebben a mi
házunkban, ahol csak tizenhárman vagyunk s ahol többet nem is szabad
felvenni, kell, hogy valamennyien egyenlô jóbarátok legyenek, hogy
mindnyájan egyenlôen vonzódjanak egymáshoz s így szeressék és
kölcsönösen támogassák egymást. Ezért is a mieink ôrizkedjenek a
különös barátkozástól, akármennyire ártatlan legyen is az egyébként;
hiszen az ilyesmi még édes testvérek közt is méreg; rokonok között
pedig még rosszabb: valóságos pestis.
Higgyék el nekem, nôvéreim, hogy bár túlzásnak látszhatik, amit
mondok, nagy tökéletesség az ilyesmitôl ôrizkedni és nagy nyugalmat
biztosít. Mennyi bűnre szolgáló alkalmat kerülnek el ezen óvatosság
révén azok, akik nem eléggé erôsek! Ha tehát a szívünk jobban hajlanék
az egyikhez, mint a másikhoz -- amit nem lehet elkerülni, mert ez
természetünkbôl folyik, olyannyira, hogy sokszor kedvesebb elôttünk
az, aki rosszabb, csupán azért, mert vonzóbb a külseje -- akkor fogjuk
meg a gyeplôt s ne engedjük, hogy az a vonzalom úrrá legyen fölöttünk.
Ne szeressünk a másikban egyebet, mint az erényeket és a lelki jóságot
s legyen mindig gondunk arra, hogy a külsôt semmibe se vegyük. Ne
engedjük meg, nôvéreim, hogy szívünk bárkinek rabja legyen, azt az
Egyet kivéve, aki azt saját vére árán vásárolta meg. Vigyázzanak
nagyon, mert különben egyszer csak azt veszik észre, hogy a szívük
teljesen hozzátapadt valakihez és nem bírnak többé vele.
Ó Istenem, mennyi mindenféle gyerekesség származik azután az
ilyesmibôl! Olyan kicsinyes dolgok ezek, hogy csak az tudja elhinni és
csak az érti meg ôket, aki maga látta, úgy hogy céltalan is volna ôket
itt felsorolnom. De már azért sem akarok részletekbe bocsátkozni,
nehogy mások is lássák, mennyire gyarlók a nôk. Jobb, ha errôl semmit
sem tudnak. De az az egy igaz, hogy én néha alig tudtam hová lenni a
csodálkozástól. Ami engem illet, Isten kegyelmébôl bennem sohasem
fejlôdött ki ilyen erôs ragaszkodás, de másokon gyakran láttam; s
attól félek, hogy a legtöbb kolostorban elôfordul ilyesmi; mert nem
egyben magam is tapasztaltam. Pedig, sajnos, igen nagy akadálya ez a
szerzetesi tökéletességnek mindenkiben; ha pedig a fônöknôben van meg
ez a gyöngeség, akkor az egyenesen veszedelmes dolog. Ezt már más
alkalommal is megmondtam.
Ezeket a különös barátkozásokat csak nagy okossággal lehet
megakadályozni és pedig úgy, hogy a fônöknô mindjárt kezdetben, mikor
a dolog fejlôdésnek indul, közbelép s elfojtja; teszi pedig ezt inkább
szeretettel, mint szigorral. Hogy elejét vegyük az ilyeneknek, nagyon
fontos, hogy a nôvérek ne jöjjenek össze az üdülési órákon kívül és ne
váltsanak egymással szót. Nálunk ez most amúgyis így van szokásban,
amennyiben a Szabály értelmében rendesen nem vagyunk együtt, hanem
mindegyik nôvér a maga cellájában tartózkodik. Ne is hozzák be soha
ebbe a Szent-József-kolostorba azt a szokást, hogy közös dolgozó
szobájuk legyen, mert bár magában véve semmi rossz sincs benne, azért
mégis csak könnyebb hallgatni, ha mindegyik egyedül van. Az
egyedüllétet különben is meg kell szoknunk, mert annyira fontos az
imádság szempontjából. Már pedig az imádság alapvetô elve a mi
házunknak s ennek gyakorlására jöttünk össze, nem pedig más célból. Ha
pedig ez így van, akkor meg kell szeretnünk azt, ami ennek legjobb
segédeszköze.
Hogy visszatérjek a kölcsönös szeretetre: azt hihetné valaki,
hogy nálunk teljesen fölösleges a nôvéreket ilyesmire buzdítani, mert
hiszen igazán csúnya fajzatnak kellene lennünk, ha nem szeretnôk
egymást, tekintve, hogy folyton érintkezünk egymással; mindig együtt
vagyunk; a házon kívül senkivel szót nem váltunk; senkivel sem jövünk
össze; senkivel sem társalgunk; hisszük, hogy Isten szeret bennünket
és mi szeretjük Ôt, mert hiszen Ô Szent Felsége kedvéért mondtunk le
mindenrôl. De meg azután, ha van szeretetreméltó dolog, akkor az erény
bizonnyal az; már pedig azt hiszem, hogy Isten kegyelmébôl az
erényesség mindig tündökölni fog ezen ház lakóiban. Hát hiszen e
tekintetben nem is igen szorultok buzdításra. Azonban egészen más
kérdés az, hogy miképpen szeressük egymást; hogy milyen az az erényes
szeretet, amelynek közöttünk mindig meg kellene lennie és hogy
miképpen állapíthatjuk meg, vajon megvan-e bennünk ez a szépséges nagy
erény? -- Mert hogy ugyancsak nagy erény, azt a mi Urunk szavaiból
láthatjuk, aki annyira lelkére kötötte apostolainak, hogy szeressék
egymást. -- Ezekrôl a kérdésekrôl akarok én most egyet-mást mondani;
már amennyire tudatlanságomtól telik. Ha ugyanezt más könyvekben is
megtalálnátok -- és pedig épp ily részletesen kifejtve -- akkor ne
induljatok semmiben az én szavaim után; mert hiszen én talán azt sem
tudom, hogy mit beszélek.
Kétféle szeretetrôl akarok nektek beszélni. Az egyik tisztán
szellemi, amennyiben nem vegyül bele érzékiségünk, illetve természetes
hajlamaink részérôl semmi, ami befolyásolná tisztaságát. A másik
szintén szellemi, de belekeveredik a mi érzékiségünk és gyöngeségünk -
- ez utóbbi is jó szeretet és meg van engedve. Ilyen például az,
amelyet rokonokkal és jóbarátokkal szemben érezünk. Errôl is mondtam
már egyet-mást.
Most azonban arról a tisztán szellemi szeretetrôl akarok szólni,
amelybe nem vegyül semmi szenvedély. Mert ahová a szenvedély
beférkôzik, ott a szép összhang meg van zavarva. De azért, ha józan
mérséklettel ápoljuk magunkban ez utóbbi szeretetet, akkor elônyünkre
fog válni, mert még az is erényes lesz benne, amiben érzékiséget
sejtünk. Igaz ugyan, hogy ezek az elemek néha úgy összekeverednek,
hogy senki sem tud rajtuk eligazodni, fôleg akkor nem, ha a vonzalom a
gyóntató személyére irányul. Imádságos emberek ugyanis, ha azt látják,
hogy a gyóntatójuk szent életet él és megértô lélekkel vezeti ôket,
nagyon megszeretik ôt. Ekkor azután jön a rossz szellem és ezernyi
aggodalmat támaszt az illetô lélekben, úgy hogy teljesen feldúlja
annak a belsô békéjét. Ezzel az ördög el is érte célját. Fôleg
olyankor szokott ez elôfordulni, ha a gyóntató az illetôt nagyobb
tökéletesség felé vezeti. Ilyenkor úgy ráijeszt az ördög arra a
lélekre, hogy képes elhagyni a gyóntatóját. A másikkal természetesen
éppen így jár; s a továbbiakkal hasonlóképpen.
Az egyedüli helyes eljárás ebben az esetben az, hogy az illetô ne
feszegesse, vajon szereti-e gyóntatóját vagy sem, hanem, ha szereti,
hát szeresse. Mert hiszen ha szeretjük azt, aki bennünket valami
anyagi jóban részesít, vajon hogyan lehetne nem szeretnünk azt, aki
annyit veszôdik a mi lelkünkkel s annyi jót tesz vele? Sôt én hiszem,
hogy nagyon is hasznomra van, ha szeretem a gyóntatómat, azért, hogy
szent életű és lelki ember, s azt látom, hogy sokat fárad az én lelkem
megjavításán. Amilyen gyarlók vagyunk, néha valósággal szükségünk is
van az ilyen érzelemre. Nem egyszer éppen ez adja meg nekünk az erôt
arra, hogy igen nagy dolgokra vállalkozzunk Isten szolgálatában.
Ha azonban a gyóntató nem olyan, amilyent én tartok szem elôtt,
akkor a dolog nagyon veszedelmessé válhatik. Igen nagy bajok
származhatnak abból, ha az ilyen ember megtudja, hogy valaki vonzódik
hozzá. Az ilyen nagyon elzárkózott házakban pedig a baj még nagyobb
volna, mint másutt. Mivel azonban nem olyan könnyű megítélni, hogy
mennyire jó valaki, legyünk nagyon okosak és óvatosak. Az volna
természetesen a legegyszerűbb dolog, ha senki sem beszélne neki
vonzalomról s ô sem venne észre semmit. Igen ám, de az ördög nem
alszik s annyira kínozza az illetôt aggodalmaival, hogy nem képes
hallgatni. Sôt úgy látja, hogy minden mást inkább kihagyhat a
gyónásából, csak azt az egyet nem, hogy vonzódik a gyóntatóhoz;
szerinte azt föltétlenül meg kell gyónnia. Ezért szeretném én önöket
meggyôzni arról, hogy ebben az egész dologban nincs semmi s hogy nem
érdemes komolyan venni. Fogadják meg ezt a tanácsomat. Ha látják, hogy
gyóntatójuknak minden szava lelki javukat célozza; ha nem vesznek
benne észre semmi léhaságot -- mert hiszen azt rögtön észreveszi
mindenki, aki nem egészen együgyű -- s ha látják, hogy istenfélô
ember: akkor ne törôdjenek azzal, ha akármekkora vonzalom ébred is fel
önökben iránta, hanem vessék meg az ilyen kísértést és fordítsák el
arról figyelmüket. Meglátják, hogy ha így tesznek, az ördög végre is
belefárad s békében fogja önöket hagyni. Ellenben, ha a gyóntatójukon
észrevennék, hogy valami léhaságon jár az esze, akkor nézzenek nála
mindent gyanús szemmel; s ne tárgyaljanak vele, még a legszentebb
dolgokról sem; éppen csak a bűneiket gyónják meg és végezzenek vele
röviden. A legjobb, ha ilyenkor megmondják a fônöknônek, hogy nem jó
hatással van a lelkükre és más gyóntatót választanak. Ez a
leghelyesebb eljárás, feltéve, hogy nem ejt csorbát a gyóntató
becsületén. Ilyen és más ehhez hasonló bonyolult esetekben,
amilyenekkel az ördög szívesen alkalmatlankodik, ha az ember nem
tudja, hogy mit tegyen, a legjobb valami tudós paphoz fordulni --
amihez szükség esetén minden nôvér megkapja az engedélyt -- és
gyónásban kérni ki a tanácsát. Mert különben az ilyen szorultságban,
amidôn az ember kénytelen hamarjában valami kivezetô utat választani,
nagyon is elvétheti a dolgot. S hány ilyen súlyos hibát követnek el az
emberek tisztára azért, mert nem kérnek tanácsot, különösen olyan
esetben, amidôn azt kell elkerülni, hogy valakinek becsületén csorba
essék. Már pedig úgy hagyni a dolgot nem lehet, mert ha az ördög
egyszer errôl az oldalról támad, akkor nagy a veszedelem és
föltétlenül elejét kell venni a dolognak. Azért mondom, hogy ilyen
esetben legjobb lesz mindig megbeszélni a dolgot más gyóntatóval, ha
erre alkalom nyílik -- s adja Isten, hogy mindig nyíljék -- az illetôt
pedig lehetôleg elkerülni, akármekkora áldozatukba kerüljön is ez az
eljárás.
Fontolják meg, hogy ezt meg kell tenni minden áron, mert a dolog
veszélyes és pokoli helyzetbe sodorhatna mindnyájunkat. S arra is
figyelmeztetem önöket, hogy ne várjanak addig, amíg a baj nagyra nô,
hanem mindjárt csírájában fojtsák azt el minden rendelkezésükre álló
eszközzel. Ezt egészen nyugodt lelkiismerettel megtehetik. Én e
tekintetben az Úrba vetem bizalmamat; Ô nem fogja megengedni, hogy
olyanok, akiknek esze szükségképpen mindig imádságon jár, meg tudjanak
szeretni valakit, ha csak nem szent életű ember az illetô. Mert akik
képesek ilyesmire, azok bizonyára nem imádkoznak s nem élnek olyan
szentül, amint nálunk kell élni. Hiszen ha azt látják, hogy az a
gyóntató nem ért a nyelvükön s hogy nem szeret isteni dolgokról
beszélni: akkor nem is szerethetik meg, mert hiszen egyáltalában nem
hasonlít önökhöz. Ha pedig hasonlít, akkor (hacsak nem nagyon
korlátolt eszű) tekintve, hogy úgyis oly kevés alkalma van önökkel
beszélni, jól meg fogja gondolni a dolgot, mielôtt feldúlná úgy a
saját, mint Isten szolgálóleányainak lelki békéjét.
Ha már belekezdtem ebbe a dologba, csak még annyit akarok róla
mondani, hogy ez a legborzasztóbb csapás, amit az ördög egy kolostorra
mérhet és sajnos, sokszor nagyon késôn veszik észre. Így azután a
fegyelem fokozatosan lazul, anélkül, hogy ennek okát tudnák adni.
Mivel ugyanis a gyóntató léha gondolkozású, a nôvéreket is oly
irányban befolyásolja, hogy ne vegyék komolyan kötelmeiket. Isten
mentsen meg bennünket ettôl a veszedelemtôl. Az ilyesmi képes
megzavarni az összes nôvéreket. A lelkiismeretük ugyanis mást mond,
mint a gyóntató s ha nem gyónhatnak másnál, nem tudják, mit tegyenek,
s nem képesek megnyugodni. Mert hiszen éppen az az ember okozza a
bajt, akinek hivatása volna ôket megnyugtatni és lelküket
gyógykezelni. Akkora bajok vannak ilyen tekintetben egyes helyeken,
hogy a szívem elszorul, ha rágondolok. Azért ne is csodálkozzatok
azon, hogy ezt a veszedelmet oly részletesen fejtettem ki elôttetek.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Ôsi szabály, Regula primitiva alatt értjük azt, amelyet 1205
táján Albert jeruzsálemi pátriárka írt a Szent Brokárd perjel vezetése
alatt a Kármelhegyen lakó szerzetesek számára.
2 Szabványokon értjük a legtöbbnyire röviden megfogalmazott rendi
Szabálynak bôvebb magyarázatát, szóval az illetô Rend életét irányító
elvek és törvények gyűjteményét.
========================================================================
V. fejezet: A gyóntatók


Tovább beszél a gyóntatókról. Kifejti, mennyire fontos, hogy tudós
férfiak legyenek.

Ne adja az Úr -- végtelen irgalmára kérem -- hogy ebben a házban
bárkinek is alkalma legyen az imént említett bajokat megismerni s
miattuk testileg-lelkileg annyit szenvedni. Hátha még a fônöknô jó
barátságban van a gyóntatóval, úgy hogy egyiknél sem lehet a másikra
panaszkodni! Ilyen esetekben még az a kísértés is elôfordul, hogy igen
nagy bűnöket is elhallgatnak: akkora lelki kínt okoz nekik a gyónás és
annyira félnek tôle. Én jó Istenem, mily rettenetes károkat okozhat
ilyenkor az ördög s mily drágán adják meg az árát annak, hogy nincs
náluk lelkiismereti szabadság, s hogy annyira befolyásoltatják magukat
emberi tekintetek által. Abban éldelegnek ugyanis, hogy mekkora
becsületére válik kolostoruknak, ha csak egyetlen egy gyóntatójuk van;
pedig éppen ez a körülmény ád legjobb alkalmat az ördögnek arra, hogy
megkínozza lelküket. Ha pedig egyik-másik elszontyolodott lélek más
gyóntatót kér, azt hiszik, egyszeribe felfordul a szerzetesi fegyelem.
Hát még, ha olyan gyóntatót talál kérni, aki nem tartozik az ô
szerzetükhöz! -- no hisz akkor, ha még oly szentéletű volna, s ha csak
beszélni akarna is vele valamelyik nôvér, az ô véleményük szerint,
halálos sérelem esnék a Renden!
Adjatok hálát az Úrnak, leányaim, hogy e tekintetben most
szabadok vagytok. Ha nem is fordulhattok akárkihez, mégis több
gyóntató áll rendelkezéstekre, úgy hogy nem kell mindig és mindenre
vonatkozólag a rendes gyóntatótól tanácsot kérnetek. Én pedig az Úr
szerelmére kérem az összes jövendô fônöknôket, igyekezzenek mindig
kieszközölni a püspököknél, vagy a provinciálisnál azt a szent
szabadságot, hogy alkalomadtán úgy ôk, mint a többiek lelki ügyeiket,
a rendes gyóntatón kívül, más, tudós papokkal is megbeszélhessék. Erre
fôleg akkor van szükség, ha a gyóntató maga nem tudományosan képzett
ember; ilyen esetben, Isten ments, hogy mindenben kizárólag ôutána
induljanak, akármennyire szent és jóirányú legyen is. Mert nagy dolog
a tudomány, ha arról van szó, hogy valamely adott esetben eltaláljuk
az igazat. Az életszentség és a tudomány azonban nincs meg mindig
egyugyanazon emberben. Pedig minél több kegyelmet ád nektek az Úr az
imádságban, annál szükségesebb, hogy lelki vezetôtök is kiváló ember
legyen mind a jócselekedetek, mind az imádság tekintetében.
Azt már úgyis tudjátok, hogy lelki épületeteknek sarkköve a jó
lelkiismeret; ezért minden erôvel iparkodjatok megszabadulni még a
bocsánatos bűnöktôl is, s tegyétek mindig azt, ami tökéletesebb. Azt
hihetné az ember, hogy ezt már csak minden gyóntató tudja: pedig nem
úgy van a dolog. Velem megesett, hogy lelki ügyeimet tárgyaltam egy
olyannal, aki végigtanulta az egész teológiát s aki mindamellett
nagyon rossz hatással volt reám, amennyiben mindenre azt mondta, hogy
az semmi. Tudom, hogy nem akart félrevezetni, hiszen erre semmi oka
sem volt, hanem hát nem értett a dolgához. S ugyanezt tapasztaltam
kívüle még más kettônél vagy háromnál.
Pedig nagy kincs mireánk nézve, ha világosan látjuk, miképpen
kell tökéletesen megtartanunk Isten törvényeit; mert csakis ezen az
alapon épülhet fel az imádságunk, s ezen erôs vakolat nélkül minden
düledezik. Ezért van tehát önöknek1 arra szükségük, hogy okos és tudós
emberekkel beszélhessék meg a lelki ügyeiket. Ha gyóntatójukban nem
volna meg a jámborság mellett a tudomány is, idejekorán nézzenek más
tanácsadó után. S ha esetleg megtiltanák önöknek, hogy másnál
gyónjanak, akkor gyónás nélkül tárgyaljanak olyanokkal, akikben
megvannak az említett kellékek. Sôt ennél is tovább megyek s azt
mondom, hogy ha a gyóntatóban meg is volna minden jó tulajdonság, még
akkor is forduljanak olykor másokhoz: mert azt sohasem lehet kizártnak
tekinteni, hogy egyben-másban téved, s akkor legalább ne tévedjenek
miatta valamennyien. Csak arra vigyázzanak, hogy ilyesmi sohase
történjék az engedelmesség rovására. Mindennek megvan a maga módja.
Egyetlen egy lélek is megéri, hogy érdekében minden eszközt
felhasználjunk, hát még ha valamennyiük lelkérôl van szó.
Mindazt, amit eddig mondtam, elsôsorban a fônöknônek szól, s
azért újólag arra kérem ôt, legyen minderre gondja. Hiszen mi nem
keresünk más boldogságot, mint lelkünk nyugalmát; már pedig Isten
sokféle úton tudja vezetni a lelkeket, s a gyóntató talán mégsem
ismeri ezeket az utakat mind. Arról pedig biztosítom önöket, hogy
bármennyire szegények is, ha olyanok maradnak, amilyeneknek lenniök
kell, mindig fog akadni szentéletű ember, aki kész önöknek tanáccsal
szolgálni s lelküket megnyugtatni. Mert Ô, akinek gondja van anyagi
szükségleteikre, bizonyára meg fogja adni az illetônek a hajlandóságot
arra, hogy világosítsa fel az Ô leányait és vegye elejét ennek a
bajnak, amelytôl én jobban félek, mint bármi mástól. Így azután az
ördög megkísértheti ugyan a gyóntatót, hogy valami téves irányban
vezesse gyónóit; de ha látja, hogy a nôvérek mással is megbeszélik
lelki ügyeiket, észre fog térni és jobban vigyáz magára.
Ha elvágjuk az ördög elôl ezt az utat, úgy remélem, hogy más
módon nem lesz képes bejutni ebbe a házba. Azért is Isten szerelmére
kérem a püspököt vagy a rendfônököt -- akárki legyen is az --, hogy ne
szorítsa meg e tekintetben a nôvérek szabadságát, s ha tudós és jámbor
egyének akadnának közelükben -- amit az ilyen kis városban könnyű
megtudni --, engedje meg, hogy olykor meggyónhassanak náluk, még ha
van is rendes gyóntatójuk. Tapasztalatból tudom, hogy ez sok
szempontból hasznos, s még ha volna is némi hátrányos oldala, ez semmi
ahhoz a nagy, leplezett és szinte gyógyíthatatlan betegséghez képest,
amelyet az ellenkezô eljárás okoz. A kolostori életnek ugyanis az a
sajátsága, hogy a jót nagy gonddal kell benne ôrizni, mert különben
tönkremegy; ellenben a rosszat, ha egyszer befészkelte magát,
rendkívül nehéz belôle kiirtani s a legcsekélyebb rossz szokás
hamarjában orvosolhatatlan állapotot teremthet.
Mindazt, amit írtam, magam láttam, tapasztaltam és megbeszéltem
tudós és jámbor emberekkel. Ez utóbbiak alaposan megfontolták, hogy
milyen rendszer válik be majd leginkább ebben a kolostorban s miképpen
fog benne a tökéletesség legszebben virágozni. Bár ebben a földi
életben nem képzelhetô rendszer, amelynek nem volna rossz oldala,
mégis legüdvösebbnek azt találtuk, hogy ebben a házban sem a
káplánnak, sem a gyóntatónak ne legyen soha szabad be- és kijárása.
Mindketten ôrködjenek afölött, hogy a házbeliek szentül éljenek és
minden rendben legyen; hogy mind külsôleg, mind bensôleg
elôrehaladjanak a jóban; s ha valami hibát vesznek észre, azt
jelentsék a rendfônöknek; ôk maguk azonban ne viselkedjenek úgy,
mintha elöljárók volnának.
Így van ez most minálunk és ebben én nem a magam feje után
indultam. Mi ugyanis több oknál fogva nem a rendfônöknek fogadunk
engedelmességet, hanem a püspök joghatósága alá tartozunk. A mi
mostani püspökünk, névszerint Don Alváró de Mendoza, nagy barátja a
szerzetesi életnek és a jámborságnak és nagy szolgája az Úrnak;
fôrangú család tagja és mindenképpen igyekszik elômozdítani ennek a mi
kolostorunknak érdekeit. Ô e kérdés megbeszélésére több tudóst, okos
és tapasztalt férfiút hívott össze, akik az említett megállapodásra
jutottak, miután velem, szegény bűnös lélekkel együtt mások is sokan
és sokat imádkoztak, hogy az Úr világítsa meg elméjüket. Annál inkább
indokolt dolog tehát, hogy a jövendôbeli rendfônökök szintén magukévá
tegyék ennek a sok okos embernek véleményét s annyi imádságnak és az
Úr annyi kegyelmeinek eredményét, amely az eddigi tapasztalatok
alapján tényleg a legjobbnak bizonyult. Adja az Úr, hogy ezután is így
legyen és mindig az Ô legnagyobb dicsôségére szolgáljon. Amen.2
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Sz. Terézia néha tegezi, néha pedig önözi a nôvéreket; olykor
leányainak, olykor nôvéreinek, olykor még úrasszonyainak is szólítja.
2 Ezen pont körül késôbb nagy küzdelem keletkezett. 1585-ben a
nagyon szigorú elveket valló P. Doria Miklós lett a tartományi fônök.
Az 1591-ben teljesen megszorította a nôvéreknek szabadságát, aminek
következtében egyes nôi zárdák el is szakadtak a Rendtôl. Doria
párthívei azt állítják, hogy maga Szent Terézia is megváltoztatta
volna élete végén a nézetét és sokallta volna, hogy egyes zárdákban
annyi a gyóntató, és e tekintetben Szent Bertalanról nevezett Boldog
Anna nôvérnek, Szent Terézia titkárának tanúságára hivatkoznak. ,,Anna
-- mondá neki a Szent 1581- vagy 1582-ben -- én azt hiszem, mi rossz
úton vagyunk. Nem volna szabad ajtót nyitnunk annyi gyóntatónak.
Valamikor más nézeten voltam, most azonban helyeslem a ferencrendi
nôvérek eljárását... mert ha akad náluk valami baj... nem tudja meg az
egész világ.'' Hogy azért Doria is túllôtt a célon, azt abból
következtethetjük, hogy Keresztes Szent János helytelenítette
eljárását. Azt hisszük, hogy X. Pius pápa és az új törvénykönyv erre
vonatkozó intézkedései felelnek meg a lehetô legpontosabban Szent
Terézia elveinek, amennyiben megtartják a középutat a két véglet
között.
========================================================================
VI. fejezet: A tökéletes szeretet


Visszatér a tökéletes szeretet tárgyalására.

Nagyon eltértem a tárgyamtól, de ha valaki belátja a mondottak
fontosságát, nem fogja ezt tôlem rossz néven venni.
Térjünk tehát már most vissza ahhoz a szeretethez, amellyel illik
és szabad egymás irányában viseltetnünk, ahhoz tudniillik, amelyik
tisztán szellemi. Nem tudom, helyesen fogom-e fel a dolgot, de azt
hiszem, nem érdemes róla hosszasabban beszélni, mert nagyon kevesen
jutnak erre a magaslatra. Akinek azonban az Úr megadta volna ezt a
szeretetet, az legyen nagyon hálás érte, mert ez valami igen nagy
tökéletesség lehet.1 Azért azonban egyet-mást mégis mondok róla, mert
talán hasznotokra válik. Minél élénkebben áll ugyanis szemünk elôtt
valamely erénynek képe, annál könnyebben szeretjük meg s annál
ôszintébben óhajtjuk azt magunkban megvalósítani. Csak az Úristen
adhatja meg nekem, hogy ezt a szeretetet megértsem; hát még azt, hogy
másokkal megértessem! Mert igazán, úgy hiszem, még azt sem tudom,
micsoda is az a szellemi dolog, sem azt, hogy miképpen keveredik hozzá
érzékiség. Azt pedig még kevésbé értem, hogy miért kell éppen nekem
ilyen dolgokról beszélnem! Úgy vagyok vele, mint aki a távolban
valamit beszélni hallott, de nem értette meg, hogy mit mondtak. Én is,
sokszor igazán, valószínűleg azt sem tudom, hogy mit mondok, de azért
az Úr úgy rendezi a dolgot, hogy jól megértsenek. Ha azután más
esetben badarságot találnék beszélni, azon nincs csodálkozni való,
mert hogy is tudnám én valamiben az igazat eltalálni.
Ez a szellemi szeretet csak olyan emberben lehet meg, aki Isten
kegyelmébôl világosan belátja, hogy mi ez a világ; hogy van ezen kívül
egy más világ is; hogy mekkora a különbség a kettô között; hogy az
egyik örökkévaló, a másik pedig olyan, mint az álom. Meg kell értenie,
hogy mi az Isten iránti és mi a teremtmény iránti szeretet. Hozzá
saját tapasztalatából kell tudnia a kettô közötti különbséget, mert ez
egészen más, mintha valaki csak úgy hiszi és gondolja. Tudnia kell
ugyancsak tapasztalatból, hogy mennyit nyer az ember az egyikkel, s
mennyit veszít a másikkal. Világos fogalmának kell lennie arról, hogy
mi a Teremtô és mik a teremtmények; és sok más dologról, amelyekre
vonatkozólag csakis az Úr ad igazi és világos ismeretet azoknak, akik
belépnek hozzá az imádság iskolájába, illetve, akiket az Úr felvesz
abba. Mert azok aztán egészen másképp tudnak ám szeretni, mint mi,
akik nem jutottunk ennyire.
Talán azt fogjátok mondani, nôvéreim, hogy minek is beszélek én
nektek ezekrôl a dolgokról, mikor ti mindezt úgyis tudjátok. Adja
Isten, hogy úgy legyen; hogy tudjátok, de úgy ám, amint azt tudni
kell, vagyis, hogy mélyen a szívetekbe legyen vésve. Ha ugyanis
tudjátok, akkor legalább nem fogjátok hazugságnak tekinteni azt az
állításomat, hogy abban az emberben, akit az Úr a tökéletességnek erre
a magaslatára emelt, megvan ez a tökéletes szeretet is. Ezek azután a
nemes lelkek, a királyi lelkek, akik Isten kegyelmébôl ennyire vitték!
Ezek nem képesek arra, hogy olyan hitvány dolgot szeressenek, mint
amilyen az emberi test. Nem mondom, hogy nem dicsérik annak
Teremtôjét, midôn látják, hogy szép, kedves és szemrevaló, de hogy
nagyra becsüljék, arról szó sem lehet. Azt akarom ezzel mondani, hogy
csupán a testi szépség miatt sohasem fognak más iránt szeretetre
gerjedni. Az ilyen szeretetet tárgytalannak tekintenék; és úgy éreznék
magukat, mintha valami árnyékba szerettek volna bele. Valósággal
pirulnának önmaguk elôtt s nem mernék többé Istennek azt mondani, hogy
igazán szeretik Ôt.
Azt mondjátok talán erre, hogy az ilyenek nem is tudnak szeretni
és nem képesek viszonozni mások ragaszkodását. Az az egy talán igaz,
hogy nem sokba veszik mások vonzalmát, s ha olykor örülnek is, ha azt
látják, hogy mások szeretik ôket -- ami végre is emberi dolog -- hamar
észbe kapnak s belátják ennek oktalanságát. Azaz, hogy van rá eset,
amikor nem az, tudniillik, midôn olyanoknál találnak szeretetre, akik
tudományuk és jámborságuk révén lelki hasznukra vannak. Minden egyéb
vonzalom csak terhükre van, mert érzik, hogy semmi elônyük sincs
belôle, sôt kárukra lehet. De azért hálásak a vonzalomért, s azzal
viszonozzák, hogy az illetôt Istennek ajánlják. Úgy tekintik ugyanis a
dolgot, hogy aki ôket szereti, az az Istennek tesz szolgálatot, mert
látják, hogy Isten iránti szeretetbôl származik az egész. Arról
ugyanis meg vannak gyôzôdve, hogy saját magukban nincs semmi
szeretetreméltóság; nézetük szerint tehát irántuk csak azért
viseltethetik valaki vonzalommal, mert tudja, hogy Isten is szereti
ôket.
Ennek alapján azután a fizetést is Ô Szent Felségére bízzák s ha
imádkoztak az illetôkért, hogy Isten fizessen meg nekik, úgy érzik,
hogy fel vannak mentve minden további kötelezettség alól s a dolog nem
érdekli ôket többé.
Igazán sokszor elgondolom, mennyire vakok vagyunk, amidôn azt
óhajtjuk, hogy mások szeressenek bennünket; kivéve ha -- mint mondom -
- olyanokról van szó, akik jó hatással vannak reánk s az örök javakhoz
segítik a lelkünket. Különben is jegyezzék meg, hogy abba a
szeretetbe, amellyel más irányában viseltetünk, részünkrôl mindig
belevegyül valami kis önzés, amennyiben a saját hasznunkat, vagy
legalább is élvezetünket keressük. Ellenben ezek a tökéletes emberek
lábbal tipornak már minden jót, gyönyörűséget és élvezetet, amelyet a
világ nyújthat. S amennyiben bizonyos értelemben mégis keresik az
élvezetet, nem képesek azt másban feltalálni, mint Istenben és az
Istenrôl való beszélgetésben. Ennek következtében nem tudják belátni,
mi hasznuk lehetne abból, ha valaki szereti ôket s nem is keresik
mások vonzalmát. S mivel ez az igazság egészen világos elôttük,
nevetnek önmagukon, ha visszagondolnak azokra az idôkre, amikor még
képesek voltak egész komolyan tépelôdni afölött, vajon viszonozza-e
valaki a vonzalmukat, vagy sem. Mert az ember már olyan, bármily nemes
is egyébként a vonzalma, hogy feltétlenül azt akarja, fizessék vissza.
Pedig az a fizetés, amit beszed érte, puszta szalma, levegô, súlytalan
dolog, amelyet elfúj a szél. Mert hiszen bármennyire szerettek is
bennünket valamikor, vajon mink maradt belôle? Azért is az említettem
emberek épp oly kevésbe veszik, ha szeretik ôket, mintha nem szeretnék
ôket; kivéve, ha a szeretet lelki hasznukra van. Belátják ugyanis,
hogy csupán emberi gyöngeség részünkrôl, midôn szeretet után
áhítozunk.
Azt hihetnétek ugyebár, hogy az ilyenek Istenen kívül nem is
képesek mást szeretni. Pedig ez nem áll. Sôt sokkal jobban tudnak
szeretni, s a szeretetük sokkal jótevôbb és hatásosabb: egyszóval
igazi szeretet. Az ilyen lélek ugyanis sokkal jobban szeret adni, mint
kapni; s még magával a Teremtôvel szemben is így van. Ezt nevezem én
szeretetnek; mert azok a többi alacsony érzelmek csak bitorolják ezt a
szép nevet.
Azt is kérdezhetnétek, vajon mit szeretnek azok a jó emberek, ha
nem azt szeretik, amit látnak? Azt mondom erre, hogy igenis azt
szeretik, amit látnak és ahhoz vonzódnak, amit hallanak: csakhogy amit
ôk látnak, az nem mulandó dolog. Az ô tekintetük ugyanis nem áll meg a
felszínen, hanem keresztülhatol a testen, a lelket nézi s azt
vizsgálja, vajon van-e rajta szeretni való. S még ha elsô tekintetre
nem is találnának rajta semmit, valami kis jóindulatot vagy hajlamot
mégis csak fölfedeznek benne, s ennek nyomán kutatva aranyat lelnek
ama lélek bányájában. És ha azután szeretik az illetôt, akkor semmi
fáradságot sem sajnálnak, s készörömest tesznek meg érte mindent. Azt
akarják ugyanis, hogy szeretetük állandó legyen; már pedig ha az
illetô nem tesz szert lelki kincsekre és nem szereti nagyon Istent,
akkor ez az állandóság ki van zárva. Az ilyen tökéletes emberrel hiába
tenne az illetô jót; hiába szeretné teljes szívébôl; hiába hozna meg
érte minden áldozatot; hiába volna meg benne minden képzelhetô
természetes kedvesség: nem lesz képes sokáig megôrizni vonzalmát s a
barátság nem maradhat állandó. Az ilyen ember tapasztalatból tudja,
hogy mit érnek mindezek a dolgok: ôt ilyesmivel nem lehet
megvesztegetni. Látja, hogy nem illenek egymáshoz, s hogy kölcsönös
szeretetüknek nincs meg a biztos alapja. Hiszen, ha az a másik nem
tartja meg Isten törvényeit, akkor barátságuknak úgy is vége szakad
ezzel a földi élettel, mert azon túl elválnak útjaik, s azért nem is
képes igazában szeretni ôt.
Az olyan lélek tehát, amelyikbe az Úr beleöntötte az igazi
bölcsességet, csak annyiba veszi ezeket a földi élet tartamára kötött
barátságokat, amennyit érnek, sôt még annyira se. Mert ha valaki tudja
élvezni ezen világ javait, örömeit, mulatságait, kincseit, arra nézve
még van értéke az ilyen jóbarátnak, fôleg, ha gazdag és módjában áll
híveit megörvendeztetni és megvendégelni; de ha valaki mindettôl
irtózik, vajon mit ér neki az ilyen barátság?
Midôn tehát az ilyen ember szeret valakit, akkor egész szívvel
azon van, hogy az illetô megszeresse Istent és kegyelmében legyen;
ugyanis, mint mondom, tudja, hogy szeretete nem lehet másképpen
állandó. Különben is nagyon önzetlen a szeretete: minden követ
megmozgat, hogy a másiknak hasznára legyen s kész volna életét
ezerszer feláldozni annak legkisebb lelki elômeneteléért. Ó drágalátos
szeretet, mely oly szépen utánozza a szeretet fejedelmét, a mi drága
kincsünket, az édes Jézust.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 A szentanya el akarja hárítani a gyanút, mintha ôbenne meg lett
volna ez a tökéletes szeretet. Pedig hát kiben lett volna meg, ha nem
ôbenne?
========================================================================
VII. fejezet: A szellemi szeretet


Folytatólag beszél a szellemi szeretetrôl, s néhány tanáccsal szolgál
arra nézve, hogy miképpen lehet azt megszerezni.

Csodálatos dolog, hogy milyen szenvedélyes ez a szeretet! Mennyi
könnyhullatásba kerül! Mennyi penitenciával és imádsággal jár! Mily
szorgalmasan ajánlgatja mindenkinek imájába jóbarátja érdekeit, s
hogyan kéri az embereket, hogy könyörögjenek érette Istenhez!
Állandóan az a vágy emészti, hogy a barátja haladjon a jóban, s nem
tud megnyugodni, amíg nem látja, hogy tényleg elôre halad. Ha meg
azután a barátja eljutott már a tökéletesség egy bizonyos fokára s
kissé visszaesik, akkor meg van keserítve minden öröme az életben.
Nincs étvágya, nem tud aludni, folyton ez a gond nyomja, szüntelenül
remeg, nem fog-e elveszni az a lélek, akit ô annyira szeret; nem kell-
e majd tôle az örökkévalóságban elválnia. Mert hiszen a földi
elválást, a halált nem veszi semmibe: minek is ragaszkodjék az ember
az élethez, egy olyan dologhoz, amelyet egy fuvallat kiragad kezei
közül anélkül, hogy képes volna azt visszaszerezni! Ebben a
szeretetben, mint mondom, semmi helye nincs az önérdeknek: hanem
egyetlen óhaja, egyetlen vágya, hogy az a másik lélek minél gazdagabb
legyen égi javakban. Ezt nevezem én szeretetnek, de nem azokat a
nyomorúságos kicsinyes földi érzelmeket. Nem a rosszakat értem, Isten
mentsen azoktól, mert az afféle pokoli dolgokra nem érdemes
miközöttünk szót vesztegetni. Még az is rettenetes, amelyik köztük
legkevésbé rossz. Az ilyesmit nekünk, nôvéreim, ki sem szabad
mondanunk. Még csak gondolnunk sem szabad arra, hogy ilyesmi is van a
világon; sem meghallgatnunk ilyesmit akár tréfából, akár komolyan
mondják; sem megengedni, hogy elôttetek beszéljenek ilyesféle
érzelmekrôl. Az ilyesminek nincs semmi haszna s még a meghallgatása is
nagyon káros lehetne.
Én csak azokról az említett megengedett vonzalmakról beszélek,
amilyenek miközöttünk is elôfordulnak, s amilyenekkel a rokonok és
jóbarátok viseltetnek egymás iránt. Ez az egész szeretet abban a
vágyban csúcsosodik ki, hogy valahogy meg ne találjon halni az, akit
szeretünk. Ha a feje fáj, nekünk a szívünk vérzik, ha szerencsétlenség
éri, akkor, mint mondani szokták, végünk van; és más hasonló
dôreségeket követünk el. Azzal a másik barátsággal egészen másképp áll
a dolog. Igaz ugyan, hogy emberi gyarlóságunk érzi valamelyest
barátunk szenvedését, de az ész azonnal felülkerekedik és csak azt
nézi, hasznára van-e a lelkének? vajon növekesznek-e ezáltal erényei?
vajon türelemmel viseli-e azt? -- s azután imádkozik érte, hogy Isten
kegyelmébôl legyen türelmes és szerezzen érdemeket azzal a
szenvedéssel. Ha a tökéletes ember látja, hogy barátjában mindez
megvan, akkor egyáltalában nem fáj érte a szíve, sôt örül és meg van
elégedve. Igaz ugyan, hogy szívesebben szenvedne ô maga, semhogy
barátját lássa szenvedni, de csak abban az esetben, ha a szenvedés
irdemét és hasznát neki juttathatná. Arról azonban, hogy
nyugtalankodjék, vagy aggódjék miatta, szó sem lehet.
Ismétlem, hogy nézetem szerint ez a szeretet hasonló ahhoz,
amelyet a mi szerelmes Jézusunk érzett irántunk. Akikben megvan ez a
szeretet, azok nagy hasznára vannak másoknak, mert magukra vállalnak
értük minden fáradságot, a gyümölcsöket pedig nekik engedik át. Az ô
barátaik tehát nagyon sokat nyernek, de higgyék is el, hogy ez a szent
barátságuk csak akkor lesz maradandó, ha elszántan és tökéletesen a mi
Urunk nyomaiba lépnek és teljes erôvel igyekeznek haladni a mennyei
haza felé, amint ezt Szent Mónika és Szent Ágoston tették; ellenkezô
esetben ez a barátság meg fog szűnni. Az ilyen lélek ugyanis nem képes
kétszínűségre barátaival szemben, s nem tudja elhallgatni, ha hibát
vesz észre bennük. Sôt ahányszor ilyesmit lát, mindannyiszor szemükre
veti, ha gondolja, hogy ezzel használ nekik; mert igazán szívén viseli
lelki javukat. Egyébként az ilyenek nem törôdnek az egész világgal, de
ezzel az utóbbi dologgal annál inkább. Nem képesek másként viselkedni,
nem tudnak hízelegni, sem pedig barátaik elôtt valamit eltitkolni.
Azoknak vagy meg kell javulniok, vagy pedig vége a barátságnak, mert
az ellenkezôt nem képesek, de nem is lehet elviselniük. Állandó harc
volna közöttük. A világ nem érdekli ôket, s azt sem nézik, hogy mások
híven szolgálják-e Istent, mert csak önmagukra van gondjuk: azonban
barátaikkal szemben nem képesek ilyen közömbösen viselkedni. Semmi
fölött sem képesek szemet hunyni s még a porszemet is észreveszik
rajtuk. Merem mondani, hogy súlyos kereszt nekik ez az érzelem. Annál
boldogabb azonban az az ember, akit ilyen lélek szeret! Áldott az a
nap, amelyen megismerkedett vele!
Ó én jó Uram! Bárcsak megadnád nekem a kegyelmet, hogy sok ilyen
barátom legyen! Annyi bizonyos, Uram, hogy többre becsülném ôket, mint
a föld összes királyainak és nagyurainak barátságát. S volna is rá
okom, mert hiszen e nemes barátok minden áron a tökéletességnek arra a
fokára akarnak bennünket juttatni, amelyen azután magasan fölötte
állunk mindennek és az egész világon uralkodunk. Ha hallani találtok,
nôvéreim, ilyen nagyarányú emberrôl, a fônöknôtök mozgasson meg minden
követ, hogy összejöhessetek vele. Az ilyeneket -- már ameddig ilyen
tökéletesek maradnak -- szeressétek, amennyire csak szeretni tudjátok.
Kevés ilyen ember van a világon; de ha akad egy, aki eléri ezt a
tökéletességet, az Úrnak rendesen van rá gondja, hogy azt mások is
észrevegyék rajta.
Elôre látom, majd azt mondják nektek, hogy semmi szükségetek az
ilyen barátságra, mert elég nektek az Úristen. Hiszen ez igaz, de nem
jutunk-e közelebb Istenhez azáltal, ha az Ô jóbarátaival érintkezünk?
Saját tapasztalatomból tudom, hogy ebbôl mindig nagy hasznunk van.
Hogy én magam nem kerültem a pokolba, azt Isten után ilyen szent
embereknek köszönöm; mert mindig könyörögtem nekik, hogy imádkozzanak
értem.
Azonban térjünk vissza ahhoz, amirôl szó volt. Ez tehát az a
szeretet, amelyet én annyira óhajtanék mi közöttünk látni. Hiszen ha
kezdetben nem is volna talán ilyen tökéletes, az Úrnak lesz rá gondja,
hogy tökéletesítse. Kezdjük valami közepes fokon; s ha bele is vegyül
valami kevés természetes szeretet, az nem baj, föltéve, hogy mindenkit
egyenlôen szeretünk. Sôt néha nem is árt némi természetes szeretetet
mutatni, sôt akár táplálni is a nôvérekkel szemben, s együtt érezni
velük apró-cseprô bajaikban. Mert megesik olykor, hogy valami
csekélyke kis dolog akkora fájdalmat okoz némelyiknek, amilyent más a
legnagyobb csapásban sem érezne. Érzékeny embereket minden csekélység
levesz a lábukról. Ha önök erôs jelleműek, abból nem következik, hogy
ne legyenek részvéttel a gyöngék irányában. S ne is csodálkozzanak, ha
ilyesmit látnak, mert ki tudja, az ördög az adott esetben talán
megfeszítette minden erejét és nagyobb mértékben érezteti vele a kis
bajt, mint önökkel a nagy szenvedéseket. Az is lehetséges, hogy az Úr
ezektôl a szenvedésektôl ugyan bennünket meg akar kímélni, de
egyebeket tartogat számunkra, s akkor megeshetik, hogy amit mi tartunk
nagy bajnak, azt meg mások nem veszik semmibe. Azért is az ilyen
dolgokat ne ítéljük meg a magunk felfogása alapján s ne azt nézzük,
hogy mit tennénk most, mikor az Úr -- talán a mi közreműködésünk
nélkül -- erôsebbekké tett bennünket, hanem azt, hogy miképpen
viselkedtünk volna akkor, amidôn még mi magunk is gyöngék voltunk.
Fontolják meg jól ezt az elvet, mert ez megtanít bennünket arra,
hogy részvéttel legyünk embertársunk iránt még a legkisebb bajaiban
is, fôleg ha érzékeny természetű. Mert ha valaki már elôbbre jutott a
tökéletességben, akkor vágyva vágyódik a szenvedés után, s így mindezt
semmibe sem veszi: de éppen azért kell nagyon vigyáznia másokkal
szemben, s nem szabad elfelejtenie, hogy ô maga is gyönge volt
valamikor, s ha most már nem az, ez nem az ô érdeme. Ellenkezô esetben
az ördög felhasználhatná az ilyen alkalmat arra, hogy lehűtse
felebaráti szeretetünket, s tökéletesség színében tüntesse fel
elôttünk azt, ami tulajdonképpen hiba.
Legyünk mindenben nagyon óvatosak s tartsuk nyitva a szemünket,
mert az ördög nem alszik. Fôleg pedig azoknak kell vigyázniuk, akik
magasabb tökéletességre törekszenek, mert ezekkel szemben nem mer
nyíltan föllépni, hanem leplezetten támad, úgy, hogy ha az illetô nem
nagyon éber, csak akkor veszi észre a bajt, mikor már megtörtént.
Egyszóval vigyáznunk kell és szüntelen imádkoznunk, mert az ördög
ármányainak leleplezésére nincs jobb eszköz az imánál. Csak ezzel
tudjuk arra kényszeríteni, hogy kimutassa a foga fehérét.
Arra is igyekezzetek, hogy nôvéreitek körében, az üdülés idején,
jókedvűek legyetek, úgy, amint ez nálunk szokás. Ha pedig valamelyik
rászorul arra, hogy felvidítsátok, legyetek vele jókedvűek még
olyankor is, midôn egyébként lehangoltak vagytok. Mindez hozzátartozik
a tökéletes szeretethez, de csak akkor, ha tapintatosan történik.
Már most arról a szeretetrôl is kellene beszélnem, amelyik nem
oly tökéletes, mint ez; úgy találom azonban, hogy ez a szeretet ebben
a mi házunkban, mi közöttünk, nem volna helyén. Én legalább nem tudnám
ajánlani. Mert ha helyesen akarunk eljárni, mindent vissza kell
vezetnünk kútfejére, ezt pedig csak az imént tárgyalt szeretet teszi
meg. Sokat akartam beszélni errôl a másikról is, de most, hogy ennyire
jutottam a fejtegetésemben, úgy hiszem, hogy az nem egyeztethetô össze
a mi életmódunkkal s azért maradjunk csak a mondottaknál. Hiszem
ugyanis, hogy ha a mi szeretetünk nem is lesz egészen tökéletes, azért
az Úr még sem fogja megengedni, hogy a mi házunkban másfajta szeretet
burjánozzék.
Nagyon helyes dolog tehát, hogy a nôvérek kölcsönösen részvéttel
legyenek egymás iránt. Csak arra vigyázzanak, hogy ne kövessenek el
semmi tapintatlanságot az engedelmesség rovására. Akármilyen kemény
dolgot parancsoljon is a fônöknô annak a nôvérnek, akit szeretünk, nem
szabad senki elôtt kimutatnunk, hogy helytelenítjük. A fônöknônek
magának szólhatunk ugyan, de azt is egészen alázatosan tegyük. Ha nem
így járna el valaki, nagy bajt okozhatna. És azt is fontos tudnotok,
hogy nôvéreiteket illetôleg mit szabad és mit nem szabad szívetekre
venni és részvéttel kísérni. Legelsôsorban vegyétek nagyon is a
szívetekre, ha nôvéreiteken valami szembeszökô hibát vesztek észre.
Itt érvényesüljön azután a szeretet s gyakoroljátok azáltal, hogy nem
ütköztök meg a fogyatkozáson és türelemmel viselitek. Hiszen a többiek
is tűrik a ti hibáitokat; pedig ez utóbbiak bizonyára nagyobbak,
csakhogy ti magatok nem veszitek észre. Imádkozzatok Istenhez az
illetôért és gyakoroljátok nagy tökéletességgel azt az erényt, amely
ellentétes az ô hibájával. Így törekedjetek ôt kioktatni példátok
által; ezt jobban meg fogja érteni és nagyobb hasznára lesz, mintha
szóval feddnék, vagy megbüntetnék ôt. Igyekezzék egyáltalában
mindegyik azt az erényt gyakorolni, amely a másikban legjobban
kitűnik, mert így könnyen ragadnak át az erények az egyikrôl a
másikra. Ez nagyon jó elv: ne felejtsétek el.
Micsoda jó és igazi szeretete van az olyan nôvérnek, aki a
többieknek mind hasznára van; aki másokra való tekintetbôl lemond a
saját érdekeirôl; aki nagyon elôre haladt az összes erényekben és nagy
hűséggel tartja meg a szabályokat! Mennyivel többet ér az ilyen
barátság, mint az összes elképzelhetô gyöngédségek. Az ilyen
kifejezések, mint: ,,életem'�, ,,lelkem'�, ,,kincsem'�, vagy más
effélék, vagy hogy az egyiket így becézik, a másikat meg úgy, az
nálunk nincs szokásban és ne is legyen soha. Ezeket az édes szavakat
tartogassák a mennyei Jegyesük számára. Úgyis annyit vannak vele
együtt s hozzá négyszemközt, tehát az Ô számára kell tartogatniok a
kedveskedést, ha már Ô Szent Felsége oly szívesen veszi. Pedig ha
ezeket a szép kifejezéseket elkoptatjuk a földiekkel szemben, akkor
már nem hatnak meg bennünket, mikor az Úrra alkalmazzuk ôket. De meg
különben is semmi célja az ilyesminek. Ez nagyon nôies dolog volna,
pedig én azt óhajtom, hogy az én leányaim semmiben se mutassák magukat
gyönge nôknek, hanem inkább cselekedjenek úgy, mintha erôs férfiak
volnának. Ha ôk megteszik a magukét, az Úr oly férfias erôt fog nekik
adni, hogy bámulatba ejtik magukat a férfiakat is.1 Könnyen megteheti
Ô Szent Felsége, hiszen semmibôl teremtett bennünket.
Nagyon szép bizonyítéka a szeretetnek az is, ha valaki igyekszik
megkönnyíteni nôvéreinek munkáját s magára vállalja mindazt, ami
terhes a kolostori teendôkben. Az is szép, ha örül annak és dicséri az
Urat, amidôn látja erényeiknek növekedését.
Mindezek a dolgok, eltekintve nagy belsô értéküktôl, igen
elôsegítik a házban a békességet és a kölcsönös megértést, amint ezt
Isten kegyelmébôl most is állandóan tapasztaljuk. Adja Ô Szent
Felsége, hogy ez nálunk mindig így legyen, mert ha ennek az
ellenkezôje következnék be, az rettenetes volna. Ha ilyen csekély
számú nôvér között visszavonás ütne ki, végtelen sokat kellene
szenvedniük. Ne adja Isten, hogy ez bekövetkezzék.
Addig azonban, amíg mindaz a jó ki nem vész közülünk, amit az Úr
keze ültetett ebbe a házba, ilyen veszedelem nem következik be. Ha
valami meggondolatlan szó találná a békét megzavarni, azonnal vegyék
elejét s imádkozzanak teljes szívükbôl. Különösen akkor volna szükség
nagy buzgalomra, ha a baj maradandóan akarná magát befészkelni; ha
némi pártoskodás ütné fel a fejét, vagy pedig valaki sértve érezné
magát és duzzogna. Igazán megfagy ereimben a vér, mikor e szavakat
írom és elgondolom, hogy még ilyesmi is megtörténhetik! Látom ugyanis,
hogy ez a legnagyobb baj, amely egy kolostorban elôfordulhat. Ha ez
bekövetkeznék, akkor hagyjanak fel minden reménnyel. Gondolják meg és
legyenek arról meggyôzôdve, hogy jegyesüket kitaszították házukból;
bizonyos értelemben arra kényszerítették, hogy keressen másutt
hajlékot, mert az övének kapuját becsukták elôtte. Kiáltsanak Ô Szent
Felségéhez; nézzenek segítség után, mert ha oly sok és oly
lelkiismeretes gyónás és áldozás nem termi meg gyümölcseit, úgy
bizonyára valami Júdás van önök között. Nagyon vigyázzon a fônöknô,
hogy ilyesmi ne fordulhasson elô s igyekezzék mindjárt az elején
közbelépni, mert ezen múlik, hogy elsimul-e a dolog, vagy pedig nagy
baj lesz-e belôle. Ha észreveszik, hogy valamelyik nôvér
összeférhetetlen, küldjék azonnal más kolostorba. Isten majd
gondoskodik arról, hogy tudjanak neki hozományt adni. Vessék ki maguk
közül az ilyen pestist; nyessék le az ágakat, amennyire lehet; s ha ez
nem volna elég, tépjék ki gyökerestül a fát. Ha pedig mindez nem volna
lehetséges, akkor tartsák ôt börtönben és ne engedjék ki; jobb így,
semhogy másokra is átragadjon ez a vészes betegség.
Mily rettenetes csapás ez! Isten legyen irgalmas annak a
kolostornak, amelybe behatol. Jobban szeretném, ha a mienket tűzvész
emésztené meg és mi benne égnénk.
Azt hiszem, lesz még alkalmam valamivel többet beszélni errôl, a
reánk nézve rendkívül fontos dologról s ezért most nem is fejtegetem
tovább. Csak azt az egyet akarom még lelkükre kötni, hogy inkább
ragaszkodjanak egymáshoz és szeressék és becézzék egymást a
leggyöngédebben, szóval azzal a tökéletlen szeretettel -- feltéve,
hogy senkivel sem tesznek kivételt -- semhogy akár a legcsekélyebb
visszavonás is felüsse fejét. Ne engedje ezt az Úr! az Ô szerelmére
kérem! Amen. Kérem az Urat s kérjék önök is, nôvéreim, hogy mentsen
meg bennünket a viszályoktól, mert erre csak az Ô keze képes.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 A híres Bańez Domokos atya, Szent Terézia gyóntatója említi agy
dominikánus tartományi fônök esetét, aki nem sokat tartott az
asszonyokról s amíg csak hírébôl ismerte Szent Teréziát, azt
mondogatta róla, hogy az is csak olyan lesz, mint a többi. Bańez
rábeszélésére egyik nap felkereste Szent Teréziát. E találkozás után a
jó fônök egészen megváltozott. ,,Ez a Terézia nem nô -- mondotta
Bańeznek -- hanem férfi és pedig a nagyszakállúak közül való.'' S
attól kezdve mindig a legmélyebb tisztelet hangján beszélt róla.
========================================================================
VIII. fejezet: A teremtett dolgokról lemondás kincse


Arról beszél, mekkora kincset bír az, akinek sikerült mind belsôleg,
mind külsôleg lemondania minden teremtett dologról.

Most pedig térjünk rá a mi legfôbb kötelezettségünkre, a
lemondásra, mert minden azon múlik, vajon megvalósíthatjuk-e ezt
tökéletesen. Ezen fordul meg minden, mondom, mert ha mi egészen
Teremtônk karjaiba vetjük magunkat és semmibe se vesszük a
teremtményeket, akkor Ô Szent Felsége maga önti belénk az erényeket s
ha azután mi megtesszük azt a keveset, ami tôlünk függ, akkor könnyű
lesz megállnunk a helyünket: a rossz szellemek és a világ ellenében az
Úr személyesen veszi föl a harcot érdekünkben. Gondoljátok meg,
nôvéreim, mily óriási kegyelem az, hogy magunkat teljesen és
osztatlanul adhatjuk Ô neki, aki magában foglal minden jót. Áldjuk Ôt,
szüntelenül, nôvéreim azért, hogy összehozott bennünket ebben a
házban, ahol másról sem folyik a beszéd, mint errôl.
Nem is tudom, minek beszélek én nektek ilyen dolgokról, mikor
mindezt ti valamennyien jobban tudjátok, mint én. Meg kell ugyanis
vallanom, hogy, sajnos, éppen ebben az oly fontos pontban nem vittem
akkora tökéletességre, amilyenre vágyódom s amilyenre -- amint jól
tudom -- föltétlen szükségünk van. Ugyanez áll az összes többi
erényekrôl és mindarról, amit itt mondok, mert sokkal könnyebb ám
ezeket a dolgokat írásban fejtegetni, mint tettekben gyakorolni. S
talán még írni sem igen tudok róluk, mert hiszen sok esetben ehhez is
szükséges a tapasztalatból merített ismeret. Ha tehát valamiben mégis
eltalálom az igazat, azt annak tulajdonítsátok, hogy nagyon járatos
voltam mindabban, ami ezekkel az erényekkel ellenkezik.
Ami a külsô dolgokról való lemondást illeti, azt úgyis látjátok,
hogy mennyire el vagyunk mi itt szigetelve. Úgy látszik az Úr
mindentôl el akar bennünket szakítani, amikor idehozott minket, hogy
annál szorosabban fűzhessen Önmagához. Ó én Teremtôm, én jó Uram!
Mikor érdemeltem én azt ki, hogy ennyire megtisztelj! Hiszen, úgy
látszik, valósággal utánunk jártál és kerested a módját, miképpen
tudnál bennünket legjobban magadhoz bilincselni! Ne engedd Uram, hogy
ezt a nagy kegyelmet saját hibánk folytán valaha elveszítsük!
Ó, nôvéreim, az Isten szerelmére, értsétek meg, mekkora jót tett
az Úr azokkal, akiket ide gyűjtött. Fontolja meg jól mindegyiktek,
hogy bár csak tizenketten vannak e házban, ô oly szerencsés, hogy az
egyik lehet közöttük. S hányan, de hányan vannak és mily kiváló
egyének, akik -- jól tudom -- örömest volnának az én helyemben s az Úr
mégis éppen nekem adta azt; nekem, aki arra oly érdemetlen vagyok!
Légy áldott, én Istenem és dicsérjenek az angyalok és az összes
teremtmények, mert hiszen ezt a kegyelmet épp úgy nem lehet
megszolgálni, mint azt a sok egyéb jót, amiben részesítettél! Az volt
köztük a legnagyobb, hogy kolostorba hívtál. Mivel azonban annyira
rossz voltam, nem bíztál meg bennem, Uram s nem hagytál meg abban,
amelybe beléptem. Mert, ahol annyian vannak együtt,1 az én rosszaságom
életem végéig sem került volna napfényre. El tudtam volna leplezni,
mint ahogy tényleg évek hosszú során keresztül lepleztem is. Te
azonban idehoztál engem Uram, ahol oly kevesen vagyunk, hogy
mindenkinek hibái szükségképpen kitűnnek s hogy jobban vigyázhassak
önmagamra, eltávolítottál tôlem minden bűnre vivô alkalmat. Bevallom
Uram, hogy itt azután nincs többé mentség számomra s ugyancsak
rászorulok irgalmadra, hogy megbocsásd, ha most is vétkezem.
Ha pedig valaki közületek belátná, hogy nem képes elviselni az
itteni életmódot, úgy esedezve kérem, mondja ezt meg, mielôtt letenné
a fogadalmat. Mert hiszen van elég más kolostor, ahol szintén híven
szolgálják az Urat: keressen mást, de ne zavarja ezt a néhány lelket,
akiket Ô Szent Felsége itt összegyűjtött. Másutt meg van engedve, hogy
a nôvérek vigasztalást keressenek rokonaiknál: itt legfeljebb a rokon
keresheti azt, ha egyáltalában beeresztik. Az a nôvér, aki a saját
vigasztalására óhajtaná látni övéit s nem unna rájuk már a második
látogatásnál, (kivéve, ha azok igazán lelki életet élô emberek): az
tartsa magát nagyon tökéletlennek. Higgye el, hogy lemondása nem
teljes; hogy a lelke beteges; hogy nem fogja elnyerni a lelki
szabadságot s az igazi békességet; szóval, hogy orvosra van szüksége.
S ha nem múlik el ez a baja és nem gyógyul ki betegségébôl, akkor nem
való ebbe a kolostorba.
A legjobb orvosság ez ellen, nézetem szerint az, hogy ne lássa
rokonait mindaddig, amíg meg nem szabadult ettôl a ragaszkodástól; ezt
a kegyelmet pedig kérje az Úrtól buzgó imával. Ha azután annyira
jutott, hogy a rokonok látogatása terhére van, akkor fogadhatja ôket
néha-néha s így legyen lelki hasznukra. Ekkor ugyanis már bizonnyal
üdvös hatást fog gyakorolni rájuk, saját magának pedig nem lesz belôle
kára. De amíg ragaszkodik hozzájuk; amíg nagyon fájlalja
szenvedéseiket vagy örömmel hallja, hogy mily szerencsések a világban:
addig legyen meggyôzôdve arról, hogy az ilyen látogatás neki magának
árt, nekik pedig semmit sem használ.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Az ávilai sarus kármelita nôvérek kolostorában, ahová a szent
fiatalon belépett, 180 nôvér volt.
========================================================================
IX. fejezet: A rokonok elhagyása, jóbarátok a szerzetben


Ajánlja, hogy akik elhagyták a világot, azok kerüljék a rokonaikat.
Utal arra, hogy milyen igazi jóbarátokat találnak a szerzetben.

Ó, ha mi, nôvérek, megértenôk, mily káros reánk nézve a
rokonokkal való gyakori érintkezés: mennyire kerülnôk ôket! Én nem
tudom megérteni, hogy mit találunk bennünk; mert nemcsak nem segítenek
közelebb Istenhez, de még csak vigasztalást és szórakozást is hiába
keresünk náluk. Élvezeteikben nem osztozhatunk s nem is szabad
osztoznunk: csupán a bajaikat akasztják a nyakunkba. Mennyire sírunk
ilyenkor velük minden kicsiség miatt: jobban, mint ôk maguk! Ha meg
azután kapunk tôlük valamit, ami anyagi kényelmet nyújt nekünk: azt a
mi lelkünk drágán fizeti meg. Ez különben nálunk úgyis ki van zárva,
tekintve, hogy mindenünk közös és senkinek sem lehet semmi tulajdona.
Ha tehát valamit ajándékul adnak nektek, az úgyis az egész
testületünké s így nem vagytok velük szemben szívességre kötelezve. Az
Úrnak dolga, mint tudjátok, hogy mindnyájatokra gondot viseljen.
Elrémülök, ha elgondolom, mekkora bajt okoz a velük való
érintkezés. Nem hiszem, hogy bárki is el tudja képzelni, hacsak nincs
e téren tapasztalata. Pedig manapság, úgy látszik, mintha a
kolostorokban, vagy legalábbis ezek legtöbbjében feledésbe ment volna
ez a tökéletesség. Mi azt állítjuk, hogy mindenrôl lemondtunk Isten
kedvéért; de szeretném tudni, hogy vajon mirôl mondtunk le, ha ahhoz
ragaszkodunk, ami a világban a legértékesebb, tudniillik a
családunkhoz. Annyira jutottunk, hogy vétkes szívtelenségnek
tekintenék, ha a szerzetesek nem érintkeznének sűrűn rokonaikkal. S
mennyire erôsítgetik s hogyan bizonyítgatják ezen érintkezés szükséges
voltát!
Ebben a házban, leányaim, az az elv, hogy ajánljuk ôket buzgón
Istennek -- ez kötelességünk -- egyébként azonban, éppen mivel a
szívünk jobban ragaszkodik hozzájuk, mint bárki máshoz, igyekezzünk
tôlünk telhetôleg nem gondolni reájuk. Engem az enyéim -- amint ôk
maguk is mondják -- nagyon szerettek; én pedig annyira szerettem ôket,
hogy sohasem tudtak engem elfelejteni, s mégis azt tapasztaltam s
velem együtt mások is, hogy nem lehet rájuk számítani. Nem beszélek a
szülôkrôl, mert azok nem egykönnyen hagyják cserben gyermekeiket.
Ezeket nem is illenék távol tartanunk magunktól, ha vigasztalásra
szorulnak s ha azt látjuk, hogy ez a lényeges dolgokban nincs
ártalmunkra; s tényleg ezt meg lehet tenni lemondó lélekkel. Ugyanez
áll a testvérekre is. Egyébként azonban, valahányszor meg voltam
szorulva, a rokonaim tettek értem legkevesebbet. Istennek egyéb buzgó
szolgái mindig siettek segítségemre. S tényleg higgyétek el, nôvéreim,
ha úgy szolgáltok Istennek, amint kell, akkor az Ô szolgái lesznek a
legszeretôbb rokonaitok; Ô majd elküldi ôket hozzátok. Én tudom, hogy
ez így van. Ha tehát ehhez tartjátok magatokat s mind jobban
belátjátok, hogy minden más eljárás hűtlenség volna a ti igazi
Barátotok és Jegyesetek iránt: higgyétek el, hogy hamarjában
megszerzitek ezt a lelki függetlenséget. Azokban pedig, aki kizárólag
Ôreá való tekintetbôl szeretnek majd benneteket, jobban megbízhattok,
mint összes rokonaitokban. Azok nem fognak titeket cserben hagyni; s
olyan emberben találtok majd édesatyát és édes testvért, akirôl nem is
gondolnátok. Ezek csupán Istentôl várnak fizetést s azért a mi
kedvünkért teszik, amit tesznek; ellenben azok, akik tôlünk várják a
jutalmat, ha látják, hogy szegények vagyunk és semmi hasznuk sem lehet
belôlünk, hamarjában reánk unnak. Nem mondom, hogy ez minden esetben
így van, de legtöbbször így szokott lenni, mert hiába, a világ csak
világ marad.
Ha valaki mást mond nektek errôl s azt állítja, hogy a rokonokhoz
való ragaszkodás erényes dolog: ne higgyetek neki. Nagyon sokat
kellene beszélnem, ha el akarnám sorolni az összes bajokat, amelyek
ebbôl a ragaszkodásból származnak. Mivel pedig mások is írtak errôl és
jobban meg tudták magyarázni, legyen elég, amit mondtam. Ha én, bűnös
lélek, ezt annyira belátom, hát még mennyire világos lehet ez a dolog
egy tökéletes ember elôtt? A szentek jól tudják, mit beszélnek, mikor
annyira hangsúlyozzák, hogy kerüljük a világot. Pedig hát éppen a
rokonság az, ami abból legerôsebben tapad hozzánk s amit legnehezebb
magunkról leszakítanunk. Azért jól teszik azok, akik szülôföldjüket is
elhagyják -- feltéve, hogy ez náluk végleges szakítást jelent. -- Mert
végre is nem azon múlik a dolog, hogy az ember testileg legyen távol
az övéitôl, hanem azon, hogy a szívét adja véglegesen oda az édes
Jézusnak, a mi Urunknak. Mert Ôbenne mindent megtalál s akkor könnyen
felejt el minden mást. Mindaddig azonban, amíg ez az igazság nem
egészen világos elôttünk, nagy segítségünkre szolgál az, ha messze
lakunk tôlük. Késôbb azután az Úr akárhányszor úgy rendezi a dolgot,
hogy kénytelen-kelletlen kell velük érintkeznünk s hogy keresztünkké
lesz az, ami egykor oly nagy örömünkre szolgált.1
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Szent Terézia utolsó éveit is alaposan megkeserítették a
rokonai.
========================================================================
X. fejezet: Lemondás önmagunkról, alázatosság


Fejtegeti, hogy mit sem ér a mondottakról lemondani, hacsak le nem
mondunk önmagunkról is; s hogy miképpen függ össze ez az erény az
alázatossággal.

Azt hihetnôk, hogy ha egyszer elszakadtunk a világtól és
rokonainktól s bezárkóztunk ide, úgy amint azt az eddigiekben
mondottuk: mindent megtettünk. Ó nôvéreim, ne bízzátok el magatokat s
ne aludjatok el, nehogy úgy járjatok, mint az az ember, aki a
rablóktól való féltében gondosan bezárja az összes ajtókat s azután
szép nyugodtan lefekszik, nem tudva azt, hogy a rablók bent vannak a
házában. Hiszen tudjátok, hogy a házitolvaj a legrosszabb. Mi pedig
hát bizony csak ilyenek vagyunk s ha nem vigyázunk s nem igyekszünk
mindnyájan megtagadni saját akaratunkat -- és pedig nagy gondossággal,
mert ez mindeneknél nagyobb érdekünk --, akkor bizony sok minden fogja
befolyásolni azt a szent szabadságot, amelyre törekszünk. Lelkünk
terhelve lesz földdel és ólommal s nem lesz képes fölrepülni
Alkotójához.
Ezirányban nagyon hasznos, ha mindig szem elôtt tartjuk, hogy
mily hiúság minden dolog s mily hamar ér véget. Ez a gondolat elvonja
szeretetünket ezektôl az értéktelen dolgoktól s arra irányítja, ami
örökké tart. Gyönge eszköznek látszik, pedig mégis nagy erôt ád a
léleknek. Nagyon vigyázzunk arra, hogy amint valamit, akármilyen
csekélység is, megszeretünk, azonnal verjük ki a fejünkbôl és
irányítsuk érzelmeinket Istenre. Ô szent Felsége meg fog ebben
segíteni minket. Nagy kegyelem reánk nézve, hogy ebben a házban ez
nagyobbrészt így történik. De azért mégis csak mindig kemény dolog az,
elszakadni önmagunktól és szembeszállni saját énünkkel, mert hát
nagyon szeretjük ám önmagunkat.
Itt van helyén az igazi alázatosság, mert nézetem szerint ez és a
lemondás mindig együtt járnak; olyanok, mint az édes testvérek s nem
szabad ôket egymástól elszakítani. Ne is az ilyen testvérekre értsétek
azt, amit mondtam; ezeket ne tartsátok távol, hanem öleljétek
szívetekhez, szeressétek és ne hagyjátok el ôket egy pillanatra sem.
Oh, ezek a felséges erények! Urai az összes teremtett dolgoknak,
fejedelmei a világnak! Azért szerette ôket annyira a mi Mesterünk,
Jézus Krisztus. Ezek mentenek ki bennünket a rossz szellem összes
csapdáiból. Akiben megvannak, az bátran síkra szállhat és megküzdhet
az egész pokollal, az egész világgal, az összes kísértésekkel. Az
ilyen ne féljen senkitôl, mert övé a mennyek országa; de kitôl is
félhetne, mikor semmibe sem veszi, sôt nem is tekinti veszteségnek, ha
mindenétôl megfosztják. Ô csak egytôl fél s ez az, hogy valamiképp meg
ne bántsa Istent. Sokat imádkozik, hogy tartsa meg az Úr benne ezt a
két erényt s ne engedje, hogy saját hibája folytán elveszítse ôket.
Az a sajátságos ezen erényeknél, hogy elrejtôznek tulajdonosuk
elôl, úgy hogy ô maga sohasem veszi ôket észre s akármennyit
mondogassák is neki, nem is tudja elhinni, hogy ôbenne megvannak. De
azért nagyra becsüli ôket, olyannyira, hogy folyton igyekszik ôket
megszerezni s ezzel állandóan tökéletesíti ôket önmagában. Mások
azonban rögtön észreveszik ôket, ha megvannak valakiben, még ha az
illetônek esze ágában sincs ôket mutogatni.
De micsoda tapintatlanság részemrôl, hogy én vállalom magamra az
alázatosság és az önmegtagadás dicséretét, mikor azokat úgy
megdicsérte a dicsôség Királya és fôleg kínszenvedésében mutatott
példájával oly hathatósan ajánlotta! Rajta tehát, leányaim, dolgozzunk
ez irányban, mert ez az útja annak, hogy kimeneküljünk Egyiptom
földjérôl. Ebben a két erényben, ha egyszer megszereztétek, mannát
fogtok találni. Mindent meg fognak számotokra fűszerezni, s
akármennyire ellenkezzék is valami a világ ízlésével, nektek édes
lesz.
Már most a legelsô dolog, amivel le kell számolnunk, az, hogy nem
szabad ezzel a mi testünkkel törôdnünk. Ezen a téren sok lesz a
tennivaló, mert legtöbben közülünk természetüknél fogva annyira
kényelemszeretôk és úgy féltik az egészségüket, hogy csodálatos
valami, mennyi gondot ád ez a dolog nemcsak a világiaknak, hanem még a
szerzeteseknek is. Sôt igazán úgy látszik, mintha egyik-másik nôvér
másért se lépett volna a szerzetbe, mint azért, hogy távol tartsa
magától a halált: egyik jobban küzd ellene, mint a másik. Igaz ugyan,
hogy minálunk az ilyesmi nem lehetséges, legalább gyakorlatilag nem;
azt óhajtanám azonban, hogy még az erre irányuló kívánságot is öljétek
ki a szívetekbôl. Ti azért jöttetek ide, nôvéreim, hogy meghaljatok
Krisztusért, nem pedig azért, hogy az Ô kedvéért ápolgassátok
magatokat. Errôl meg kell gyôzôdve lennetek. Az ördög ugyanis
igyekszik a szerzetesekkel elhitetni, hogy vigyázniok kell magukra,
mert különben nem képesek elviselni a rendi élet szigorát. Így azután
akkora gondot fordítanak az egészségükre -- csupán azért, hogy a rendi
élet szigorát elviselhessék -- hogy meghalnak anélkül, hogy azt a
szigort csak egy hónapig, sôt talán csak egy napig is gyakorolták
volna. Igazán nem tudom, hogy akkor minek is jöttünk mi ide. Attól
ugyan senki se féltsen bennünket, hogy ebben a pontban túlzásba esünk;
az már igazán csoda volna, még ha akarnánk is valamit tenni: a mi
gyóntatóink azonnal halálra ijednek, hogy megöljük magunkat az
önsanyargatással! De meg azután magunk is annyira remegünk e
tekintetben a túlzástól, hogy bárcsak minden más téren is épp oly
óvatosak volnánk!
Tudom, hogy azok, akik e tekintetben nem így járnak el, nem
fogják szavaimat rossz néven venni; amint én sem veszem zokon, ha
mások mondják, hogy én azt hiszem, mindenki úgy tesz, mint én; mert
ebben igazuk van. Nemcsak hiszem, hanem biztosan tudom, hogy nôvéreim
között többen vannak, akikre veszedelmessé válhatnék, ha e pontban nem
volnának óvatosak. Úgy gondolom, az Úr akarja azt, hogy egyesek
közülünk betegesek legyenek; legalább én nálam Ô akarta s ez nagy
kegyelem reám nézve, mert amúgyis kényelemszeretô voltam, s azért Ô
azt akarta, hogy a betegség mentségemül szolgáljon nekem.
Igazán mulatságos dolog látni, hogy egyesek mennyi lelki
gyötrelmet okoznak önmaguknak. Olykor valóságos rögeszméjükké lesz az
önsanyargatás s ész nélkül esnek neki önmaguknak; az egész buzgóság
pedig egy-két napig tart. Ekkor azután az ördög felcsigázza a
képzelôdésüket, hogy mekkora kárt tettek az egészségükben. Attól
kezdve azután hallani sem akarnak önsanyargatásról, még arról sem,
amit a rendi szabályok írnak elô: mert hát - mondják - nekik e téren
keserves tapasztalatuk van! Nem tartjuk meg szabályunk legelemibb
pontjait, például a hallgatást, pedig ez csak nem árt az egészségnek?!
Ha pedig eszünkbe jut, hogy fáj a fejünk, akkor már nem megyünk a
kórusba: pedig abba sem halnánk bele. Ma az a mentség, hogy a fejünk
fáj; holnap az, hogy tegnap fájt a fejünk; három további napon pedig
azért maradunk el, nehogy újra megfájduljon. Emellett pedig saját
találmányú önsanyargatásokra vállalkozunk, aminek folytán el kell
hagynunk majd ezt, majd azt a kötelességet. Olykor alig van valami
bajunk, de azért nem érezzük magunkat kötelezve semmire sem, mert
felmentést kértünk, s azt hisszük, hogy azzal azután minden rendben
van. Azt mondjátok talán, hogy ,,Hát akkor minek adja meg a fölmentést
a fônöknô?'' Hiszen ha belelátna az illetô belsejébe, talán nem is
adná meg; mivel azonban annyira bizonykodtok elôtte, hogy szükségtek
van rá, orvos meg mindig akad, aki támogatja kérésteket; meg valami
jóbarát vagy rokon is ott siránkozik elôtte a ti érdeketekben: mit
csináljon a szegény fônöknô? Olykor világosan látja, hogy a kérelem
nem indokolt, de nem meri megtagadni, nehogy szeretetlenséggel
vádolhassák. Azt gondolja, inkább hibázzatok ti, mint ô. Meg azután
nem is akar rólatok rosszat feltenni.
Ó, ez az örökös panaszkodás a kolostorokban! Isten bocsássa meg
nekem, de igazán azt kell gondolnom, hogy ez már megrögzött szokássá
lett. Megeshetnék, hogy ilyesmi nálunk is elô talál fordulni, s azért
írok róla itt, hogy annak idején vigyázzatok. Mert ha az ördögnek
egyszer sikerül ránk ijeszteni és elhitetni velünk, hogy tönkremegy az
egészségünk, akkor nem teszünk soha semmit. Világosítson meg bennünket
az Úr, hogy mindig eltaláljuk a helyes középutat. Amen.
========================================================================
XI. fejezet: Önmegtagadás, betegség idején is


Folytatólag beszél az önmegtagadásról és fejtegeti annak azt a faját,
amelyet a betegség idején kell gyakorolni.

Nagy tökéletlenségnek tartom, nôvéreim, ha unos-untalan
panaszkodunk holmi apró-cseprô bajokról; ne tegyétek ezt soha, amíg
csak el tudjátok azokat viselni. Ha a baj komoly, akkor panaszkodik az
magától; ez azután egészen más panasz; ezt nem lehet süket fülre
venni. Fontoljátok meg, hogy kevesen vagytok; ha tehát
valamelyikteknek megvan ez a rossz szokása, akkor ez, mivel ôszintén
szeretitek egymást, keseríteni fogja a többieket mind. Természetesen,
ha komoly baja van, az más; akkor szóljon s tegyenek meg érte mindent,
amire szüksége van; hiszen ha valaki elfojtotta magában az
önszeretetet, annak annyira terhére van minden ápolás, hogy komoly ok
nélkül nem fogja azt elfogadni. Soh�se féljetek attól, hogy az ilyen
nôvér ok nélkül panaszkodjék.
Oly esetben, amikor valaki igazán beteg, nem teszi jól, ha nem
szól. Az ilyen rosszabbul cselekszik, mint aki ok nélkül kíméli magát,
de még rosszabb volna, ha a többiek nem lennének iránta részvéttel.
No, de hiszen e tekintetben nincs veszély, mert ahol oly kevesen
vagytok s hozzá imádságos, gyöngéd lelkek: ott ki van zárva, hogy ne
ápoljátok a beteget s ne tegyetek meg mindent, hogy meggyógyuljon. De
az afféle apró nôi gyöngeségeket és bajok föl se vegyétek és ne
panaszkodjatok miattuk, mert sokszor csak a rossz szellem nagyítja meg
ôket képzeletünkben. Az ilyenek jönnek és megint elmúlnak s ha nem
szoktok le arról, hogy mindig emlegessétek ôket és folyton
panaszkodjatok miattuk -- hacsak nem Isten elôtt -- akkor soh�se lesz
vége.
Azért hangsúlyozom ezt annyira, mert nagyon fontos s nézetem
szerint ez az egyik oka annak, hogy némely kolostorban annyira
meglazult a fegyelem. Ez a mi nyomorult testünk ugyanis olyan
sajátságos természetű, hogy minél több kényelmet engedünk meg neki,
annál többre van szüksége. Csodálatos dolog, mennyire szereti, ha
dédelgetik s ha bármi csekélyke kis ürügyet tud találni a
követelôdzésre, befonja a szegény lelket s megakadályozza abban, hogy
elôrehaladjon. Gondoljátok meg, hány szegény beteg van rosszabb
helyzetben, mint ti, mivel senkije sincs, akinek panaszkodhatnék; mert
a szegénység és a kényelem nem járnak együtt. Gondoljatok arra is,
hány férjes nô van -- s én magam is ismerek ilyeneket, még pedig
elôkelô nôket -- akik keserves helyzetükben és súlyos szenvedéseikben
nem mernek panaszkodni, nehogy terhére legyenek férjüknek. Már pedig
azt tudhatná az ilyen magamforma bűnös lélek, hogy nekünk csak nincs
jogcímünk nagyobb kényelemre, mint azoknak s nem azért jöttünk ide,
hogy élvezzünk s kényelemben éljünk! Ha már megszabadultunk attól a
sok szenvedéstôl, amely kijutott volna nekünk a világban, talán
valamit mégis csak elviselhetünk Isten szerelméért, anélkül, hogy
telepanaszkodnók vele a házat! Hányszor elôfordul, hogy az olyan
férjes nô, aki szerencsétlen házasságban él, még azt sem meri
megtenni, hogy más elôtt öntse ki szívét, hanem szótlanul viseli
szenvedéseit; mert a férje megharagudnék, ha megtudná, hogy másoknak
elmondta bajait, vagy panaszkodott. Mi pedig azokból a bajokból,
amelyeket bűneinkért szenvedünk, nem volnánk képesek valami keveset
elviselni, úgy, hogy csak az Úristen tudjon róla? Hiszen különben is
vajon mit segít az a betegségen, ha másoknak elmondjuk?
A mondottakban nem az olyan esetet tartottam szem elôtt, amikor
nagyobb betegségrôl van szó, például nagy lázról -- bár az ilyen
esetekben is nagyon ajánlom az önmérséklést és türelmet --, hanem
azokról a kisebb bajokról, amelyeket el lehet viselni ágyon kívül,
anélkül, hogy miattuk mindenkit agyonzaklatnánk. De mi volna akkor, ha
ezeket a sorokat a mi házunkon kívül is olvasná valaki? Mit mondanának
rólam az apácák? Mindazt örömest elviselném, ha csak egy is megjavulna
e tekintetben. Mert ha csak egy ilyen panaszkodó akad, odáig
fejlôdhetik a dolog, hogy legtöbb esetben nem hisznek többé senkinek
sem, akármennyire komoly legyen is a baja.
Gondoljunk csak vissza a mi ôseinkre, azokra a remetékre, akiknek
nyomaiba akarunk lépni. Mennyi fájdalmat tűrhettek el teljes
egyedüllétben; mennyit fázhattak, éhezhettek; mennyit szenvedhettek a
forró naptól, a nyári hôségtôl s Istenen kívül nem volt senkijök,
akinek panaszkodhattak volna. Azt hiszitek talán, hogy vasból volt a
testük? Éppen olyan gyönge szervezetük volt bizony, mint minekünk. S
higgyétek el, leányaim, hogyha egyszer elkezdjük megfékezni ezt a
nyomorult testet, akkor már nem okoskodik annyit. Másoknak kötelessége
gondoskodni minden szükséges dolgotokról. Ezért, ha csak nem komolyabb
a bajotok, ne is törôdjetek magatokkal. Ha mi nem számolunk azzal az
eshetôséggel, hogy meghalhatunk; vagy hogy az egészségünk tönkre
mehet, úgy soha sem megyünk semmire. Törekedjetek ezeket a dolgokat
semmibe se venni s bízzátok magatokat Istenre, akármi történjék. Vajon
mi van abban, ha meghalunk? Hányszor megcsúfolt bennünket a mi
testünk: talán nincs jogunk ahhoz, hogy olykor mi űzzünk csúfot vele?
Higgyétek el, hogy ezzel az elszántsággal többet érünk el, mintsem
gondolnók; mert ha az Úr kegyelmével újra és újra felújítjuk
magunkban, lassankint mégis csak urai leszünk a testünknek. Pedig
ennek az ellenségnek leküzdése nagyon fontos dolog reánk nézve, ha
gyôztesen akarunk kikerülni ezen élet harcaiból. Adja Isten, hiszen Ô
mindent megtehet. Csak az érti meg, én szerintem, hogy mekkora
haszonról van itt szó, aki egyszer már gyôzelmet aratott ebben a
harcban. Oly nagy ez a haszon, hogy az ember utólag semmibe sem veszi
a szenvedést, amelynek árán megszerezte ezt a nyugalmat és hatalmat.
========================================================================
XII. fejezet: Az Isten szeretete fölülmúlja az életet és az
emberektôl kapott megbecsülést


Arról beszél, hogyha valaki igazán szereti Istent, akkor nagyon
kevésbe veszi az életet és az emberek becsülését.

Egyéb dolgokra kell most rátérnünk, amelyek bár nagyon
kicsinyeseknek látszanak, annál fontosabbak.
Mindez kezdetben nagyon nehéznek tűnik föl -- és nem ok nélkül --
mert hiszen önmagunk ellen kell harcolnunk. De ha az ember egyszer
belefogott, Isten oly erôsen működik a lélekben és úgy elárasztja
kegyelmeivel, hogy csekélységnek tartja mindazt, amit az életben
tehet. Mi szerzetesek pedig meghozzuk a legnagyobb áldozatot is,
amennyiben Isten iránti szeretetbôl lemondunk szabadságunkról;
akaratunkat másénak rendeljük alá; s annyi fáradságot, böjtöt,
hallgatást, elzárkózottságot és közös imádságot vállalunk, hogy még ha
keresnôk is a pihenést, ugyancsak ritkán juthatunk hozzá. Sôt az is
igaz, hogy sok kolostort láttam, de nem találtam bennük egyetlen
kényelemszeretôt sem, kivéve önmagamat. Ha tehát külsôleg úgyis
gyakoroljuk az önmegtagadást, miért ne tennôk azt belsôleg is, mikor
ezáltal minden sokkal rendszeresebb, érdemszerzôbb és tökéletesebb
lesz s minden fáradság édessé és könnyűvé válik. Ezt a belsô
önmegtagadást pedig azáltal gyakoroljuk, ha, mint mondottam, nem
cselekszünk saját akaratunk és érzéki vágyunk szerint még a legkisebb
dolgokban sem, míg végre sikerül a testet a léleknek alávetnünk.
Ismétlem, minden, vagy legalábbis a dolognak nagyobb része azon
fordul meg, hogy feledkezzünk meg önmagunkról és kényelmünkrôl. Mert
aki igazán rászánja magát az Úr szolgálatára, az nem fogja tôle
megtagadni a kisebb dolgot, az életét, mikor a nagyobbat, az akaratot
úgyis odaadta már neki. S vajon miért is féltené az életét? Hiszen, ha
valaki igazi szerzetes, ha valaki imádságos lélek és vágyódik a
mennyei örömök után: akkor csak nem fog meghátrálni a halál, sôt még a
vértanúhalál elôl sem? Azt úgyis tudjátok, nôvéreim, hogy a jó
szerzetesnek és az olyan embernek élete, aki Isten bensô barátságára
tart számot, hosszú vértanúság? Hosszúnak mondjuk tudniillik azokéhoz
viszonyítva, akiket egy-kettôre lefejeztek, de azért igazában még sem
hosszú, mert hiszen az egész élet nagyon rövid; némely emberé pedig
különösen az. S ki tudja, vajon nincs-e a miénk is oly rövidre szabva,
hogy éppen midôn egészen Isten szolgálatára határoztuk el magunkat,
mindössze csak egy óránk, vagy talán csak egy pillanatunk van még
hátra? Ez nem lehetetlen. De különben, ami egyszer véget ér, azt nem
érdemes sokra becsülni, az életet pedig legkevésbé, mert hiszen
egyetlen napjára sem számíthatunk biztosan. Ha pedig meggondoljuk,
hogy minden óra az utolsó lehet: vajon ki ne igyekeznék azt jól
felhasználni? Higgyétek el nekem, legjobb, ha ehhez az elvhez tartjuk
magunkat.
Azért igyekezzünk akaratunkat mindenben megtagadni. Ez ugyan nem
megy egy-kettôre, de azért, ha buzgón igyekeztek és sokat imádkoztok,
egyszer csak mielôtt észrevennétek, fent lesztek a csúcson. Nagyon
kegyetlen követelésnek látszik, hogy tagadjunk meg magunktól minden
élvezetet, de csak akkor az, ha nem tudjuk, mennyi élvezetben és
gyönyörűségben részesít bennünket éppen ez az önmegtagadás s hogy
mennyit nyerünk általa már ez élet folyamán. Minálunk, tekintve, hogy
valamennyien gyakoroljátok ezt, a dolognak nehezebbik része úgyis el
van végezve, egymást bíztatjátok és gyámolítjátok s így szükségképpen
versengve haladtok elôre.
Nagyon vigyázzunk a belsô indulatokra, különösen abban a
kérdésben, hogy kit illet meg az elsôség. Isten mentsen meg minket az
Ô kínszenvedése által attól, hogy ilyen gondolatok merüljenek fel
bennünk! Vagy hogy ilyenféléken töprengjünk, ha mást elibénk
helyeznek: nem vagyok-e én régebben a szerzetben, mint az a másik; nem
vagyok-e idôsebb; nem dolgoztam-e én többet? Ha ilyen gondolatunk
támadna, azt azonnal el kell fojtanunk, mert ha a nôvérek ilyenekkel
foglalkoznak, vagy eszerint járnak el, az valóságos pestis, amibôl
igen nagy bajok származnak a kolostorban. Ha pedig olyan fônöknôjük
van, aki, hacsak egy kevéssé is, elnézi az ilyen dolgokat, tudják meg,
hogy Isten megverte ôket bűneikért ilyen fônöknôvel, aki vesztüket
okozza. Kiáltsanak Istenhez segítségért és imádkozzanak, mert
végveszély fenyegeti a házukat.
Azt kérdezhetnék talán, hogy miért tulajdonítok én ennek oly nagy
fontosságot és miért vagyok annyira szigorú? -- hiszen Isten megadja a
szellemi örömöket olyanoknak is, akik nem vitték ennyire az
önmegtagadásban. Megengedem, hogy Isten így tesz; végtelen
bölcsességével ezt is felhasználja eszközül arra, hogy az illetôk Ô
érette mindenrôl lemondjanak. Ezen lemondás alatt nem értem azt, hogy
szerzetbe lépnek, mert végre is ezt nem mindenki teheti meg s a
tökéletes lélek, bárhol legyen is, mindenütt képes lesz gyakorolni az
önmegtagadást és az alázatosságot. Sôt, ha a világban marad, nehezebb
neki ezeket gyakorolni, mint nekünk, mert sok függ ám a környezettôl.
Azt az egyet azonban higgyék el nekem, hogyha valaki ragaszkodik a
megbecsüléshez,1 vagy más valamihez, ami az övé -- mindez épp úgy
elôfordulhat a kolostorban, mint odakint, csakhogy itt nagyobb a bűne
az illetônek, tekintve, hogy kevesebb az alkalom rá -- az ilyen, még
ha már évek óta gyakorolja is a szemlélôdést, illetve jobban mondva az
elmélkedést, -- mert a tökéletes szemlélôdés végül is kiöli a lélekbôl
ezeket a gyarlóságokat -- soha sem fogja sokra vinni és nem is fogja
sohasem élvezni az igazi imádság gyümölcseit.
Gondoljátok meg, nôvéreim, vajon csakugyan oly lényegtelen dolgok-
e reátok nézve ezek a látszólagos kicsinységek? Mert hiszen mi másért
volnátok itt? Ha ezekkel törôdtök, azért nem fogtok több tiszteletben
részesülni, ellenben elvesztitek mindazt az elônyt, amelyet
megszerezhettetek volna. A megalázás és a veszteség ez esetben együtt
jár.
Azt nézze mindegyik, hogy mennyire alázatos, mert ez a mértéke a
haladásnak. Azt hiszem, az igazán alázatos embert még az ördög sem
meri rangkérdés tekintetében megkísérteni -- még önkéntelen indulat2
alakjában sem -- mert van annyi esze, hogy elôre látja a vereséget. Az
ilyen kísértés legyôzésével ugyanis, -- ha valaki igazán alázatos --
csak még jobban megerôsödnék ebben az erényben s az ördög ily módon
elômozdítaná haladását. Ilyenkor ugyanis az illetô visszatekint
életére; látja, mily keveset szolgált az Úrnak; mily sokkal tartozik
neki; hogy mily nagyszerű példát adott Ô nekünk az alázatosságra,
midôn leereszkedett hozzánk; azután elgondolja bűneit s azt, hogy hol
kellene lennie, ha az Úr érdeme szerint bánt volna vele. Ezekbôl a
megfontolásokból az illetô lélek akkora hasznot merít, hogy az ördög
nem egyhamar fogja ez oldalról újra megkísérteni, mert látja, hogy itt
betörik a fejét.
Fogadjátok meg ezt a tanácsomat és ne felejtsétek el: az ilyen
kísértéssel szemben ne csak külsôleg álljátok meg a helyeteket -- mert
az már igazán nagy baj volna, ha ezt se tudnátok megtenni -- hanem
bensôleg is, úgy hogy nôvéreiteknek is haszna legyen belôle. Ha tehát
ilyen kísértéstek támad, közöljétek azt ôszintén a fônöknôvel s
kérjétek meg, parancsoljon nektek valami megalázó dolgot; vagy pedig
ha lehetséges, tegyetek ilyesmit önmagatoktól. Igyekezzetek megtörni
az akaratotokat kellemetlen dolgok révén -- az Úr majd ád erre
alkalmat -- és nyilvános önsanyargatásokkal, amilyenek minálunk
szokásban vannak. Ha így dolgoztok ellene, a kísértés nem fog soká
tartani.
Isten tartsa tôlünk távol az olyanokat, akik egyrészt szolgálni
ugyan akarnak neki, másrészt azonban kényesek a tekintélyükre, s
féltik azt. Jegyezzétek meg, hogy az ilyenek rosszul számítanak, mert
a tekintélyt épp azzal vesztik el, hogy vágyódnak utána, különösen a
rangkérdésekben. Nincs méreg, mely úgy ölne, mint ahogy ezek a dolgok
tönkreteszik a tökéletességet.
Azt mondjátok talán, hogy hiszen ezek csak olyan apró,
természetes gyarlóságok, amelyeket nem szabad komolyan venni. Kérlek,
ne vegyétek félvállról, mert ha az ilyesmi egyszer belevette magát a
kolostorba, úgy nô benne, mint a gomba. Nem szabad lekicsinyelni azt,
ami oly nagy veszedelmet hoz a házra, mint ezek a rangkérdések, meg
annak latolgatása, nem esett-e valakin sérelem. Ha akarjátok --
mellôzve sok más dolgot -- mondok egy okot a sok közül arra, hogy
miért: az ilyen gondolat felmerül az egyikben s akkor csakugyan még
semmi az egész; azonban az ördög azonnal megmozgat egy másik nôvért,
aki nagyra veszi a dolgot, sôt szeretetbeli kötelességének tartja
szólni az elôbbinek, hogy miképp is tud egy ilyen sértést eltűrni?! --
hogy adjon neki Isten türelmet! -- hogy ajánlja fel Istennek ezt az
áldozatot! -- hogy még egy szent sem tudna nagyobb türelmet
tanúsítani! Szóval az ördög annyit jártatja ez utóbbinak nyelvét, hogy
az illetô, még ha akkor sikerült is elviselnie a dolgot, utólag elkezd
képzelôdni afölött, hogy mily tökéletességet tanúsított annak
elviselésében. A mi természetünk úgyis annyira gyarló, hogy még ha nem
is vagyunk ilyen kísértésnek kitéve és még ha mondogatjuk is
magunkban, hogy ezt vagy azt elviselni az semmi: azért mégis csak úgy
érezzük, hogy valami nagyot tettünk, amidôn elviseltünk olyat, ami
nehezünkre esett. Hát még ha azt látjuk, hogy mások részvéttel vannak
irányunkban. Ez növeli bennünk a kellemetlen érzést és elhiteti
velünk, hogy igazunk van. Így azután a lélek elmulaszt egy jó alkalmat
az érdemszerzésre s elgyöngül; az ördög számára pedig megnyílt a kapu,
hogy máskor még rosszabb dologgal jöjjön ellenünk.
Olykor meg -- ilyesmi is elôfordul -- midôn ti türelmesen
akarjátok elviselni a kellemetlenséget, hozzátok jön egyik-másik
azzal, hogy: milyen ostoba vagy!! -- hogy nem szabad az ilyesmit
zsebre vágni! Ó nôvéreim, az Isten szerelmére, ne engedjük soha, hogy
ilyen tapintatlan szeretet vezessen bárkit is közöttünk s hogy ilyen
elképzelt sérelmek miatt az egyiknek megessék a szíve a másikon. Az
ilyen nôvér éppúgy viselkedik, mint Szent Jóbbal szemben viselkedtek a
barátai és a felesége.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Az eredetiben ,,punto de honra'' franciául ,,point d'honneur'';
németül: ,,Ehrenpünktlein''; a magyarban nem találok ezen fogalom
kifejezésére egészen megfelelô kifejezést. Ez a szó:
,,megbecsültetés'' csak megközelítôleg adja vissza, amennyiben
ezenkívül benne van ,,becsület'' és ,,tekintély'' fogalma is. Mi az
összefüggés szerint hol az egyik, hol a másik szóval fogjuk fordítani.
2 Önkéntelen indulat az érzéki törekvô képesség megmozdulása
valamely elôtte álló tárgy felé, amihez a szabad akarat még nem járult
hozzá.
========================================================================
XIII. fejezet: Önmegtagadás, a világ elveinek a kerülése


Folytatólag fejtegeti az önmegtagadást. A szerzetesnôk kerüljék a
világ elveit és gondolkodásmódját s kizárólag a helyes elvhez tartsák
magukat.

Nagyon sokszor mondtam már, nôvéreim s most írásban hagyom nektek
emlékezetül mindenkorra, hogy ezen ház tagjai, de más is, aki
tökéletes akar lenni, ezer mérföld távolságra kerülje az ilyen
okoskodást: ,,igazam volt'' -- ,,jogtalanul jártak el velem szemben''
-- ,,nem volt igaza annak, aki így tett velem�', stb. Isten mentsen
meg bennünket az ilyen gondolatoktól! Az, aki nem akar más keresztet
elviselni, mint az olyant, amelyet alapos okadatolással és jogosan
tesznek a vállára: az menjen Isten hírével. Nem tudom, mit keresne
ebben a kolostorban. Menjen vissza a világba, bár attól félek, ott sem
részesül majd jogos bánásmódban. Vagy talán azt hiszitek, hogy többet
szenvedtek annál, amivel Istennek tartoztok? Micsoda gondolkozás volna
ez? én igazán nem értem. Szerintetek talán jogos dolog volt az, hogy
az édes Jézusnak annyi sértést és kínzást kellett szenvednie; hogy úgy
bántak vele; hogy annyi igazságtalanságot követtek el rajta?
Ha valami nagy megtiszteltetésben van részünk, vagy ajándékot
kapunk, vagy jól bánnak velünk: akkor helyén van az ilyen tiltakozás,
mert az igazán ellenkezik a józan ésszel, hogy ezen életünk folyamán
részesítsenek bennünket ilyenekben. De hogy miképpen beszélhetünk mi
sérelmekrôl -- mert így nevezik azokat a dolgokat, amelyek éppen nem
sértenek meg bennünket -- azt nem tudom felfogni. Mert vagy jegyesei
vagyunk a nagy Királynak, vagy nem. Ha azok vagyunk, akkor azt kérdem,
vajon melyik az az elôkelô nô, aki nem vállalná el szívesen a maga
részét azokból a sérelmekbôl, amelyekkel jegyesét illetik, bármennyire
kedve ellen legyen is a dolog egyébként. Mert végre is meg kell
osztanunk vele úgy a dicsôséget, mint a gyalázatot. Micsoda
esztelenség volna, ha valaki csak arra volna hajlandó, hogy majd az
uralkodásban osztozik vele, de a gyalázatból és szenvedésbôl nem
akarná magára venni az ôt megilletô részt. Ne engedje Isten, hogy így
gondolkozzunk, hanem ellenkezôleg, az érezze magát a legboldogabbnak,
akit valamennyinél kevesebbre becsülnek. S ez valóban így is van, mert
ha úgy viseli el ezt a bánásmódot, amint illik elviselnie, kijut neki
a dicsôségbôl úgy ebben, mint az örök életben. Higgyétek ezt el nekem.
Azaz hogy mit is beszélek: ne nekem higgyék el, mert hiszen maga az
örök Bölcsesség mondja ezt.
Édes leányaim, igyekezzünk annyira amennyire utánozni a
Boldogságos Szűznek nagy alázatosságát; hiszen az Ô ruháját viseljük s
pirulnunk kellene azon, hogy az Ô leányainak merjük magunkat vallani;
mert bármennyire megalázzuk is magunkat, a mi fogalmaink szerint:
nagyon is messze maradunk attól, ami egy ilyen Anya gyermekeihez és
egy ilyen Jegyes aráihoz illenék.
Ha tehát az említett dolgokat nem nyomjátok el azonnal
magatokban, úgy ami ma semminek látszik, holnap talán már bocsánatos
bűn lesz s hozzá oly ragályos, hogy hacsak nem vigyáztok nagyon, nem
fog egyedül maradni. Igen veszedelmes dolog, ez a szerzetek életében!
Mi, akik szerzetben élünk, nagyon vigyázzunk az ilyesmire, nehogy
rosszat tegyünk azokkal, akik azon vannak, hogy használjanak és jó
példát adjanak nekünk. Ha megértenôk micsoda sérelem esik a fegyelmen
abban a pillanatban, amidôn valamely rossz szokás veszi kezdetét,
inkább szeretnénk meghalni, mintsem hogy mi legyünk ilyesminek okai.
Mert mi ehhez képest a testi halál! Igen nagy dolog az, lelkeket
taszítani a kárhozatba! S az ilyesminek azután se vége, se hossza.
Mert nemzedék nemzedéket követ és minden újabb nemzedék többet sajátít
el abból az egy rossz szokásból, amelyet neki örökségül hagytunk, mint
összes erényeinkbôl. Az elôbbit ugyanis az ördög gondozza, ellenben az
erénygyakorlatok, hacsak az ember nem tartja magát erôsen s nem
támaszkodik Isten segítségére, nyomorult természetünk gyarlóságán
tönkre mennek.
Ó mily nagy szeretet tanúsítana s mekkora szolgálatot tenne
Istennek az a nôvér, aki, ha észreveszi, hogy nem képes elviselni
ennek a háznak életmódját, elmenne, mielôtt letenné a fogadalmat, s
békében hagyná a többit. Amennyiben pedig egy nézeten vannak velem,
más kolostorban sem fogják megtartani, vagy legalább is nem bocsátják
fogadalomra, amíg csak sok esztendôre terjedô próbaidô alatt be nem
bizonyítja, hogy kivetkôzött hibájából. Nem nevezem nagy hibának azt,
ha egyiknél vagy másiknál a penitencia és a böjtök körül nincs valami
egészen rendén, mert ha tényleg hiba is, az ilyesmi nem okoz akkora
bajt. Olyan jellemeket tartok szem elôtt, akik szeretik, ha
megbecsülik és sokba veszik ôket; akik mindig másnak hibáját nézik és
a magukét sohasem veszik észre; és más ilyen dolgokat, amelyek
tulajdonképpen abból erednek, hogy az illetô nem eléggé alázatos.
Hacsak az ilyennek Isten nem ád egészen rendkívüli buzgalmat, s ha
hosszú évek folyamán sem áll be nála javulás: úgy Isten mentsen attól,
hogy köztetek maradjon. Higgyétek el, hogy sem ô nem fog soha
megnyugodni, sem másokat nem fog békében hagyni.
Igazán szomorú dolog, mikor a kolostorokban akárhányszor pusztán
azért, hogy ne kelljen visszafizetni valakinek a hozományát, vagy
pedig azért, mert tekintettel kell lenni a rokonaira, bent hagyják a
tolvajt a házban s eltűrik, hogy dézsmálja kincseiket. Ti itt a házban
már amúgy is eljátszottátok a világ becsülését, mert hiszen ki
becsülné a szegényeket: ne becsüljetek tehát ti sem mást, ha a dolog
ennyibe kerül. A mi becsületünk, nôvéreim, az, hogy szolgáljunk
Istennek. Aki ebben akadályozni akarna benneteket, az csak maradjon
otthon azzal a becsüléssel együtt, amelynek örvend. Hiszen ezért
hozták be atyáink az újoncévet. Minálunk pedig én azt szeretném, ha
senkit se bocsátanának fogadalomra, amíg tíz esztendôt nem töltött a
rendben. Hiszen ha az illetô nôvér alázatos, akkor mindegy lesz neki,
van-e fogadalma, vagy sem: ha jó, úgy sem fogják elküldeni. Ha pedig
nem az, akkor miért akar a mi Úr Jézusunk ezen társulatának kárára
lenni? Mikor azt mondom, hogy ,,ha nem jó'', nem azt értem rajta, hogy
talán rossz erkölcsű, mert hiszen remélem, ilyesmi, Isten kegyelmébôl,
mindig távol lesz a háztól; hanem ,,nem jó''-nak nevezem azt, aki nem
önmegtagadó és -- az említett dolgokban -- ragaszkodik a világhoz,
vagy saját érdekeihez. Már pedig, ha valakiben nincs meg, még pedig
magasabb fokban, ez az önmegtagadás, akkor -- higgye el nekem -- nem
szabad nálunk letennie a fogadalmat, hacsak nem akarja, hogy élete
pokol legyen ezen a földön és -- bár ne adja Isten -- talán még a
túlvilágon is. Mert bizony sok minden van benne, ami okot ad ilyen
aggodalomra, habár talán sem ô maga, sem a többiek nem látnak ebben
oly tisztán, mint én.
Higgyék el nekem ezeket a dolgokat, mert különben a jövô fog
mellettem tanúskodni. Az az életmód, amelyre mi törekszünk, nem
pusztán szerzetesi, hanem egyúttal remete-élet is,1 -- amilyen a mi
régi szentatyáinké volt -- s azért nekünk szakítanunk kell a
teremtményekhez való ragaszkodással. S akit az Úr kiválasztott arra,
hogy itt köztünk legyen, annak -- amint szemmel látható -- meg is adja
ezt a különös kegyelmet. S ha e tekintetben nem is lehet mindjárt
kezdetben egészen tökéletes, haladása abból látszik, hogy mily nagy
örömére és elégedettségére szolgál ez a függetlenség, tudniillik, hogy
nem kell többé törôdnie az élethez szükséges dolgokkal, valamint abból
is, hogy mennyire kedvére vannak a szerzetesi élet gyakorlatai.
Ismétlem, hogy ha hajlamot érez a világi dolgok iránt és nem
halad a tökéletességben: akkor nem való a mi kolostorainkba. Ha
szerzetesnô akar lenni, menjen máshová, mert ha itt marad, meg fogja
látni, hogy rosszul jár. Én reám ne vessen azért, hogy ezt a kolostort
megalapítottam, mert én idejében figyelmeztettem. Ha van e földön
mennyország, akkor ez a ház az; de csak az olyan nôvér találja annak,
akinek egyedüli vágya kedvében járni a mi Urunknak, Istenünknek; csak
az olyan, aki semmibe se veszi saját érdekeit és aki nagyon épületes
életet él. De ha valaki mást keresne nálunk, az nem fogja azt
megtalálni, hanem mindent el fog veszíteni. Az ilyen elégedetlen lélek
azután olyan, mint aki étvágytalanságban szenved: akármilyen jó legyen
is az étel, undorodik tôle; s amit az egészséges ember jóízűen enne
meg, attól ô rosszul lesz. Másutt sokkal könnyebben fog üdvözülni, sôt
még az sincs kizárva, hogy lassan, fokozatosan eljusson arra a
tökéletességre, amelyet itt azért nem tudott megkedvelni, mert
egyszerre tálalták fel neki az egészet. Mert nálunk az talán még nem
annyira sürgôs, hogy az ember szívében is lemondjon mindenrôl és
mindenben megtagadja magát: ellenben a külsô önmegtagadást hamarjában
meg kell tanulni, mert különben kárára volna a többinek. Már pedig, ha
ezt nem sajátítja el valaki egy év alatt itt, ahol ezt mindenki
gyakorolja, ahol mindig ennyire épületes társaságban van, úgy nagyon
tartok attól, hogy sokesztendei tanulás után sem fog sokra menni. Nem
mondom, hogy legyen mindjárt oly tökéletes, mint a többiek: de lássék
meg rajta legalább az, hogy erôlködik. Mert azt mindjárt észre lehet
venni, hogy gyógyítható-e valamely betegség.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 A kármelita-rendnek egyik jellemzô vonása az elzárkózottságra,
egyedüllétre vonatkozó kötelezettség, amelybôl kifolyólag a
szerzeteseknek nem szabad elhagyniuk a cellájukat fontos ok nélkül,
hanem abban kell imádkozniuk és dolgozniuk. Nemkülönben óvakodniuk
kell minden nem föltétlenül szükséges szó kiejtésétôl vagy
beszélgetéstôl, fôleg pedig kerülniük kell a világiakkal való
érintkezést. Ilymódon a kármelita-élet csakugyan remete-életnek
nevezhetô.
========================================================================
XIV. fejezet: Ki tehet fogadalmat?


Kijelenti, hogy senkit sem szabad fogadalomra bocsátani, akinek
gondolkodásmódja ellentétben áll az eddig kifejtett elvekkel.

Erôsen hiszem, hogy az Úr nagy kegyelmekben részesíti az olyant,
akinek szilárd az elhatározása, s azért jól szemügyre kell venni, hogy
milyen szándék vezeti azt, aki belépésre jelentkezik. Nehogy talán
kizárólag az a szándék vezesse, hogy biztosítva legyen a megélhetése;
mert mostanában ez is gyakran megtörténik. Igaz ugyan, hogy ha
egyébként értelmes, az Úr ezt a szándékot is tökéletesítheti. Ellenben
ha nem értelmes, akkor semmi esetre se vegyék fel, mert nem lesz képes
soha belátni lépésének tökéletlen indítóokát, sem pedig azokat
megérteni, akik annak megnemesítésén dolgoznak. Akiben ugyanis megvan
ez a hiba, az rendesen meg van arról gyôzôdve, hogy jobban ért
mindent, mint akár a legokosabbak. Ezt a betegséget pedig én
gyógyíthatatlannak tartom s ritka eset, hogy ne járna bizonyos fokú
rosszlelkűséggel. Ahol sokan vannak együtt, ott talán nem fog sok
vizet zavarni, de ilyen kis testületben nem volna elviselhetô.
Ha valaki értelmes és ha egyszer megszereti a jót, akkor erôsen
ragaszkodik hozzá, mert belátja, hogy ez a leghelyesebb. S még ha nem
is találná sokra vinni a lelki életben, azért mégis nagyon okos és sok
mindenre használható nôvér válik belôle, úgy hogy nem lesz terhére
senkinek. Akiben azonban hiányzik az értelem, nem tudom, mi hasznot
hajthatna a kolostornak; kárt azonban annál többet okozhat.
Ezt a hibát nem lehet mindjárt észrevenni, mert sokan vannak,
akik minden korlátoltságuk mellett is jól tudnak beszélni. Mások pedig
keveset beszélnek s azt sem valami jól s amellett az értelmük olyan,
hogy sokra vihetik. Meg azután afféle szent ügyefogyottak is akadnak,
akik nagyon keveset értenek a világias gondolkodáshoz és ügyekhez, de
annál többet ahhoz, hogy miképpen kell Istennel közlekedni. Éppen
azért nagy körültekintéssel kell eljárni velük szemben, mikor
fölveszitek ôket, s azután alaposan próbára kell ôket tenni, mielôtt
fogadalomra bocsáttatnának. Hadd értse meg végre valahára a világ,
hogy jogotok van ôket elküldeni; hogy az ilyen szigorú életet élô
kolostorban nagyon sok ok lehet erre; különben is, ha látják, hogy
nálatok szokásban van az elbocsátás, nem fogják azt többé sérelemnek
tekinteni.
Azért hangsúlyozom mindezt, mert olyan szerencsétlen idôket élünk
s akkora a mi gyarlóságunk, hogy nem törôdve ôseink parancsával, a
becsületet illetôleg a mostani nemzedék felfogásához alkalmazkodunk s
nem merjük magunkat túltenni a rokonok érzékenységén. Így azután
nehogy valamiképpen elkövessük ezt a kis sérelmet és hogy elejét
vegyük holmi szóbeszédnek, elnézzük, hogy az erényes szokások
feledésbe merüljenek. Adja Isten, hogy azok, akik az ilyeneket
befogadják, ne lakoljanak meg azért a másvilágon. Mert hiszen mindig
akad olyan ürügy, amivel elhitetjük magunkkal, hogy az adott esetben
szabad azt megtennünk.
Ezt az ügyet mindegyiktek külön-külön jól fontolja meg és ajánlja
az Úristennek s igyekezzék ebben az irányban befolyásolni a fônöknôt,
mert ez mindnyájatoknak közös érdeke. Nagyon kérem Istent,
világosítson meg ebben titeket. Meg vagyok arról gyôzôdve, hogy ha a
fônöknô részrehajlás és elfogultság nélkül fontolgatja azt, hogy mi
jobb a házra nézve: Isten sohasem fogja megengedni, hogy ilyenekben
tévedjen. Ellenben ha az említett udvariasságot és egyéb oktalan
érdekeket tartja szem elôtt, azt hiszem, lehetetlenség, hogy ne essék
tévedésbe.
========================================================================
XV. fejezet: Ne mentegessük magunkat, mégha ártatlanul ítélnek is el


Arról beszél, hogy mekkora haszonnal jár az, ha nem mentegetjük
magunkat még akkor sem, ha esetleg ártatlanul ítélnek el bennünket.

Igazán pirulnom kell, mikor arra akarlak benneteket bíztatni,
hogy ne mentegessétek magatokat. Ez tudniillik igen nagy tökéletesség
és nagyon érdemszerzô, de ott a hiba, hogy elsôsorban nekem kellett
volna ezt az erényt gyakorolnom. Pedig, sajnos, meg kell vallanom,
hogy nagyon kevésre vittem benne. Mindig találok valami okot arra,
hogy mentegessem magamat, mert úgy tűnik föl elôttem, hogy az adott
esetben jobb azt megtenni. Tény ugyanis, hogy olykor megengedett dolog
a mentegetôdzés, sôt hiba volna elmulasztani, én azonban nem vagyok
eléggé tapintatos, vagy mondjuk inkább, alázatos, hogy meg tudjam
ítélni, mikor illik és mikor nem.
Mert tényleg nagy alázatosság kell ahhoz, hogy az ember némán
tűrje, ha ártatlanul elítélik s ezzel nagyon híven utánozza az Urat,
aki lemosta összes bűneinket. Azért is nagyon kérlek titeket, hogy
ebben a pontban legyetek nagyon buzgók, mert nagy lelki haszonnal jár;
míg ellenben abból senkinek sincs haszna, ha minden áron el akarjuk
önmagunkról hárítani a vádat kivéve, mondom, egyes esetekben, amikor
kellemetlenséget okozhatna, ha meg nem mondanók az igazat. Ha valaki
nem olyan tapintatlan, mint én, az tudni fogja, hogy mikor kell így
tenni.
Azt hiszem, nagyon fontos dolog, hogy az ember hozzászokjék,
ehhez az erénygyakorlathoz, illetve arra törekedjék, hogy az Úr adjon
neki igazi alázatosságot, mert hiszen az egész ebbôl fakad. Mert aki
igazán alázatos, az ôszintén fogja óhajtani, hogy kevésbe vegyék, hogy
üldözzék és elítéljék, még ha nem is adott volna rá semmi okot. Ha
utánozni akarja az Urat, vajon miben utánozhatná jobban? Ehhez nem
kell testi erô, sem pedig bárki másnak a segítsége, kivéve az
Úristené.
Azt szeretném én, nôvéreim, hogy ezeket a nagy erényeket tanuljuk
állandóan s ezeket gyakoroljuk penitenciaképen. Hiszen tudjátok, hogy
a többi nagy önsanyargatások tekintetében nagyon mérsékelem a
buzgóságtokat, mert, ha valaki nem óvatos, tönkre teheti velük az
egészségét. Itt azonban nincs mitôl félnünk, mert bármekkorák legyenek
is a belsô erények, nem fárasztják ki a testet Isten szolgálatában,
hanem inkább még erôsítik a lelket. Hozzá az ember -- amint más
alkalommal mondottam -- nagyon kicsiny dolgokban gyakorolhatja ôket,
hogy azután gyôztesen kerüljön ki a nagy küzdelmekbôl is. De milyen
könnyű dolog errôl írnom s mily rosszul gyakorlom én ezt! Igaz ugyan,
hogy sohasem volt alkalmam ezt az erényt nagy dologban megpróbálni;
mert akármi rosszat mondtak is rólam, mindig világosan beláttam, hogy
távolról sem mondtak még el mindent. Mert igaz, talán nem követtem el
azt, amivel megvádoltak, de mily sok más bűnnel bántottam meg az én
Uramat, Istenemet! Azt meg nagy szívességnek tekintettem vádlóim
részérôl, hogy igazi bűneimet nem emlegették, mert jobb szeretem, ha
nem igazat fognak rám minthogy igazi hibáimat tárják föl.
Nagyon hasznos dolog e tekintetben fontolóra venni -- s tegye is
meg mindegyiktek -- hogy ezen eljárás mellett az ember, az én nézetem
szerint, minden tekintetben sokat nyer és semmi tekintetben sem
veszít. Ami pedig a legfôbb nyereség az az, hogy így legalább némileg
utánozzuk az Urat. Legalább némileg, mondom, mert ha jól szemügyre
vesszük a dolgot, minket sohasem vádolnak egészen jogtalanul. Hiszen
tele vagyunk hibákkal s ha még az igaz is hétszer esik el napjában,
úgy hazudnánk, ha azt mondanók, hogy nincs bűnünk. Ha tehát éppen
abban az egyben, amivel vádolnak, ártatlanok volnánk is, sohasem
vagyunk minden tekintetben ártatlanok. Az édes Jézus pedig az volt.
Ó, én jó Uram! Ha meggondolom, mi mindent kellett elszenvedned,
holott semmit sem érdemeltél meg, nem tudom, mit mondjak magamról s
hogy hol volt az eszem, amikor még nem óhajtottam szenvedni s hogy hol
van most, amikor mentegetem magamat. Hiszen Te tudod legjobban, én
Mindenem, hogy ha akad bennem valami jó, azt nem vettem máshonnét,
mint csakis a Te kezeidbôl! De hát, Uram, hiszen nálad egyre megy,
hogy sokat adsz-e vagy pedig keveset. Ne nézd azt, hogy nem érdemlem
meg, amit most kérek, hiszen éppoly kevéssé voltam érdemes azokra a
kegyelmekre, amelyekkel eddig elhalmoztál! S vajon miképpen
kívánhatnám én, hogy bárki is jó véleménnyel legyen egy ennyire rossz
teremtésrôl, amilyen én vagyok, mikor Terólad, aki mindenek fölött jó
vagy, annyi rosszat mondtak. Ez lehetetlen, lehetetlen, én Istenem! Te
azonban ne engedd Uram kérlek, hogy a Te szolgálódban akadjon olyasmi,
ami bántaná szemedet. Mert látod, Uram, az én szemeim rosszak, s
kevéssel beérik; világosítsd meg ôket Te magad, Uram és tedd, hogy
ôszintén óhajtsam az egész világ megvetését. Megérdemlem azért, hogy
annyiszor elhagytalak Téged, aki engem oly hűségesen szerettél. Mert
mit jelentsen ez, Uram? Minek igyekeznénk mi bármely teremtmények
kedvében járni? Mit bánjuk mi azt, ha akár mindannyian megvádolnak
bennünket, feltéve, hogy a Te szemedben, Uram, ártatlanok vagyunk.
Ó nôvéreim, sohasem fogjuk ezt az igazságot felfogni s így
sohasem jutunk fel a tökéletesség csúcsára, hacsak nem elmélkedünk
sokat afölött és nem latolgatjuk, hogy mi fontos és mi nem. Mert ha
ilyen esetben nem volna más hasznunk, mint az, hogy vádlónk
megszégyenül, ha magunkat nem mentegetjük és szótlanul engedjük, hadd
törjön fölöttünk pálcát: már ez is nagy dolog volna. Egyetlenegy ilyen
dolog magasabbra emeli a lelket, mint tíz szentbeszéd. Mivelhogy az
Apostol megtiltja nekünk, nôknek az élôszóval való prédikálást és
saját tudatlanságunk is képtelenné tesz rá, igyekezzünk tetteinkkel
prédikálni. Mert akármennyire is el vagytok zárva a világtól, sose
gondoljátok, hogy titokban marad az a jó vagy rossz, amit tesztek.
De meg azután, azt hiszitek, leányaim, hogy ha ti magatok nem
mentegetôdztök, nem akad majd senki, aki fellépjen érdeketekben?
Gondoljatok csak arra, hogyan vette az Úr védelmébe Mária Magdolnát a
farizeus házában, úgyszintén akkor, amidôn nôvére illette ôt
szemrehányással. Veletek szemben nem lesz oly szigorú, amilyen
önmagával szemben volt: Ô ugyanis már keresztre volt feszítve, amikor
végre akadt egy rabló, aki felemelte érdekében a szavát. Ô Szent
Felsége majd arra indít valakit, hogy mentsen ki benneteket; ha pedig
nem tenné, ez annak a jele, hogy az adott esetben nincs ilyesmire
szükség.
Ezt én magam láttam s ez csakugyan így van. Én ugyan nem
szeretném, hogy ilyesmire számítsatok, hanem inkább azt, hogy
örüljetek a szemrehányásoknak. Hogy pedig ez mekkora haszonnal fog
járni lelketekre, azt majd megmutatja a jövô. Így lesz az ember
teljesen szabad, amennyiben egészen mindegy neki, vajon rosszat vagy
jót mondanak-e róla; mintha nem is ô róla volna szó. Olyanféle ez,
mintha két idegen személy beszélgetne egymással: mivel nem hozzánk
szólnak, nem is gondolunk rá, hogy feleljünk. Éppígy van az minálunk,
mivel megszoktuk, hogy nem felelünk, úgy érezzük, mintha nem is
bennünket szidnának. Amíg valaki érzékeny és nem önmegtagadó, ezt
szinte lehetetlennek tartja. Hiszen kezdetben nehéz is, de én tudom,
hogy az Úr kegyelmével képesek vagyunk elérni ezt a szabadságot, ezt
az önmegtagadást és ezt a természetünkkel való teljes szakítást.
========================================================================
XVI. fejezet: A szemlélôdô emberek élete


Kifejti, hogy mennyivel tökéletesebb a szemlélôdô emberek élete
azokénál, akik pusztán az elmélkedésre szorítkoznak. Hogy miképpen
szokta az Úr néha a szórakozott lelket is fölemelni a tökéletes
szemlélôdés magaslatára, s hogy miért teszi ezt. Ez és az utána
következô fejezet nagyon megszívlelendô.1

Ne tartsátok mindezt valami nagy dolognak, mert az eddigiekben,
amint mondani szokták még csak fölraktam a sakkfigurákat. Azt
kívántátok tôlem, hogy beszéljek az imádság alapjairól, már pedig én
nem ismerem annak más alapjait, mint az erényeket. Engem ugyan az
Úristen nem ezen az úton vezetett, mert bennem még az erényeknek
alapjai sincsenek meg.
Már most higgyétek el nekem, hogy aki a sakkjátékban nem tudja
felrakni a figurákat, az nem fog tudni játszani, ha pedig valaki nem
képes sakkot mondani, az mattot sem tud adni. Meg fogtok talán ütközni
azon, hogy a sakkjátékról beszélek elôttetek, mikor ebben a házban mi
nem játszunk s nem is szabad játszanunk. Ebbôl is láthatjátok, micsoda
anyát adott nektek az Úr! Még az ilyen haszontalansághoz is értett! No
de hát hiszen azt mondják, hogy a sakkozás olykor meg van engedve; hát
még mennyire meg van engedve nekünk az a játék, amelyrôl beszélni
akarok. S ha egyszer belegyakoroltuk magunkat, mily könnyen fogjuk ezt
az isteni királyt megmattolni. Nem lesz képes kimenekülni kezünk
közül, de nem is fog erre törekedni. A királynô ebben a játékban a
legerôsebben tudja ôt támadni s az összes többi figura segíti ôt a
harcban. Nincs olyan királynô, amely hamarább késztetné Ôt a
megadásra, mint az alázatosság. Ez vonzotta le Ôt az égbôl Szűzanyja
méhébe s ennek segítségével, mint egy hajszállal, húzzuk ôt a mi
lelkünk belsejébe. Akiben nagyobb az alázatosság az tökéletesebben,
akiben kisebb, az kevésbé tökéletesen fogja Ôt bírni. Mert én nem
értem és nem is fogom soha megérteni, hogyan volna képzelhetô
alázatosság szeretet nélkül és szeretet alázatosság nélkül. S ez a két
erény viszont nem lehet meg nagyon tökéletes fokban az ember lelkében,
hacsak nem szakított igen alaposan az összes teremtményekkel.
Azt mondjátok talán, leányaim, hogy minek is beszélek én nektek
erényekrôl, mikor van könyvetek elég, amelyekben olvashattok róluk?
Hogy ti a szemlélôdésrôl akarnátok valamit hallani. Azt mondom erre,
hogy ha csupán az elmélkedésre vonatkozólag kívántatok volna
felvilágosítást, akkor is beszélhettem volna az alázatosságról, s
ajánlhattam volna ezt mindenkinek, még abban az esetben is, ha az
illetônek egyéb erényei nem is volnának. Mert ez az eszköze az összes
erények megszerzésének; gyakorlása pedig életbevágó érdeke minden
kereszténynek. S akármennyire elvetemült legyen is valaki, igyekezzék
azt gyakorolni, mihelyt érzi, hogy Isten ôt ily nagy jóra indítja.
Errôl én másutt is írtam, aminthogy írtak róla olyanok is, akik értik
azt amirôl írnak; mert Isten látja lelkemet: én igazán nem értem.
Ellenben a szemlélôdés egészen más dolog, leányaim. E tekintetben
valamennyiben tévedésben vagyunk. Ha olyasvalakit látunk, aki annyira
jutott, hogy minden nap elég hosszú ideig gondolkodik bűneirôl - már
pedig ez csak kötelessége mindenkinek, ha nem akar méltatlan lenni a
keresztény névre -- azonnal azt mondjuk rá, hogy íme mennyire
szemlélôdô, s azt kívánjuk tôle, hogy legyenek meg benne azok a nagy
erények, amelyek az erôsen szemlélôdô embereket jellemzik. Sôt ô maga
is így gondolkozik önmagáról, pedig téved. Nem tudta ugyanis a játék
kezdetén ügyesen elrendezni a figuráit, s azt hitte, elég ismerni
azokat, hogy az ember mattot adhasson; pedig ez lehetetlenség. Az a
király, akirôl mi beszélünk, így nem hajlandó meghódolni, hanem csak
úgy, ha az illetô elôbb önmagát egészen neki ajándékozza.
Ha tehát azt akarjátok, leányaim, hogy megmagyarázzam nektek a
szemlélôdésre vezetô utat, legyetek türelemmel, mert esetleg
részletesebben tárgyalok egyes dolgokat, amelyek talán elsô tekintetre
nem látszanak olyan fontosaknak. Az én nézetem szerint nagyon is azok.
Ha pedig ezeket nem akarjátok meghallgatni és az életben
megvalósítani, akkor maradjatok csak holtatok napjáig, a ti
elmélkedéstek mellett, mert biztosítlak benneteket, valamint minden
mást, aki ezen kincs után vágyódik, hogy így nem fogjátok elérni az
igazi szemlélôdést. Az is lehetséges ugyan, hogy tévedek, mert csupán
önmagam után ítélek; már pedig én húsz éven át hiába törtem magamat
utána.
Most pedig meg akarom magyarázni -- mert akadhat köztetek, aki
nem tudja -- hogy miben áll az elmélkedés. Adja Isten, hogy legalább
ez legyen nálunk olyan, amilyennek lennie kell. Azt hiszem azonban,
hogy ez is keserves munkába kerül, hacsak nem szereztük meg az
erényeket, ha nem is olyan magas fokban, mint amilyenben a
szemlélôdéshez szükségesek. Azt akarom ezzel mondani, hogy a dicsôség
Királya nem fog eljönni lelkünkbe, s nem fog vele egyesülni, hacsak
nem igyekszünk szert tenni nagy erényekre. Meg akarom ezt magyarázni,
mert ha rajtakapnátok, hogy valamit nem úgy mondok, amint van, semmit
sem hinnétek el nekem; s ebben igazatok is volna, ha szándékosan
tenném: az ilyesmitôl azonban Isten mentsen. Ha megtörténnék, akkor is
tudatlanságom volna az oka, vagy pedig az, hogy félreértettem a
dolgot.
Meg akarom említeni, hogy Isten néha halálos bűn állapotában levô
embereknek is megadja azt a nagy kegyelmet, hogy felemeli ôket a
szemlélôdés magaslatára. Ilymódon akarja ôket kiragadni az ördög
karmai közül.
Ó, én Uram, hányszor kényszerítünk mi Téged arra, hogy felvedd a
harcot az ördög ellen! Talán nem volt elég, mikor megengedted, hogy
felkapjon és felvigyen a templom ormára? Nem kellett volna-e ebbôl
máris megtanulnunk, hogy miként kell ellene sikeresen küzdenünk? Ó
leányaim, micsoda látvány lehetett az akkor: a ragyogó nap és a
sötétség egymás mellett! Hogyan remeghetett az a szerencsételen
szellem, habár nem is tudta, hogy miért, mert Isten nem engedte, hogy
megértse kivel van dolga! Áldott legyen az ô végtelen kegyessége és
irgalma! De hogyan kellene pirulnunk, nekünk keresztényeknek, akik
mint mondom, nap-nap után harcra kényszerítjük ama piszkos szörnyeteg
ellenében. Uram, igazán szükség volt rá, hogy oly hatalmas karod
legyen. De hogyan lehetséges az, hogy nem gyöngült el a kereszt
rettenetes kínjai között? Ó, mennyire igaz az, hogy bármit szenvedjen
is valaki szeretetbôl, abból kigyógyul! Azért hiszem is, hogyha
iletben maradtál volna, egyedül az irántunk való szereteted, minden
más orvosság nélkül meggyógyította volna sebeidet. Ó, Istenem, bár
csak nekem is részem lehetne ebben az orvosságban, valahányszor
fájdalmat és szenvedést okoz nekem valami! Hogyan vágyódnám a bajok
után, ha biztos volnék benne, hogy ily üdvösséges kenôcs fog
meggyógyítani.
Visszatérek tehát arra, amit mondtam, hogy vannak egyes, teljesen
tévútra került lelkek, akiket Isten csupán csak ezzel az eszközzel tud
megmenteni. Mikor tehát Ô Szent Felsége ezt látja, nem akarja, hogy Ô
rajta múljék a vesztük, s ezért, habár bűn állapotában vannak és nem
rendelkeznek erényekkel, szellemi édességet, örömöket és
elérzékenyülést küld nekik. Ez azután üdvös vágyakat gerjeszt bennük,
sôt olykor még szemlélôdésbe is meríti ôket, bár ritka esetben és csak
rövid idôre. Ezt pedig Isten, mint mondom, azért teszi, hogy
megpróbálja, nem lehetne-e ôket ezzel az ízleltetôvel arra az útra
terelni, amelyen haladva azután gyakran volna ilyen élvezetben részük.
Ha azonban ezek után sem volnának hajlandók erre az útra lépni, akkor
már bocsássák meg nekem, illetve inkább Te bocsásd meg nekünk Uram, ha
a szemükbe mondom, hogy az már mégis csak nagyon rossz dolog!
Visszatérni és ragaszkodni a földi dolgokhoz, miután Te már egyszer
ilymódon ölelted magadhoz a lelkünket!
Én a magam részérôl azt hiszem, hogy az Úristen sokakkal megteszi
ezt a kísérletet és hogy csak kevesen vannak, akik rálépnek a
kegyelmek emez élvezetes útjára. Mert ha az Úr egyszer megtette, s mi
közreműködtünk, akkor bizonyosra veszem, hogy Ô nem hagyja abba, hanem
folyton újabb kegyelmeket adva, fölvezet bennünket a tökéletességnek
nagyon magas fokára. De ha nem adjuk át magunkat Ô neki oly tökéletes
odaadással, mint ahogy Ô azt velünk teszi, akkor már az is nagy dolog
az Ô részérôl, ha meghagy bennünket az elmélkedés fokán és idônként
meglátogat bennünket, mint az Ô fiait, kik a szôlejében dolgoznak.
Ellenben az elôbbiek, azok az Ô dédelgetett gyermekei: azokat nem
bocsátja el oldala mellôl. Nem hagyja el ôket, mert ôk sem akarnak
többé Ô tôle eltávozni. Odaülteti ôket asztalához, egy tálból esznek
vele, sôt -- mint mondani szokás -- szájából veszi ki a falatot és
odanyújtja nekik.
Ó leányaim, áldott legyen a buzgalom, mely ide vezet! Áldott
legyen a lemondás errôl az egynéhány nyomorult dologról, amely ily
magas méltósághoz juttat! Gondoljátok csak meg, hogy ha egyszer az Úr
karjain hordoz benneteket, mit törôdtök ti majd akkor azzal, ha az
egész világ kígyót-békát kiált reátok! Elég hatalmas Ô arra, hogy
bárkivel szemben is megvédelmezzen benneteket. Egy szavába került és a
világ meg volt teremtve. Ha Ô valamit akar, az már meg is van téve.
Hiszen, ha csak az ô szeretteinek lelki érdeke nem kíván mást, még
beszédbe is ereszkedik velük! Akit Ô egyszer szeret, azt nagyon
szereti. És mi, nôvéreim, vajon miért nem mutatnók ki iránta
szeretetünket, amennyire csak tôlünk telik?
Gondoljátok meg, micsoda csere az, ha a mi szeretetünket adjuk
oda az Övéért! Ô mindenható, mi pedig önmagunktól nem tehetünk semmit,
s csak arra vagyunk képesek, amihez Ô ád erôt. Mert hiszen végre is,
mit teszünk mi Teéretted, Uram Teremtôm? Úgyszólván semmit; olykor egy
kis jószándékot ébresztünk, ez az egész. Ha pedig Ô Szent Felsége azt
akarja, hogy azzal, ami semmi, érdemeljük ki azt, ami minden, ne
legyünk együgyűek...
Ó Uram, ott van az egész baj, hogy nem függesztjük szemünket
allandóan Reád! Mert ha nem néznénk mást, mint csak az utat,
hamarjában a célnál volnánk. Így azonban ezerszer elesünk, megbotlunk,
eltévedünk, s mindezt azért, mert, mint mondom, nem tartjuk folyton
szem elôtt az igazi Utat. Azt hihetné az ember, hogy még sohasem
léptünk reá, annyira szokatlannak találunk rajta mindent. Igazán
szomorú dolog, hogy mi minden fordul elô e tekintetben! Azért mondom,
hogy úgy látszik nem is vagyunk keresztények és sohasem olvastuk az Úr
Jézus kínszenvedését. Mert ha csak egy kicsike kis mellôzés ér
bennünket, már azt sem tudjuk elviselni, sôt azt hisszük, hogy nem is
szabad zsebre tennünk. Ilyenkor azt mondják az illetôk, hogy: nem
vagyunk mi szentek! Ha valami hibát követtünk el, nôvéreim, sohase
mentegessük magunkat azzal, hogy nem vagyunk angyalok, nem vagyunk
szentek. Isten mentsen ilyesmitôl! Fontoljuk meg, hogyha nem is
vagyunk azok, azok lehetnénk Isten segítségével, ha megerôltetnénk
magunkat. Higgyétek el, ha mi megtesszük azt, ami tôlünk telik, Ô
megadja hozzá a segítséget. Mivel pedig ezért jöttünk ide, s nem
másért, munkára fel -- amint mondani szokták -- s ha azt látjuk, hogy
ez vagy az a dolog kedvesebb az Úr elôtt, legyen akármennyire nehéz,
vágjunk bátran neki, s kegyelmével sikert fogunk aratni. Ezt a
bátorságot szeretném én ebben a házban mindig látni, mert ez állandóan
növeli az alázatosságot, s bizonyos szent vakmerôséget ád nekünk.
Isten a bátrakat segíti és nem személyválogató.
Nagyon elkalandoztam a tárgyamtól; vissza akarok tehát térni
ahhoz, amirôl beszélni kezdtem, tudniillik, hogy mi az elmélkedés és
mi a szemlélôdés. Vakmerôség részemrôl, hogy ilyesmit fejtegetek, de
hiszen ti mindent elnéztek nekem. Az is lehet, hogy az én esetlen
írásmódom jobban megérteti veletek a dolgot, mint sok más ügyesen
megírt könyv. Adja az Úr ehhez az Ô kegyelmét. Amen.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Szemlélôdôk alatt a Szent azokat érti, akiknek az Úr megadta a
nyugalmi ima, vagy ennél még magasabb imák kegyelmét.
========================================================================
XVII. fejezet: Minden lélek alkalmas a szemlélôdésre


Arról beszél, hogy nem minden lélek alkalmas a szemlélôdésre; hogy
egyesek csak hosszú idô múlva érik el, és hogy, ha valaki igazán
alázatos, akkor nem fog elkívánkozni arról az útról, amelyen az Úr
vezeti.

Azt hiszitek ugyebár, hogy most már végre-valahára az imádságról
fogok beszélni, pedig még mindig elôre kell bocsátanom valamit és
pedig egy nagyon fontos dolgot. Fontos azért, mert az alázatosság
körébe vág. Már pedig az alázatosságra nagy szükség van ebben a
házban, mert az imádságos életnek ez a legfontosabb erénygyakorlata. E
tekintetben nagy hasznotokra lesz, ha sokat foglalkoztok azzal a
kérdéssel és igyekeztek azt megérteni, hogy miképpen lehet az
alázatosságot jól és sokszor gyakorolni. Amirôl pedig én most szólni
akarok, egyik lényeges pontja ennek a kérdésnek, s nagyon szükséges
mindenkinek, aki imádságos életet él.
Már most tehát, hogyan is gondolhatná az igazán alázatos ember,
hogy ô van olyan jó, mint azok, akik feljutottak a szemlélôdés
színvonalára? Hogy Isten odajuttathatja, az világos, mert hiszen Ô jó
és irgalmas; de azért ha meg akarja fogadni a tanácsomat, üljön csak
szépen az utolsó helyre, mert hiszen ezt ajánlotta nekünk az Úr s erre
tanított saját példájával. Készüljön elô arra az esetre, ha Isten a
szemlélôdés útján akarná ôt vezetni; de ha nem tenné, arra való az
alázatosság, hogy szolgálja ki örömest az Úr szolgálóit; tekintse azt
nagy boldogságnak és dicsérje érte az Urat. Mert hiszen megérdemelte
volna, hogy a pokolban az ördögök szolgálója legyen, az Úr pedig
idevezette.
Igen nagy okom van arra, hogy így beszéljek. Mert mint mondottam,
nagyon fontos észben tartanunk, hogy az Úr nem vezet mindenkit egyazon
úton s esetleg az olyan, aki saját nézete szerint nagyon alacsonyan
jár, a legmagasabb úton van az Úr szemében. Habár tehát ebben a házban
mindenki imádságos életet él, abból legkevésbé sem következik, hogy
mindenki szemlélôdô. Ez lehetetlen volna s ez a gondolat szolgáljon
vigasztalásul annak, aki nem volna az. A szemlélôdés Istennek
rendkívüli ajándéka, amely az üdvösségre egyáltalán nem szükséges. Az
Úr nem kívánja azt tôlünk. Ne féljen tehát attól, hogy tôle is bárki
számon kérné s gondolja meg, hogy szemlélôdés nélkül is igen nagy
tökéletességre viheti, feltéve, hogy ahhoz tartja magát, amit mondtam.
Sôt még az sincs kizárva, hogy sokkal több érdeme lesz, mert a haladás
több munkájába kerül. Az Úr ugyanis erôs léleknek tekinti, mint olyant
vezeti s majd egyszerre adja meg neki odaát azt, amit idelent meg sem
ízlelt. Azért ne is veszítse el a bátorságát és ne hagyja abba az
elmélkedést. Tegye meg mindazt, amit a többiek tesznek és legyen
türelemmel: olykor az Úr sokáig késik, de azután annál bôkezűbben
fizet. Ô majd egyszerre kapja meg, amit a többiek az évek folyamán
részletekben vettek föl. Én tizennégy esztendeig voltam úgy, hogy még
elmélkedni sem tudtam soha, hacsak nem volt könyv a kezemben. Sokan
lehetnek hasonló helyzetben; mások pedig talán még olvasva sem képesek
elmélkedni. Csak szóval tudnak imádkozni, mert az jobban leköti a
figyelmüket. Van olyan csélcsap képzeletű ember, hogy nem képes
egyugyanazon dologra figyelni, hanem mindig máson jár az esze. S ez
annyira megy, hogy ha összeszedi magát és erônek erejével Istenre
gondol, ezernyi dôreség, aggodalom és kétség merül fel a lelkében.
Én ismertem egy öregasszonyt, aki nagyon szent életet élt -- adná
Isten, hogy az enyém olyan volna, mint az övé -- aki sok
önsanyargatást gyakorolt és igazán hű szolgálója volt Istennek s aki
emellett évek hosszú során keresztül naponta óraszám fárasztotta magát
ajakimával és elmélkedéssel és mindhiába. Csak nagyritkán sikerült
valami kis szóbeli imádságra odafigyelnie. Sokan vannak így. De azért,
ha alázatosak, akkor végeredményben nem járnak rosszabbul, mint azok,
akiknek sok a szellemi gyönyörűségük. Ellenkezôleg, teljesen egyenlô
részt kapnak velük. Sôt bizonyos tekintetben jobb helyzetben vannak,
mert sohasem tudhatjuk, vajon ezek a szellemi örömök tényleg Istentôl
valók-e, vagy pedig az ördög hamisítványai. Már pedig, ha nem Istentôl
valók, akkor nagy veszedelemmel járnak, mert az ördög azt célozza
velük, hogy az illetôben kevélységet keltsen. Ha ellenben Istentôl
valók, akkor nincs ok a félelemre, mert mindig növelik az
alázatosságot. Errôl különben részletesen írtam egy másik könyvemben.1
Azokat, akiknek nincs szellemi örömökben részük, maga ez a
körülmény teszi alázatosakká s mivel azon hiszemben vannak, hogy ezt
bűneikkel ôk maguk okozták, nagy gondot fordítanak arra, hogy elôbbre
jussanak. Ha azt látják, hogy mások könnyeznek, mikor ôk nem tudnak
sírni, máris arra gondolnak, hogy mennyire el vannak maradva Isten
szolgálatában! Pedig talán éppen ôk vannak sokkal elôbbre, mert a
könnyek -- bár magukban véve jók -- nem mindig erednek
tökéletességbôl. Az alázatosság, az önmegtagadás, a lemondás és a
többi erények sokkal több biztosítékot nyújtanak. Azért ne is
féljetek; ne is legyen amiatt gondotok: oly szépen el fogtok jutni a
tökéletességre, mint akár a nagy szemlélôdôk.
Szent Márta szent volt, habár sehol sincs róla feljegyezve, hogy
szemlélôdô lett volna. Már pedig mit akartok többet annál, ha olyanok
lehettek, mint ez a boldog nô, aki annyiszor fogadhatta Krisztus
Urunkat a házában, megvendégelhette, kiszolgálhatta s egy asztalnál
ehetett vele? Ha olyan lett volna, mint Mária Magdolna, s mindig
áhítatba lett volna merülve: nem lett volna, aki enni adott volna
ennek az isteni vendégnek. Már most képzeljétek el, hogy ez a kolostor
Szent Mártának a háza s hogy abban mi mindenre van szükség. Akiket
tehát az Úr a munkás élet útján vezet, ne haragudjanak azokra, akik
mélyen el találnak merülni a szemlélôdésben, mert különben, ha
hallgatagon is, az Úr venné az utóbbiakat védelmébe. Mivel azonban
ezek a szemlélôdôk az Ô kegyelmébôl legtöbbször egészen megfeledkeznek
önmagukról és mindenrôl, valakire pedig mégis csak szükség van, hogy
az Úr számára megfôzze az ebédet: örüljenek, hogy Márta példájára
kiszolgálhatják Ôt. Gondolják meg, hogy az igazán alázatos lélek
mindig készségesen beéri azzal a szereppel, amire az Úr kiválasztotta
s mindig méltatlannak tartja magát még arra is, hogy az Ô szolgájának
neveztessék.
Mert ha a szemlélôdéssel, az elmélkedéssel, a szóbeli imával, a
betegek gondozásával, a ház körüli munkával, a kiszolgálással, még a
legalacsonyabb dolgokban is a mi vendégünket szolgáljuk ki, aki betér
hozzánk, hogy velünk legyen, velünk egyék, velünk társalogjon: akkor
ugyan mit törôdünk mi azzal, hogy ebben szolgálunk-e neki, vagy pedig
abban.
Nem azt akarom mondani, hogy ne igyekezzetek eljutni a
szemlélôdésre, hanem csak azt, hogy legyetek minden munkára kaphatók,
mert nem áll módunkban az elôbbit választani. Azt az Úr tetszése
szerint adja. De ha évek hosszú során át úgy tetszik neki, hogy
meghagyjon benneteket foglalkozástokban: ugyan szép alázatosság volna
részetekrôl, ha mást akarnátok választani. Bízzátok ezt a háziúrra, Ô
bölcs és hatalmas; jól tudja Ô, hogy mi való nektek s hogy mi felel
meg az Ô érdekeinek.
Legyetek arról meggyôzôdve, hogy ha megtettétek, ami tôletek
telik és ha megszereztétek a szemlélôdés elôfeltételeit és pedig oly
tökéletesen, amint azt kifejtettem s Ô mégsem adja meg azt nektek --
habár én azt hiszem, hogy ha egyszer igazán tökéletes lesz bennetek a
lemondás és az alázatosság, Ô nem fogja ezt tôletek megtagadni --
akkor csak azért vonja meg tôletek ezt a vigasztalást, hogy majdan
egyszerre adhassa meg nektek az egészet az égben. Azért teszi, mert --
mint másutt mondtam -- benneteket úgy vezet, amint erôs lelket illik
vezetni. Keresztet hordat veletek, amint hordta azt Ô Szent Felsége
is. S vajon micsoda szebb tanújelét adhatná barátságának, mint hogy
azt adja nektek, amit Ô maga választott ki saját maga számára? Könnyen
lehetséges, hogy a szemlélôdés útján nem tudnátok ennyi érdemet
szerezni. Ô tudja, hogy miért tesz így, ne avatkozzunk az Ô dolgába.
Nagy szerencse, hogy ebben nem enged nekünk szabad választást; mert
tekintve, hogy a szemlélôdés kényelmesebbnek látszik, valamennyien
nagy szemlélôdôk akarnánk lenni. Mekkora haszon az, ha nem keressük a
magunk érdekét! Akkor veszteségtôl sem kell félnünk. Mert Isten
sohasem engedi meg, hogy az igazán lemondó ember veszteséget
szenvedjen, hacsak nem azért, hogy annál nagyobb legyen késôbb a
nyeresége.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Önéletrajzát érti.
========================================================================
XVIII. fejezet: A szemlélôdô lelkek többet szenvednek


Folytatja ugyanazt a tárgyat és kifejti, hogy mennyivel többet kell
szenvedniök a szemlélôdô lelkeknek, mint a munkálkodóknak. Ez a
fejezet nagy vigasztalására fog szolgálni az utóbbiaknak.

Arról az egyrôl pedig biztosíthatlak leányaim, hogy amennyire
magam láttam és másoktól hallottam, nagyon súlyos azoknak a keresztje,
akiket az Úr a szemlélôdés útján vezet. Elcsodálkoznátok azon, hogy
hányféle úton-módon rakja azt az Úr vállaikra. Több ilyen embert
ismerek s így tudom, mily elviselhetetlen szenvedésekkel látogatja meg
Isten a szemlélôdô lelkeket. Akkorák ezek a szenvedések, hogy ha nem
erôsítené ôket szellemi örömökkel, nem tudnák azokat elviselni. De ez
világos is, mert hiszen akiket Isten szeret, azokat a szenvedések
útján vezeti s minél jobban szereti ôket, annál többet kell
elviselniök. Azt meg úgy sem gondoljátok, hogy gyűlöli a szemlélôdô
lelkeket, mert hiszen, amint saját szavaiból kitűnik, dicséri és
barátainak tekinti ôket. Már pedig azt hinni, hogy Ô hajlandó legyen
kényelemben élô és szenvedést nem ismerô embereket barátságába
fogadni, nagy dôreség volna. Egészen biztosan tudom, hogy a
szemlélôdôk sokkal többet szenvednek, mint bárki más. Mivel tehát
annyira fáradságos és köves úton vezeti ôket, hogy olykor már-már azt
hiszik, végük van és újra elölrôl kell kezdeniök: Ô Szent Felségének
gondoskodnia kell ellátásukról és pedig nem vizet ád nekik italul,
hanem bort, hogy megmámorosodjanak1 ettôl az isteni bortól; hogy ne
érezzék a fájdalmakat és el tudják azokat viselni.
Azért nem is igen láttam igazán szemlélôdô embert, aki ne lett
volna bátor és minden szenvedésre kész. Ha ugyanis gyönge az illetô,
úgy az Úrnak legelsô dolga, hogy bátorságot önt belé és megszünteti
benne a szenvedéstôl való idegenkedést. A munkáséletet élôk,
természetesen, ha azt látják, hogy a szemlélôdôk szellemi örömökben
részesülnek, mindjárt azt hiszik, hogy csupán ilyenekbôl áll az
életük; pedig hát, biztosítlak benneteket, olyan napjaik vannak nekik,
hogy ti azokból talán egyet sem tudnátok elviselni. Azért az Úr, aki
tudja, hogy ki mire képes, mindegyiknek azt a hivatalt adja, amely
legjobban megfelel az ô lelki üdvének, Isten dicsôségének és
embertársai javának. Föltéve tehát, hogy nem mulasztottátok el
megtenni azt, ami részetekrôl szükséges a szemlélôdéshez, ne féljetek
attól, hogy fáradságtok kárba vész.
Értsétek meg jól, amit mondok, tudniillik, hogy törekedjünk
valamennyien szemlélôdésre, mert hiszen úgy sincs más életcélunk ebben
a házban. És pedig ne csak egy esztendeig tegyük ezt, se kettôig vagy
tízig, mert hiszen különben azt kellene hinnünk, hogy gyávaságból
hagytuk abba. De meg azután hadd lássa az Úr, hogy nem rajtunk múlik a
dolog. A katonáknak, bármennyi ideig szolgáltak már, mindig készen
kell lenniök engedelmeskedni, ha a vezérük valamit parancsol, bárhová
is állítsa ôket; mert hiszen ô fizeti a zsoldjukat, és pedig bôkezűen
fizeti. De azért mennyivel jobban fizet a mi Királyunk, mint a
földiek! Midôn tehát elôtte állnak a katonái s ô látja, hogy örömest
készek neki szolgálni, akkor ô, jól tudva, hogy ki mire képes,
erejükhöz mérten kiosztja közöttük a teendôket. Ha azonban nem
jelennének meg elôtte, semmit sem juttatna nekik és nem is bízna
reájuk semmi szolgálatot.
Rajta tehát, nôvéreim, gyakoroljuk az elmélkedést, vagy pedig, ha
valaki arra nem volna képes, gyakorolja az ajakimát, a lelki
olvasmányt, az Istennel való beszélgetést, mint majd késôbb ki fogom
fejteni. Senki se maradjon el az imaórákról, mert nem tudja, mikor
hívja ôt az ô Jegyese s mikor nyújtja feléje ajándékát: nagy
szenvedést, megcukrozva szellemi gyönyörűséggel; nehogy úgy járjon,
mint az oktalan szüzek.2 Ha pedig az Úr nem adna neki ilyesmit, értse
meg, hogy nem való neki s hogy az ô érdekeinek inkább a tevékeny élet
felel meg. Ilyenkor nyílik alkalom arra, hogy az ember gyakorolja az
alázatosságot és érdemeket gyűjtsön, amennyiben elhiszi, hogy még arra
is alkalmatlan, amit tényleg gyakorol; de azért jókedvű marad, mint
mondottam s készségesen teszi meg, amit parancsolnak. S ha ez az
alázatosság igazán valódi, boldog a tevékeny életnek ilyen szolgálója,
mert nem lesz elégedetlen semmivel sem, csupán csak önmagával. Hagyja
ô csak szépen a többieket az ô lelki harcaikkal, mert ezek igazán
nagyok ám. Ha a zászlótartó nem is forgatja fegyverét a harcban, azért
mégis csak nagy veszedelemben forog; s a szíve bizonyára hevesebben
dobog, mint a többieké. Ugyanis mivel a zászlót tartja kezében, nem
védheti magát, a zászlót pedig nem szabad elejtenie, még ha darabokra
vágnák is.3 Így kell a szemlélôdôknek is magasra emelten tartaniok az
alázatosság zászlaját és elviselniök minden ütést-vágást, anélkül,
hogy csak egyszer is visszavágnának. Mert az ô feladatuk szenvedni,
mint Krisztus Urunk szenvedett; magasra tartani a keresztet s azt ki
nem adni a kezükbôl, bármily veszedelem szakadjon is reájuk s nem
árulni el gyöngeséget a szenvedésben. Ezért kaptak oly megtisztelô
állást.
Fontolják meg jól, hogy miként kell viselkedniök. Ha a
zászlótartó cserben hagyja a zászlót, a sereg elveszti a csatát.
Hasonlóképpen igen káros hatással van a kezdôkre, nézetem szerint, ha
azt látják, hogy azok, akik már Isten tisztjeinek és jóbarátainak
tekinthetôk, nem úgy tesznek mindenben, amint ezt ebbeli állásuk
megkívánná. A közkatona megteszi a dolgát, amennyire tôle telik és ha
olykor félrehúzódik onnan, ahol nagyobb a veszedelem, azért nem veszti
el becsületét, mert senki sem vet rá ügyet, a tiszteket azonban
mindenki szemmel tartja: azoknak nem szabad meghátrálniok. Mint állás
nagyon jó; nagy kitüntetés és kegyelem, ha valakit erre kinevez a
Király: de az illetô nem csekély kötelezettséget vállal vele.
Azért is, nôvéreim, nem értjük át a helyzetet és nem tudjuk, mit
kérünk, mikor a szemlélôdés kegyelméért esengünk az Úrhoz. Bízzuk ezt
Ôreá; Ô jobban ismer bennünket, mint mi magunk. Az alázatos ember
megelégszik azzal, amit kap. Mert vannak ám olyanok, akik úgy látszik
azt hiszik, hogy a szellemi örömök4 jog szerint illetik meg ôket az Úr
részérôl. Ugyan szép alázatosság! Azért jól is teszi a szívek
vizsgálója, ha az ilyeneknek -- mint gondolom -- ritkán juttat
belôlük. Az ilyenek nem méltók arra, hogy igyanak az Ô kelyhébôl.
Ha valaki közületek, leányaim, arra kíváncsi, vajon elôrehaladt-e
a tökéletességben, csak azt vizsgálja, hogy a legrosszabbnak tartja-e
magát valamennyi között. Ennek a meggyôzôdésnek meg kell látszania
minden tettében, hogy a többiek épülhessenek és tanulhassanak tôle.
Szóval ne azt nézze, hogy megszaporodtak-e a szellemi örömei az
imádságban; hogy vannak-e elragadtatásai, látomásai és más efféle
kegyelmei, amelyeket az Úr osztogatni szokott, mert azt csak a
másvilágon fogjuk megtudni, hogy mi volt ezeknek az értéke. Ellenben
ez a másik, az készpénz, az biztos jövedelem, az elévülhetetlen jog,
nem pedig valami kegydíj, amelyet meg lehet vonni. Ezeket a szellemi
örömöket ugyanis az Úr hol megadja, hol megvonja. Ellenben az igazi
kincs, az erény; az alázatosság, az önmegtagadás, a tökéletes
engedelmesség, úgy hogy az ember egy gondolatnyit se tegyen a fônök
parancsa ellen. Mert, mint jól tudjátok, az elöljárók Isten
helyettesei és az ô szájuk által Isten parancsol nekünk.
Ez az engedelmesség az, amirôl legtöbbet lehetne beszélni. Mivel
azonban nézetem szerint az, aki nem engedelmes, nem is szerzetes, én
pedig szerzetes nôvérekhez beszélek -- és pedig jó szerzetesekhez vagy
legalább is olyanokhoz, akik jók akarnak lenni, tehát ezt a fontos
erényt alaposan ismerik: ezért nem mondok róla semmit. Azaz, hogy egy
szót mégis mondok s kérlek benneteket, hogy azt tartsátok mindig
eszetekben. Azt akarom tehát mondani, hogyha valaki fogadalommal
kötelezte magát engedelmességre és nem tartaná meg, vagy legalább is
nem igyekeznék ennek a fogadalomnak minden erejével és a lehetô
legnagyobb tökéletességgel eleget tenni: az ilyen, nem tudom, mit
keres a kolostorban. Én a magam részérôl biztosíthatom ôt, hogy amíg e
tekintetben hibázik, nemcsak soha sem viszi a szemlélôdésig, hanem még
csak jó munkásnôvér sem lesz belôle. Ezt én teljesen bizonyosra
veszem. Sôt még ha olyasvalakirôl volna is szó, aki nem szerzetes,
tehát nincsenek ilyen kötelmei, még az is -- amennyiben szeretne, vagy
törekszik a szemlélôdésig jutni, -- csak akkor fog biztosan feléje
haladni, ha lemond saját akaratáról és magát teljesen rábízza valamely
szemlélôdô gyóntató vezetésére. Közismert dolog ugyanis, hogy így egy
év alatt többet halad az ember, mint máskülönben évek hosszú sora
alatt. Nálatok azonban ilyesmire nincs szükség, ezért nem volna célja,
ha errôl többet mondanék.
Azzal fejezem be, hogy ezeket az erényeket óhajtom én bennetek
látni, leányaim; ezek után törekedjetek, ezeket nézzétek egymásban
szent irigységgel. Amiatt soh'se búsuljatok, ha azok a többi ájtatos
érzelmek nem volnának meg bennetek. Azok bizonytalan dolgok.
Elôfordulhatna az az eset, hogy míg másoknak Isten adja meg azokat,
addig nálatok Ô Szent Felsége esetleg megengedhetné, hogy a ti
lelketekben az ördög keltsen ilyesmit s hogy megtévesszen vele. Ez meg
is történt már egyesekkel. Miért akarnátok tehát ti kétes dologgal
szolgálni az Úrnak; mikor annyi megbízható dolog áll rendelkezéstekre.
Ki kívánja tôletek, hogy ilyen kockázatnak tegyétek ki magatokat?
Nagyon részletesen beszéltem errôl a tárgyról, mert tudom, hogy
ez szükséges. Hiszen a mi természetünk annyira gyarló! De akinek az
Isten meg akarja adni a szemlélôdést, annak erôt is ád hozzá. Akinek
pedig nem adná meg, azoknak szólnak az én tanácsaim. Készörömest adtam
azokat. De szólnak a szemlélôdôknek is, amennyiben alázatosságra
buzdítják ôket. Az Úr adjon nekünk végtelen irgalmában világosságot,
hogy mindenben az Ô akaratát követhessük, akkor nem lesz mitôl
félnünk.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 A szemlélôdés mámora alatt értjük az elôbbinek az érzékekre
gyakorolt tompító hatását, amely legmagasabb fokát az elragadtatás
vnkívületi állapotában éri el s tényleg nagyon hasonlít a bor okozta
mámorhoz.
2 T. i. legyen készenlétben, arra az esetre, ha az Úr a
szemlélôdésre akarná emelni.
3 Szent Terézia hasonlatain sokszor meglátszik, hogy
katonacsaládból származik. Katonák voltak ôsei, édesatyja és kilenc
fivére.
4 Szent Terézia különbséget tesz szívbeli örömök és szellemi
örömök között s ,,A belsô várkastély'' negyedik lakása elsô
fejezetében részletesen fejtegeti mindkettôt. Az elôbbiek a
természetes imák keretén belül fordulnak elô, míg az utóbbiak, a
szellemi örömök, csakis a misztikus ima sajátságai, tehát a nyugalmi
imával kezdôdnek. A szívbeli örömök, gyönyörűségek, vigasztalások stb.
az ember érzéki részében, a szívben játszódnak le, míg a szellemieknek
székhelye inkább az akarat és az értelem, szóval az embereknek
szellemi része.
========================================================================
XIX. fejezet: Az imádság fejtegetése


Megkezdi az imádság1 fejtegetését. Olyan lelkekhez szól, akik nem
képesek az elmélkedésben értelmükkel dolgozni.

Sok idô múlt el azóta, amióta megírtam az eddigieket s nem volt
alkalmam folytatni. Nem is tudom, hogy mint mondtam: újra el kellene
olvasnom. Hogy pedig erre ne vesztegessem az idôt, úgy írom tovább,
minden rendszer nélkül, amint éppen eszembe jut.
A gondolkodó emberek és az olyan lelkek számára, akik tudnak
önmagukkal foglalkozni, annyi könyvet írtak már, oly sok kiváló művet
és tették ezt oly tudós szerzôk, hogy nem volna helyes részetekrôl, ha
komolyan vennétek azt, amit én tudok az imádságról mondani. Mert, mint
említettem, van a kezetekben elég könyv, amelyekben a hét minden
napjára ki van tűzve elmélkedési anyagul egy-egy titok az Úr Jézus
életébôl; egy-egy részlet az Ô kínszenvedésébôl; továbbá elmélkedések
az utolsó ítéletrôl; a pokolról; a mi semmiségünkrôl; arról, hogy
mennyivel tartozunk Istennek, stb. s -- mindehhez kitűnô tanácsok és
utasítások vannak fűzve, arra vonatkozólag, hogy miképpen kell ezt az
imádságot elkezdeni és bevégezni. Aki képes arra és megszokta, hogy
így elmélkedjék, arra vonatkozólag nincs semmi megjegyzésem. Mert jó
úton van s az Úr be fogja ôt vezetni az üdvösség kikötôjébe, mert ahol
a kezdet oly jó, ott a befejezés is az lesz. Mindazok, akik ezen az
úton tudnak haladni, nyugalmat és biztonságot élveznek, mert ha
egyszer az értelem le van kötve, akkor megszűnik a nyugtalanság.
Én tehát más valamirôl akarok beszélni, és amennyiben az Úr
megsegít megfelelô jó tanáccsal szolgálni. De ha az Úr ezt nem is
tenné meg, legalább meg fogjátok érteni szavaimból, hogy más lelkek is
sokat szenvednek a szórakozottság miatt s nem fogtok elcsüggedni, ha
bennetek is meg volna.
Vannak egyesek, akiknek az értelme olyan nyughatatlan, mint a
makrancos ló, amelyet senki sem képes megfékezni: majd erre szalad el,
majd arra és nem tud egy helyben megmaradni.2 Ez olykor természeti
fogyatkozás, olykor meg Isten küldi az emberre. Én nagy részvéttel
vagyok irányukban, mert úgy vannak vele, mintha valaki nagyon szomjas
volna s látná is a vizet messzirôl, de mikor feléje akar menni,
ellenség zárja el elôle az utat, az elején, a közepén és a végén. Így
azután megesik, hogy ha sok küzdelem és pedig nagyon is sok küzdelem
árán legyôzték az elsô ellenséget, sôt a másodikat is, a harmadik
elôtt leteszik a fegyvert s inkább meghalnak szomjan, ahelyett, hogy
tovább harcolnának azért a vízért, amelynek megszerzése oly sokba
kerül. Kifogytak az erôbôl, elhagyta ôket a bátorság s ha egyeseknél
volt is belôle annyi, hogy leverjék még a második ellenséget is, akkor
azután kimerültek, pedig talán két lépésnyire sem voltak már az élet
vizétôl, amelyrôl az Úr azt mondta a szamariai asszonynak, hogy ha
valaki iszik belôle, nem fog többé megszomjazni. És mennyire bölcs és
igazmondás ez, amelyet maga az Igazság jelentett ki saját szájával,
mert csakugyan, ez élet javai után nem fog többé szomjazni, bár az
örök élet kincseire úgy megnövekszik a szomjúsága, hogy azt el sem
tudja képzelni az olyan ember, aki csak a természetes szomjúságot
ismeri. S azután mennyire szomjazik a lélek erre a szomjúságra.
Megérti ugyanis, hogy mekkora annak az értéke. S ez a szomjúság bár
nagyon kínos és gyötrô, épp olyan élvezetes amíg tart, mint amikor
kielégítést nyer. Ez a szomjúság ugyanis nem öl meg mást, mint a földi
dolgok iránti érzéket, egyébként pedig ô maga is kielégíti az embert.
Úgy, hogy ha Isten megitatja az ilyen lelket -- s ez egyike az Ô
legnagyobb kegyelmeinek -- épp oly szomjasan hagyja, mint volt, vagy
még szomjasabban s mindig vissza-visszakívánkozik ez ital után.
A víznek három tulajdonsága van; van neki bizonyára több is, de
nekem most éppen csak három jut eszembe s ez elég is az én
szempontomból, az egyik tudniillik az, hogy frissít, mivel bármily
melegünk legyen is, a víz megszünteti. A másik az, hogy a tűzvészt
eloltja, kivéve, ha kátrány ég valahol, mert ennek tüzét még inkább
növeli. Ó Istenem, milyen csodálatos dolog, hogy a víz éleszti a tüzet
olyankor, amidôn erôs és hatalmas! Ekkor ugyanis nincs alávetve az
elemek hatalmának, olyannyira, hogy meg tud lenni az ellenlábasával s
ez nemcsak nem gyöngíti, hanem még erôsíti is. Sokat tudna errôl
beszélni az olyan ember, aki ért a bölcselethez és ismeri a dolgok
sajátságait. Az megmagyarázhatná nekem azt, amit én élvezni ugyan
tudok, de kifejezni nem és talán megérteni sem.3
Ha majd Isten odavezet benneteket, nôvéreim ehhez a forráshoz és
megitat belôle4 -- és ti, akik máris isszátok ezt a vizet -- meg
fogjátok érteni ezt a hasonlatot. Be fogjátok látni, hogy az Isten
iránti igaz szeretet, ha egész erôvel lángol és teljesen megszabadult
minden más földi dologtól és magasan lobog ezek fölött, ura a világ
összes elemeinek. Mivel pedig a víz a földbôl fakad, soh'se féljetek
attól, hogy eloltja az Isten iránti szeretetnek ezen lángtengerét.
Ehhez nincs hatalma; bár ellenlábasok, az a tűz már föltétlen úr és
nincs többé neki alávetve.
Most már meg fogjátok érteni, nôvéreim, miért sürgetem én annyira
ebben a könyvben, hogy igyekezzetek megszerezni ezt a szabadságot.
Mert ugyebár nagyszerű dolog, mikor a Szent-József-kolostornak szegény
szerzetesnôi annyira vihetik, hogy urai lehetnek a földnek és az
összes elemeknek!5 Ezek után mi természetesebb, mint az, hogy a
szentek, Isten kegyelmébôl, az elemekkel azt tették, amit akartak.
Szent Mártonnak engedelmeskedett a tűz és a víz; Szent Ferencnek a
halak és a madarak; s hasonló dolgok fordultak elô más szentek
életében is. Ebbôl világosan látható, mennyire uraivá lettek a világ
dolgainak azáltal, hogy annyira igyekeztek azokat semmibe sem venni s
hogy egész erejükkel és ôszintén alávetették magukat e világ Urának.
Azért is, mint mondom, az a víz, amely a földbôl származik, nem tudja
ezt a tüzet legyôzni; ennek lángjai magasra csapnak föl; ez nem ered
oly alacsony dologból. Vannak más apró tüzei is az Isten iránti
tökéletlen szeretetnek; azokat eloltja minden csekélység, de ezt nem.
Még ha a kísértéseknek egész tengere támadna is ellene, zavartalanul
fog tovább égni és végül is diadalmaskodik fölöttük. Ha pedig az égbôl
hullana reá záporesô, ez még kevésbé fogja eloltani, sôt ellenkezôleg,
fel fogja szítani. Ezek ketten nincsenek egymással ellentétben, sôt
egy hazából származnak. Ez a két elem nem fog egymásnak romlására
törni -- soh'se féljetek attól -- sôt az egyik növeli a másiknak
hatását. Mert az igazi könnyek vizét, amely az igazi imádságból fakad,
az egek királya adja. Ez segíti a tüzet, hogy még jobban lobogjon és
állandó maradjon: a tűz pedig viszont segíti azt a vizet, hogy még
jobban hűsítsen.
Ó Istenem, milyen szép dolog az és mekkora csoda, hogy a tűz
hűti, sôt meg is fagyasztja az összes világias érzelmeket, midôn
egyesül azzal a mennyei vízzel; mert ez a forrása az említett,
Istentôl kapott és nem magunkszerezte könnyeknek. Az az egy bizonyos,
hogy nem hagyja meg a melegséget a világ semmiféle dolga irányában,
hacsak nem arról van szó, hogy másokban felgyullasszuk ezt a tüzet.
Olyan ugyanis a természete, hogy nem éri be kevéssel, s ha tehetné,
felgyújtaná az egész világot.
Másik tulajdonsága az, hogy megtisztítja a nem tiszta dolgokat.
Mi lenne a világból, ha nem volna víz a mosáshoz?6 Jegyezzétek meg,
hogy ez az élô víz, ez a mennyei víz, ez a tiszta víz, ha nem zavaros
és nincs benne iszap, hanem az égbôl esik alá, mindent megtisztít. Meg
vagyok róla gyôzôdve, hogy ha csak egyszer iszik is belôle az ember,
máris megtisztul a lelke minden bűn szennyétôl. Mert, amint másutt is
megírtam, Isten nem másért adja italul ezt a vizet és részesít
bennünket ebben a nagyon is természetfölötti kegyelemben, az isteni
egyesülésben, mely egyáltalában nem függ tôlünk: hanem csakis azért,
hogy a lélek megtisztuljon, tiszta maradjon, megszabaduljon attól az
iszaptól és nyomorúságtól, amely bűneink következtében rakódott reá.
Más lelki gyönyörűségekben, amelyek az értelmen át jutnak belénk,
akármilyen jó hatásuk legyen is, a vizet nem közvetlenül a forrásból
isszuk, hanem miután elôbb végigfolyt a földön. Ezen útjában pedig
mindig akadnak holmi iszapos dolgok, amelyek mellett meg-megáll, úgy
hogy már nem lehet olyan kristálytiszta.7 Azért én ezt az imádságot --
amelyet, mint mondom, az értelemmel, elmélkedve végzünk -- nem is
nevezem élô víznek. Mert amennyire én a dolgot értem, mint mondom,
hiába szedjük össze magunkat, ez a mi testünk és nyomorúságos
természetünk ránehezednek a lélekre és ha ezen az úton halad, mindig
ragad rája valami annak sarából, amit szeretnénk elkerülni. Jobban meg
akarom magamat értetni. Például azzal a gondolattal foglalkozunk, hogy
mi a világ, hogy mily gyorsan ér véget minden és ennek alapján
igyekszünk megvetni a mulandó dolgokat. S íme, anélkül, hogy
észrevettük volna, egyszerre csak olyan világi dolgok mellett állott
meg az eszünk, amelyeket szeretünk; igyekszünk ugyan megszabadulni
tôlük, de azért már megzavartak az ilyenféle gondolatok: hogyan is
volt? -- hogyan is lesz? -- hogyan is tettem? -- hogyan is tennék? Ha
pedig elgondoljuk, mennyire fontos dolog az ilyenektôl megszabadulni,
néha már maga ez a gondolat is új veszedelmet hoz ránk. Ezzel nem
akarom azt mondani, hogy hagyjuk abba az elmélkedést, hanem csak azt,
hogy legyünk óvatosak és ne hagyjuk el magunkat.
A természetfölötti imádságban8 magának az Úrnak van gondja ezekre
a dolgokra s nem bízza ôket ránk. Annyira szereti a lelkünket, hogy
legalább arra az idôre, amíg vele társalog, kiemeli azok közül a
dolgok közül, amelyek árthatnának neki s odaveszi egészen maga mellé;
s egy pillanat alatt több igazságot közöl vele s világosabb fogalmat
ád neki arról, hogy minden egyes dolognak mily értéke van, mint
amilyent csak évek hosszú sora alatt szerezhetett volna a rendes úton,
amelyen a látásunk nem tiszta, mert vakítja a por, amit gyaloglás
közben verünk fel. Itt az Úr egyszerre a végállomáshoz juttatott
bennünket, anélkül, hogy észrevettük volna.
Másik sajátsága a víznek, hogy kielégíti és eloltja a
szomjúságot. Szomjúságnak tekintem ugyanis azt, ha vágyódunk valami
után, amire nagy szükségünk van s aminek teljes hiánya feltétlenül
halálos volna ránk nézve. Csodálatos dolog, hogy a víz hiánya megöli
az embert, ha meg túl sok van belôle, az is elveszi az életet, amint a
vízbefúltak példája mutatja.
Ó én jó Uram, mily boldog volna az az ember, aki úgy belemerülne
ebbe az élô vízbe, hogy életét vesztené benne! Azt hiszitek talán,
hogy ez lehetetlenség? Sôt ellenkezôleg, Isten szerelme és az utána
való vágy annyira megnövekedhetik, hogy az emberi természet nem bírja
tovább s tényleg akadtak egyesek, akik ebbe belehaltak.9 Én ismerek
egyet,10 aki belehalt volna, ha Isten nem sietett volna segítségére.
Oly bôségben áradt reá ez az élô víz, hogy majdnem kiszakította
lelkét, midôn elragadtatásokba ejtette. Azt mondom, hogy ,,majdnem''
kiragadta lelkét, mert az elragadtatásban azután megnyugszik. Úgy
látszik, hogy a lélek, miután a földiek iránti utálattól szinte
megfulladt, Istenben újra életre kel s Ô Szent Felsége képessé teszi
olyasminek élvezetére, ami megfosztaná életétôl, ha teljesen
eszméleténél volna.
Értsük meg jól, mivel a mi legfôbb Kincsünkben nincs semmi, ami
nem volna egészen tökéletes, akármit ad is nekünk, az mindig javunkra
szolgál. Akármily bôségesen adja tehát ezt a vizet, soha sincsen túl
sok belôle, mert az Ô dolgaiban nem lehetséges a túlzás. Ha ugyanis
sokat ád belôle, úgy, mint elôbb mondottam, képessé teszi a lelket
arra, hogy sokat ihassék. Úgy tesz, mint az üveggyártó, aki kisebbre
vagy nagyobbra készíti az edényt, aszerint, amint kevesebbet vagy
többet akar bele tölteni.
Erre vonatkozó kívánságainkban, amennyiben tôlünk származnak,
mindig akad valami tökéletlenség s ha mégis van bennük jó, azt csakis
az Úr segítségének köszönhetjük. Mi ugyanis annyira mohók vagyunk,
hogy mivel ezek a vágyak édes és élvezetes fájdalmat okoznak, nem
tudunk velük betelni. Mértéktelenül kívánjuk ezt az eledelt s
amennyire tôlünk telik, még növeljük is önmagunkban ezt a vágyat, úgy
hogy nem csoda, ha az néha meg is öli az embert. De milyen boldog
halál ez! Másrészt azonban, ha az illetô életben marad, másokra hathat
oly irányban, hogy azok halálosan epedjenek ilyen halál után. Azért én
azt hiszem, az ördög keze van ebben a dologban: belátja ugyanis, hogy
mennyire ártanak neki az ilyen emberek, ha életben maradnak s azért
oktalan önsanyargatásra biztatja ôket, amivel azután tönkreteszik az
egészségüket. Ez természetesen az ô malmára hajtja a vizet.
Azért is figyelmeztetem az olyan embert, akiben igen nagyra nôtt
ez az epesztô szomjúság, hogy vigyázzon, mert ezt a kísértést aligha
fogja elkerülni s ha nem is hal meg a szomjúságtól, árt szervezetének.
Azután meg akarata ellenére külsôleg is el fogja árulni érzelmeit,
amit el kell kerülni minden áron. Néha ugyan hiábavaló lesz az
erôlködésünk és nem leszünk képesek mindent úgy eltitkolni, amint
akarnók; de legalább arra vigyázzunk, hogy mikor elfognak bennünket
ezek a nagy érzelmek és ez a vágy annyira elhatalmasodik bennünk,
legalább ne növeljük azt magunkban, hanem szép szelíden fékezzük meg
és irányítsuk gondolatainkat másfelé. Számba kell vennünk ugyanis azt
az eshetôséget is, hogy ezek az érzelmek talán inkább a mi
vérmérsékletünkbôl fakadnak, mint igazi szeretetbôl. Vannak olyanok,
akik ha vágyódnak, akkor nagyon hevesen vágyódnak és pedig olykor még
rossz dolgok után is. Én azt hiszem, hogy az ilyenek nem gyakorolnak
valami nagyfokú önmegtagadást. Pedig az önmegtagadás mindenben jó.
Elsô tekintetre oktalanságnak látszhatnék, hogy az ember még
ilyen jó dolgot is igyekezzék megszorítani. Pedig nem az. Mert hiszen
én nem azt mondom, hogy fojtsuk el ezt a vágyat, hanem csak azt, hogy
mérsékeljük s ki tudja, ezáltal nem szerzünk-e ugyanannyi érdemet.
Részletesebben akarom ezt kifejteni, hogy jobban megértsétek.
Tegyük fel, hogy valaki eped a vágytól, bárcsak kimenekült volna már
ebbôl a börtönbôl. Ilyen vágya volt Szent Pálnak. Ez az érzelem sajgó
fájdalmat okoz neki, ami természetesen nagyon édes élvezet.
Mindenesetre kell hozzá önmegtagadás, hogy ezt az érzelmet valaki
mérsékelje önmagában, mert arra úgysem képes, hogy teljesen elfojtsa.
Tegyük fel azonban, hogy teljesen erôt vesz rajta és már-már az
eszétôl is megfosztja. Ilyen esetet nem olyan régen magam is láttam.
Az illetô személy, bár természeténél fogva indulatos, teljesen hozzá
van ahhoz szokva, hogy megfékezze akaratát, olyannyira, hogy az, ami
akkor történt vele, csak úgy érthetô meg, hogy egy idôre elvesztette
az eszét.11 És ezt több esetben lehetett nála tapasztalni. Azt akarom
mondani, hogy egy ideig szinte meg volt ôrülve a nagy fájdalomtól és a
nagy erôlködéstôl, amivel azt leplezni akarta. Már pedig az ilyen
rendkívüli esetekben, még ha biztos volna is, hogy Isten szelleme
működik, az alázatosság azt tanácsolja, hogy féljünk. Nem szabad
ugyanis azt hinnünk, hogy oly nagy bennünk a szeretet és hogy annyira
képes rajtunk uralkodni. Mondom, nem cselekednék helytelenül az
illetô, ha más irányba terelné vágyait, föltéve, hogy meg tudja tenni,
mert nem mindig lesz képes rá. Gondolja meg ilyenkor, hogy ha életben
marad, többet szolgálhat Istennek s esetleg valami tévelygô lélekben -
- mely egyébként elkárhoznék -- világosságot gyújthat; s hogy ha
tovább szolgál, több érdeme lesz és annál jobban élvezheti majd
Istenét. Félve gondoljon arra is, hogy eddig mily keveset szolgált
neki. Ezek a jó tanácsok enyhíteni fogják szenvedését és csökkentik
majd kínjait; s az illetô sokat nyer azzal, ha Isten iránti
szolgálatkészségbôl kész itt maradni és tovább élni ezzel a
fájdalommal. Ugyanez az eset, mintha valaki nagyon szenved és súlyos
fájdalmai vannak s azzal vigasztaljuk, legyen türelmes és bízza magát
az Úristenre, mivelhogy mindig az a legjobb, ha rá hagyatkozunk.
Mert mi volna akkor, ha az ördög ébresztene az emberben valami
módon ilyen heves vágyat? Ez is lehetséges. Ha nem csalódom Cassián
beszél egy nagyon szigorú életű remetérôl, akit az ördög arra bírt,
ugorjék kútba, hogy annál hamarább megláthassa Istent. Az én nézetem
szerint az a remete aligha volt alázatos és aligha szolgált híven az
Úrnak, mert amilyen hűséges Ô Szent Felsége, nem engedte volna meg,
hogy egy olyan közérthetô dologban essék tévedésbe. Világos, hogy ha
az ilyen vágy Istentôl ered, nem származhatik belôle semmi rossz, mert
vele jár a világosság, az okosság és a kellô mérték. Ez magától
értetôdik. Csakhogy természetesen ez a mi ellenségünk igyekszik nekünk
ártani, ahol csak teheti s mivel ô nem alszik, ne aludjunk mi sem. Ez
az elv nagyon fontos és sok mindenre kell alkalmaznunk; így például,
akármennyi szellemi örömünk legyen is az imádságban, olykor meg kell
azt rövidítenünk, amikor a testi erônk fogytán van és a fejünk kezd
fájni. Az okosságra mindenben szükségünk van.
De mit gondoltok, leányaim, vajon miért magyaráztam én meg nektek
legelôször is a végcélt s mutattam be a jutalmat, mielôtt a
küzdelemrôl szóltam volna vagyis miért fejtegettem, hogy mekkora jó
az, ha iszunk ebbôl a mennyei forrásból, ebbôl az élô vízbôl? Azért
tettem ezt, hogy a feléje vezetô útnak fáradalmai és nehézségei el ne
csüggesszenek benneteket, hogy bátran haladjatok és ne fáradjatok el.
Mert mint mondottam, megeshetnék, hogy egészen odáig juttok el s már
csak éppen hogy le kellene hajolnotok a forráshoz és ihatnátok belôle:
s ekkor hagynátok fel mindennel és elvesztenétek ezt a nagy kincset,
abban a hiszemben, hogy nincs erôtök hozzá eljutni és hogy képtelenek
vagytok tovább menni. Gondoljátok meg, hogy az Úr meghívása
mindenkinek szól; már pedig Ô maga az igazság, tehát nem lehet a
szavában kételkedni. Ha ez a lakoma nem volna mindenki számára
készítve, nem hívna meg rá mindnyájunkat s ha hívna is, nem mondaná,
hogy ,,Én inni adok nektek''. Azt, igen, mondhatná, hogy ,,Jertek
valamennyien, mert hiszen nem veszítetek semmit. S akkor majd inni
adok egyeseknek, tetszésem szerint''. Mivel azonban minden megszorítás
nélkül ígéri, hogy mindenkinek ád inni, teljesen bizonyos, hogy akik
csak el nem maradnak az úton, mind meg fogják kapni ezt az élô vizet.
Az Úr, aki megígérte ezt a nagy jót, adja meg nekünk a kegyelmet is
hozzá, hogy úgy törekedjünk utána, amint törekednünk illik. Kérjük
erre Ô Szent Felségét.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Ha Szent Terézia imádságról beszél, rendesen az elmélkedést és
a szemlélôdést érti rajta.
2 Szent Terézia kitűnô lovas volt fiatal korában; innét a
hasonlat.
3 Errôl a dologról abban a korban az egyetemek tudós tanárai sem
tudtak még többet, mint Szent Terézia, mert a vegytan még gyermekkorát
élte. Ma minden iskolás fiú tudja, hogy az izzó hôség elemeire, t. i.
oxigénre és hidrogénre bontja föl a vizet, ezek pedig élesztik a
tüzet, ahelyett, hogy oltanák.
4 T. i. megadja nektek a nyugalmi imát.
5 Ezen kor bölcselete négy elemet ismert: föld, levegô, tűz és
víz. Ezekbôl volt szerinte minden összetéve.
6 Szent Terézia rendkívül szerette a tisztaságot.
7 A tökéletes szemlélôdés nem az értelem munkája, míg az
elmélkedés az. Ez a munka a világias emlékekkel telített fantázia
területén folyik s az értelem tekintete ezeken könnyen rajt
felejtkezik, meg-megáll mellettük és esetleg be is szennyezi magát.
Szóval nem olyan tiszta munka, mint az, amelyben a fantáziának semmi
szerepe sincs.
8 T. i. a tökéletes szemlélôdésben, amelyet természetfölöttinek
nevez, mivel Istennek rendkívüli kegyelme, amely meghaladja még az
egyébként a kegyelem által úgyis fölemelt természeti képességet is.
9 Szent Terézia halálát is ez okozta.
10 A szent önmagáról beszél.
11 Ezen alkalommal írta Szent Terézia azt a gyönyörű költeményét,
amelynek az a refrain-je: ,,Nem tudok meghalni: abba halok bele''.
========================================================================
XX. fejezet: Az imádságban lelki vigasztalás van


Azt fejtegeti, hogy az imádság útján, akár így, akár úgy, de sohasem
hiányzanak a lelki vigasztalások. Tanácsolja a nôvéreknek, hogy az
imádság legyen állandó tárgya a beszélgetésüknek.

Úgy tűnhetik fel, hogy az elôbbi fejezetben ellentmondásba
keveredtem önmagammal, mert midôn vigasztalgattam azokat, akik nem
jutnak el a szemlélôdés színvonalára, azt mondtam, hogy az Úrnak
különbözô útjai vannak, amelyek mind Ôhozzá vezetnek; aminthogy
sokféle lakás is van a mennyországban. Ugyanezt mondom most is.
Csakhogy Ô Szent Felsége ismeri a mi gyarlóságunkat s amilyen
irgalmas, gondoskodott minden eshetôségrôl. De azért nem mondta, hogy:
,,Ezek jöjjenek ezen az úton, azok pedig ama másikon'', hanem
ellenkezôleg olyan jóságos volt, hogy senki elôl nem zárta el az élet
vizének útját. Áldott legyen érte mindörökké, mert mennyi oka lett
volna arra, hogy elzárja én elôlem! Ha pedig engem nem tiltott le
róla, mikor ráléptem s nem parancsolta meg, hogy dobjanak a mélységbe:
úgy bizonyára nem fog senkit másfelé küldeni; hiszen határozottan és
nyíltan hívogat mindnyájunkat. Mivel azonban annyira jóságos, nem
kényszerít bennünket rá, hanem ellenkezôleg sokféle úton-módon itat
meg mindenkit, aki követi Ôt, hogy senki se csüggedjen el és ne haljon
szomjan. Mert ebbôl a dús forrásból számos patak ered; nagy is, meg
kicsiny is, de meg erednek belôle csermelyek is a kisdedek számára:
azoknak az éppen elég. A nagy víztôl az ilyen kezdôk meg is ijednének.
Azért is, nôvéreim, ne féljetek attól, hogy szomjan találtok
halni. Ezen az úton sohasem hiányzik a vigasztalás vize, vagy legalább
is sohasem apad el annyira, hogy ne lehessen kibírni az utat. Mivel
pedig ez így van, fogadjátok meg a tanácsomat és ne csüggedjetek el
ezen az úton, hanem harcoljatok hôsök módjára. Legyetek készek
élteteket is odaadni ebben a küzdelemben. Hiszen mi másért volnátok
itt, mint azért, hogy harcoljatok. Ha pedig megmaradtok az elhatározás
mellett, hogy inkább meghaltok, semmint lemondjatok a végsô állomás
elérésérôl: akkor, -- ha az Úr egy kissé meg is szomjaztatna
benneteket ebben az életben, -- az örökkévalóságban annál bôségesebben
fog megitatni; s akkor nem kell többé attól félnetek, hogy elfogy ez
az ital. Adja azonban az Úr, hogy mindig hűségesen kitartsunk
mellette. Amen.
Most tehát, midôn végre az említett útról kezdünk beszélni,
vizsgáljuk egy kissé, vajon miképpen kell elindulnunk rajta, nehogy
mindjárt a kezdetén eltévesszük azt. Ez ugyanis nagyon fontos, sôt
mondhatnám, mindennél fontosabb. Nem azt akarom mondani, hogy ha
valakiben nem volna meg az a szilárd elhatározás, amelyrôl itt
beszélni akarok, az ilyen mondjon le róla, mielôtt még rálépne az
útra, mert hiszen az Úr majd megnöveli az erejét. De meg azután, ha
csak egy lépést tenne is rajta, egyetlen egy ilyen lépésben is annyi
az elôny, hogy nemcsak nem jár veszteséggel, hanem nagyon is megéri a
fáradságot. Olyan az, mintha valakinek van egy megáldott rózsafüzére:1
ha egyszer mondja el, egy bizonyos mennyiségű búcsút nyer, s minél
többször mondja, annál többet nyer vele; ellenben, ha sohasem veszi
elô, hanem a szekrényében tartja, akkor jobb lenne, ha meg sem volna
neki. Ha tehát valaki késôbb nem is haladna azon az úton tovább elôre,
az a néhány lépés, amit rajta tett, világosságot gyújt a lelkében
arra, hogy jól haladjon más utakon; és pedig minél több ideig ment
rajta, annál erôsebb lesz ez a világosság. Egy szóval, legyen arról
meggyôzôdve, hogy semmiféle tekintetben nem lesz ártalmára, ha
belekezdett, még ha késôbb abba is hagyta, mert a jó dolog sohasem
okozhat kárt. Azért is igyekezzetek, leányaim, mindazokat az
ismerôseiteket, akikben van erre való képesség és akikkel eléggé
bizalmas viszonyban vagytok, rábeszélni arra, hogy ne féljenek, hanem
próbálkozzanak meg ezzel a kitűnô dologgal. S az Isten szerelmére
kérlek benneteket, hogy ha valakivel társalogtok, igyekezzetek mindig
lelki hasznára lenni; hiszen az imáitoknak is az a célja, hogy a
lelkek üdvösségét mozdítsátok elô. Ezt kérjétek mindig az Úrtól.
Csúnya dolog volna, ha nem igyekeznétek ezt minden lehetô módon
elérni. Ha jó rokonok akartok lenni, íme ez az igazi szeretet; ha jó
barátnôk, úgy jegyezzétek meg, hogy csakis ezen az úton lehettek azok.
Uralkodjék csak az igazság a ti szíveitekben, -- aminthogy az
elmélkedés következtében uralkodnia kell -- s akkor világosan fogjátok
megérteni, hogy milyen szeretettel tartozunk embertársainknak. Nektek
nincs idôtök, nôvéreim, gyermekjátékokra (mert gyermekjáték, és nem
más, minden világi barátkozás, még ha nincs is benne rossz); s ne
bocsátkozzatok soha ilyenféle beszélgetésekbe, hogy: szeretsz-e? vagy:
nem szeretsz? -- sem rokonokkal, sem másvalakivel, hacsak valami nagy
jónak elérése, vagy annak a léleknek valami nagy érdeke nem tenné az
ilyesmit indokolttá. Mert megeshetik, hogy a testvéretek, rokonotok,
vagy más ilyenféle személy csak úgy lesz hajlandó meghallgatni és
elfogadni valamely igazságot, ha elôzôleg megnyertétek a szívét az
ilyen beszéddel és kimutattátok iránta érzett szereteteteket; az
ilyesmi ugyanis mindig hízeleg az érzékiségnek. Akárhányszor az ilyen
jó szót -- mert így nevezik az ilyesmit -- többre becsülik, mint akár
az Úristennek szavát; de az elôbbi azután arra hangolja ôket, hogy
megfogadják az utóbbit. Azért is nem tiltom el az ilyesmit abban az
esetben, ha valaki okosan tudja alkalmazni. Ellenben, ha nem
szentesíti az ilyen szavakat az említett cél, akkor nincs belôlük
semmi haszon s kárt okozhatnának anélkül, hogy észrevennôk.
Hiszen azt úgyis tudja mindenki, hogy szerzetes nôvérek vagytok s
hogy az imádságról szoktatok egymás között beszélni. Azt meg ne
mondjátok valahogyan magatokban: ,,nem akarom, hogy jónak tartsanak'',
mert az a jó vagy az a rossz, amelyet közületek az egyiken látnak az
emberek, az mindnyájatoknak becsületére, illetve szégyenére válik. S
nagyon szomorú dolog, ha szerzetes nôvérek, akiknek annyi mindenféle
szempontból kötelességük Istenrôl beszélni, jónak látják éppen ebben a
pontban hallgatni. Az ilyen hallgatás csak nagy ritkán indokolt,
tudniillik akkor, amidôn esetleg nagyobb érdek forog szóban.
Ez legyen a ti társalgástoknak tárgya, ez legyen a ti
nyelvetek; aki veletek érintkezni akar, az tanulja meg azt. Ti
ellenben el ne tanuljátok valahogy az övét, mert ez pokoli dolog
volna. Ha emiatt valaki ostobáknak tartana benneteket, azzal ne igen
törôdjetek, ha képmutatóknak, azzal még kevesebbet. Ebbôl az a
hasznotok lesz, hogy csak olyan ember fog titeket felkeresni, aki érti
ezt a nyelvet.2 Mert hiszen különös dolog is volna, ha egy ember, aki
nem tud arabul, örömest társalogna valakivel, aki csak ezen a nyelven
ért. Így azután sem terhetekre nem lesznek, sem károtokra; mert azt
ugyan megkeserülnétek, ha más nyelvre adnátok magatokat s ha erre
vesztegetnétek az egész idôtöket. S azt nem is tudjátok úgy
elképzelni, mint én, aki tapasztaltam, hogy mekkora kárt hoz ez a
lélekre; mert ha valaki igyekszik megtanulni másnak nyelvét, az
elfelejti a magáét. Ez azután örökös nyugtalansággal jár, s azért
minden áron kerüljétek el. Mert ezen az úton, amelyrôl most beszélünk,
éppen a léleknek háborítatlan nyugalma a legfontosabb kellék.
Ha azok, akik veletek érintkeznek, hajlandóságot mutatnának arra,
hogy megtanulják nyelveteket, bár nem a ti dolgotok oktatni valakit,
azért mégis beszélhettek nekik azokról a kincsekrôl, amelyek ezzel a
nyelvvel járnak. S ebbe ne is fáradjatok bele, hanem legyetek rajta,
gyöngédséggel, szeretettel és imával, hogy megértve ennek rendkívüli
hasznát, az illetô keressen magának valami mestert, aki megtanítja ôt
erre a nyelvre. Mert nagy kegyelem volna az Úr részérôl, ha éppen
nektek sikerülne valakit rábírni erre a jóra.3 De mennyi minden jut az
embernek eszébe, ha egyszer elkezd beszélni errôl az útról; még az
ilyennek is, mint én, aki oly rosszul haladt rajta. Az Úr tanítson meg
rá benneteket, nôvéreim, jobban, mint ahogy én tudtam nektek
megmagyarázni.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Szent Teréziánál: ,,Cuentas de perdones'', ami olyan rózsafüzér-
féle volt.
2 Egyes spanyolországi kármelita-kolostorok fogadószobájában ez a
felirat olvasható:

Hermano, una de dos:
O ne entrar, o hablar de Dios!
Que en la casa de Teresa
Esta ciencia se profe.

Testvér! válaszd egyiket a kettô közül:
Vagy ne lépj be, vagy, ha igen, beszélj Istenrôl,
Mert Terézia kolostorában
Csakis ezt a tudományt művelik..
(fordította Szeghy Ernô)

Testvér, egy e kettô közül:
ne lépj be vagy szólj Istenrül
mivel Teréznek kolostora
csak ezt a témát gyakorolja.
(fordította Meskó Lajos)

Testvér!
Kettô közül csak egyet tehetsz:
vagy be se lépsz, vagy Istent emlegetsz.
Mert Teréznek otthonán
el nem kél más tudomány.
(fordította Meskó Lajos)

3 Szent Terézia nagyon sok embert -- legelsô sorban a gyóntatóit
-- tanította meg erre a ,,nyelvre'', tudniillik a szemlélôdésre. Az
utóbbiak közül Alvarez Boldizsár, Ibańez Péter és Tolédó Garcia atyák
váltak nagy becsületére mesterüknek az ô szent életükkel.
========================================================================
XXI. fejezet: Erôs elhatározás kell a belsô imához


Fejtegeti, mennyire fontos, hogy az ember erôs elhatározással fogjon
hozzá a belsô imához és ne törôdjék azzal, ha a rossz szellem ôt errôl
lebeszélni igyekszik.

Ne csodálkozzatok azon, leányaim, hogy annyi mindenféle dolgot
kell szemügyre venni, ha az ember erre az isteni útra rá akar lépni,
mert hiszen ez a mennyországnak legrövidebb és legbiztosabb útja. Ha
ezen haladunk, nagy kincshez jutunk s azért nagyon természetes, hogy a
mi fogalmaink szerint magas árt kell érte fizetnünk; lesz idô, amikor
majd belátjuk, hogy ez az ár mily semmiség volt ahhoz az értékhez
képest.
Már most visszatérve azokhoz, akik ezt az utat választják s nem
akarnak megállni, míg csak el nem érnek a végére s isznak az élet
vizébôl: ezeknek legelsô sorban azt kötöm a lelkükre, hogy mindjárt a
legelején a lehetô legerôsebb eltökélt szándékuk legyen folyton
elôrehaladni, amíg csak el nem érik a célt; történjék akármi, érje
ôket bármi; legyen bár sok szenvedés az osztályrészük; szólják meg
ôket mégannyian; akár legyen kilátásuk arra, hogy elérik a forrást,
akár pedig le kelljen törniök a szenvedések súlya alatt és meghalniok
útközben; akár kitartson a bátorságuk mindvégig, akár elfogyjon:
egyszóval ki kell tartaniok még akkor is, ha fejükre szakadna a világ.
Nem hiába mondom mindezt, mert nem egyszer fogtok olyasféle
megjegyzéseket hallani: hogy ez a dolog veszedelmes; hogy ez meg az
pórul járt ezen az úton; egy másik tévútra került; egy harmadik pedig,
aki nagyon sokat elmélkedett, súlyos bűnbe esett; hogy ez a dolog
gátat vet az erények fejlôdésének; hogy nem való nôknek, mert
megzavarja a fejüket: sokkal okosabban teszik, ha szônek-fonnak; mire
való nekik ez a körmönfont belsô ima? hát nem elég nekik a Miatyánk és
az Üdvözlégy? Ez utóbbit én is mondom, leányaim; de mennyire elég! Nem
tehettek jobbat, mint ha elmélkedésteket olyan imára alapítjátok amely
az Úrnak szentséges ajkairól maradt reánk. Ebben az egyben igazuk van.
Mert ha a mi gyarlóságunk nem volna oly nagy, buzgalmunk pedig olyan
lanyha: úgy nem volna szükségünk arra, hogy más elmélkedési módokat
találjanak ki és hogy könyveket írjanak számunkra.
Én most olyanokhoz beszélek, akik nem képesek elméjüket
összeszedni s valamely hittitokról elmélkedni és pedig fôleg azért,
mert ezt nagyon bonyolult dolognak tekintik. De meg szólok azokhoz is,
akik annyira okosak, hogy semmi sem elég jó a számukra. Ezek számára
akarom itt a Miatyánk alapján fejtegetni az elmélkedésnek néhány
alapelvét, eszközét és annak célját,1 de csak egészen egyszerűen, mert
a nagyon is magas kérdésekkel nem fogok foglalkozni. Így azután, ha
megteszitek a magatokét és alázatosak vagytok, nem lesz másra
szükségtek s ha elveszik a könyveiteket, nem jöttök zavarba. Ami engem
illet, én mindig legjobban szerettem az evangéliumokat s azoknak
szavai mindig jobban meghatottak engem, mint más, tudományosan
megszerkesztett könyvek. Ez utóbbiakat különben is csak akkor
szerettem olvasni, ha a szerzôjük nagyon jó irányú és közismert ember
volt; egyébként nem is vettem ôket a kezembe.
Belefogódzkodom tehát az isteni bölcsesség eme jóságos Mesterébe
s talán Ô majd sugall nekem valami gondolatot, amely hasznotokra lesz.
Ne úgy értsétek, mintha magyarázni akarnám ezeket az isteni imákat,
mert ilyesmire igazán nem mernék vállalkozni és különben is elég ilyen
magyarázatot írtak már. De még ha egyet sem írtak volna, akkor is
együgyűség volna részemrôl, ha én akarnám megírni. Mindössze egy
elmélkedést akarok elétek adni a Miatyánk szavairól. Talán nem lesz
fölösleges, mert az a sok könyv olykor csak arra szolgál, hogy
elnyomja lelkünkben az áhítatot, holott nekünk azt minden áron meg
kell ôriznünk és ápolnunk.
Minden tanító szükségképpen megszereti a tanítványát s igyekszik
megkedveltetni vele a tárgyat, amelyre tanítja és mindenképpen azon
van, hogy azt megértesse vele. Így tesz a mi mennyei Mesterünk is
mivelünk s azért ügyet se vessetek egyesek ijesztgetésére s ne
törôdjetek azokkal a veszedelmekkel, amelyeket elôttetek ecsetelnek.
Nevetséges dolog! Hát hogyan is képzelhetné valaki veszélytelennek azt
az utat, amelynek egész hosszában rablók leselkednek s amelyen nagy
kincset akar az ember megszerezni?! A világnak lesz rá gondja, hogy ne
tudjatok békességben hozzájutni; hiszen ô egy maravédi2 miatt képes
álmatlan éjjeleket tölteni s megkínozni testeteket-lelketeket.
Mikor pedig elindultok, hogy ezt a kincset meghódítsátok
magatoknak, azaz jobban mondva elraboljátok (mert hiszen az Úr szavai
szerint az erôszakosak ejtik azt birtokukba) és erre a célra a királyi
utat, a biztos utat választjátok, amelyen elôttetek a ti Királyotok
járt és az ô összes szentjei: akkor azután elôállnak azzal, hogy mily
sok azon a veszedelem és se vége se hossza az ijesztgetésnek. S ezt ôk
mondják! -- ôk, akik úttalan-utakra indulnak ugyanennek a kincsnek
megkeresésére! Hát még ôket micsoda veszedelmek fenyegetik! Ó
leányaim, de mennyivel nagyobb az ô kockázatuk! Csakhogy természetesen
nem veszik észre, míg csak hanyatt-homlok bele nem rohannak a
veszedelembe, amikor azután nincs, aki kisegítse ôket, úgy hogy végleg
elvesztik azt a vizet s nem isznak belôle sem keveset, sem sokat; sem
egy pohárral, sem egy patakkal. S azután gondoljátok csak meg: egy
csöppnyi ivóvíz nélkül hogyan lehetne megjárni ezt az utat, amelyen
annyi ellenséggel kell megküzdeni? Kétség sem fér hozzá, hogy útközben
szomjan fognak veszni.
Édes leányaim, jegyezzétek meg, hogy akarva nem akarva
valamennyien ezen forrás felé tartunk;3 ha nem is haladunk egyazon
úton. Ne engedjétek azonban magatokat rászedetni s ne hallgassatok
senkire, aki más utat mutat nektek, hanem maradjatok meg a belsô ima
útján.
Nem akarok most arról beszélni, hogy amúgy általában véve a belsô
ima felel-e meg jobban az emberek lelki szükségleteinek, vagy pedig az
ajakima; csak annyit mondok, hogy nektek itt mindkettôre szükségtek
van. Ez hivatása a szerzeteseknek: aki azt találja nektek mondani,
hogy ez veszedelmes dolog, az veszedelmes ember, s kerüljétek annak
társaságát. Ne felejtsétek el ezt a tanácsomat, mert ki tudja, nem
lesz-e rá szükségtek. Veszedelmes dolog az alázatosság és a többi
erények hiánya; ez igaz; de hogy a belsô ima útja legyen veszedelmes,
azt nem engedheti meg az Isten. Ezeket az ijesztgetéseket, úgy
látszik, maga az ördög eszelte ki s hogy valami alapjuk legyen, minden
erejét megfeszítette és sikerült is neki néhány szemlélôdô embert
elbuktatni.4
S gondoljátok csak meg, hogy milyen vak ez a világ! Azt
természetesen nem veszi tekintetbe, hogy milliók és milliók estek
eretnekségbe és egyéb súlyos bűnökbe és pedig olyanok, akik nem
imádkoztak, sôt azt sem tudták, mi fán terem az imádság! Mivel azonban
az ördögnek sikerült megtévesztenie néhány imádságos embert, -- nem
többet, mint amennyit egészen könnyen össze lehet számítani az
ujjainkon -- ez elég volt arra, hogy egyesek teljesen visszariadjanak
az erényektôl! Pedig az ilyenek rosszul számítanak s vigyázzanak, hogy
baj ne érje ôket; mert kerülik a jót, hogy megszabaduljanak a
rossztól. Sohasem láttam veszélyesebb gondolatot; ilyesmi igazán csak
az ördögtôl telik.
Ó, én jó Uram, állj helyt önmagadért! Nézd, mily fonákul értik a
Te szavaidat! Ne tűrj meg ekkora gyarlóságot a Te szolgáidban!
Szerencsére, leányaim, soha sincs anélkül, hogy pártotokat ne
fogná ebben a dologban egyik-másik ember, mert mindig akad az
Úristennek olyan hű szolgája, akit Ô Szent Felsége az üdvösség útja
tekintetében felvilágosított; s az ilyen azután minél jobban
ijesztgetik, annál kevésbé hajlandó meghátrálni.5 Világosan látja,
hogy melyik oldalról akar az ördög csapást mérni reá s felfogva azt,
visszavág és betöri az ördög fejét.
S ez annyira fáj az ördögnek, hogy odaadná inkább mindazt az
örömet, amit mások szereznek neki, csak ezt ne kelljen elviselnie. S
éppen olyankor, amikor legnagyobb a zűrzavar; amikor a rossz
szellemnek sikerült elhintenie a konkolyt és az embereket megtévesztve
vallásos buzgalom ürügye alatt magához vonni: ekkor szokott Isten
valakit küldeni, aki felnyitja szemünket s azt mondja nekik:
,,Vigyázzatok! Az ördög küldte reátok ezt a ködöt, amitôl nem látjátok
az utat!'' S ó, hatalmas az Úr! egy ilyen ember, aki igazat mond,
többre képes, mint sokan mások egyesült erôvel és azzal a
lelkesedéssel, amit Isten önt a lelkébe, lassan-lassan újra rátalál az
igaz útra.6 Ha azt állítják, hogy az imádság veszedelmes, ô megmutatja
-- és pedig nem annyira szóval, mint inkább példájával, -- hogy
mennyire jó. Ha azt vetik ellene, hogy nem üdvös a gyakori áldozás, ô
még gyakrabban áldozik. S ha azután csak egy-két ilyen van, aki
mindenben a jobbat követi, az Úr azonnal elkezdi visszanyerni azt,
amit elvesztett.
Azért is, nôvéreim, vessétek el egyszer s mindenkorra az ilyen
félelmet és ne törôdjetek ilyen dolgokban a nagy tömeg nézetével. Nem
olyan idôket élünk, hogy hinni lehetne mindenkinek; ne higgyetek ti
másnak, mint az olyannak, akinek élete az Úr Jézus életét tükrözi
vissza. Tartsátok tisztán lelkiismereteteket; vessétek meg az összes
világi javakat és higgyétek erôs hittel az Anyaszentegyház tanítását:
akkor egész biztosan a jó úton vagytok. Mint mondom, ne ijedezzetek
ott, ahol semmi veszedelem sincsen. Ha valaki titeket ijesztgetni
találna, magyarázzátok meg neki egészen alázatosan a belsô ima útját;
mondjátok meg neki, hogy a rendi szabály benneteket állandó imára
kötelez -- aminthogy tényleg úgy is van -- s hogy nektek ezt a
szabályt meg kell tartanotok. Ha erre azt mondanák, hogy ezt ajakimára
kell érteni, kérdezzétek meg, vajon oda kell-e figyelnetek arra, amit
imádkoztok? Ha azt felelik, hogy igen -- már pedig nem felelhetnek
mást -- akkor, látjátok, ôk maguk vallják meg, hogy az ember kénytelen-
kelletlen elmélkedik, sôt -- ha az Úristen ajakima közben akarja
megadni -- még a szemlélôdés színvonalára is felemelkedik. Áldott
legyen az Úr neve mindörökké.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 ,,uno principios y medios, y fines de oracion'' így is
fordítható: az elmélkedésnek néhány fokozatát (t. i. kezdetlegeset,
közepeset és véglegeset, vagyis tökéleteset).
2 Egy maravédi értéke körülbelül egy fillér a mi pénzünk szerint,
régi értékben.
3 Minden ember boldogságra törekszik, még a legnagyobb gonosztevô
is.
4 Szent Terézia tapasztalatból beszél, 1555 után, amidôn az
isteni kegyelemek feltűnô módon kezdtek rajta nyilvánulni, gyóntatói
és jóbarátjai halálra ijesztgették azzal, hogy mindez az ördögtôl
való, sôt hosszabb idôre egészen el is tiltották az elmélkedéstôl.
5 Azt kérdezhetné az olvasó: de hát kinek jutna napjainkban
eszébe, valakit azért ijesztgetni, mert imádkozik? Pedig mennyire
eszébe jut! Az imádság útja, amelyrôl Szentünk beszél, nem abban merül
ki, hogy valaki elmondja reggeli és esti imáját s vasárnap misét
hallgat; hanem követése az Úr Jézus tanításának, amely szerint szünet
nélkül kell imádkoznunk. ,,Szükséges imádkozni és soha meg nem
szűnni.'' (Lk 18,1) Ezt a szó szoros értelmében csakis a szemlélôdés
révén lehet megvalósítani s Szent Terézia tényleg ezt is érti, midôn
elmélkedésrôl beszél. Az imádságos, fôleg pedig a szemlélôdô ember
világi szempontból nézve rendesen kissé különc, hallgatag, magába
vonuló; a világ szavajárása szerint pedig: bigott, fanatikus,
farizeus, jezsuita --, akinek csakis rossz vége lehet. Nem minden
imádságos ember szent ember -- szó sincs róla; lehetnek nagy hibái, de
hát még mekkorák volnának a hibái, ha nem volna imádságos! Fordítva
azonban igaz, tudniillik, hogy minden szent imádságos ember volt. Bár
az is áll, hogy a szentek tudtak imádságosak lenni különcködés nélkül.
De hát ez nem adatott meg mindenkinek. Az erénygyakorlatban elkerülni
a túlsokat és a túlkeveset s megtalálni az arany középutat, az a
szentek tudománya. Magunkforma gyarló ember rendesen vagy túllô a
célon, vagy innen marad rajta.
6 Szent Terézia esetében Borgia Szent Ferenc és Alkantarai Szent
Péter voltak azok, akik felvilágosították gyóntatóit eljárásuk
helytelenségérôl.
========================================================================
XXII. fejezet: Az elmélkedés


Megmagyarázza, hogy mi az elmélkedés.

Jegyezzétek meg leányaim, hogy az elmélkedés és az ajakima közti
különbség nem azon fordul meg, vajon az ember csukva tartja-e a
száját, vagy sem; mert ha én ajakima közben teljesen felfogom és
belátom, hogy Istennel beszélek, akkor ezt az ajakimát elmélkedéssel
kísérem. Ezt mindenkinek meg kell engednie, ha csak azt nem akarja
állítani, hogy Istennel beszél, amikor a Miatyánkot imádkozva az esze
egészen másutt jár. Mert aki így gondolkozik, azzal én nem vitatkozom.
Ha tehát az imádság Istennel való beszélgetés -- amint hogy az --
akkor legelsôsorban jól meg kell fontolnotok, hogy ki az, akivel
beszéltek és kik vagytok ti magatok, mert csak így fogtok Ôvele illô
módon beszélni. Hogy is tudnátok beszélni a királlyal és ôt illendôen
felséges-uramozni, vagy pedig az illemszabályoknak megfelelôen
tárgyalni valamely fôúrral, ha nem éritek föl ésszel, hogy milyen az ô
állása és milyen a tiétek. Mert ezen a rangkülönbségen múlik az, hogy
miképpen kell viselkednetek, de meg a szokáson is; tehát ez utóbbit is
ismernetek kell, mert különben, mint afféle együgyű embereket,
utatokra küldenek s nem fogtok semmit sem elérni. Ha pedig nem vagytok
otthonosak ezekben az illemszabályokban, akkor elôzôleg tanácsot kell
kérnetek s ahhoz kell magatokat tartanotok, amire benneteket
kioktattak. Ez velem is megtörtént. Nem voltam hozzászokva a fejedelmi
társasághoz s mégis, valami fontos okból érintkezésbe kellett lépnem
egy úriasszonnyal, akit az a megszólítás illetett meg, hogy
,,hercegséged''. Igaz, hogy erre jól kioktattak, de amilyen feledékeny
vagyok, meg a szokatlan helyzet következtében is, mikor megjelentem
elôtte, egészen kiment a fejembôl ez a dolog s én alaposan felsültem.
Mit csináljak? Fogtam magam s mosolyogva megvallottam neki, hogy én
bizony elfelejtettem, miként kell ôt címezni s megkértem, engedje meg,
hogy ,,Kegyelmes asszonyom''-nak szólíthassam; s úgy is tettem.1
Hát veled szemben, én jó Uram, szabad talán illetlenül
viselkednem? Veled szemben, én Császárom!2 Ezt csak nem lehet
megengedni! Király vagy; Istenem vagy; s a királyságodat nem kaptad
csak úgy kölcsön egy idôre! Midôn a Credo3-ban azt mondják: és az Ô
uralmának nem lesz vége, ez mindig jól esik nekem. Dicsôítlek és
áldalak Uram mindörökkön örökké, mert hiszen a te országod állni fog
mindörökön örökké.
Ne engedd, Uram, hogy bárki is megengedhetônek tartsa azt, hogy
kizárólag csupán a szájával beszéljen Hozzád! Hogyan gondolkozhatik
így keresztény ember?! És ti, akik azt állítjátok, hogy nincs szükség
elmélkedésre, vajon tudjátok-e, hogy mit beszéltek? Én meg vagyok róla
gyôzôdve, hogy nem tudjátok. Fogalmatok sincs arról, hogy mi az
elmélkedés; sem arról, hogy miképpen kell az ajakimát végezni; sem
arról, hogy mi a szemlélôdés. Mert ha megértenétek ezeket a dolgokat,
nem ítélnétek el az egyik percben azt, amit a másik percben dicsértek
s nem kívánnátok tôlünk, hogy veletek együtt esztelenül beszéljünk.
Ha csak el nem felejtem, a következôkben mindig egy füst alatt
fogok beszélni az elmélkedésrôl és az ajakimáról, hogy így elejét
vegyem minden ijesztgetésnek, amelynek különben ki volnátok téve. Jól
tudom, leányaim, hogy mi mindennek néztek elébe ezen a téren, mert
magam is eleget szenvedtem ilyenek miatt. Azt szeretném, hogy senki se
nyugtalanítson benneteket, mert nagy baj az, ha az embernek ezen az
úton nincs meg a lelki nyugalma. Elég, ha az utas embernek azt
mondják, hogy nem jó irányban halad, hogy eltévesztette az utat:
egyszerre kapkodni fog ide-oda s mialatt próbálgatja ezt meg azt az
utat, hiába fárad, elvesztegeti az idejét és késôn ér a célhoz.
Azt csak senki sem mondhatja rossznak, ha az ember, mielôtt a
zsolozsmázáshoz fogna, vagy a rózsafüzért kezdené imádkozni,
elgondolja, hogy kihez fog beszélni, kicsoda ô maga és hogy miképpen
kell Istennel szemben viselkedni? Pedig én azt mondom, nôvéreim, hogy
ha valaki jól megfontolja ezt a két pontot, mielôtt az ajakimába
kezdene, akkor máris nagyon jó elmélkedést végzett.
Az csak világos, hogy nem fogunk valamely fejedelemmel épp oly
fesztelenül beszélni, mint egy magunkfajta szegény emberrel, mondjuk
valami napszámossal, akinek teljesen mindegy, hogy miképpen
fogalmazzuk meg a mondanivalónkat. Az, hogy ez a mi Királyunk annyira
alázatos és olyan jóságos irányunkban, csak nem lehet ok arra, hogy mi
neveletlenek legyünk Vele szemben! Amilyen műveletlen vagyok, amúgy
sem tudok Ôhozzá igazán illô módon beszélni, de azért mégis meghallgat
engem; az Ô testôrei nem utasítanak el és színe elé bocsátanak, mert
ismerik királyuknak áldott jó természetét és jól tudják, hogy
kedvesebb neki holmi műveletlen, de alázatos pásztorfiúnak esetlen
beszéde, mint akár a nagy bölcseknek tudományos érvelése, amelyben
hiányzik az alázatosság. De ha már Ô olyan kegyes és megtűri maga
mellett az ilyen magamforma személynek kellemetlen szagát, mutassuk ki
iránta a hálánkat legalább azzal, hogy igyekezzünk szem elôtt tartani
az Ô elôkelô voltát és méltóságát! Az is igaz, hogy ezt azonnal észre
vesszük, amint odaérünk a közelébe. Ezekkel a nagyurakkal itt e földön
úgy vagyunk, hogy ha egyszer megmondták, ki volt az apja, mennyi az
évi jövedelme és mik a címei: azzal minden meg van mondva; mert hiszen
a világ nem az érdemeket nézi, -- még ha volnának is egyébként --
hanem az ilyen külsôségeket.
Ó micsoda nyomorúság ez! Áldjátok Istent, leányaim, hogy sikerült
elhagynotok ezt a hitvány világot, amely nem azt tekinti, hogy micsoda
valaki önmagában, hanem azt, hogy mennyi a birtoka és hány jobbágya
van. Ha pedig elfogy a vagyona, azzal együtt fogy el az a tisztelet,
amellyel a világ adózott neki. Hát nem sajátságos dolog ez? Igazán
arra való, hogy nevessetek rajta, amikor együtt vagytok a közös
társalgás idején; mert valóban mulatságos dolog, hogy mily vakságban
töltik idejüket a világi emberek.
Ó, mennyei Uralkodónk! Mily csodálatos a Te mindenhatóságod és
végtelen a Te jóságod. Magad vagy a Bölcsesség! Nincs kezdeted, sem
véged! Tökéletességeidnek nincsenek határai; végtelenek és
felfoghatatlanok! A csodáknak feneketlen óceánja vagy! Szépséged
magában foglal minden szépséget. Magad vagy az Erô és a Hatalom! Uram
segíts! -- kiben volna meg az összes halandók egyesített ékesszólása,
hogy fel tudja fogni (már amennyire idelent felfoghatjuk, hiszen
összes tudásunk nemtudás) és képes legyen másokkal is megértetni egyet-
mást azon számtalan dolog közül, amelyeket meg kellene fontolnunk,
hogy csak valamennyire is megértsük, ki ez a mi Urunk, ez a mi
Kincsünk! Igen, fontoljátok meg alaposan és értsétek meg, hogy kivel
akartok beszélni, vagy hogy kivel beszéltek. Ha ezer éltünk volna,
akkor sem tudnánk egészen felfogni, hogy miképpen illik viselkednünk
ezzel az Úrral szemben, akitôl az angyalok remegnek, akinek minden
engedelmeskedik, aki mindenható, s akinél az akarás egyértelmű a
cselekvéssel.
Elég okunk van arra, hogy gyönyörködjünk a mi Jegyesünk
nagyságában; hogy minél jobban megértsük, kivel léptünk házasságra és
hogy milyen életet kell élnünk. Mert -- Uram segíts! -- itt a földön,
ha valaki meg akar házasodni, elôzôleg nagyon is jól tudja, hogy ki a
jövendôbelije, mi az állása és mennyi vagyona van: s éppen mi nem
törôdnénk azzal, hogy ki a mi Jegyesünk, s nem igyekeznénk ezt
megtudni még a menyegzô elôtt, s mielôtt az Ô házába költöznénk? Ha a
földi jegyeseket állandóan foglalkoztatja ez a gondolat, miért ne
foglalkoznánk vele mi is, és miért ne igyekeznénk megérteni, hogy ki
ez az Istenember? -- ki az Atyja? -- micsoda ország az, ahová engem el
akar vinni? -- micsoda az a kincs, amit nekem ígér? -- milyen a
természete? -- mivel tudnék a kedvében járni? -- mi okoz neki örömet?
-- miben kell megváltoznom, hogy az én természetem megfeleljen az
Övének? Mert hiszen erre kell törekednie a nônek, ha boldog akar lenni
a házaséletben, -- mindenki ezt tanácsolja neki -- még akkor is, ha a
férje sokkal alacsonyabb rangú volna mint ô maga. Veled pedig, én
Jegyesem, hát csakugyan minden tekintetben kevesebbet akarnak törôdni,
mint az emberekkel?! S ha már ôk így gondolkoznak -- jól van, az ô
dolguk -- de akkor hagyják meg Neked legalább jegyeseidet, akiknek
Veled kell élniük. Az az egy igaz, hogy jó életük van. Ha a jegyes
annyira féltékeny, hogy nem szívesen engedi meg arájának a másokkal
való érintkezést, akkor nem volna szép az arától, ha nem teljesítené
jegyesének ezt az óhaját; annál inkább, mert a mi esetünkben ez az
óhaj teljesen méltányos: hiszen Jegyesünkben megtalálunk mindent, amit
csak kívánhatunk.
Ez az elmélkedés, leányaim. Nem más, mint ezeknek az igazságoknak
a megértése. Ha ezen gondolatokkal foglalkozva ajakimát akartok
végezni, az ellen senkinek sem lehet kifogása. Csak attól az egytôl
ôrizkedjetek, hogy az Úristennel való beszélgetés közben szándékosan
másra gondoljatok; mert aki így tesz, az igazán nem tudja, mi az
elmélkedés. Remélem, hogy megértettétek, amit mondtam. Adja Isten,
hogy mindezt gyakorlatban is meg tudjuk valósítani. Amen.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 A következô sorok egészen a bekezdés végéig, csak az Ascurial
kéziratában vannak meg. Fuente nem közli ôket. A jelenet, amelyre a
Szent céloz, 1562-ben Luisa-de-la-Cerda hercegnônél történhetett,
Toledóban. A hercegnô elvesztette férjét s Szent Teréziát elöljárói
elküldötték hozzá, hogy vigasztalja meg. Attól kezdve a legbensôbb
barátság fűzte ôket egymáshoz. Azt, hogy Szent Terézia nem szokta meg
a fôrangúakkal való érintkezést, cum grano salis kell érteni. Cerda
hercegnôn kívül bizalmas barátai voltak Janka hercegnô, Fülöp király
nôvére; don Teutonio Braganza, portugál királyi herceg, eborai érsek;
Alba herceg és neje és sok más elôkelôség. II. Fülöp királyt pedig ô
maga szokta -- és pedig nem ok nélkül, -- bizalmas körben tréfásan úgy
nevezni: ,,mi amigo, el rey'' -- az én barátom, a király. Meg azután
az ô saját vére is nagyon kék volt, hiszen elôkelô lovagi családból
származott.
2 Bármily szokatlan legyen is magyar fülnek ez a megszólítás, nem
tartjuk indokoltnak változtatni rajta, mert a szentanya: a ,,királyok
királya'' fogalmat akarja vele kifejezni.
3 A szentmise Credo-jában: cujus regni non erit finis.
========================================================================
XXIII. fejezet: A belsô ima útján sziklaszilárdan kell végig menni


Fejtegeti, mennyire fontos, hogy az ember ne forduljon vissza, ha
egyszer rálépett a belsô ima útjára, s hogy milyen sziklaszilárd
elhatározással kell azt elkezdeni.

Ismétlem, minden azon múlik, vajon erôs elhatározással fog-e
valaki ehhez a dologhoz. Nagyon sokat kellene beszélnem, ha el akarnám
mondani, mi minden okból szükséges ez az elhatározás; két-három okot
azonban, leányaim, mégis meg akarok elôttetek említeni.
Az egyik a következô: az Úr annyit ajándékozott, és annyit
ajándékoz nekünk most is folytonosan; ha tehát egyszer elhatároztuk,
hogy mi is ajándékozunk neki valamit, és pedig ezt a hűséges
szolgálatot -- (amit végre szintén nem adunk ingyen, hiszen nagy
hasznunk lesz belôle) -- akkor talán csak mégis illik, hogy habozás
nélkül és határozottan adjuk ezt Ôneki, ne pedig úgy, mintha csak
kölcsönadnánk és hamarjában vissza akarnánk venni. Mert ezt az utóbbi
eljárást én nem nevezem ajándékozásnak. Hiszen az illetôt, akinek
kölcsönadtak valamit, rendesen kellemetlenül érinti, ha visszaveszik
tôle, különösen akkor, ha szüksége van rá s már a magáénak tekintette.
Ha pedig egy jó barátunkról van szó, akitôl már sokat kaptunk és pedig
minden kamat nélkül, az joggal fogja kicsinyeskedésnek és
szeretetlenségnek tekinteni, ha nem hagyjuk meg neki azt, amit adtunk
s nem mutatjuk meg legalább ilyen csekélységgel iránta való
szeretetünket. Van-e a világon menyasszony, aki miután annyi drága
ékszert kapott a jegyesétôl, ne ajándékozna neki legalább egy gyűrűt,
és pedig nem azért, hogy gazdagítsa ôt -- mert hiszen úgyis az övé
minden -- hanem zálogául annak, hogy egész életére neki adja magát?
Hát ez a mi jó Urunk mivel érdemelte volna meg, hogy csúfot űzzünk
belôle, s hogyha egyszer odaadtunk neki valami csekélységet, azt újra
visszavegyük tôle? Mert ha már rászántuk magunkat arra, hogy abból a
sok idôbôl, amit másokra fecsérlünk (akik pedig ugyancsak nem fogják
azt nekünk visszafizetni), egy keveset neki szentelünk: akkor már csak
adjuk neki azt az idôt úgy, hogy az eszünk egészen Ôvele foglalkozzék
és ne gondoljunk másra. Ezenkívül pedig legyünk szilárdan eltökélve,
hogy ezt az idôt sohasem vonjuk meg többé tôle, bármennyi
szenvedéssel, ellentmondással és lelki szárazsággal találkozzunk is.
Ezt az idôt úgy kell tekintenem, mint amelyhez nekem már semmi jogom
sincs többé s amelyet az igazság alapján követelhetnének tôlem, ha azt
egészen meg akarnám tagadni. Azt mondom, hogy ,,egészen'', mert hiszen
azt nem tekintem hűtlenségnek, ha valaki alapos okból, vagy betegség
miatt elhagyja az elmélkedést egyszer, vagy akár néhány napon át,
föltéve, hogy azután megint újrakezdi. Elég, hogy az elhatározás
maradjon meg rendületlenül, mert hiszen a mi Istenünk nem
szôrszálhasogató és nem nézi az ilyen kicsiségeket.
Ha így tesztek, hálás lesz érte. Ezt nevezem én ajándéknak a mi
részünkrôl. Azt a másik eljárást hagyjuk az olyan embereknek, akikben
nincs nagylelkűség, sôt annyira szűkmarkúak, hogy adni egyáltalában
nem képesek s már az is nagy dolog részükrôl, ha valamit
odakölcsönöznek. Legalább tegyék meg ezt, mert hiszen a mi Urunk
mindenért hálás. Mindent úgy tesz, amint mi akarjuk. Mikor pedig
bekéri a számadásunkat, nem kicsinyeskedik, sôt nagyon is nagylelkű,
annyira, hogy bármily nagy hiány mutatkozzék is benne, Ô készörömest
elnézi, csakhogy megnyerje a szívünket. Ellenben Ô maga oly pontos
fizetô, hogy ha csak egyszer emeljük is hozzá szemünket, vagy csak
egyszer gondolunk is rá, nem hagyja jutalom nélkül.
A másik ok, amelyik miatt a szilárd elhatározás annyira fontos
az, hogy jórészben elejét veszi az ördög kísértéseinek. Az ördög
ugyanis nagyon fél a határozott jellemű lelkektôl. Tapasztalatból
tudja, mekkora kárt okoznak neki, s hogy mindaz, amit ellenük elkövet,
nekik és másoknak hasznára válik s ô minduntalan vereséget szenved.
Mindamellett ne bízzuk el magunkat és ne számítsunk erre, mert álnok
ellenséggel van dolgunk. Nagyon gyáva lévén, nem meri megtámadni az
olyan embert, aki nyitva tartja a szemét, ellenben, ha azt látja, hogy
nem vigyázunk, nagy kárt okozhat nekünk. Ha pedig észreveszi, hogy
valaki ingatag jellemű, hogy nem erôs a jóban és nincs meg benne az
eltökélt szándék és az állhatatosság: az ilyen embernek nem hagy
nyugtot egy pillanatra sem. Se vége, se hossza nem lesz az
ijesztgetésnek, a nyugtalanításnak! Ezt én mind tapasztalatból
ismerem, s azért tudok róla beszélni s újra mondom, hogy az ember el
sem hinné, mennyire fontos a szilárd elhatározás.
Egy harmadik, fontos ok az, hogy így azután sokkal bátrabban
harcol az ember, mert tudja, akármi történjék is, nem szabad
meghátrálni. Úgy van vele, mint az olyan katona, aki a harc tüzében
tudatában van annak, hogy ha nem gyôz, nem fogják megkímélni az
életét, s ha nem esik el a csatában, utólag fogják kivégezni. Az ilyen
elszántabban küzd, mert -- amint mondani szokták -- drágán akarja adni
életét; nem igen törôdik a sebekkel, mert hiszen tudja, hogy mit
jelent reá nézve a gyôzelem s hogy az élete függ tôle.
Nagyon fontos ránk nézve továbbá az a meggyôzôdés, hogy ha nem
adjuk meg magunkat, vállalkozásunk föltétlenül sikerül. Erre nagy
szükségünk van s ez igaz is, mert még ha a lehetô legcsekélyebb
hasznot húzzuk is belôle, akkor is nagyon gazdagok leszünk.
Attól ne féljetek, hogy az Úr szomjan hagy veszni benneteket, ha
már egyszer Ô maga hívogat, hogy igyunk ebbôl a forrásból. Ezt már
mondtam, de sokszor szeretném újra mondani, mert a bizalmatlanság
miatt sokan elvesztik bátorságukat. Nem ismerik tapasztalatból az Úr
jóságát, bár hitük eléggé tanúskodik róla. Mert nagyon sokat ér ha
valaki már tapasztalta azt a bátorságot és gyöngédséget, amelyben az
Úr ezen az úton részesíti az ember lelkét s ha látta, hogy
tulajdonképpen Ô fedezi az útnak összes költségeit. Azért nem is
csodálom, ha azok, akik ezt még nem tapasztalták, némi elôzetes
biztosítékot kívánnak a remélhetô kamatra vonatkozólag. Ami ezt a
kamatot illeti, tudjátok, hogy az Úr százat fizet egy után, már ezen
földi élet folyamán, s hogy Ô mondja: ,,Kérjétek és megadatik
nektek''. Ha nem hisztek Ô Szent Felségének, nôvéreim, mikor ezeket
ígéri az evangélium lapjain, akkor én hiába töröm a fejemet azon, hogy
miképpen tudnám veletek elhitetni. Annyit azonban mégis mondok, hogy
ha valaki még mindig kételkedik, próbálja meg. Mit veszít vele? Mert
az az egy jó oldala megvan ennek az útnak, hogy többet kapunk rajta,
mint amennyit kérünk, sôt többet, mint amennyit kívánni tudnánk. Ez
határozottan úgy van; magamról tudom; s rátok, akik Isten jóvoltából
ezt szintén tapasztaltátok, mint tanúkra hivatkozhatom.
========================================================================
XXIV. fejezet: Az ajakima helyes végzése és összefüggése az
elmélkedéssel


Arról beszél, hogy miképpen kell az ajakimát jól végezni, s hogy
mennyire elválaszthatatlan attól az elmélkedés.

Most pedig térjünk vissza tárgyunkhoz és beszéljünk olyan
lelkekhez, akik nem képesek magukat belsôleg összeszedni, sem pedig
figyelmüket az elmélkedésre összpontosítani, vagy pedig szemlélôdést
végezni.1 Azaz, hogy inkább ne is ejtsük ki ezt a két szót elmélkedés
és szemlélôdés, mert hiszen feltesszük, hogy ti képtelenek vagytok
reá. S valóban sokan vannak, akik már e nevek puszta említésére is
megijednek. Megeshetnék, hogy az ilyenek közül az egyik vagy a másik
beléphetne a rendünkbe -- mert hiszen itt sem haladnak valamennyien
ugyanazon úton -- s azért most néhány tanáccsal akarok nektek
szolgálni. Azaz, hogy azt is mondhatnám, hogy meg akarlak oktatni
benneteket, mert hiszen perjelnôtök lévén, anyátok vagyok s így szabad
ezen a hangon beszélnem. Meg akarlak pedig oktatni arra, hogy miképpen
kell ajakimát végeznetek, mert úgy illik, hogy megértsétek azt, amit
az imában mondtok. Mivel pedig az, aki nem képes figyelmét Istenre
irányítani, valószínűleg a hosszú imákat is fárasztóknak fogja
találni, én sem akarok ilyent például választani, hanem veszem azokat,
amelyek elmondására -- mint keresztények -- kötelezve vagyunk,
tudniillik a Miatyánkot és Üdvözlégyet. Ne mondhassa rólunk senki,
hogy nem értjük meg azt, amit imádkozunk. Ha csak mi magunk nem
gondoljuk, hogy teljesen elég, ha szokásból elhadarjuk a szavakat.
Hogy ezzel eleget teszünk-e kötelességünknek, vagy sem, ebbe a
kérdésbe én nem avatkozom: arra feleljenek meg a tudósok, én csak azt
akarom mondani, leányaim, hogy mi ne érjük be ezzel. Mert ha elmondom
a Hiszekegyet, mégis csak illik értenem és tudnom, hogy mit hiszek! Ha
pedig a Miatyánkot imádkozom, úgy a szívem tudni akarja, ki az a mi
Atyánk és ki az a mester, aki erre az imára tanított bennünket! Ne
mondjátok erre azt, hogy hiszen ti azt úgyis tudjátok s hogy
fölösleges errôl beszélnem. Ebben nincs igazatok, mert nagy ám a
különbség tanító és tanító között. Hiszen még azokról sem illik
megfeledkeznünk, akik idelent tanítanak bennünket, különösen ha szent
emberek és kiváló lelki vezetôk. Sôt nem is tudjuk ôket elfelejteni,
hacsak nem vagyunk rossz tanítványok. Arról a Mesterrôl pedig, aki
erre az imára tanított -- és pedig akkora szeretettel tanított reá s
úgy kívánta, hogy hasznunkra váljék -- Isten ments, hogy
megfeledkezzünk! Ha már gyarló voltunkban nem is gondolunk mindig
Ôreá, valahányszor elmondjuk ezt az imát, legalább is nagyon gyakran
jusson eszünkbe.
Ami már most a lelki összeszedettséget illeti, Ô Szent Felsége
tanítása szerint, mint tudjátok, egyedül kell lennünk, amidôn
imádkozunk.2 Ô maga is mindig, vagy legalább is nagyon gyakran
elvonult, amidôn imádkozni akart és pedig nem azért, mintha neki erre
szüksége lett volna, hanem azért, hogy okuljunk az Ô példáján. Hiszen
azt úgyis mondtuk már, hogy nem lehet egyszerre Istennel és a világgal
beszélni. Már pedig mi mást tesznek azok, akik, mialatt imádkoznak,
odafigyelnek arra, amit mások beszélnek, vagy pedig máson jártatják az
eszüket, ahelyett, hogy igyekeznének uralkodni szórakozottságukon.
Eltekintek itt az olyan esetektôl, amidôn holmi rossz nedvek okozzák
ezt a szórakozottságot, ami különösen mélabús személyeknél szokott
elôfordulni; vagy amikor fejfájása van az illetônek, vagy pedig az
Úristen küldött reá valami lelki vihart, amit Ô meg szokott tenni az Ô
szolgáival, hogy ezáltal elômozdítsa lelkük javát: mert ezen esetekben
hiábavaló minden igyekezet. Hiába sopánkodnak, hasztalan akarják
magukat megnyugtatni: nem sikerül, az eszük nincs ott az imájuknál.
Akármit tegyenek is, az értelmük úgy csapong, mintha meg volna
bolondulva s nem akar semmi áron nyugton maradni. Mindez nagy lelki
fájdalmat okoz nekik s ez magában véve eléggé mutatja, hogy részükrôl
semmi bűn sincs az egészben.
Az ember ilyenkor sokkal jobban teszi, ha nem búsul emiatt, hanem
belenyugszik abba, hogy egyelôre nem képes az ô szegény megbolondult
értelmét észre téríteni s imádkozik úgy, ahogy tud. Vagy esetleg ne is
imádkozzék, hanem tekintse betegnek a lelkét s engedje, hadd pihenjen
meg szegény, ô maga pedig töltse idejét valami más erényes
foglalkozással. Ez a tanács azoknak szól, akik már gondosan vigyáznak
magukra és megértik, hogy nem lehet Istennel és a világgal egyszerre
beszélni.
Ellenben az teljesen mitôlünk függ, hogy keressük az
egyedüllétet. Adja Isten, hogy ez magában véve elég legyen annak
megértésére, hogy ima közben kivel van dolgunk és hogy mit felel az Úr
a mi kéréseinkre. Mert azt hiszitek talán, hogy Ô hallgat; azért, mert
a fülünk nem hallja a szavát? Szó sincs róla. Nagyon is beszél a
szívünkhöz, ha szívünkbôl fakad az imánk.
Nagyon hasznos dolog az is, ha elgondoljuk, hogy az Úr
mindegyikünket külön-külön tanított a Miatyánkra s hogy most is
folyton magyarázza azt nekünk. Mert hiszen a Mester soha sincsen oly
messze a tanítványától, hogy hangosan kellene kiáltozni hozzá, hanem
ellenkezôleg, ott van az oldala mellett. Mennyire szeretném én, ha
megjegyeznétek, hogy csak akkor fogjátok jól imádkozni a Miatyánkot,
ha annak oldala mellett maradtok, akitôl tanultátok!
Azt fogjátok talán erre mondani, hogy hiszen ez már elmélkedés,
erre pedig képtelenek vagytok s hogy nem is szándékotok elmélkedni,
hanem csak ajakimát akartok végezni. Mert hát vannak türelmetlen és
kényelemszeretô emberek, akik nem lévén hozzászokva ahhoz, hogy az
imádság elején összeszedjék az eszüket s mivel ez fáradságukba
kerülne, egyszerűen kijelentik, hogy erre teljesen képtelenek s hogy
ôk csak ajakimát tudnak végezni. Hiszen abban igazatok van, hogy
amirôl én beszélek, az csakugyan elmélkedés, de én meg biztosítlak
arról, hogy ennyi elmélkedésnek kell lennie az ajakimában, ha jól
akarjuk végezni és ha nem felejtjük el, kivel beszélünk. Mert az meg
kötelességünk, hogy igyekezzünk figyelemmel imádkozni; pedig hát
ennyi, amennyit én kívánok, az éppen csakhogy elégséges -- és adja
Isten, hogy elégséges legyen -- a Miatyánknak figyelemmel való
elimádkozásához és ahhoz, hogy elkerüljünk minden oda nem való dolgot.
Sokat próbálgattam magam is s úgy találtam, hogy a legjobb módszer
Ôreá irányítani a figyelmet, akihez a szavakat intézzük. Azért is
legyetek türelemmel s szokjatok hozzá ehhez az annyira szükséges
módszerhez.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Szent Terézia, mikor imádságról beszél, sokszor használja az
általánosabb fogalmakat a részletesebbek kifejezésre s bár az
összefüggésbôl mindig világosan érthetô, hogy mit akar mondani, talán
nem lesz fölösleges a fogalmakat itt felsorolni:
a. Imádság (spanyolul oracion) általános fogalom, mely
használható az összes következôk kifejezésére; Szent Teréziánál rendes
szemlélôdést jelent.
b. Ajak-ima (oracion vocal) sajátos fogalom, mely csak ezt az
egyet jelenti;
c. Elmélkedés (meditacion), mint sajátos fogalom jelenti az
okoskodó elmélkedést, amelyben a tárgyul választott igazság fölött
gondolkodunk, belôle következtetéseket vonunk s azokat magunkra
alkalmazzuk, mint általános fogalom jelentheti az összes következôket;
d. Képzeleti szemlélôdés (consideracion), mint sajátos fogalom
jelenti az elmélkedésnek azon faját, amelyben az ember eleven
képzelettel lelki szemei elé varázsol egy képet vagy jelentet, például
az Úr Jézus életébôl és annak szemléletébe mélyed. Szent Terézia
szerette így szemlélni a vérrel verejtékezô Üdvözítôt a Gethsemani
kertben.
Rendesen az okoskodó elmélkedést kíséri s a Szent Ignác-féle
elmélkedésekben mint bevezetés szerepel; de önállóan is gyakorolható.
Mint általános fogalom -- s mint ilyent használja Szent Terézia ezen a
helyen, amelyhez ezt a jegyzetet fűzzük -- ismét magába zárja a
következôket.
e. Az összeszedettség imája (oracion de recogimiento), vagy --
amint egyes modern írók nevezik -- a hit imája, sajátos fogalom és
jelenti azt az imát, amelyben az ember beszünteti lelki tehetségeinek
működését s anélkül, hogy okoskodnék, vagy képzeleti képeket
szemlélne, pusztán a hit alapjára helyezkedik, szeretettel figyel
Istenre s átengedi magát az isteni kegyelem működésének. Szent Terézia
ezt a jelen műben (v. ö. XXIX. fejezet, 3.) határozottan a természetes
imák közé iktatja. Nevezhetjük ezt az imát természetes szemlélôdésnek.
f. A természetfölötti szemlélôdés (contemplacion perfecta), vagy
egyszerűen szemlélôdés alatt értjük Isten közvetlen belenyúlását a
lelki életbe, amennyiben felfüggeszti a lelki tehetségek működését,
elragadtatást okoz, stb. Ennek legalsó foka a nyugalmi ima.
Részletesen tárgyalja a jelen mű, fôleg pedig a ,,Belsô várkastély''.
2 ,,Clauso ostio ora Patrem tuum in abscondito''. Mt 6,6
========================================================================
XXV. fejezet: Az ajakima hasznossága


Azt magyarázza, hogy mennyire hasznos az ember lelkének, ha jól végzi
az ajakimát s hogy Isten gyakran éppen ajakima közben szokta a lelket
természetfölötti állapotba1 helyezni.

Nehogy azt találjátok hinni, hogy a tökéletesen végzett ajakima
talán nem jár sok haszonnal, azt akarom nektek mondani, hogy esetleg
éppen a Miatyánk, vagy más ajakima elmondása közben fog benneteket az
Úr tökéletes szemlélôdésbe helyezni. Ez nagyon is lehetséges. Ô Szent
Felsége így szokta megmutatni, hogy hallja az illetô lélek beszédét s
akkor azután Ô szól hozzá, amennyiben felfüggeszti értelmének
működését, megköti gondolkodását és -- amint mondani szokták --
átveszi tôle a szót. Ez a szó szoros értelmében igaz, mert ilyenkor
akarva sem tud beszélni, hacsak nem nagy erôlködés árán. Megérti
ilyenkor, hogy most az isteni Mester tanítgatja, mellôzve a szavaknak
zaját és felfüggesztve lelki tehetségeit; mert ez utóbbiak, ha
ilyenkor működnének, inkább kárt okoznának, mint hasznot. Ilyenkor
azután a lelki tehetségek élveznek, anélkül, hogy tudnák, mit
élveznek. A lélek lángol a szeretettôl, anélkül, hogy értené, miképpen
szeret. Tudja, hogy élvezi azt, amit szeret, de nem tudja, hogyan
élvezi. Nagyon jól fel tudja fogni, hogy ez az élvezet fölülmúl
mindent, amit az értelem kívánni képes. Az akarat lángban áll tôle,
anélkül, hogy tudná miként. De amennyiben egyáltalában képes valamit
megérteni, megérti azt, hogy ezt a kincset nem tudnánk megszerezni,
még ha e földnek összes képzelhetô szenvedéseit vennénk is érte
magunkra. Ez az ég és a föld Urának ajándéka és magától értetôdik,
hogy az ajándék méltó hozzá.
Legyetek csak egyszer, leányaim, a tökéletes szemlélôdésbe így
elmerülve, akkor meg fogjátok érteni, mi a különbség közte és az
elmélkedés között. Ez utóbbi, mint mondtam, abban áll, hogy
megfontoljuk és megértjük azt, hogy mit mondunk; hogy kivel beszélünk
s hogy mik vagyunk mi, akik merészkedünk megszólítani ilyen nagy Urat.
Ha errôl vagy hasonló dolgokról gondolkodunk, például arról, hogy mily
kevéssé szolgáltunk eddig neki és hogy mekkorák a kötelezettségeink
Ôvele szemben: ez elmélkedés. Tehát ne gondoljátok ezt valami
algarábiának2 és ne ijedjetek meg a szó hallatára. Ellenben a
Miatyánknak, az Üdvözlégynek vagy más imádságnak elmondása: az
ajakima. De gondoljátok csak meg azt is, hogy micsoda fülsértô zene ez
az ajakima, ha nem kíséri elmélkedés. Hiszen ebben az esetben olykor
még a szavak is érthetetlenek lesznek.
E két dologban -- az ajakimában és az elmélkedésben -- még
tehetünk valamit a magunk erejébôl, Isten kegyelmével; ellenben a
szemlélôdésben, amelyet az imént említettem, egészen tehetetlenek
vagyunk: ebben Ô Szent Felsége tesz mindent; ez kizárólag az Ô műve, s
messze fölülmúlja természetünket.
Ami ezt a szemlélôdést illeti, ezt én abban az életrajzomban,
amelyet gyóntatóim számára írtam, megmagyaráztam, amennyire tudtam és
nagyon részletesen beszéltem róla; azért itt éppen csak hogy érintem,
de nem foglalkozom vele. Akik közületek oly szerencsések, hogy az Úr
kegyelmébôl a szemlélôdés állapotába jutottak, azok olvassák el azt a
művet, ha meg tudják szerezni.3 Mert vannak benne egyes dolgok és
tanácsok, amelyeket az Úr segítségével sikerült jól kifejeznem s
amelyekbôl nagy lelki vigasztalást és hasznot meríthetnek. Nekem
legalább ez a nézetem, de másoké is az, akik azt a művet nem tartják
rossznak. Igazán szégyenlem magamat, hogy én ajánlgatom nektek itt a
magam könyvét, s az Úr tudja legjobban, hogy sokszor mennyi
arcpirulásomba kerül megírni azt, amit írok. Áldott legyen azért, hogy
oly türelemmel van irányomban.
Akik tehát, mint mondom, a természetfölötti imádság színvonalára
jutottak, azok szerezzék meg maguknak azt a könyvet az én halálom
után; akik ellenben nem volnának ennyire, azoknak semmi szükségük
sincs reá. Csak igyekezzenek megtenni azt, amit ebben a könyvben
mondok; igyekezzenek minden úton-módon elôbbre jutni; legyenek nagyon
buzgók, hogy az Úr megadja nekik a szemlélôdést s kérjék is, hogy adja
meg. Egyébként azonban hagyatkozzanak teljesen Ôreá. Mert hiszen
kizárólag tôle függ, hogy megadja-e vagy sem. De Ô nem fogja azt
tôletek megtagadni, hacsak el nem akadtok az úton s ha minden erôtöket
megfeszítitek, hogy elérjétek annak a végét.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 T. i. a nyugalmi, vagy ennél még magasabb ima állapotába.
2 Algarábia, az arab nyelv tájszólása, a moriszkók nyelve volt
Spanyolországban.
3 E késôbben írt ,,Belsô várkastély'' még részletesebben
foglalkozik a szemlélôdéssel; valósággal tankönyve annak.
========================================================================
XXVI. fejezet: Gondolataink összeszedése ima elôtt


Megmagyarázza a módját annak, hogy miképpen kell az embernek az eszét
összeszednie. Megemlít néhány eszközt erre vonatkozólag. Ez a fejezet
nagyon hasznos lesz azoknak, akik belekezdenek a belsô imába.

Most pedig térjünk vissza a mi ajakimánkhoz. Tanuljuk meg azt úgy
végezni, hogy az Úristen, anélkül, hogy észrevennôk egyszer csak
megadja nekünk az összes természetfölötti imafokozatok kegyelmét; de
meg egyáltalában, hogy úgy imádkozzunk, amint imádkozni illik.
Azon kell tehát kezdenünk, amint azt különben úgyis tudjátok,
hogy megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, elmondjuk a Confiteor-t és
keresztet vetünk. Azután pedig, mivel egyedül vagytok, leányaim,
nézzetek valaki után, aki társul szegôdjék hozzátok. Már pedig ugyan
kiben találhatnátok jobb társat, mint abban a Mesterben, aki maga
tanított meg bennünket arra az imádságra, amelyet el akartok mondani.
Képzeljétek el tehát, hogy ez a mi jó Urunk ott van az oldalatok
mellett s nézzétek, mily szeretettel és alázatossággal oktat
benneteket. Higgyétek el, nem tehettek jobbat, mintha igyekeztek
lehetôleg mindig együtt lenni ezzel a hűséges jóbaráttal. Ha
megszokjátok, hogy mindig ott tartjátok magatok mellett, s Ô látja,
hogy ezt szeretettel teszitek és igyekeztek kedvében járni, akkor --
amint mondani szokták -- még akarva sem tudtok többé tôle szabadulni.
Sohasem fog többé titeket elhagyni; támogatni fog minden
fáradságotokban; veletek lesz mindenütt. Gondoljátok meg, mit jelent
az, ha valakinek állandóan ilyen jó barát van az oldala mellett!
Ó nôvéreim, ti, kik nem vagytok képesek összeszedni az eszeteket
és szórakozottság nélkül imádkozni, szokjatok hozzá ehhez!
Biztosítlak, hogy megtudjátok ezt tenni, mert hiszen hosszú éveken át
szenvedtem én is abban a bajban, hogy nem voltam képes figyelmemet
semmire összpontosítani, s tudom, mekkora szenvedés az. De azt is
tudom, hogy az Úr sohasem hagy bennünket egészen magunkra, s ha
alázatosan kérjük, kész arra, hogy társul szegôdjék hozzánk. S ha nem
tudjuk ezt egy esztendô alatt elérni, hát fordítsunk rá többet. Ne
sajnáljuk azt az idôt, amit ilyen hasznosan töltünk. De meg különben
is mit számít nálunk az idô? Higgyétek el, hogy az ember, ha
igyekszik, teljesen megszokhatja ezt s végül mindig ennek az igazi
Mesternek oldala mellett fog tartózkodni.
Nem azt kívánom tôletek, hogy gondolataitokban foglalkozzatok
Ôvele; vagy hogy sok következtetést vonjatok le; vagy hogy az
értelmetek holmi magasztos és körmönfont elmélkedésekbe merüljön: csak
arra kérlek, hogy nézzetek Reá. Mert vajon mi akadályozhatna meg
benneteket abban, hogy lelki szemeiteket erre a mi Urunkra
függesszétek; legalább egy pillanatra, ha már többre nem is volnátok
képesek? Arra megvan bennetek a képesség, hogy nagyon csúf dolgokat is
meglássatok: s éppen a képzelhetô legszebbet nem tudnátok szemlélni?!
Mert ha nem találjátok szépnek, abban az esetben megengedem nektek,
hogy ne nézzetek Rá.
Gondoljátok meg, leányaim, hogy a ti Jegyesetek soha, még egy
pillanatra sem veszi le a szemét rólatok! Eltűrt részetekrôl ezer
csúfságot és undokságot, amelyeket ellene elkövettetek; mindez nem
volt elég arra, hogy elfordítsa rólatok a tekintetét: és ti nem
volnátok képesek olykor elfordulni ezektôl a külsô dolgoktól, hogy Ôt
szemléljétek?! Gondoljátok meg, hogy Ô, amint az Ara mondja (az Énekek
énekében), nem vár tôlünk mást, mint azt, hogy szemléljük Ôt!1
Olyannak fogjátok Ôt találni, amilyennek kívánjátok; mert Ô annyira
óhajtja, hogy forduljunk hozzá és nézzük Ôt és mindent megtesz
várakozásunk kielégítésére. Azt mondják, hogy a házaséletben a nô csak
akkor lehet boldog, ha szomorú arcot mutat, amikor az ura szomorkodik,
és jókedvűt -- még ha különben esze ágában sem volna jókedvűnek lenni
-- ha az ura jókedvű. (Ebbôl is láthatjátok, nôvéreim, hogy micsoda
rabszolgaságtól menekültetek meg.) A szó szoros értelmében, csakhogy
tettetés nélkül, ezt teszi az Úr velünk. Ô magára vállalja az
alattvaló szerepét; alkalmazkodik a ti akaratotokhoz; s titeket
elismer úrnôinek. Ha jókedvetekben vagytok, szemléljétek föltámadását,
mert hiszen ha látjátok, amint kilép a sírból, az maga is örömre fog
hangolni benneteket. Mily ragyogó szépségű ebben a pillanatban;
micsoda fenséges jelenség; mily gyôzelmi öntudattal, mily vidám
arckifejezéssel áll ott, mint aki oly sikeresen küzdötte végig a
harcot, amelyben oly nagyszerű országot hódított meg; s mindezt a ti
számotokra. Hát igazán olyan nagy dolog volna részetekrôl, hogy olykor
rávessétek szemeteket arra, aki annyi jóval halmoz el benneteket?
Ha nehézségeitek vannak, vagy bú nehezült a szívetekre,
képzeljétek el Ôt, amint a Gethsemani-kert felé halad. Mekkora
fájdalom töltötte el ekkor a lelkét; Hiszen Ô, aki a megszemélyesített
türelem, nem tudta panaszhang nélkül megállni! Vagy pedig szemléljétek
az oszlophoz kötözve, rettenetes kínok között, egész teste
széjjelmarcangolva, csak azért, mert annyira szeret benneteket.
Egyesek sértegetik, mások leköpdösik, barátai megtagadják, hívei
cserbenhagyják; nincs senkije, aki védelmére kelne; didereg a
hidegtôl, s teljesen el van hagyatva. Úgy társaloghattok vele, mintha
négyszemközt volnátok, és vigasztalhatjátok egymást. Vagy pedig
nézzétek, amint a keresztet hordozza, amidôn szintén nem engedik
megpihenni. Meglátjátok, rátok fog tekinteni azzal az Ô szépségesen
szép és irgalmas szemével, mely most könnyekkel van telve, s el fogja
felejteni saját szenvedését, hogy benneteket megvigasztalhasson; s
mindezt azért teszi, mert Ônála kerestetek vigasztalást, mert feléje
fordítottátok fejeteket, hogy megnézzétek Ôt. ,,Ó Ura a világnak; ó én
igazi Jegyesem!'' -- így szólhattok hozzá, ha elérzékenyül a szívetek,
amikor ilyen állapotban látjátok. Mert ne elégedjetek azzal, hogy
szemlélitek, hanem teljék abban is örömötök, hogy beszélhettek vele. S
ne intézzetek hozzá megfogalmazott imákat, hanem szívetek fájdalmát
öntsétek szavakba, mert ezt Ô nagyon szereti. Hát annyira meg vagy
szorulva én jó Uram, én egyetlen kincsem, hogy még az ilyen nyomorult
embernek a társasága is jól esik neked, amilyen én vagyok?! S látom az
arcodon, hogy jelenlétem megvigasztal! Hát miképpen lehetséges az,
Uram, hogy magadra hagytak az angyalok? Hogy Atyád sem vigasztal
Téged? Ha pedig Te, Uram, mindezt énérettem akarod elszenvedni, mi
ehhez képest ez a kis szenvedés, amelyet én viselek most éretted?! Mi
jogom van nekem panaszkodni? Igazán szégyenlem is magamat, amióta
láttalak, s ezentúl, Uram, kész vagyok nemcsak elszenvedni minden
fájdalmat, amely utamba akad, hanem még nagy kincsnek is fogom azt
tekinteni. Így legalább annyira, amennyire utánozhatlak Téged. Menjünk
együtt, Uram; ahol Te vagy, ott akarok én is lenni; amerre Te jársz,
arra akarok én is járni.
Vegyétek ki részeteket abból a keresztbôl, leányaim, s ne
törôdjetek azzal, hogy a zsidók szidalmaznak benneteket. A fô az, hogy
az Ô terhe legyen könnyebb. Oda se nézzetek annak, amit mások
mondanak. Vegyétek süket fülre a megszólásokat, s meg-megbotolva és a
földre esve a teher súlya alatt, haladjatok csak elôre a ti
Jegyesetekkel. Ne távozzatok a kereszt mellôl egy pillanatra sem, s ne
eresszétek azt ki a kezetekbôl. Figyeljétek meg jól, hogy mily kínosan
vonszolja tagjait, s hogy mennyivel nagyobb az Ô szenvedése a
tieteknél. Mert akármilyen sötét színekkel festitek is a saját
bajotokat, s akármennyire fáj is az állítólag nektek: ez a látvány
mégis könnyűvé fogja tenni azt reátok nézve, s meg fogjátok érteni,
hogy a ti szenvedéstek valóságos gyerekjáték az Úréhoz képest.
Azt kérdezhetitek, nôvéreim, hogy miképpen lehet ezt
gyakorlatilag megvalósítani? Más volna, ha testi szemeitekkel látnátok
Ôt -- úgy, mint kortársai, amidôn Ô Szent Felsége e földön élt --;
akkor nagyon szívesen megtennétek, s akár mindig Ôt néznétek. Ne
higgyétek ezt. Akiben nincs annyi jóakarat, hogy egy kissé összeszedje
magát és saját lelkében szemlélje ezt a mi Urunkat -- ami nem jár
veszéllyel s amihez elég egy kis igyekezet -- az még sokkal kevésbé
lett volna hajlandó odaállni Magdolna mellé a kereszt tövéhez, hogy
testi szemeivel nézze az Úr halálát. Mennyi mindent kellett ott a
Boldogságos Szűznek és ennek az áldott emlékű szentnek elszenvednie!
Mennyi fenyegetés hangzott feléjük! Mennyi gyalázó szó! Mennyi
durvaság! Mennyi sértegetés! Mert hiszen micsoda udvariasságot
várhattak ott azoktól, akik a pokolnak voltak udvaroncai és az
ördögnek szolgái? Az az egy bizonyos, hogy rettenetes dolgokat kellett
ott elviselniük, csakhogy persze az a másik fájdalom olyan óriási
volt, hogy a magukét föl sem vették. Azért ne is gondoljátok,
nôvéreim, hogy képesek lettetek volna ekkora szenvedést elviselni,
mikor most ezt a keveset sem bírjátok el. Gyakoroljátok magatokat
elôbb a kicsinyekben, s akkor azután szembenézhettek a nagyokkal is.
Nagyon megkönnyíthetitek ezt az egész szemlélôdést azáltal, ha
állandóan hordtok magatoknál az Úr Jézusról egy kis képet, és pedig
olyant, amely megfelel az ízlésteknek. Ezt pedig nem úgy értem, hogy
nálatok legyen ugyan, de sohase nézzétek meg, hanem úgy, hogy gyakran
beszélgessetek vele. Ô majd a nyelvetekre adja, hogy mit mondjatok
neki. Hiszen másokkal tudtok beszélni, ugyebár: hát miért ne volna
akkor mondanivalótok, ha Isten áll veletek szóba? Ne higgyétek, hogy
nincs. Én legalább nem hiszem, feltéve, hogy szokásotok Istennel
beszélni. Mert ha ez nem szokásotok, akkor elhiszem, hogy meg lesztek
akadva. Ha olyasvalakivel van dolgunk, akivel nem szoktunk érintkezni,
feszélyezve érezzük magunkat, s nem tudjuk, hogyan beszéljünk vele. Az
ilyent idegennek tekintjük, még akkor is, ha egyébként rokonunk volna.
Hiszen még a rokoni és a baráti érzelem is kivész az emberbôl, ha
egyszer megszűnt az érintkezés.
Nagyon jó módszer az is, ha az ember valamely, az anyanyelvén
megírt jó könyvet vesz elô. Ezzel leköti a figyelmét és az ajakimát is
jobban tudja végezni. Így azután, ilyen mesterfogásokkal és
édesgetéssel lassankint rávezetjük a lelkünket az imára, ahelyett,
hogy attól elriasztanánk.
Vegyétek tekintetbe, hogy annak már hosszú ideje múlt, amióta a
lélek nem él együtt hitvesével, s hogy sok rábeszélésre van szüksége,
amíg rászánja magát arra, hogy visszatérjen a házába. Mert hát bizony
ilyenek vagyunk mi bűnösök. Lelkünket és gondolatainkat úgy
hozzászoktattuk ahhoz, hogy kedvükre -- illetve jobban mondva:
szerencsétlenségükre -- kint csavarogjanak, hogy az a szegény lélek
nincs többé tisztában önmagával. Hogy tehát újra megkedveltessük vele
az otthonát, ahhoz sok ügyességre és türelemre van szükség, mert ha
nem haladunk lassan és vigyázva, nem érünk el semmit.
Újra biztosítlak benneteket arról, hogy ha óvatosan haladva
hozzászoktok ahhoz, amit nektek tanácsoltam, akkora lelki hasznotok
lesz belôle, hogy azt én, még ha akarnám sem tudnám kimondani.
Csatlakozzatok tehát ehhez a jó Mesterhez azzal a szilárd
elhatározással, hogy meg akarjátok tanulni azt, amire benneteket
tanít. Ô Szent Felségének lesz gondja rá, hogy jó tanítványok váljanak
belôletek, s nem fog titeket elhagyni, hacsak ti nem hagyjátok el Ôt.
Figyeljetek jól minden szóra, amit az Ô isteni szája kiejt, mert
mindjárt a legelsôbôl meg fogjátok érteni, hogy mennyire szeret
benneteket. Már pedig nagy jó és igen kellemes a tanítványra nézve az,
ha látja, hogy mestere szereti ôt.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 ,,Ostende mihi faciem tuam''. Én 2,14
========================================================================
XXVII. fejezet: Az Úr nagy szeretete a Miatyánk elsô szavaiban. A
nemesi származás semmibe vevése


Beszél arról a nagy szeretetrôl, amelyet az Úr a Miatyánk elsô
szavaiban fejez ki; s arról, hogy azoknak, akik Istennek igazi leányai
akarnak lenni, nem szabad semmit sem adniok nemes származásukra.

Miatyánk, ki vagy a mennyekben. Ó Istenem, mennyire meglátszik
rajtad, hogy Te vagy az Atyja ennek a Te nagy Fiadnak s mennyire
meglátszik a Te Fiadon, hogy ily dicsô Atyától származik. Légy áldott
örökön örökké! Ez a nagy kegyelem, én jó Uram, nem illenék talán
jobban ennek az imának a végére? Hiszen így mindjárt az elején úgy
megtöltöd a kezünket s akkora ajándékot adsz, hogy nem volna csoda, ha
az értelmünk teljesen megtelnék vele és úgy lángra gyulladna a
szeretetünk,1 hogy egy szót sem tudnánk többé mondani. S mily nagy
jótétemény volna ez, leányaim, mert hiszen ez volna a tökéletes
szemlélôdés! Ó mily jó volna a léleknek így magába szállnia, hogy
azután annál könnyebben emelkedhessék önmaga fölé s ott megtudhassa
ettôl a Szent Fiútól, hogy milyen az a hely, milyen az a mennyország,
ahol az ô Atyja lakik! Hagyjuk el ezt a földet, leányaim! Ilyen nagy
kegyelmet, amekkora ez, nem szabad kevésbe venni s ha egyszer
felfogtuk végtelen méreteit, nem is illenék többé a földön maradnunk.
Ó Istennek Fia, én jó Uram! Hogy adhatsz egyszerre annyit,
mindjárt az elsô szóval? Hiszen már azzal is oly végtelen
leereszkedést tanúsítasz, hogy velünk együtt imádkozol s ilyen
alacsony és hitvány lények testvérének vallod magadat! Hogyan adhatod
meg még ráadásul nekünk Atyád nevében mindazt, amit egyáltalában adni
lehet?! Hogyan kívánhatod, hogy bennünket gyermekeinek tekintsen?!
Mert hiszen a Te szavad nem maradhat üres szó! Kényszeríted Atyádat,
hogy váltsa be, már pedig ezzel ugyancsak nagy terhet rósz rá! Mert
hiszen ha Ô egyszer csakugyan Atyánk, akkor kénytelen türelemmel lenni
irányunkban s megbocsátani nekünk, ha a tékozló fiú módjára
visszatérünk Ôhozzá, még ha a legsúlyosabb bűnöket követtük is volna
el. Kénytelen vigasztalni bennünket a mi keserveinkben; kénytelen
gondoskodni rólunk! Ilyen Atya nem tehet másképp, mert hiszen Ô
szükségképpen jobb, mint az összes atyák ezen a világon s Ôbenne
minden jóság végtelen fokban van meg. Mindezeken fölül pedig még a
mennyei örökségbôl nekünk is kiadja részünket, akárcsak Neked!
Vigyázz, én jó Uram! Mert ha irántunk való nagy szereteted és a
Te alázatosságod mindezt természetesnek találja is -- s végre abban
némileg igazad is van; hogy ha már egyszer lejöttél a földre és
magadra vetted ezt a mi földi természetünket, nem lehetsz közömbös a
mi érdekeinkkel szemben -- de azért mégis csak tekintettel kell lenned
Atyádra, aki saját szavaid szerint az égben lakik! Ne feledkezzél meg
az Ô dicsôségérôl! Ha már Te magad gyalázatot vállaltál magadra
miérettünk, hagyd békében Atyádat és ne kényszeríts reá oly hitvány
népséget, amilyen én magam vagyok s aki oly hálátlan leszek irányában!
Ó jóságos Jézus, mily világosan bizonyítottad be, hogy egy vagy
Ôvele! Hogy a Te akaratod az Övé és az Övé a Tied! Mennyire érthetô a
Te vallomásod! Mily végtelen nagy az a szeretet, én Uram, amellyel
irántunk viseltetel! Kerülô utakon jártál, hogy elleplezd az ördög
elôl istenfiúi méltóságodat, nekünk pedig annyira kívánod a javunkat.
Semmi sem tud attól visszatartani, hogy ebben a végtelen kegyelemben
részesíts! Ezt senki más nem adhatta meg nekünk, csak Te. A rossz
szellem ebbôl az egy szóból megérthette volna, hogy ki vagy. Azt az
egyet világosan látom, Jézusom, hogy mint forrón szeretett Fia az
Atyának, szót emeltél a magad és a mi szívünkben. Pedig Te elég
hatalmas vagy arra, hogy megtörténjék az égben az, amit a földön
mondasz. Áldott légy mindörökké, én Uram, aki annyira szeretsz
ajándékozni, hogy semmi sem tud gátat vetni bôkezűségednek.
Nos, mit szóltok hozzá, leányaim, nem jó Mester ez a miénk? Hogy
megszerettesse velünk a tárgyat, amire tanít, mindjárt az elején
ekkora nagy kegyelmet ád nekünk. Hiszitek-e ezek után, hogy elegendô
gépiesen kimondani ezt a szót, anélkül, hogy az értelmünk foglalkoznék
vele? Nem kell-e inkább még a szívünknek is meghasadnia ennyi szeretet
láttára? Van-e gyermek ezen a világon, aki nem igyekeznék
megismerkedni atyjával, mikor tudja róla, hogy jó s hogy magasállású,
hatalmas úr? Hiszen ha nem volna ilyen hatalmas, akkor még érteném,
hogy nem szívesen vallanánk magunkat gyermekeinek; mert olyan a világ,
hogy ha az atya alacsonyabb rangú a fiánál, ez utóbbi restelli ôt
atyjának elismerni. Ez természetesen nem vonatkozik mireánk, mert ne
adja Isten, hogy ilyenféle felfogás valaha is beférkôzhessék a mi
kolostorainkba. Ez pokoli dolog volna. Sôt ellenkezôleg, minél
magasabb származású valaki nálunk, annál ritkábban beszéljen atyjáról.
Mert nálunk mindenki egyenlô.
Mily szép volt az apostolok testülete! Abban egy Szent Péternek,
aki halász volt, nagyobb volt a tekintélye, mert így akarta az Úr,
mint Szent Bertalannak, aki egy királynak volt a fia.2 Jól tudta Ô
Szent Felsége mennyire fogják majd egykor a világot izgatni az olyan
kérdések, hogy ez az ember van-e finomabb agyagból teremtve, vagy
pedig amaz? ami nem különb dolog, mintha akárcsak arról vitatkoznának,
hogy ez vagy az az agyag inkább vályognak való-e, vagy pedig téglának.
Uram segíts, milyen szôrszálhasogatás! Isten ments, nôvéreim, hogy ti
még csak tréfából is vitatkozzatok ilyeneken. Ha ez a hiba bármi
csekély fokban is meg volna valamelyikben közületek, azonnal tegyetek
róla; az illetô pedig térjen észre, nehogy Júdás váljék belôle az
apostolok között. Rójanak reá penitenciát mindaddig, amíg csak be nem
látja, hogy ô maga a lehetô legrosszabb földbôl való s nem érdemli
meg, hogy a mi testületünk építésénél felhasználják.
Nem lehetne jobb Atyátok annál, akit a jó Jézus ad nektek s mi
közöttünk ne is folyjék a társalgás más atyáról. Igyekezzetek olyanok
lenni, leányaim, hogy Ô benne tudjátok találni örömötöket és az Ô
karjai között pihenhessetek. Azt úgyis tudjátok, hogy ha jó leányai
vagytok, akkor nem fog titeket magától elűzni. Vajon ki ne félne
attól, hogy egy ilyen Atyát elveszítsen? Én Istenem, mennyi vigasztaló
gondolatot lehet mindebbôl meríteni; azonban, nehogy túl sokáig
idôzzem ennél a tárgynál, ezt inkább a ti eszetekre bízom.
Bármily rajongással járjon is az eszetek e nagy Fiú és nagy Atya
körül, szükségképpen meg kell állapodnia a Szentlélek személyénél. Ô
gyújtsa lángra az akaratotokat és kösse meg nagy szeretettel,
amennyiben erre nem volna elegendô a ti saját érdeketek megfontolása.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Az eredetiben seria harto bien henchirse el entendimiento para
ocupar la voluntad... ,,ha megtelnék az értelem, hogy lekösse az
akaratot'', ami szintén egy példája annak, mily bámulatos
precizitással beszél Szent Terézia filozófiai kérdésekrôl. P. Vallejo,
a sarus karmeliták tartományi fônöke, korának kiváló tudósa és
egyetemi tanár ezt mondta róla: ,,Az az egy bizonyos, hogy Szent Tamás
nem értette meg a lélek belsô működéseit oly precizitással, mint ez a
nô'' Mir, Santa Teresa. I. 301. o.
2 Ez az állítás Szent Terézia egyes kortársainak téves felfogásán
alapszik. Az apostol nevét ugyanis így értelmezték: Bartolomaeus --
Bar Ptolomaeus -- a Ptolomaeus királyi család sarja, holott az Bar
Tolmái -- Tolmái fia.
========================================================================
XXVIII. fejezet: Az összeszedettség imája


Megmagyarázza, hogy miben áll az összeszedettség imája s néhány
eszközt említ, amelynek segítségével hozzászokhatunk.


Most pedig fontoljátok meg a ti Mesteretek további szavait: ki
vagy a mennyekben. Vagy talán nem tartjátok fontos dolognak megtudni,
hogy mi is az a mennyország, ahol a ti szentséges Atyátokat keresnetek
kell? Biztosítlak, hogy szórakozott elmék számára nagyon fontos, hogy
ne csak higgyék ezt, hanem hogy igyekezzenek tapasztalat alapján meg
is érteni,1 mert ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyek legjobban
lekötik az ember figyelmét és képessé teszik a lelket arra, hogy
összeszedje magát.
Azt tudjátok, hogy Isten mindenütt jelen van. Már pedig, ahol a
király tartózkodik, ott van az ô udvara is, szóval, ahol Isten jelen
van, ott van a mennyország. Hiszen azt minden kétséget kizárólag
elhiszitek ugyebár, hogy ahol jelen van Ô Szent Felsége, ott van vele
az Ô dicsôsége is. Már most fontoljátok meg, amit Szent Ágoston mond
önmagáról, hogy tudniillik mindenfelé kereste Istent, s végül saját
belsejében találta meg. Azt hiszem be fogjátok látni, mennyire fontos
a szórakozott lélekre nézve, ha felfogja ezt az igazságot s megérti,
hogy társaloghat Atyjával és kedveskedhetik neki, anélkül, hogy fel
kellene mennie az égbe, vagy pedig hangosan beszélnie. Akármilyen
halkan suttogjon is, meg fogja ôt hallani, hisz közel van hozzá. Nincs
szüksége szárnyakra, hogy röpülve keresse; elég, ha magányba vonul és
saját belsejében szemléli Ôt. Ne húzódozzék ettôl a jóságos vendégtôl,
hanem beszéljen hozzá, mint édesatyjához; adja elô kéréseit, mint
tenné édesatyjával, mondja el neki bajait, kérje támogatását azok
közepette s értse meg jól, mennyire érdemetlen arra, hogy az Ô leánya
legyen.
Óvakodjék azonban attól a bizonyos szolgalelkűségtôl, amelyet
némelyek összetévesztenek az alázatossággal. Pedig hát nem az az
alázatosság, ha nem fogadjuk el a király ajándékát, mikor felénk
nyújtja, hanem az, ha elfogadjuk és örülünk neki, de ugyanakkor
megértjük, hogy mennyire fölülmúlja az az ajándék a mi érdemünket.
Nevetséges alázatosság, ha én, amikor az ég és föld uralkodója bent
van a házamban s azért jött, hogy kegyelmeiben részesítsen és élvezze
társaságomat: mondom, ha én csupa alázatosságból nem felelek neki, nem
maradok vele, nem fogadom el ajándékát, hanem magára hagyom. Ha
mialatt Ô a lelkemre beszél és könyörög, hogy kérjek tôle valamit, én
csupa alázatosságból megmaradok szegénynek, úgy hogy Ô végre is
kénytelen távozni, mert belátja, hogy nem vagyok képes leküzdeni
félénkségemet.
Az ilyen alázatosságra ne adjatok semmit, leányaim, hanem
bánjatok Istennel úgy, mint édesatyátokkal, mint testvéretekkel, mint
Uratokkal, mint Jegyesetekkel; egyszer így, egyszer úgy: Ô majd
megérteti veletek minden egyes alkalommal, hogy miképpen járhattok
leginkább a kedvében. Ne legyetek gyámoltalanok, hanem fogjátok
szaván: hiszen Ô a ti Jegyesetek, tehát viselje is magát veletek
szemben úgy, amint Jegyeshez illik.
Nagyon fontos rátok nézve -- jegyezzétek meg jól -- annak az
igazságnak megértése, hogy az Úr mibennünk lakik s hogy bensônkben
együtt vagyunk Ôvele. Ha ezt tartjuk szem elôtt, még az ajakima is
hamarjában összeszedettséget hoz létre az értelemben s ez az állapot
azután nagyon hasznos. Összeszedettségnek nevezzük azért, mert a lélek
ekkor mintegy összeszedi összes tehetségeit s önmagába száll
Istenével. Így hamarább eléri, mint bármi más módon, hogy az ô isteni
Mestere belekezdjen oktatásába és megadja neki a nyugalom imáját.
önmagába visszahúzódva a lélek gondolhat az Úr Jézus kínszenvedésére;
elképzelheti Isten Fiát; fölajánlhatja Ôt Atyjának; s nem fárasztja
értelmét azzal, hogy elmenjen keresésére a Kálvária-hegyre, a kertbe
vagy az oszlophoz.
Azok, akik képesek ilymódon bezárkózni a léleknek ebbe a kis
mennyországába, ahol az ég és a föld teremtôje lakozik; s hozzászoknak
ahhoz, hogy nem nézegetnek szerte-széjjel; hozzá olyan helyen
imádkoznak, ahol semmi sem szórakoztatja a külsô érzékeket: azok
nyugodtak lehetnek afelôl, hogy kitűnô úton vannak; hogy biztosan
eljutnak az élôvíz forrásához és isznak belôle, mert rövid idô alatt
hosszú utat tesznek meg. Úgy vannak vele, mint aki hajóra száll s --
hacsak valamennyire is kedvez az idô -- néhány nap alatt eléri
utazásának célját. Míg ellenben azok, kik gyalog indultak útnak,
sokkal késôbben érnek oda. Az elôbbiek, amint mondani szokták, már
vízen vannak, ha még nem is hagyták el egészen a földet. Mindamellett
megtesznek minden tôlük telhetôt, hogy imádság közben megszabaduljanak
tôle, amennyiben elzárják vele szemben érzékeiket.
Megjegyzendô, hogy az ember nagyon jól megérzi, vajon valódi-e az
összeszedettsége vagy sem. Mert ha az, akkor valami különös érzelem
fogja el -- igazán nem tudom, hogyan magyarázzam meg, de aki
tapasztalta, az meg fog engem érteni -- tudniillik a lélek úgy van
vele, mintha megnyert játszma után fölkelne a játékasztaltól,
amennyiben világosan látja, hogy e világ dolgai egy hitvány játéknak
figurái. Éppen a legalkalmasabb idôben kel föl; s mint aki ellenségei
elôl erôs várba vonul vissza, elvonja érzékeit ezektôl a külsô
dolgoktól, s mélységes megvetéssel utasítja vissza azokat magától.
Szemei önkéntelenül lezárulnak, hogy még csak ne is lássa ôket többé,
de annál tágabbra nyílnak lelki szemei. Azért is, akik ezen az úton
haladnak, rendesen behunyt szemmel szoktak imádkozni, s ez a szokás
sok tekintetben nagyon hasznos. Igaz ugyan, hogy kezdetben
áldozatunkba kerül nem nézni a földi dolgokat, késôbb azonban magától
megy, sôt az kerül az embernek erôfeszítésébe, hogy ima közben
kinyissa a szemét.
A lélek ilyenkor megerôsödik és megizmosodik a test rovására;
erôt halmoz fel arra, hogy késôbb küzdhessen ellene; ôt magát pedig
ott hagyja egyedül és elgyöngülve. Ez ugyan nem érezhetô mindjárt
kezdetben, mert hiszen ennek az összeszedettségnek fokozatai vannak, s
a kezdôknél nem mindjárt olyan erôs; de ha megszokjuk, (ami kezdetben
fáradságos dolog, mert a test fel-fellázad és követeli jogait, s nem
veszi észe, hogy saját magának okozza vesztét, ha nem adja meg magát)
és ha néhány napig gyakoroljuk, szembeszökô lesz a lelki haszon. Az
illetô észre fogja venni, hogyan tértek vissza a méhek,2 s miképpen
vonulnak be a kasba, hogy ott mézet készítsenek. S mindez semmi
fáradságba sem kerül többé, mert az Úr azzal jutalmazza meg a léleknek
elôbbeni erôfeszítését, hogy akaratát úrrá teszi az érzékek fölött. Ha
tehát össze akarja magát szedni, nem kell mást tennie, mint egyetlen
egy jellel kifejezni óhaját, s erre az összes érzékek3 engedelmesen
hazasietnek. S ha azután olykor ki is szöknek, azért az mégis nagy
szó, hogy egyszer meghódoltak; mert úgy szöknek ki, mint rabok és
jobbágyok, s nem tesznek annyi kárt, mint annak elôtte. Ha pedig az
akarat újra hívja ôket, sokkal gyorsabban sietnek haza. Végre pedig az
ilyen ismételt hazatérések után az Úr egyszer csak egészen
felfüggeszti ôket, és a lélek belemerül a tökéletes szemlélôdésbe.
Igyekezzetek jól megérteni, amit eddig mondtam. Kissé homályosnak
látszik, de aki azt gyakorlatban igyekszik megvalósítani, egészen jól
meg fogja érteni szavaimat.
Ezek tehát, mint mondom, tengeren utaznak. Mivel pedig annyira
fontos ránk nézve, hogy ne lassan haladjunk, azért beszéljünk egy
keveset arról, hogyan szokhatunk hozzá legkönnyebben ehhez az annyira
elônyös eljárási módhoz. Mert akik ehhez tartják magukat, nagyobb
biztonságban vannak sok kísértéssel szemben. Sokkal könnyebben
kigyullad bennök az isteni szeretet. Mivel ugyanis közel vannak a
tűzhöz, elég, hogy egy szikra pattanjon reájuk s ha az értelem csak
egy kicsit szítja azt, az egész lélek lángra lobban. A lélek nem lévén
többé kitéve a külsô dolgok zavaró befolyásának, egyedül van
Istenével: ennél jobb elôkészület pedig nem képzelhetô ahhoz, hogy
szeretetre gyulladjon.
Már most gondoljuk el, hogy a bensônkben egy mesésen gazdag
palota áll -- aranyból és drágakövekbôl építve, szóval illô lakás az
Úr számára. Azután fontoljátok meg, hogy ezen palota díszítése a ti
dolgotok, aminthogy tényleg úgy is van. Mert nem képzelhetô szebb
épület a tiszta léleknél, mely tele van erényekkel s minél nagyobbak
az erényei, annál ragyogóbbak az épület kövei. Végül pedig gondoljátok
el, hogy ebben a palotában lakik a nagy Király, aki jónak látta
vendégül jönni hozzátok, s hogy pazar pompájú trónuson ül; ez a trónus
pedig a ti szívetek.
Talán kissé különösnek is találjátok ezt a hasonlatot, amellyel a
dolgot meg akarom magyarázni, pedig nagyon is hasznos lesz, különösen
rátok nézve. Mivel ugyanis mi nôk nem bírunk tudományos képzettséggel,
az ilyen segítôeszközök nélkül nem igen tudjuk igazában belátni, hogy
a mi bensônkben van valami, ami összehasonlíthatatlanul értékesebb
mindannál, amit magunk körül látunk. S adja Isten, hogy csakis a nôk
legyenek ennyire felületesek! Ne képzeljétek, hogy a mi bensônkben
semmi sincs. Én azt hiszem, ha igyekeznénk eszünkben tartani, hogy
milyen Vendég lakozik a bensônkben, nem volnánk képesek annyit törôdni
a világi dolgokkal. Belátnánk, hogy milyen hitványak ahhoz képest, ami
a lelkünk mélyén van. Ha egy ragadozó állat megpillant valami neki
való zsákmányt, azonnal megragadja és felfalja. Köztünk és az ilyen
állat között azonban mégis csak kell különbségnek lennie.
Talán ki is nevetnek engem s azt mondják, hogy mindez magától
értetôdô dolog. Lehet; de azért én ezt jó ideig nem láttam be. Azt
ugyan tudtam, hogy van lelkem, de mivel a szememet egészen lekötötték
a földi élet hiúságai, nem fogtam fel lelkem értékét s nem gondoltam
arra, hogy ki lakik benne. Mert ha akkor úgy, amint most, megértettem
volna, hogy lelkemnek ebben a kis palotájában oly nagy király lakik,
azt hiszem, nem hagytam volna ôt oly gyakran magára. Olykor mégis csak
vele maradtam volna s vigyáztam volna arra, hogy a lelkem ne legyen
olyan szennyes.
Milyen csodálatos dolog, hogy az, akinek nagysága ezernyi világot
is betöltene, egy ilyen kicsi dologba zárkózzék be. Hasonlóképpen
lakott Ô Szentséges Anyjának méhében is. Mint végtelen hatalmú Úr, meg
tudja tenni s mivel szeret bennünket, a mi mértékünkhöz alkalmazkodik.
A lelki élet kezdetén, nehogy a lélek megijedjen saját kicsinységének
láttára és arra a gondolatra, hogy a végtelent kell magába fogadnia:
nem nyilvánítja ki magát neki, hanem elôbb fokozatosan kitágítja,
abban a mértékben, amint több és több ajándékot akar beléje helyezni.
Ezért mondom, hogy ez hatalmában van, mert Ô képes ezt a palotát
nagyobbá tenni. A fôdolog az, hogy elszánt akarattal teljesen odaadjuk
neki lelkünket s azt úgy üresítsük ki, hogy abba, mint saját lakásába,
azt tehesse bele s belôle azt vehesse ki, ami neki tetszik. Ezt a
föltételt Ô kötötte ki magának s ebben Ô Szent Felségének teljesen
igaza van. Tegyük meg tehát ebben az Ô akaratát. Mert hiszen még a
közönséges életben is nagyon kellemetlen dolog együtt lenni
olyanokkal, akiktôl az ember nem tud szabadulni. Ô nem kényszerítheti
semmire az akaratunkat s azért csakis ahhoz nyúl hozzá, amit önként
adunk neki. Mindaddig azonban, amíg mi nem adjuk magunkat teljesen
Ôneki, Ô sem adja magát egészen nekünk. Ez föltétlenül bizonyos s
mivel ez annyira fontos dolog, azért emlegetem oly gyakran elôttetek.
Nem is rendezkedik be úgy a lélekben, mint mikor az minden megszorítás
nélkül az Övé. De nem is tudom, hogyan rendezkedhetnék be abban Ô, aki
annyira barátja a rendnek, ha mi telerakjuk azt a palotát mindenféle
csôcselék néppel és lim-lommal? Hogyan férne el akkor benne az Úr az Ô
udvarával? Hiszen még az is nagy dolog az Ô részérôl, hogy ha az ilyen
lomtárba be-betér egy pillanatra!
Vagy azt hiszitek talán, leányaim, hogy egyedül jön? Nem
hallottátok, mit mond az Ô Fia: ,,ki vagy a mennyekben?'' Egy ilyen
hatalmas Királyt semmi esetre sem fog magára hagyni az udvari népe,
hanem ellenkezôleg mindig vele van. Mivel pedig tele vannak
szeretettel folyton közben járnak a mi érdekünkben. Ne gondoljátok,
hogy ott is úgy van a dolog, mint idelent. Mert itt bizony, ha
valamelyik nagyúr, vagy elöljáró kedvezni talál valakinek -- már akár
azért, mert hasznos embere, akár, mert rokonszenvez vele -- egyszerre
felzúdul az illetô ellen az irigység s az a szegény ember, anélkül,
hogy bárkinek is vétett volna, drágán fizeti meg azt a kegyet.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 A mennyországot megérteni tapasztalati alapon! Egészen
tereziánus eszme. Érti természetesen az elragadtatásokban szerzett
tapasztalatokat. Bárcsak mi is megszerezhetnôk ezt a tapasztalatot,
amely ônála oly köznapi volt!
2 T. i. a lelki tehetségek.
3 Érti a külsô és a belsô érzékeket, fôleg a képzeletet.
========================================================================
XXIX. fejezet: Az összeszedettség imájának megszerzése. Ne törôdjünk
elöljáróink szeretetével!


Folytatólag beszél az összeszedettség imája megszerzésének eszközeirôl
s arról, hogy semmit se adjunk arra, vajon szeretnek-e bennünket az
elöljáróink, vagy sem.

Az Isten szerelméért, leányaim, ne jusson soha eszetekbe
elöljáróitok kegyét hajhászni. Tegye meg mindegyik a kötelességét és
ha az elöljárónál nem is találna elismerésre, legyen nyugodt afelôl,
hogy majd megbecsüli és megjutalmazza ôt az Úr. Végre is nem azért
léptünk a rendbe, hogy még ebben az életben kapjuk meg a jutalmunkat.
Járjon az eszünk mindig az örökké tartó dolgokon, az itteniekre pedig
ne adjunk semmit, mert hiszen rendesen még ezen élet végéig sem
tartanak el. Ma az elöljáró az egyik felé hajlik, holnap pedig, ha
bennetek lát egy erénnyel többet, nektek fog kedvezni. De ha nem
teszi, az sem számít. Ne engedjétek be a fejetekbe az ilyen
gondolatokat, mert az ilyesmi kezdetben csekélység ugyan, de idôvel
nagyon is megzavarhatja az ember lelki nyugalmát. Végezzetek velük
röviden; azzal, hogy nem ez a föld a ti hazátok s hogy mindennek
hamarosan vége szakad.
Megjegyzendô azonban, hogy nem ez az igazán nemes lelkű és
tökéletes emberhez illô felfogás. Sokkal jobb azt kívánni, hogy a
kegyvesztettség maradjon tartós és szívesen venni a mellôzést és a
rossz bánásmódot az Úr kedvéért, aki bennetek lakozik. Tekintsetek
bele bensôtökbe és kutassatok ott s mint mondom, ott meg fogjátok
találni a ti Mestereteket, aki nem fog benneteket elhagyni. S minél
kevesebb külsô vigasztalásban lesz részetek, Ô annál gyöngédebb lesz
veletek szemben. Ô végtelenül jószívű és ha valakit az emberek
szomorítanak és mellôznek, nem hagyja magára, föltéve, hogy az illetô
kizárólag Ôbelé veti bizalmát. Dávid király is azt mondja, hogy az Úr
a szorongatottakkal tart.1 Ezt vagy elhiszitek, vagy nem: ha pedig
elhiszitek, akkor mit búsultok?
Ó én jó Uram, ha igazán ismernénk Téged, nem vennénk a szívünkre
ilyen dolgot. Hiszen Te olyan bôkezű vagy azokkal szemben, akik
teljesen Reád bízzák magukat. Higgyétek, barátaim, nagy dolog belátni
ezt az igazságot, mert ez érteti meg velünk, hogy milyen hazugság
minden földi kegy, ha az csak némileg is visszatartja a lelkünket a
magába szállástól. Uram segíts, ki tudná ezt veletek amúgy igazában
megértetni?! Sajnos, én nem vagyok erre képes, mert bár jobban be
kellene látnom, mint bárki másnak, még mindig nem értem úgy, amint
értenem kellene.
Azonban térjünk vissza tárgyunkhoz. Szeretném megértetni veletek,
miképpen lehetséges, hogy a szenteknek az a serege, amely ott van,
lelkünk Lakója, a Szentek Szentje körül, nem zavarja az Ô és
jegyesének bizalmas együttlétét, olyankor, amidôn a lélek magába száll
s bezárva maga mögött a kaput, hogy ne hallja a világ zaját, ebben a
belsô paradicsomában egyedül akar lenni Istennel.
Szándékosan mondom, hogy ,,akar lenni'', mert jegyezzétek meg, ez
a dolog egyáltalában nem természetfölötti,2 hanem a mi akaratunktól is
függ s meg tudjuk tenni Isten kegyelmével, (mert hiszen enélkül
semmire sem vagyunk képesek, még arra sem, hogy valami üdvöset
gondoljunk.) Mert ebben az imában még nem hallgatnak el a lelki
tehetségek, hanem csak bezárkóznak. Ezt sokféleképpen el lehet érni,
amint ez könyvekben is meg van írva. Úgy például, hogy elvonjuk
gondolatainkat minden mástól és bensôleg teljesen Istenbe merülünk.
Vagy pedig egyéb foglalkozásaink közepette, ha csak egy pillanatra is,
magunkba szállunk. Mindig nagy hasznunkra van, ha rágondolunk arra a
jó Barátra, aki bensônkben lakik.
Én csak azt akarom itt hangsúlyozni, hogy ne felejtsük el, kivel
van dolgunk és kivel beszélünk s ne fordítsunk neki hátat. Mert ezt
tesszük s nem mást, ha imádság közben ezerféle haszontalanságra
gondolunk. Az egész baj abból származik, hogy nem értjük meg, mily
közel van hozzánk. Azt hisszük, messze van, és pedig messze fönt az
égben s ott kell keresnünk Ôt. Mert hogyan is volna lehetséges nem
nézni egy olyan arcot, mint a Tied, Uram, ha egyszer oly közel vagy
hozzánk? Hiszen, ha az emberekkel beszélgetünk s ôk nem néznek reánk,
mindjárt azt hisszük, hogy nem hallják, amit mondunk. Mi pedig
behunynánk szemünket és nem néznénk, vajon reánk tekintesz-e? Hogyan
tudhatjuk akkor, vajon meghallottad-e, amit mondtunk? Csak azt
óhajtottam tehát megmagyarázni, miképpen kell az értelmünket
hozzászoktatnunk ahhoz, hogy könnyedén tudjon elcsendesülni s
megértse, mit beszél és kivel beszél, vagyis, hogy e célból ezeket a
mi külsô érzékeinket be kell vonnunk és önmagunkban foglalkoztatnunk.3
Mert hiszen az ég Ura és vele az egész mennyország mibennünk van. Egy
szóval, élvezzük állandóan azt a tudatot, hogy nem kell fölemelnünk a
hangunkat, ha hozzá akarunk beszélni. Ô Szent Felsége maga fogja
velünk éreztetni, hogy jelen van. Így azután az ajakimát is nagyon
nyugodtan végezzük s kevesebb fáradságunkba kerül. Mert ha egyszer
megszoktuk, hogy ennek a mi Urunknak közelében tartózkodjunk, még
puszta jelekkel is meg tudjuk magunkat vele értetni. Ha tehát sokszor
kellene elmondanunk a Miatyánkot, már az elsônél teljesen meg fog
bennünket érteni (mert Ô nagyon szívesen kész arra, hogy megkönnyítse
a fáradságunkat) s ha csak egyszer mondanánk is el egy óra alatt, úgy
is jól van. Mert tudjuk azt, hogy vele vagyunk, tudjuk, hogy mit
kérünk, tudjuk, hogy mily készörömest teljesíti kívánságunkat, tudjuk,
hogy mily szívesen idôzik a mi társaságunkban. Ô nem szereti, ha nagy
fejtöréssel kieszelt hosszú beszédeket intézünk hozzá.
Legyen oly kegyes az Úr és tanítsa meg erre az imádkozási módra
közületek mindazokat, akik azt nem ismernék. Ami engem illet,
megvallom, hogy mindaddig nem tudtam, mit jelent élvezettel imádkozni,
amíg csak az Úr rá nem vezetett erre a módszerre. Ez az
összeszedettségi ima mindig igen nagy haszonnal járt a lelkemre nézve,
azért is beszéltem róla itt ilyen hosszasan.
Most azonban hadd fejezem be azzal, hogy ha valaki meg akarja
tanulni -- mert, mint mondom, a dolog mitôlünk függ -- semmi
fáradságot sem kímélve szoktassa magát a mondottakhoz. Lassankint majd
teljesen úrrá lesz önmaga fölött s ahelyett, hogy elvesztegetné
erejét, azt teljesen a maga hasznára fordítja, amennyiben belsô
érzékeit is foglalkoztatja. Ha beszél, gondoljon arra, hogy van
valakije, akivel a bensejében társaloghat, ha más beszédét hallgatja,
jusson eszébe, hogy hallgathat valakit, aki sokkal közelebbrôl beszél
hozzá. Egy szóval, ne felejtse el soha, hogy csak akarnia kell és
sohasem lesz megfosztva ettôl a társaságtól. Ha pedig hosszabb ideig
magára hagyta volna mennyei Atyját, akkor bánja ezt meg, mert hiszen
annyira reá szorul.
Ha megteheti, tegye ezt meg naponkint sokszor, ha nem teheti,
tegye meg kevesebbszer, de aszerint, hogy gyakran vagy ritkábban
szokta-e megtenni, a haszna is nagyobb vagy kisebb lesz.
Ha az ember egyszer megkapta az Úrtól ezt a kegyelmet, semmi
kincsért sem adná oda. Mivel azonban az ember semmit sem tanul meg
némi kis fáradság nélkül, az Isten szerelméért, nôvéreim, ne
sajnáljátok azt az igyekezetet, amit erre fordítotok. Biztosítlak, ha
kitartók vagytok, Isten kegyelmével egy esztendô, sôt talán egy félév
alatt is, meg fogjátok azt szerezni. Gondoljátok meg, mily csekélység
ez az idô akkora haszonhoz képest. De meg azután ezzel jó alapot is
raktok le s arra az esetre, ha az Úrnak magasabb szándékai volnának
veletek, tekintve, hogy ilymódon Önmagához oly közel talál benneteket,
lesz mire építenie. Adja Ô Szent Felsége, hogy soha se távozzunk el az
Ô jelenlétébôl. Amen.4
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Vele vagyok a szorongatásban. Zsolt 90,15
2 Azt akarja mondani, hogy nem misztikus, vagyis nem tételez föl
rendkívüli kegyelmet.
3 Ha behunyjuk a szemünket és mintegy befelé tekintve, saját
lelkünkben szemléljük az Urat, akkor csakugyan bizonyos értelemben
bevonjuk és önmagunkban foglalkoztatjuk a látás érzékét.
4 Az Isten-jelenlétnek -- amint ma nevezzük -- itt leírt
gyakorlata egyik állandó áhítat gyakorlata a sarutlan kármelita
rendnek. A noviciátus elsô napjától kezdve halála percéig ezt kell
gyakorolnia minden kármelitának, és pedig gyakorolnia szünet nélkül.
========================================================================
XXX. fejezet: Kérés az imában. Nyugalmi ima


Megmagyarázza, mennyire fontos tisztában lennünk azzal, hogy mit
kérünk az imádságban. Fejtegeti a Miatyánk ezen szavait: Szenteltessék
meg a Te neved, jöjjön el a Te országod. Ezeket a szavakat a nyugalmi
imára alkalmazza és elkezdi annak tárgyalását.

Most pedig igyekezzünk megérteni, miképpen folytatja a mi jó
Mesterünk és hogyan kezd Szent Atyjához könyörögni a mi érdekünkben.
Figyeljük meg, hogy mit kér Tôle. Ez nagyon fontos ránk nézve. Mert
vajon van-e olyan könnyelmű ember, aki, ha egy elôkelô úrtól akar
valamit kérni, nem gondolná meg elôbb, hogy milyen alakban terjessze
elô kérelmét? -- hogy mit akar tôle kérni? s hogy miért van arra
szüksége? -- nehogy elkedvetlenítse vagy megbosszantsa, fôleg
olyankor, ha valami fontos dologról van szó; már pedig a mi jó
Jézusunk arra tanít bennünket, hogy csak ilyent kérjünk.
Egy dolgot azonban nagyon feltűnônek tartok itt. Nem lett volna
jobb, én jó Uram, ha egy szóban foglaltad volna össze az egészet és
azt mondottad volna: ,,Add meg nekünk, Atyánk azt, amire szükségünk
van''? Tekintve ugyanis, hogy Isten olyan jól tud mindent, azt hihetné
az ember, hogy nincs többre szükség. Ó végtelen Bölcsesség! Közötted
és Atyád között ez elég is lett volna s ott a kertben nem is
imádkoztál sok szóval. Kifejezted Ô elôtte óhajodat és rettegésedet s
az Ô akaratára bíztad magadat. Mirólunk azonban, én jó Uram, nagyon
jól tudod, hogy nem vetjük magunkat oly készséggel alá Atyád
akaratának, amint Te tetted. Nálunk szükség van arra, hogy megnevezzük
kérésünk tárgyát, hogy ilymódon jól megfontolhassuk, vajon hasznos-e
nekünk az, amit kérünk s ha nem találjuk annak, ne is kérjük. Mert
ellenkezô esetben, amilyenek vagyunk ezzel a mi szerencsétlen szabad
akaratunkkal, el sem fogadnánk azt, amit az Úr megadna nekünk, még ha
egyébként a leghasznosabb dolog volna is reánk nézve. Mert ha nekünk
nem fizetnek készpénzt a kezünkbe, nem érezzük magunkat gazdagoknak.
Uram segíts, honnan van az, hogy a mi hitünk oly mélyen alszik?
Miért nem vagyunk képesek világosan felfogni sem azt, mily
kimaradhatatlan a büntetés, sem pedig azt, mennyire biztos a jutalom?
Ezért jó, leányaim, ha tudjátok, mit kértek a Miatyánkban, nehogy, ha
a mennyei Atya megadja azt nektek, ti visszaadjátok neki. Tehát mindig
fontoljátok meg, amit kértek; hogy csakugyan jó lesz-e majd nektek,
amiért imádkoztok, mert ha nem, akkor inkább ne kérjétek. Ha pedig nem
vagytok képesek tisztán látni a dologban, akkor kérjetek Ô Szent
Felségétôl világosságot. Mert vakok vagyunk, s annyira el van rontva
az ízlésünk, hogy nem tudjuk megenni az ételt, amely életet ad, hanem
inkább arra éhezünk, ami megöl és örök halálba dönt.
Az édes Jézus tehát azt kéri folytatólag számunkra, hogy vonuljon
be szívünkbe Istennek országa: ,,Szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön
el a Te országod''. Csodáljátok itt, leányaim, a mi Mesterünknek
végtelen bölcsességét. Vajon mit kérünk mi, midôn ezen országért
imádkozunk? Engem itt legfôképpen ez a kérdés foglalkoztat s
mindegyikünknek nagy szüksége van arra, hogy ezt megértse. Ô Szent
Felsége belátta, hogy a mi gyönge tehetségünkkel nem vagyunk képesek
megfelelô módon s úgy, amint illik, megszentelni, dicsérni,
magasztalni és fennen hirdetni az örök Atyának szentséges nevét,
hacsak meg nem adja nekünk az Ô országát már idelent. Ezért fejezte ki
az édes Jézus ezt a két kérést közvetlenül egymásután. Hogy pedig
megértsük, leányaim, mit kérünk ezzel s mennyire érdekünk ezért
szüntelen imádkozni és mindent megtenni, hogy kedvében járjunk annak,
akinek hatalmában van megadni azt nekünk: ki akarom itt fejteni
gondolataimat errôl a dologról. Ha az én magyarázatom nem elégítene ki
benneteket, eszeljetek ki magatok valami mást, mert hiszen a mi
Mesterünk e tekintetben szabad kezet enged nekünk, föltéve, hogy
mindenben alávetjük magunkat az Egyház tanításának. Ezt én mindig
megteszem s még ezt a könyvet sem adom a kezetekbe, mielôtt hozzáértô
emberek meg nem bírálják.
Az én nézetem tehát a következô. Sok egyéb javak között egyik
nagy boldogsága a mennyek országának az, hogy az ember ott nem törôdik
többé a földi dolgokkal. A lélek ott tökéletes nyugalmat élvez
önmagában; gyönyörködik saját ,,dicsôségében''; örül annak, hogy vele
együtt mindenki örül; a békéjét soha semmi sem zavarja; tökéletesen ki
van elégítve, mert látja, hogy ott mindenki dicsôíti az Urat; mindenki
megszenteli és áldja az Ô szent nevét és senki sem vétkezik ellene.
Mindenki szereti Istent s az illetô léleknek sincs egyéb
elfoglaltsága, mint az, hogy ô is szeresse. Nem is tudná nem szeretni,
mert hiszen ismeri. S ha nem is ilyen tökéletesen s nem megszakítás
nélkül, de azért mégis csak a mostaninál sokkal különb módon
szeretnénk Ôt idelent, ha tiszta fogalmunk volna Ôróla.
Úgy látszik, ugyebár, mintha azt akarnám mondani, hogy valóságos
angyaloknak kell lennünk, mert csak így kérhetünk ilyen magasztos
dolgot és csak így imádkozhatjuk illô módon ezt az imádságot. Hiszen a
mi isteni Mesterünk nem is bánná, ha azok volnánk; de ha nem is
vagyunk azok, Ô semmi esetre sem kéret velünk lehetetlen dolgot.
Szóval Isten kegyelmével lehetséges az, hogy az emberi lélek már e
siralom völgyében is élvezhesse ezt a boldogságot, ha nem is oly
tökéletesen, mint azok, akik már levetették a test bilincseit; mert
hiszen mi még utasok vagyunk s e világ tengerén hajózunk. Olykor-
olykor azonban, midôn a lélek már nagyon elfáradt az úton, az Úr
belehelyezi egy idôre ebbe a nyugalomba; elcsitítja tehetségeit s
mintegy jelekkel adja világosan értésére, hogy mit élveznek azok,
akiket Ô már bevezetett országába. Azoknak pedig, akiknek ilymódon --
amint azt mi is kérjük -- megadja ezt a kegyelmet, sokféle zálogot ád,
aminek alapján erôsen remélhetik, hogy valamikor majd egyszer s
mindenkorra élvezhetik azt, amit most idelent csak kortyonkint juttat
nekik.
Ha nem félnék attól a szemrehányástól, hogy a szemlélôdésrôl
beszélek, nagyon idôszerűnek tekinteném e kérés kapcsán néhány szót
ejteni a tiszta szemlélôdésnek elsô fokáról, amelyet azok, akik
ismerik, nyugalmi imának szoktak nevezni. Mivel azonban én, mint
mondom, az ajakimáról beszélek, azt mondhatná valaki, hogy a kettônek
semmi köze egymáshoz. Pedig nem volna igaza: én tudom, hogy van.
Bocsássatok meg, nem hagyhatom szó nélkül, mert tudom, hányan vannak,
akiket Isten, mialatt az említett módon ajakimát végeznek, egyszerre
csak magas szemlélôdésre emel, anélkül, hogy ôk tudnák, mi történik
velük. S ezért tartom én annyira fontosnak, leányaim, hogy végezzétek
jól az ajakimáitokat.
Ismerek valakit, aki ajakimán kívül sohasem volt képes mást
végezni, de ha ennél maradt, mindene megvolt, míg ellenben, ha
elmélkedni akart, az értelme úgy elkalandozott, hogy nem tudta
elviselni. De bárcsak volna a mi elmélkedésünk olyan, mint az ô
ajakimája. Ha az Úr Jézus szenvedésének tiszteletére elmondott egy-két
Miatyánkot s esetleg még valami más kis imát, ezzel két-három órát is
eltöltött. Egyszer nagy szomorúan jött hozzám azzal, hogy ô nem tud
sem elmélkedni, sem szemlélôdni, hanem csak ajakimát végezni. Én
kikérdeztem, hogy mit imádkozik s megállapítottam, hogy pusztán a
Miatyánk elmondása tiszta szemlélôdésbe meríti ôt, sôt hogy az Úr az
egyesülô-ima színvonalára emelte. Megjegyzendô, hogy ez meg is
látszott a cselekedetein is, mert nagyon jó életű volt. Nekem ez a
tapasztalat arra szolgált, hogy dicsôítsem az Urat s irigykedve nézzem
azt az ô úgynevezett ajakimáját.
Ha tehát ez igaz -- aminthogy tényleg igaz is -- ti, akik
ellenségei vagytok a szemlélôdôknek, hiába gondolkoztok így; mert ha
úgy mondjátok el az imádságokat, amint illik elmondani, szükségképpen
magatok is szemlélôdôkké lesztek.
========================================================================
XXXI. fejezet: Nyugalmi ima


Folytatólag beszél ugyanarról a tárgyról. Megmagyarázza, miben áll a
nyugalmi ima és néhány tanácsot ad azoknak, akiknek az Úr megadta ezen
ima kegyelmét. Sok megszívlelésre méltó dolog van e fejezetben.

Nos hát mégis meg akarom nektek magyarázni, leányaim -- már
amennyire én beszélni hallottam róla,1 illetve talán az Úr maga
értette meg velem azért, hogy elmondhassam nektek -- hogy mi is az a
nyugalmi ima, amelynek révén -- nézetem szerint -- az Úr elkezdi
megértetni velünk, hogy hallotta kérésünket és már itt a földön kezdi
megadni nekünk az Ô országát, hogy amúgy igazában tudjuk Ôt
dicsôíteni, nevét megszentelni s igyekezzünk erre másokat is rábírni.
Ez már természetfölötti dolog,2 s akármennyire törjük is magunkat
utána, magunktól nem tudjuk elérni. A lényege az, hogy a lélekbe
nyugalom vonul be, illetve jobban mondva az Úr nyugtatja meg azt
jelenlétével, amint az agg Simeonnal tette. Az összes lelki tehetségek
elcsendesülnek s a lélek megérti -- de egészen másképpen, mint amikor
a külsô érzékekkel dolgozik -- hogy ott van az ô Istenének közelében.
Érzi azt is, mily kevés kell már ahhoz, hogy az egyesülés révén
összeforrjon Ôvele. Ez pedig nem azért van így, mintha akár testi,
akár lelki szemeivel látná Ôt. Hiszen az agg Simeon szeme nem látott
mást, mint azt a dicsô, szegény kis Gyermeket. Ha a pólyáját
szemlélte, vagy azt a néhány személyt, aki kíséretében volt, inkább
valamely szegény ember gyermekének tarthatta volna, mint a mennyei
Atya Fiának. Azonban a Gyermek maga értette meg vele, hogy kicsoda.
Hasonlóképen érti ezt meg a lélek is, csakhogy nem ilyen világosan,
mert hiszen azt sem érti, hogy miképpen érti meg. Csak azt érzi, hogy
bent van abban az országban, vagy legalább is ott van azon Király
oldala mellett, aki azt osztályrészül fogja neki adni s a lélek
annyira el van fogulva, hogy még kérni sem mer semmit.
Az emberen úgy külsôleg, mint bensôleg valami mély kábultság vesz
erôt. A külsô ember, vagy mondjuk inkább -- hogy jobban megértsétek --
a test moccanni sem mer, hanem mint aki elért útja végére, megpihen,
hogy azután annál jobban tudjon újra elôre haladni. Ebbôl a pihenésbôl
ugyanis kettôzött erôvel kel fel. Az ember testét nagyon kellemes
érzés fogja el, a lelke pedig teljesen ki van elégítve. Úgy örül
annak, hogy ott van a forrás mellett; hogy még mielôtt innék belôle, a
szomja lecsillapodik s úgy érzi, nincs többé kívánnivalója. A lelki
tehetségek pihennek s szeretnének állandóan ilyen nyugalomban maradni,
mert minden mozdulatuk zavarólag hat a lélek lobogó szerelmi lángjára.
Mindazonáltal nincsenek megbénulva, mert hiszen képesek arra gondolni,
hogy kinek a közelében vannak. Kettô közülük szabad,3 s csak az akarat
van ebben az állapotban bilincsekbe verve; de ha egyáltalában képes
arra, hogy ilyenkor fájdalmat érezzen, akkor csakis az fájhat neki,
hogy újra vissza fogja nyerni szabadságát. Az értelem nem akar egyebet
érteni, mint ezt az egyet (amit most ért), s az emlékezet azt
szeretné, ha sohasem kellene mással foglalkoznia. Ebben az állapotban
ugyanis belátják, hogy egyedül ez az egy szükséges, s hogy a többi
mind csak zavarólag hat. Az ember azt kívánja, hogy a teste maradjon
mozdulatlan, mert attól fél, hogy különben elveszti azt a békességet s
így nem is mer moccanni. Szólni csak nagy nehezen tud; a Miatyánk
egyszeri elmondására rámegy egy egész óra. Amilyen közel érzi magát
Istenhez, jelekkel is meg tudja magát Ôvele értetni. Bent van a
palotában Királya mellett s érzi, hogy már itt kezd részesülni az Ô
országában. Olykor könnyek fakadnak a szemébôl, minden bú nélkül, sôt
nagy édességgel. Úgy érzi, hogy nincs többé e világon s nem is kívánja
többé sem látni, sem hallani: neki elég az ô Istene. Semmi sem fáj
neki s úgy érzi, hogy ezentúl nem is fog neki többé semmi sem
fájdalmat okozni. Egy szóval, amíg ez az állapot tart, annyira el van
telve és annyira bele van merülve annak boldogságába és élvezetébe,
hogy eszébe sem jut más valamit kívánni. Legszívesebben azt mondaná
Szent Péterrel: ,,Uram, csináljunk itt három hajlékot''.4
Megesik olykor, hogy e nyugalmi imában az Úr a léleknek még egy
másik kegyelmet is juttat, amelyet nagyon nehéz megérteni, ha az ember
nem ismeri tapasztalatból. Ellenben, aki közületek tapasztalta már, az
rögtön meg fog engem érteni s bizonyára örülni fog, ha megtudja, hogy
mi is az. Nézetem szerint Isten ezt a kegyelmet leggyakrabban az
elôbbivel kapcsolatban adja meg. Mikor ugyanis ez a nyugalom és béke
igen nagy és már hosszú ideig tartott, úgy szerintem ez annak a jele,
hogy az akarat hozzá van tapadva valamihez. Máskülönben ez az állapot
nem maradhatna ilyen tartós. Olykor ugyanis az is megtörténik, hogy
egy-két napig is megmarad bennünk ez a boldogító érzés, s azt se
tudjuk, mire véljük a dolgot; akarom mondani, nem tudják azok, akiknek
ebben részük van.5 S csakugyan, az ilyenek, ha dolgoznak, azt
tapasztalják, hogy nincsenek egészen ott a munkájuknál, amennyiben a
legjobb részük, az akarat, másutt van. Ez utóbbi, nézetem szerint,
egyesülve van Istennel,6 a többi tehetséget azonban szabadjára hagyja,
hogy végezzék, ami Isten szolgálatára szükséges. S ezeket a dolgokat
ilyenkor sokkal ügyesebben is végzik, mint máskülönben, ellenben a
világi ügyek elintézésére ilyenkor nincs bennük semmi tehetség s
olykor szinte együgyűeknek látszanak. Nagy dolog, ha az Úr megadja
valakinek ezt a kegyelmet, amennyiben egyesíti benne ilymódon a munkás-
és a szemlélôdô életet. Ilyenkor minden az Urat szolgálja bennünk. Az
akarat ugyanis végzi a maga dolgát, tudniillik a szemlélôdést,
anélkül, hogy tudomása volna működésérôl; a két másik tehetség
ellenben Márta munkáját vállalja magára, úgy, hogy ilyen esetben Márta
és Mária szövetségre lépnek a lélekben.
Én ismerek valakit,7 akit az Úr sokszor helyezett ebbe az
állapotba, s aki nem tudta ilyenkor, hogy mi van vele. Megbeszélte a
dolgot egy nagy szemlélôdô emberrel (Ferenc atyával, aki annak elôtte
Gandia hercege, akkoriban pedig a Jézus-társaságnak tagja volt és sok
tapasztalattal bírt ezen a téren8) s ez azt mondta neki, hogy ez
nagyon is lehetséges, s hogy ôvele is gyakran megesik. Mivel tehát a
lélek annyira jól érzi magát ebben a nyugalmi imában, én azt hiszem,
hogy az akarat legtöbbször egyesülve van benne azzal, aki egyedül
képes ôt kielégíteni.
Mivel tudom, nôvéreim, hogy vannak közöttetek néhányan,9 akiket
az Úr az Ô végtelen jóságában idáig juttatott, azt hiszem, nem lesz
fölösleges, ha néhány tanáccsal szolgálok nekik.
Elôször egy oktalanságra akarom ôket figyelmeztetni. Mikor abban
a boldogságban vannak elmerülve s nem tudják, hogy miképpen jutottak
hozzá, ellenben azzal tisztában vannak, hogy a maguk erejével nem
képesek azt elérni: az a kísértésük támad, hogy igyekezzenek azt
lehetôleg megôrizni, s azért még csak lélegzeni sem mernek. Ez
oktalanság: akár csak abban akarnánk parancsolni, hogy a nap keljen
föl, vagy hogy ne menjen le. Ez a dolog nem függ mitôlünk, hanem
egészen természetfölötti s messze meghaladja mindazt, amit saját
erônkkel elérni képesek vagyunk. Ennek a kegyelemnek megôrzésére csak
egy mód van s ez az, hogy értsük meg világosan, mennyire nem függ
tôlünk annak megszüntetése vagy megszerzése s méltatlanságunk
tudatában fogadjuk hálás szívvel. Hálánkat azonban ne fejezzük ki
szószaporítással, hanem azzal, hogy -- mint amaz evangéliumi vámos --
csak a szemünket emeljük fel hozzá.
Jó, ha az ember ilyenkor keresi a magányt, hogy szabad kezet
engedjen az Úrnak, s Ô Szent Felsége úgy működhessék benne, mint
sajátjában. Olykor-olykor megengedhetô egy-egy szelíd szó, hogy úgy
tegyünk, mint az, aki kissé ráfúj a kialvófélben levô fáklyára s ezzel
újra lángra lobbantja; holott, ha a fáklya égne, ezzel a fúvással csak
eloltaná. Nézetem szerint ennek a fúvásnak nagyon gyöngédnek kell
lennie, mert ha az értelem sok szót eszelne ki, azzal lekötné az
akaratot.10
Jól jegyezzétek meg azt a tanácsot, barátaim, amit most akarok
nektek mondani. Sokszor lesztek abban a helyzetben, hogy nem tudtok
mit csinálni azzal a két másik lelki tehetséggel,11 amennyiben olykor
éppen akkor, amidôn a lélek a legnagyobb nyugalomban van, az értelem
annyira nyughatatlan, mintha nem is az ô házában történnék az, ami
történik. Úgy érzi magát, mintha idegen házban volna, mint vendég, s
mivel az nem elégíti ki, s mivel egyáltalában nem erôs oldala az
egyhelyben maradás, más lakást keres mindenfelé. Különben az sincs
kizárva, hogy csak az enyém ilyen, s másoknak nincs vele bajuk. Ha így
volna a dolog, akkor ez a tanács csak nekem szól. Én ugyanis néha
szeretnék meghalni, annyira tehetetlen vagyok az eszemnek eme
csapongásával szemben. Máskor viszont szépen megvan a maga házában, és
odasimul az akarathoz, ami azután, fôleg ha mind a három tehetség
összhangban van, igazán mennyei dolog. Úgy vannak ilyenkor, mint egy
szeretô házaspár, akik közül mindegyik azt akarja, amit a másik.
Ellenben ha szerencsétlenül házasodtak, akkor a szegény feleségnek
ugyancsak van mit szenvednie.
Ha tehát az akarat egyszer benn van ebben a nyugalomban, akkor ne
törôdjék az értelemmel, (vagy az ésszel, vagy a képzelettel: mert én
bizony nem tudom minek nevezzem12). hanem tekintse egyszerűen
bolondnak. Mert ha azon erôlködnék, hogy magával vonszolja,
szükségképpen elfoglalná magát vele, és zavarná a saját nyugalmát. Így
azután az effajta imában az egész csupa kínlódássá fajulna, s a lélek
nemcsak hogy nem nyerne semmit, hanem még azt is elvesztené, amit az
Úr ád neki, anélkül, hogy neki magának amiatt fáradoznia kellene.
Jegyezzétek meg továbbá ezt a hasonlatot, amelyet az Úr sugallt
nekem, mialatt ebbe az imába voltam merülve. Nagyon találónak tartom,
s azt hiszem megérteti a dolgot. A lélek olyan, mint egy csecsemô,
akit az anyja szoptat, s akinek kedveskedésbôl a szájába csurgatja a
tejét, úgy hogy szopnia sem kell. Így van a dolog itt is, amennyiben
az akarat szeret, anélkül, hogy az értelemnek fáradnia kellene. Az Úr
ugyanis azt akarja, hogy minden gondolkodást beszüntessen, s
mindamellett értse meg, hogy Ôvele van. Ô csurgatja szájába a tejet:
neki csak le kell nyelnie, s így fáradság nélkül élvezi annak
édességét. Annyit megért, hogy az Úrtól kapja ezt a kegyelmet, s nagy
örömmel élvezi, azt azonban ne kutassa, hogyan élvezi és mit élvez. Ne
törôdjék ilyenkor önmagával, mert hiszen Annak, aki vele van, majd
lesz gondja minden szükségletére. Mert ha küzdelembe bocsátkozik az
értelemmel, s kényszeríteni akarja, hogy vegye ki részét ebbôl a
boldogságból, egyrészt hiába küszködik vele, másrészt pedig a tej
kifolyik a szájából, s így elveszti ezt az isteni táplálékot.
Ebben a pontban különbözik ez az ima attól a másiktól, amelyben
az egész lélek van egyesülve Istennel.13 Ez utóbbiban ugyanis még csak
ezt a lenyelést sem kell neki végeznie, hanem az egészet készen
helyezi beléje az Úr, anélkül, hogy a lélek tudná, miként történik a
dolog. Itt úgy látszik az Úr azt akarja, hogy valami keveset mégis
csak fáradjon a lélek is, bár ezt annyira minden erôltetés nélkül
teszi, hogy alig veszi észre. Csupán csak az értelem, illetve a
képzelôtehetség kínozza, ami természetesen nem történik meg, amikor
mind a három tehetség egyesülésben van, mert akkor a Teremtôjük
felfüggeszti működésüket. Az az élvezet tudniillik, amelyet nekik ád,
teljesen leköti ôket, anélkül hogy képesek volnának megérteni,
miképpen történik a dolog.
Így tehát, mint mondom, mikor a lélek bele van merülve ebbe a
nyugalmi imába, vagyis élvezi az akaratnak ezt a nyugodt és mélységes
békéjét, nem tudná világosan megmondani, hogy miben áll ez a
boldogság. Csak az az egy világos elôtte, hogy lényegesen különbözik
az összes földi élvezetektôl, s hogyha az ember ura volna az egész
világnak és egyszerre bírná annak minden boldogságát, a lelke nem
élvezne akkora megnyugvást. Ez a boldogság ugyanis az akaratnak
bensejében székel, míg az, amit az élet örömei adnak, nézetem szerint,
csakis az akarat külsô részében, hogy úgy mondjam a kérgében foglal
helyet.
Midôn tehát az ember ebben a magas fokú imában van elmerülve, --
mert mint mondom, ez már nagyon is határozottan természetfölötti ima -
- ha az értelem, vagy jobban mondva a képzelet akár a világnak
legnagyobb ôrületei között csapongana is, egyszerűen nevessen rajta s
hagyja magára, mint valami bolondot. Hadd járjon-keljen az, ô maga
csak maradjon meg nyugalmában. Itt most az akarat a hatalmas úr s az
majd szépen magához fogja azt a bolondot vonzani, anélkül, hogy az
embernek gondja volna reá. Míg ellenben, ha karhatalommal akarná
hazavezetni, elvesztené vele szemben a felsôbbségét, amelyet amaz
isteni táplálék élvezetébôl merít és sem az egyikük, sem a másikuk nem
nyerne semmit, sôt mindketten vesztenének. Azt mondja a közmondás,
hogy aki sokat markol, keveset fog, s úgy látszik, ez áll erre az
esetre is.
A tapasztalat mindezt meg fogja értetni veletek. Mert ha
valakinek nincs meg ez a tapasztalata, s így a mondottakat
homályosnak, sôt fölösleges beszédnek tartja, azon én cseppet sem
csodálkozom. De ha csak egy kis tapasztalatuk van, úgy azonnal világos
lesz önök elôtt s akkor majd hasznukra fordíthatják e tanácsokat s
dicsérni fogják az Urat azért, hogy oly kegyes volt azokat nekem
tollba mondani.
Most pedig fejezzük be azzal, hogy mikor a lélek ebbe az imába
merült, az örök Atya ezzel már teljesítette is a kérését, amennyiben
már idelent tette ôt országának részesévé. Ó boldog kérelem, amelyben,
anélkül hogy tudnánk, ekkora kincset kérünk! Ó áldott módja a
kérésnek! Ezért sürgetem én annyira, nôvéreim, hogy vigyázzunk arra,
miképpen imádkozzuk ezt a mennyei imádságot, a Miatyánkot és az összes
többi ajakimát. Mert ha Isten egyszer megadja ezt a kegyelmet,
föltétlenül megfeledkezünk az összes világi dolgokról. Ha az Úr
egyszer bevonul a lélekbe, minden egyebet kiszorít onnét.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindazok, akik megkapták a
nyugalmi ima kegyelmét, máris teljesen elvesztették a világhoz való
ragaszkodásukat. Azt azonban kívánnám, hogy ebben az esetben legalább
is lássák be a tökéletlenségüket és gyakorolják magukat a teljes
lemondásban, mert ha nem teszik meg, nem fognak tovább jutni. Ha Isten
valamely léleknek ilyen foglalót ád, az annak jele, hogy nagy tervei
vannak vele s ha híven közreműködik, sokra fogja vinni. Ellenben, ha
az Úr azt látja, hogy miután a mennyek országát már belehelyezte a
lelkébe, ô mégis visszafordul a földhöz: nemcsak hogy nem fogja neki
megmutatni az Ô országának titkait, hanem ritkán is fogja neki megadni
ezt a kegyelmet és csak rövid idôre. Lehetséges ugyan, hogy tévedek
ebben a dologban, de én úgy látom, hogy ez így szokott történni s azt
hiszem ez az oka annak, miért van oly kevés ember, aki sokra vinné a
lelki életben. Nem úgy szolgálják Istent, amint ilyen nagy kegyelem
vétele után illenék és nem készülnek méltóan elô annak ismételt
befogadására, sôt ellenkezôleg kiveszik az Úr kezébôl az akaratukat,
amelyet Ô már a sajátjának tekintett, és azt alacsony dolgokra
irányítják; nem csoda, ha az Úr elidegenedik tôlük és olyanok után
néz, akik többet adnak neki. De azért még akkor sem veszi egészen
vissza, amit egyszer megadott, föltéve, hogy az illetô bűntelen életet
él.
Vannak azonban egyesek -- s én magam is ilyen voltam -- akiknek
az Úr áhítatot ád és szent sugallatokat juttat; akiket fölvilágosít az
örök dolgokat illetôleg, egyszóval, akiknek megadja az Ô országát s
akiket belehelyez e nyugalmi imába: s ôk mégis süket fülre veszik
mindezt. Annyira szeretnek ugyanis beszélni és elhadarni azt a sok
imádságot, amelyet minden napra kitűztek s amellyel úgy vannak, mint
aki igyekszik lehetôleg gyorsan elvégezni a napi munkáját, hogy bár,
mint mondom, az Úr kezükbe adja az Ô országát, nem fogadják el. Azt
hiszik, hogy ha elfordítják gondolataikat ettôl az országtól és sokat
imádkoznak, azzal többet érnek el. Ezt ne tegyétek meg, nôvéreim,
hanem vigyázzatok, hogy, amidôn az Úr ezt a kegyelmet találja nektek
juttatni, ezt a nagy kincset ne veszítsétek el. Fontoljátok meg, hogy
sokkal többet tesztek, ha ebben az állapotban olykor-olykor
kimondjátok a Miatyánknak egy-egy szavát, mintha sokszor, de
értelmetlenül elmondjátok az egészet. Nagyon közel van hozzátok az,
akihez imádkoztok s föltétlenül meghallja, amit mondtok. Higgyétek el,
hogy ez az Ô nevének igazi dicsôítése és megszentelése. Mert ilyenkor
már az Ô háza népéhez tartoztok s mint ilyenek sokkal nagyobb
szeretettel és ragaszkodással fogjátok Ôt dicsôíteni és áldani. Miután
pedig ilymódon megízleltétek, hogy milyen édes az Úr, azt hiszem
szükségképen mindinkább bizalmas lesz az Ôvele való ismeretségtek.
Azért ajánlom nektek annyira, hogy jegyezzétek meg ezt a tanácsot,
mert nagyon fontos.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Szent Terézia szerénységbôl igyekszik eltitkolni, hogy
tapasztalatból ismeri.
2 T. i. nem érhetô el a rendes isteni kegyelem segítségével.
3 T. i. az értelem és az emlékezet; Szent Terézia az utóbbit
különválasztja az értelemtôl, míg mi egynek tekintjük a kettôt.
4 ,,Uram, jó nekünk itt lenni. Ha akarod, csináljunk három
hajlékot. Neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet''. Mt 17,4
5 Szent Terézia szerénységbôl úgy tesz, mintha csak hallomásból
ismerné ezt a kegyelmet.
6 A misztikus imának végcélja a lélek összes tehetségeinek
Istennel való egyesülése; itt ez megkezdôdött, amennyiben az egyik
tehetség, az akarat, már ,,hozzátapadt''.
7 Szent Terézia magáról beszél.
8 Borgia Szent Ferenc, aki 1557-ben járt Ávilában s ez alkalommal
Szent Terézia megbeszélte vele lelki ügyeit.
9 Ne gondoljuk, hogy ezek a kegyelmek olyan ritkák, vagy hogy
csak szenteknél fordulnak elô. E mű fordítója aránylag sok lelket
ismer, akiknél ezek a jelenségek nagyon gyakoriak.
10 Az akarat vak tehetség, s rendes körülmények között csak akkor
mozdul meg, ha az értelem -- a lélek szeme -- eléje tart valami
tárgyat. A nyugalmi imában az értelem működését közvetlen isteni
befolyás pótolja, s az akarat lángja egy meg nem értett, és meg nem
érthetô, mert végtelen tárgy, t. i. az isteni lényeg felé lobog. Ha
tehát az értelem beleártja magát ebbe a dologba és a maga részérôl
tart valamit az akarat elé, elvonja azt végtelen tárgyától és maga
felé csalja. Hogy az értelem működésének a szemlélôdésben való
megszűnése teljes-e vagy sem, az nagyon bonyolult filozófia kérdés.
Akit érdekel, olvassa el Zahn, Christliche Mystik. Paderborn, 1908.
művében a ,,Fortdauer der menschlichen Aktivität bei allen Graden des
beschaulichen Gebetes'' című fejezetet (238--253. o.). Szerény nézetem
szerint Szent Terézia, ha megkérdeznôk, ezt felelné: az értelemnek
három működése van, ú. m. fogalom, ítélet és következtetés. A két
utóbbit a szemlélôdés kizárja, s ha alacsonyabb fokainál mégis
jelentkeznek, akkor zavaró szórakozottság jellegével bírnak. Az elsô,
a fogalomalkotás az elébe táruló végtelen isteni lényeggel szemben --
az értelem jelenlegi állapotában -- lehetetlen, tehát meddô
fogalomalkotási kísérlet marad, s ebben merül ki ezen szellemi
tehetség működése a szemlélôdés folyamán.
11 Az értelemmel és az emlékezettel.
12 Szent Terézia nagyon helyesen fogja fel a dolgot: ezek mind a
megismerô tehetség kiegészítô részei, ô pedig éppen annak
elszórakozásaival foglalkozik.
13 Érti a tökéletes szemlélôdés második fokát: az egyesülô imát.
========================================================================
XXXII. fejezet: ,,Legyen meg a Te akaratod''


Tárgyalja a Miatyánk ezen szavait: Legyen meg a Te akaratod, miképpen
a mennyben, azonképpen itt a földön is. Arról beszél, hogy mily sokat
tesz az, aki ezeket a szavakat ôszinte lélekkel ejti ki és hogy
mennyire meg fogja ôt jutalmazni az Úr.

A mi jó Mesterünk tehát arra oktatott bennünket, hogy imádkozzunk
ezen nagy értékű dologért, mely magába foglal mindent, ami után csak
képesek vagyunk idelent vágyódni s Ô is kérte azt számunkra. Ezenfölül
még abban a nagy kegyelemben is részesített, hogy édes testvéreivé
fogadott bennünket. Nézzük azonban már most azt, hogy mit ajánl fel
ennek fejében a mi részünkrôl mennyei Atyjának? -- mit kíván tôlünk? -
- mit kell neki adnunk? Mert az csak természetes, hogy valami módon
meg kell szolgálnunk ezeket a kegyelmeket!
Ó édes Jézus! Amilyen sokat kérsz a mi számunkra, épp oly keveset
tudsz a mi részünkrôl érte adni! Hiszen semmiség minden, amit mi
adhatunk, ha összevetjük a mi végtelen tartozásunkkal és a mi Urunk
határtalan méltóságával. Viszont azonban az is igaz, én jó Uram, hogy
semmink sem marad és mindenünkrôl lemondunk, ha megadjuk azt, amit e
szavakkal fejezünk ki: ,,Legyen meg a Te akaratod, miképpen a
mennyben, azonképpen itt a földön is''.
Nagyon helyesen tetted, jóságos Mesterünk, hogy Atyád országát
kérted számunkra az elôzô kérelemben, mert csakis így vagyunk képesek
megadni azt, amit a nevünkben fölajánlasz. Igazán azt hiszem, Uram,
hogy enélkül nem tudnánk megtenni. Ellenben, ha a Te Atyád teljesíti
kérésedet és már idelent részeseivé tesz bennünket az Ô országának:
akkor Te sem vallasz velünk szégyent és képes leszel Neki megadni azt,
amit a nevünkben megígértél. Mert ha a föld mennyországgá változik,
akkor lehetséges lesz, hogy énbennem a Te akaratod teljesüljön; de
enélkül, fôleg olyan rossz és terméketlen földben, amilyen az én
lelkem, nem tudom, Uram, miképpen volna az lehetséges. Nagy dolog az,
amit fölajánlasz!
Valahányszor erre gondolok, mosolyognom kell az olyanok fölött,
akik nem mernek az Úrtól szenvedést kérni, mert attól félnek, hogy
azonnal reájuk küldi. Nem azokat értem, akik alázatosságból nem merik
ezt megtenni, mivel azt hiszik, hogy nem lesz erejük a szenvedés
elviselésére; -- bár én azt hiszem, hogy aki az Úr sugallatából ezen
kemény eszközzel akarja kimutatni Isten irányában szeretetét s azért
imádkozik érte, az meg is fogja kapni felülrôl a szükséges erôt.
Azoktól azonban, akik a meghallgatástól való féltükben nem mernek
szenvedést kérni, én azt szeretném kérdezni, vajon miként értik azt,
amikor azt mondják az Úrnak, hogy teljesedjék az Ô akarata bennük?
Vagy talán csak azért mondják, mert mindenki mondja, de nem kívánják,
hogy tényleg úgy is legyen? Ez már mégsem volna szép dolog, nôvéreim!
Gondoljátok meg, hogy az édes Jézus a mi követünk, aki magára
vállalta, hogy közbenjár értünk az Ô Atyjánál. Ez neki nem csekély
fáradságába kerül s igazán nem illenék, hogy ne vállaljuk magunkra
azt, amit a nevünkben fölajánl. Vagy pedig, ha igazán nem akarjuk
elvállalni, akkor legalább ne mondjuk ki e szavakat. Azonban egy másik
oldalról is meg akarom világítani ezt a dolgot. Vegyétek fontolóra,
leányaim, hogy az Úr akarata teljesedni fog égen-földön, akár akarjuk,
akár nem. Azért fogadjatok szót; higgyetek nekem; s csináljatok erényt
a szükségbôl.
Ó én jó Uram, mily nagy jótétemény reám nézve, hogy nem
magamfajta hitvány lények akaratán múlik, vajon a Te akaratod teljesül-
e vagy sem. Szépen volnánk, Uram, ha én tôlem függött volna, vajon
meglegyen-e a Te akaratod a mennyben és a földön! Mostan önként adom
neked oda az enyémet, habár az is igaz, hogy már jó ideje nem érdek
nélküli részemrôl ez a felajánlás, mert volt alkalmam tapasztalni,
mekkora hasznom van abból, ha az akaratomat szabadon alárendelem a
Tiednek. Ó barátaim, mekkora ez a haszon! S mily nagy a veszteség, ha
nem váltjuk be azt, amit a Miatyánk eme szavaiban felajánlunk az
Úrnak!
Mielôtt azonban megmagyaráznám nektek, hogy miben áll ez a
haszon, azt akarom kifejteni, hogy mi az, amit Istennek áldozatul
hoztok. Nem akarom ugyanis, hogy utólag olyasmit mondhassatok, mintha
tévedés lett volna a dologban s nem tudtátok volna, mit ígértetek. Ne
viselkedjetek úgy, mint velem együtt egyes szerzetesnôk, akik mást se
tesznek, mint ígérgetnek; amikor azonban az ígéret beváltására kerül a
sor, akkor azzal mentegetôdznek, hogy nem úgy értették. Hiszen van is
azért ebben valami, mert semmi sem könnyebb, mint szóval alárendelni
magunkat más akaratának; de amikor azután a gyakorlati kivitelre kerül
a dolog, akkor látjuk be, hogy nincs ennél keményebb feladat széles e
világon; föltéve természetesen, hogy az ember úgy gyakorolja, amint
gyakorolni illik. Könnyű az ilyesmit mondani, de annál nehezebb
megtenni. Ha tehát azt hitték az illetôk, hogy a kivitel nem nehezebb
a kimondásnál, akkor csakugyan nem tudták, mit ígértek. Igyekezzetek
ezt a hosszú próbaidô alatt megértetni azokkal, akik minálunk
fogadalmat akarnak tenni, nehogy azt gondolják, hogy üres beszéd az
egész. Lássák be, hogy itt tettekre van szükség. Az elöljárók ugyan
nem mindig szigorúak irányunkban, különösen, ha gyöngéknek ismernek;
olykor azonban egyenlô elbánásban részesítik a gyöngéket és az
erôseket. Az Úr nem így tesz. Ô jól tudja, ki mire képes. De ha erôs
lélekre talál, abban azután Ô is teljesen végrehajtja a saját
akaratát.
Most pedig meg akarom nektek mondani, s eszetekbe juttatni, hogy
mi is az Ô akarata. Afelôl nyugodtan alhattok, hogy nem akar nektek
gazdagságot, élvezeteket, dicsôséget és más ilyen földi dolgot adni.
Sokkal többre becsül titeket ennél, s mivel nagyra tartja azt, amit ti
adtok Neki, jól is akarja azt nektek megfizetni; azért adja meg nektek
még ez élet folyamán az Ô országát. Ha pedig tudni akarjátok, miképpen
viselkedik azokkal szemben, akik ezt a nyilatkozatot igazán ôszinte
szívvel teszik meg, kérdezzétek meg eziránt az Ô dicsôséges szent
Fiát. Ô is kimondotta ezt, mikor a kertben imádkozott, s mivel
határozottan és egész szívvel mondta, nézzétek csak, vajon
beteljesedett-e rajta? Mennyi szenvedést, gyötrelmet, gyalázatot és
üldözést bocsátott reá Atyja, mígnem a kereszten végezte be életét.
Láthatjátok, leányaim, mit adott annak, akit legjobban szeretett, s
ebbôl megérthetitek, mi az Ô akarata. Ezek az Ô ajándékai e világélet
folyamán, és ezek arányban állnak azzal a szeretettel, amellyel valaki
irányában viseltetik. Többet juttat belôlük azoknak, akiket jobban
szeret; kevesebbet azoknak, akiket nem szeret annyira; aszerint hogy
kiben mekkora lelki erôt és szeretetet lát saját Szent Felsége iránt.
Aki Ôt nagyon szereti, tapasztalni fogja, hogy sokat is tud Ôérette
elszenvedni; aki kevésbé szereti Ôt, arra kevesebbet is bocsát. Nekem
az a meggyôzôdésem, hogy a szeretet a fokmérôje azon erônek, amellyel
a nagy és a kis kereszteket képesek vagyunk hordozni.
Ha tehát megvan bennetek ez a szeretet, nôvéreim, vigyázzatok
arra, hogy szavaitok, amelyeket ehhez a nagy Úrhoz intéztek, ne
legyenek csupán udvariassági kifejezések, hanem szedjétek össze lelki
erôtöket mindannak elviselésére, amit Ô Szent Felsége reátok talál
küldeni. Mert ha nem így adjátok neki oda az akaratotokat, úgy
tesztek, mintha valaki mutogat egy drága ékszert, s készül is arra,
hogy elajándékozza, sôt meg is kéri a másikat, hogy fogadja el tôle:
mikor azonban az illetô kinyújtja kezét, hogy átvegye, akkor
visszakapja és eldugja elôle. Nem illô dolog ilyen csúfot űzni azzal,
aki úgyis annyi csúfságot tűrt el értünk. De ha nem is volna más ok,
már az is elegendô, hogy nem illik valakit olyan gyakran megtréfálni.
Mert hiszen ugyancsak sűrűn mondjuk a Miatyánkot, s mindannyiszor
megtesszük ezt a kijelentést. Adjuk végre már egyszer oda neki azt az
ékszert, ha már oly régen készülünk odaadni. Hiszen úgyis megelôz
bennünket ajándékaival, csak azért, hogy adjuk oda neki.
A világiak részérôl már az is sok, ha ôszinte szándékuk van
megtenni, amit mondanak. Nálatok, leányaim, a mondást nyomon kövesse a
teljesítés, a szót kövesse a tett. Meg vagyok róla gyôzôdve, hogy ez
nagyjából meg is van nálunk szerzeteseknél, csakhogy azért mégis
megtörténik, hogy mikor az ékszert nemcsak készültünk odaadni, hanem
kezébe is adtuk már, egyszer csak újra visszavesszük Tôle. Kezdetben
olyan nagylelkűek vagyunk, azután pedig olyan fukarok, hogy szinte
jobb lett volna nem sietnünk annyira az ajándékozással.
Mindazok a tanácsok, amelyeket ebben a könyvben nektek adtam, azt
az egyet célozzák, hogy adjuk magunkat teljesen oda a Teremtônek; hogy
rendeljük alá akaratunkat az Övének és hogy mondjunk le a
teremtményekrôl. Mivel pedig ennek fontosságát, remélem, eléggé
beláttátok, nem akarok errôl többet mondani. Csak azt akarom még
megemlíteni, hogy miért mondja itt a mi jó Mesterünk az említett
szavakat. Ô tudja legjobban, hogy mekkora hasznunk van abból, ha az Ô
mennyei Atyjának megtesszük ezt a szolgálatot. Ha ugyanis ezeket a
szavakat beváltjuk, akkor a lehetô legjobban készülünk fel arra, hogy
nagyon gyorsan elérjünk az utunk végére és ihassuk az élô vizet abból
az említett forrásból. Mert ha nem adjuk oda egészen a mi akaratunkat
az Úrnak, hogy szabadon rendelkezhessék mindenrôl, ami minket illet:
úgy sohasem fogja megengedni, hogy szomjunkat olthassuk belôle.
Ez a víz tudniillik az a tökéletes szemlélôdés, amelyre
vonatkozólag azt akartátok, hogy írjak nektek.1 Ebben, amint már
megírtam, semmit sem teszünk a magunk erejébôl. Sem nem erôlködünk,
sem nem igyekszünk -- mert mindez csak zavarólag hatna és meggátolná a
szemlélôdést, -- hanem csak azt az egyet mondjuk: ,,Fiat voluntas
tua''. Teljesedjék bennem, Uram, a Te akaratod minden lehetséges
módon, úgy ahogy Te akarod. Ha azt akarod, hogy szenvedjek, adj erôt,
s küldd reám a bajt. Ha üldözéssel, betegséggel gyalázattal vagy
ínséggel akarsz meglátogatni: itt vagyok. Nem fogom elfordítani
arcomat, Atyám. Szégyen volna, ha meghátrálnék. Tekintve, hogy a Te
Fiad az összes emberek akaratával együtt az enyémet is felajánlotta
Neked, nem illenék, hogy én ne vállaljam ezt a kötelezettséget. Add
meg nekem kegyelmedet és országodat, hogy képes legyek ezt megtenni,
mert hiszen Ô kérte azt az én számomra; azután pedig rendelkezzél
velem, mint a Te birtokoddal, egészen tetszésed szerint.
Ó nôvéreim, mekkora erô rejlik ebben az ajándékban. Ha illô
elszántsággal valósítjuk meg, akkor szükségképpen levonja hozzánk a
Mindenhatót; arra bírja, hogy eggyé legyen a mi gyarlóságunkkal;
bennünket Önmagához hasonlóvá tegyen és egyesítse a Teremtôt
teremtményével. Nos hát nem vár-e reátok bôséges jutalom? Nincs nektek
igazán jó Mesteretek? Ô tudja, hogy mivel lehet legjobban megnyerni az
Ô Atyját, s azért meg is tanít arra, hogy miként kell Neki
szolgálnunk. S minél nagyobb határozottsággal fogja fel ezt a dolgot a
lélek; minél inkább kitűnik tetteibôl, hogy szavai nem voltak puszta
udvariaskodások: annál jobban magához fűzi az Úr; annál jobban föléje
emeli minden földi dolognak, sôt önmagának is,2 hogy így
hozzászoktassa a nagy kegyelmek elfogadásához. Annyira becsüli ezt az
ajándékunkat, hogy nem gyôzi azt egész életünk folyamán újra és újra
megfizetni, s annyira juttat bennünket, hogy már nem is tudjuk, mit
kérjünk Tôle. Ô Szent Felsége sohasem fárad bele az ajándékozásba, s
még csak azzal sem éri be, hogy ezt a lelket önmagához tette hasonlóvá
és egyesült vele, hanem elkezdi dédelgetni; titkokat nyilvánít ki
neki; s örömét találja abban, hogy a lélek megérti, mennyit nyert és
némileg felfogja, hogy mit fog még Tôle kapni.
Nehogy bármi is lekösse a lélek figyelmét, felfüggeszti külsô
érzékeinek működését, (ez az elragadtatás) s végül oly belsô
barátságra lép vele, hogy nemcsak visszaadja az akaratát, hanem még a
Magáét is odaadja neki. Az Úrnak ugyanis kedve telik abban, hogy mikor
már ily bensô jó barátok: felváltva parancsoljanak, s Ô épp úgy
teljesíti a lélek kívánságát, mint ahogy ez utóbbi megteszi, amit Ô
parancsol neki; sôt jobban megteszi, mert nagyhatalmú, s meg tudja
tenni amit akar, és folyton akarja megtenni. Míg ellenben a szegény
lélek, még ha akarná sem képes megtenni, s nem képes semmire, hacsak
meg nem adódik neki. Ebben van egyúttal az Ô legnagyobb gazdagsága,
hogy tudniillik, annál nagyobb adósságba keveredik, minél jobban
szolgál. Szeretné legalább annyira amennyire megfizetni azt, amivel
tartozik, s azért sokat szomorkodik azon, hogy annyi akadály, nehézség
és szorongatás veszi körül, amíg csak ezen test börtönében sínylôdik.
Pedig hát nagy oktalanság részérôl ez a szomorkodás, mert még ha meg
is tesz minden tôle telhetôt, vajon mit tud ô visszafizetni? Hiszen,
mint mondtam, mi nem tudunk mást adni, mint amit kaptunk. Az egyetlen,
amit tehetünk, az, hogy ezt beismerjük. Azaz hogy, az Ô kegyelmével,
megtehetjük azt, hogy odaadjuk neki az akaratunkat, és pedig
tökéletesen. Olyan lélekre nézve, amelyet az Úr idáig vezetett, minden
más akadályul szolgál, és kárára van, ahelyett, hogy hasznára volna.
Értem ezt, jegyezzék meg jól, az olyan lélekre, amelyet az Úr az
egyesülés és a tökéletes szemlélôdés révén magához emelt. Ennél csakis
az alázatosság tehet valamit és pedig nem az az alázatosság, amelyet
értelme útján szerez, hanem az, amelyet az igazság fényébôl merít.
Ennek világánál egy pillanat alatt megérti azt, amire a képzeletnek
hosszú ideig tartó munkája sem vezetné rá, tudniillik, hogy mily
végtelen kicsinyek vagyunk mi és hogy mily végtelen nagy az Isten. Egy
jó tanácsot adok nektek. Ne gondoljátok, hogy erôfeszítéssel és
szorgalommal juthattok el idáig. Ez lehetetlenség; sôt, ha erre
törekednétek, még az az áhítat is le találna hűlni, amely most megvan
bennetek. Ide csak az egyszerűség és az alázatosság vezet el. Ez
mindent el tud érni azzal, hogy azt mondja: ,,Fiat voluntas tua'',
,,Legyen meg a Te akaratod.''
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Egyike azon helyeknek, amelyekek meglátszik, hogy Szent Terézia
nem szokta elolvasni, amit elôbb írt, s mivel nagy elfoglaltsága miatt
sokszor hosszabb idôre is abba kellett hagynia az írást, megesett,
hogy elfelejtette, mit mondott elôzôleg. Az eddigiekben például abból
a feltevésbôl indult ki, hogy olvasói hallani sem akarnak az
elmélkedésrôl és szemlélôdésrôl: ez idôközben kiment az eszébôl. A
dolognak természetesen semmi jelentôsége sincs.
2 T. i. a lelket emeli önmaga fölé.
========================================================================
XXXIII. fejezet: ,,Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.''


Fejtegeti, hogy mennyire rászorulunk arra, hogy az Úr megadja nekünk
azt, amit a Miatyánk ezen szavaival kérünk: ,,Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma''.

Az édes Jézus, amint mondom, nagyon jól tudja, mennyire nehéz
dolgot ígért meg a mi nevünkben. Ismeri gyarlóságunkat és tudja,
hányszor hitetjük el magunkkal, hogy nem tudjuk, mit akar az Úr, csak
hogy ne kelljen az Ô akaratát megtennünk. Mivel tehát ennyire gyöngék
vagyunk, Ô pedig annyira irgalmas, belátta, hogy erôsítô szerre van
szükségünk s azért könyörögte ki számunkra az örök Atyánál ezt a
felséges kenyeret. Azt belátta, hogy semmiképpen sem volna jó reánk
nézve, ha nem adnánk meg, amit nevünkben fölajánlott, mert hiszen azon
alapszik a mi egész haszonra való kilátásunk. Viszont pedig az is
világos volt elôtte, hogy ezen segítség nélkül nem igen leszünk
képesek azt teljesíteni. Mert mondja csak valaki egy élvezeteket
hajhászó gazdag embernek, hogy Isten akaratára való tekintettel
étkezzék egyszerűbben s juttasson legalább egy falat kenyeret azoknak,
akik éhen pusztulnak: rögtön ezerféle ürügyet fog találni, hogy Isten
akaratát a saját kényelme érdekében értelmezze. Vagy emlékeztessünk
egy megszólót Isten abbeli akaratára, hogy szeresse felebarátját, úgy
mint önmagát: nem lesz képes bennünket türelemmel meghallgatni és
semmiféle érvelés sem fogja ôt meggyôzni. Vagy pedig mondjuk egy
szabados és kényelemszeretô szerzetesnek, hogy kötelessége jó példát
adni, mert hiszen ô a Miatyánk ezen szavait már nemcsak mint puszta
szóbeli ígéretet tartozik teljesíteni, hanem azokra esküt és
fogadalmat tett; már pedig Isten akarata az, hogy tartsa meg
fogadalmát; fontolja meg, hogy másokat megbotránkoztat azzal, ha
fogadalmai ellen cselekszik, még ha nem is szakít velük teljesen;
szegénységet fogadott, tehát tartsa is meg kibúvók nélkül, mert ezt
akarja az Úr: mindez hiábavaló. Manapság is akad olyan, aki e
tekintetben nem képes azt akarni, amit az Úr akar. Hát még mi volna
akkor, ha az Úr nem könnyítette volna meg annyira a dolgunkat ezzel a
segítô eszközzel, amelyet számunkra rendelt! Ugyancsak kevesen
volnának képesek beváltani azt a szót, amit nevünkben az Atyához
intézett: ,,Fiat voluntas tua''. ,,Legyen meg a Te akaratod.''
Látván tehát az édes Jézus a mi szükségünket, egy csodálatos
eszközt talált ki, amellyel kimutatta irántunk való véghetetlen
szeretetét. Azért úgy a saját, mint testvéreinek nevében kifejezte ezt
a kérelmet: ,,Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, Uram!'' Az
Isten szerelméért értsük meg, nôvéreim, mit kér a mi jóságos
Mesterünk, mert életkérdés reánk nézve, hogy ne vegyük e szavakat
fölületesen. Azt pedig, amit ti adhattok Neki, ne becsüljétek semmire
sem, tekintve, hogy annyit kaptok Ôtôle.
Mások bizonyára jobban értenek hozzá, én azonban a
következôképpen gondolom ezt a dolgot: az édes Jézus megtette
nevünkben azt a felajánlást s belátta, mennyire fontos reánk nézve,
hogy azt teljesítsük. Látta azt is, mily nehéz nekünk ez a feladat,
tekintve, hogy olyan gyarlók vagyunk, annyira hajlunk az alacsony
dolgok felé s oly kevés bennünk a szeretet és a bátorság; s hogy
következôleg csakis az Ô szeretetének és bátorságának látása képes
belénk erôt önteni. Csakhogy nem elég azt egyszer látnunk, hanem kell,
hogy mindennap szemünk elôtt legyen. Ezek az okok bírták ôt, nézetem
szerint, arra, hogy velünk maradjon. Mivel pedig ilyen nagy
jelentôségű és ekkora fontosságú dologról volt szó, azt akarta, hogy
az örök Atya kezébôl kapjuk azt meg. Ôk ketten ugyan teljesen
egyesülve vannak s amit az édes Jézus a földön tett, azt Isten
megtette az égben, mert hiszen az akaratuk mindenben egyezett. De bár
az Üdvözítô ezt nagyon jól tudta, azért mégis jónak látta így rendezni
a dolgot. Az édes Jézus ugyanis mint ember annyira alázatos, hogy bár
tudta, hogy Atyja szereti Ôt és gyönyörűségét leli benne, mintegy
engedélyt akart arra kérni, hogy velünk maradhasson. Jól tudta, hogy
ezzel a kérésével többet kér, mint a többivel; hiszen elôre látta,
milyen halálra fogják ítélni s mennyi gyalázatot és sértést kell
elszenvednie.
Mert vajon melyik Atya egyeznék abba bele, hogy a Fia -- s hozzá
egy olyan Fiú -- maradjon nálunk s újabb sérelmeknek legyen kitéve,
miután már egyszer ideadta ôt nekünk, mi pedig oly kegyetlenül bántunk
vele? Bizonyára egy sem, Uram, a Tiedet kivéve. Nagyon jól tudod Te,
hogy kihez intézed kérésedet! Ó Istenem, mekkora szeretet van a
Fiúban, mekkora szeretet az Atyában!
Az édes Jézus részérôl ez nem is lep meg annyira, mert ha egyszer
kimondta azt, hogy ,,Legyen meg a Te akaratod'', akkor természetesen,
amilyen Ô, nem hagyhatta teljesítés nélkül. Ô nem olyan, mint
amilyenek mi vagyunk, s mivelhogy bennünket úgy szeretett, mint
Önmagát, kereste az útját-módját annak, hogyan teljesíthetné ezt a
parancsot a lehetô legtökéletesebben, bármennyibe kerüljön is az neki.
Ellenben Te, örök Atya, hogyan tudtál ebbe beleegyezni? Hogyan
nézheted, hogy a Te Fiad nap-nap után olyan hitvány kezekbe kerüljön?
Hogy egyszer megengedted, még hagyján: de mindennap! Látod, akkor is
hogyan bántak vele! Hogyan tűrheti a Te atyai szíved, hogy szüntelenül
új sértésekkel illessék? Pedig mennyit követnek el ellene a
legszentebb Oltáriszentségben! Hányszor látja Ôt a mennyei Atya
ellenséges kezekben! Mennyi tiszteletlenség éri ezen eretnekek
részérôl.1
Ó örökké élô Úristen! Hogyan fogadhatod szívesen ezt a kérelmet?
Hogyan hallgathatod meg? Nem látod az Ô végtelen szeretetét? Hiszen
csupán azért, hogy tökéletesen teljesítse akaratodat és hogy mindent
megtegyen értünk, azt is eltűrné, hogy naponkint darabokra szaggassák!
A Te dolgod, Uram, ezzel törôdni, ha már Ô maga nem gondol semmivel!
Miért adja meg Ô az árát minden boldogságunknak? Miért hallgat
mindenhez? Miért nem tudja felemelni a szavát a maga érdekében is,
nemcsak a miénkben? De meg azután, hát senki se legyen, aki védelmére
kel ennek a szeretô Báránynak?
Sokat gondolkoztam azon, hogy miért fejezi ki ebben a kérelemben
kétszer ugyanazt a gondolatot. Azt kéri ugyanis, hogy add meg nekünk
mindennapi kenyerünket s azután meg azt mondja, hogy add meg azt
nekünk ma. Mintha csak azt akarná kifejezni, hogy az Atya egyszer már
odaadta Ôt nekünk s hogy most azután ne vegye el tôlünk a világ
végéig, hanem adja nekünk naponkint. Indítsa ez a szíveteket,
leányaim, arra, hogy szeressétek Jegyeseteket. Hol van az a rabszolga,
aki jókedvvel vallaná magát rabnak: az édes Jézus pedig úgy látszik,
mintha dicsekednék vele.
Ó örök Atya! Mekkora az érdeme ennek a végtelen alázatosságnak!
Vajon mivel szerezzük meg magunknak a Te Fiadat? Az eladási ára, azt
tudjuk, harminc ezüst pénz, de a megvételére nincsen kincs, amely elég
volna.
Figyeljétek meg, mennyire egynek vallja magát mivelünk, azon az
alapon, hogy fölvette a mi természetünket! Mint akaratának Urát, arra
emlékezteti Atyját, hogy azt, mint sajátját nekünk ajándékozhatja. Azt
mondja tehát: ,,kenyerünket'', anélkül, hogy megkülönböztetné magát
mitôlünk. Egyesül velünk azért, hogy a mi imádságunk az Övéhez lévén
kapcsolva, képes legyen Istentôl kieszközölni számunkra azt, amit
kérünk.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Érti fôképp az akkori luteránusokat Franciaországban.
========================================================================
XXXIV. fejezet: Szentáldozás utáni hálaadás


Folytatja ugyanazt a tárgyat. Nagyon hasznos a szentáldozás utáni
hálaadás szempontjából.

Ez a kifejezés, hogy ,,mindennapi'', nézetem szerint azt jelenti,
hogy örökké tartó dologról van szó. De mikor az Úr már egyszer
kimondta, hogy legyen mindennapi, vajon miért fűzte hozzá azt, hogy:
,,add meg nekünk ma?'' Efölött sokat gondolkoztam s meg akarom nektek
mondani az én együgyű eszmémet. Ha oktalanság, legyen oktalanság;
hiszen már az is elég nagy oktalanság részemrôl, hogy én ilyenekrôl
merek beszélni.
Azzal a kifejezéssel, hogy ,,mindennapi'', nézetem szerint azt
akarja mondani, hogy Ô idelent a földön a miénk s hogy az égben is a
miénk lesz, ha jól fölhasználjuk mostani társaságát. Hiszen nem másért
maradt velünk, hanem csakis azért, hogy bennünket segítsen, bátorítson
és támogasson s így az isteni akarat teljesedhessék bennünk.
,,Add meg nekünk ma'', ez a ma, nézetem szerint azt jelenti, hogy
ameddig a világ áll, nem pedig azon túl. Nem is több ez egy napnál
azon szerencsétlenekre nézve, akik elkárhoznak s nem élvezik Ôt a
másvilágon. Nem az Úr hibája, ha elbuknak, mert hiszen Ô szüntelenül
biztatja ôket egészen a küzdelem végéig. Nem tudnak majd mentséget
felhozni s nem is panaszkodhatnak majd az örök Atyára, mintha megvonta
volna tôlük e kenyeret, akkor, amikor legnagyobb szükségük volt rá. A
Fiú tehát azt mondja Atyjának, hogy bár egyes gonoszok részérôl ki van
téve a sértegetésnek, mivel csak egy napról van szó, engedje meg, hogy
azt övéi között töltse. Miután ugyanis Ô Szent Felsége egyszer már
saját akaratából és jóságából nekünk adta Ôt és elküldte e világra:
most Ô nem akar elhagyni bennünket, hanem önszántából kíván velünk
maradni barátainak nagyobb dicsôségére és ellenségeinek bűnhôdésére.
Ez tehát az Ô újabb kérése, amely a mai napra vonatkozik, mert hiszen
ezt a Szentséges Kenyeret megadta nekünk s az mindörökre a miénk. Ô
Szent Felsége adta meg nekünk ezt a táplálékot, Jézus emberi
természetének ezt a mannáját s azt mindig megtalálhatjuk.
Ha csak mi magunk nem leszünk okai, nem fogunk éhen halni, mert
akármilyen ételre legyen is étvágya a léleknek, a legszentebb
Oltáriszentségben megtalálja jóízűen elkészítve és vigasztalással
teljesen. Nem létezik ínség, szenvedés és üldözés, amelyet nem volnánk
képesek könnyedén elviselni, ha egyszer megízleltük az Ô szenvedéseit.
A mi Urunkkal egyetemben kérjétek ti is, leányaim, hogy hagyja
meg nektek a ti Jegyeseteket a mai napra, hogy soha se nélkülözzétek
társaságát ezen a világon. Hiszen úgyis eléggé mérsékli a
boldogságunkat az, hogy úgy elrejtôzik a kenyér és a bor színe alá!
Nagy kín ez az olyan lélekre, akinek Ôkívüle nincs senkije, akit
szeressen és aki csak Ônála talál vigasztalást! Kérjétek legalább
arra, hogy sohase kelljen Ôt nélkülöznötök s hogy mindig megfelelô
elôkészülettel és méltón vegyétek Ôt magatokhoz.
Az anyagi kenyérre ne legyen gondja olyannak, aki ôszinte szívvel
bízta rá magát Isten akaratára. Azt akarom mondani, hogy az imádság
ideje alatt ne törôdjetek vele, mert ilyenkor fontosabb dolgotok van.
Annak is meg van a maga ideje, hogy dolgozzatok és megkeressétek a
kenyereteket. Ezt is azonban mindig gondoktól menten tegyétek.
Szívetek érzelmeit sohase vesztegessétek ilyesmire; csupán a test
dolgozzék -- mert méltányos, hogy megszerezzétek az élelmeteket --
ellenben a lélek pihenjen azalatt. Bízzátok ezt a gondot -- mint már
sokszor mondtam -- a ti Jegyesetekre; Ô nem fogja elfelejteni. Soh'se
féljetek attól, hogy cserbenhagy benneteket, mindaddig, amíg ti hívek
maradtok Ôhozzá és rábízzátok magatokat Isten akaratára. Biztosítlak
benneteket arról, leányaim, hogy ha én e tekintetben most
rosszakaratúlag hibáznék -- amint azt annak elôtte sokszor megtettem -
- nem kérnék Tôle kenyeret, vagy más ennivalót, hanem azt akarnám,
hagyjon éhen veszni. Mert minek akarnék élni, ha az élettel nap-nap
után az örök halálra tenném magamat mindinkább érdemessé? Ha tehát
ôszintén Istenre bízzátok magatokat, akkor Ô, mint mondom, gondotokat
fogja viselni.
Úgy vagytok vele, mint amikor egy cseléd szolgálatba lép. A
cseléd igyekszik mindent urának kedvére tenni, viszont azonban a
háziúr köteles élelmezni a cselédjét mindaddig, amíg a házában él és
kiszolgálja ôt. Kivételt csak az az eset képezne, ha a háziúr úgy
elszegényednék, hogy magának sem volna mit ennie. Ez az eset azonban
nálunk el sem képzelhetô, mert a mi Urunk mindig gazdag és hatalmas
marad. Illenék-e már most, ha a cseléd minden nap arra kérné a
gazdáját, hogy adjon neki élelmet, holott tudja, hogy a gazdája úgyis
gondol erre s köteles is rá gondolni! A gazdája joggal vethetné neki
oda, hogy ne törôdjék mással, hanem igyekezzék ôt kiszolgálni és a
kívánságait teljesíteni; s hogy helytelenül jár el, amikor olyan
gondokat vállal magára, amelyekhez semmi köze. Szóval, nôvéreim, kérje
az anyagi kenyeret az, akinek kedve tartja: mi csak azt kérjük az örök
Atyától, hogy méltók lehessünk a mi mennyei kenyerünk vételére és
pedig úgy, hogy ha már a testi szemeink nem gyönyörködhetnek
látásában, mivel annyira be van burkolódzva, legalább a lelki szemeink
elôtt lebbentse fel a fátyolt és mutassa meg magát nekünk. Ez azután
egészen más élelem! Csupa élvezet és gyönyörűség, amely igazán
fenntartja az életet.
S azt hiszitek talán, hogy ez a szentséges eledel nem táplálja
még ezt a mi testünket is s hogy nem kiváló orvosság egyúttal a testi
bajok ellen? Én tudom, hogy az s ismerek valakit, aki nagyon beteg
szokott lenni1 s akinél, mikor olykor nagy fájdalmai voltak, ezek a
szentáldozáskor mintegy varázsütésre szűntek meg úgy, hogy utána
egészen jól érezte magát. Ez nagyon gyakran megesett vele és pedig
szembeszökô betegségek alkalmával, amelyeknél, nézetem szerint, a
képzelôdés lehetôsége ki volt zárva. Mivel azonban közismert dolog,
milyen csodálatos hatást gyakorol ez a szentséges kenyér azokra, akik
azt méltón veszik magukhoz, nem akarok több ilyesmit említeni. Pedig
az illetô személyrôl még sok hasonlót mondhatnék, mert volt alkalmam
ilyenekrôl értesülni és tudom, hogy nem hazugság. Az is igaz azonban,
hogy az Úr nagyon eleven hitet adott neki s ha olykor mások azt
mondogatták elôtte, mennyire szerettek volna akkor élni, amikor a mi
kincsünk, az édes Jézus a földön járt: ô nevetett magában, mert arra
gondolt, mit akarnak többet annál, hogy az Oltáriszentségben éppúgy
közöttünk van, mint akkor volt. Azt is tudom az illetôrôl, hogy évek
hosszú során keresztül, bár nem élt valami tökéletes életet,
valahányszor a szentáldozáshoz járult, egészen úgy érezte, mintha
testi szemeivel látná az Urat, amint belép a házába. S mivelhogy
elevenen hittel hitte, hogy az Úr csakugyan bejön ilyenkor az ô
szegényes hajlékába, tôle telhetôleg igyekezett kiűzni a fejébôl
minden szórakoztató gondolatot, hogy az Úrral együtt ô is bemehessen.
Törekedett összeszedni érzékeit, hogy valamennyien felfogják ezt a
nagy jótéteményt, akarom mondani, ne zavarják a lelket annak
megértésében. Odaképzelte magát az Úr lábához s úgy sírt szent
Magdolnával, mintha csak testi szemeivel látná Ôt a farizeus házában.
S még olyankor is, amidôn nem érzett áhítatot, hite biztosította ôt
arról, hogy az Úr igazán ott van s ô is ott maradt és beszélgetett
vele.
Valóban, hacsak nem akarunk oktalanok lenni és lemondani eszünk
használatáról, lehetetlen kételkednünk. Mert ez nem képzeletünk
működése, mint amikor szemünk elé állítjuk az Urat a kereszten függve,
vagy pedig kínszenvedésének valamelyik más jelenetében. Mindez most
történik és tökéletes valóság, nem kell valahová, messze távolba
mennünk, hogy megkeressük Ôt, mert hiszen tudjuk, hogy amíg csak a
testünknek természetes hôje meg nem semmisíti a kenyér színeit, az
édes Jézus bennünk van. Használjuk fel tehát ezt a jó alkalmat arra,
hogy hozzá csatlakozzunk. Mikor ezen a földön járt, ruhájának puszta
érintése meggyógyította a betegeket, lehet-e tehát abban kételkedni,
hogy bennünk is csodákat fog tenni, feltéve, hogy eleven a hitünk s
hogy meg fogja adni minden kérésünket, tekintve, hogy a mi házunkban
van szállva? Ô Szent Felsége nem fukarkodik a lakbérrel, ha valahol
jól fogadják.
Ha fáj nektek, hogy nem látjátok testi szemeitekkel, úgy
jegyezzétek meg, hogy ez nem volna nektek való. Mert egészen más dolog
ám látni Ôt megdicsôült testében, mint mikor a földön járt. Gyarló
természetünk nem volna képes elviselni ezt a látványt s még a világ is
megszűnnék, mert senki sem akarna többé benne megmaradni. Ez örök
igazság láttára ugyanis teljesen szembetűnôvé válnék, hogy milyen csúf
hazugság minden dolog, amit idelent valamire becsülünk. De meg azután,
ha az Ô végtelen Felsége látható volna, hogyan merne egy ilyen hitvány
bűnös, mint én, aki Ôt annyiszor megsértettem, az Ô közelében maradni?
A kenyér színe alatt az ember nem fél tôle. Ha a király álruhában
jelenik meg valahol, akkor van bátorságunk a sok hajlongás és címzés
mellôzésével szabadon beszélni vele. Maga az álruha kelti bennünk azt
a meggyôzôdést, hogy ilyenkor el kell viselnie a bizalmaskodást.
Ki merne hozzá szemtôl-szembe közeledni ilyen lanyhasággal, ily
méltatlanul és ennyi hibával, mint amennyi mibennünk van? Mennyire nem
tudjuk mi, hogy mit kérünk! Mennyivel jobban intézte ezt az Ô
bölcsessége! Mert, ha azt látja, hogy valakinek haszna van belôle,
annak Ô úgyis megmutatja magát. Nem a testi szemek látják ugyan meg
Ôt, de van annak sok útja-módja, hogy nagy belsô érzelmek és más
ilyenek révén meglássa Ôt a lélek.2
Maradjatok szívesen Ôvele s ne mulasszatok el olyan jó alkalmat,
amilyen a szentáldozást követô óra, hogy eléje terjesszétek
ügyeiteket. Fontoljátok meg, hogy ez nagy haszonnal jár s hogy az édes
Jézus nagyon szereti, ha ezt az idôt az Ô társaságában töltitek.
Ôrizkedjetek attól, hogy ezt az idôt elvesztegessétek. Ha
engedelmességbôl kellene más valamit tennetek, akkor is igyekezzetek a
lelketeket ott hagyni az Úrnál, a ti Mestereteknél: Ô bizonyára sok
bölcs oktatásban fog benneteket részesíteni, ha nem is halljátok a
hangját. Ellenben ha azonnal másfelé jártatjátok az eszeteket és nem
törôdtök azzal, hogy ki van bennetek, akkor magatokra vessetek. Ez az
idô rendkívül alkalmas arra, hogy meghallgassuk a mi Mesterünk
oktatását, hogy megcsókoljuk lábait a tanításért, hogy kérve-kérjük,
ne távozzék tôlünk.
Ha már Krisztus Urunk képe elôtt is ilyeneket szoktatok kérni,
ugyancsak oktalanság volna ilyenkor eltávozni az Ô jelenlevô
személyétôl és az arcképét nézni. Vagy talán nem volna együgyűség
részünkrôl, ha egy szeretett, jó barátunktól volna arcképünk s mikor ô
személyesen látogatna meg bennünket és beszélni akarna velünk, mi
elfordulnánk tôle, az arcképét nézegetnôk és azzal beszélnénk?
Ellenben tudjátok-e mikor jó és üdvös ez az eljárás? Olyankor, amidôn
a mi jó Barátunk messze van tôlünk és nagy lelki szárazság révén
érezteti velünk távollétét. Ilyenkor nagy boldogság, ha annak a
képében gyönyörködhetünk, akit oly sok okunk van szeretni. Ez nekem is
nagy élvezetet okoz s ilyenkor szeretném a képét mindenütt látni,
amerre csak a szememet jártatom. De hiszen nincs is nemesebb tárgy és
gyönyörűségesebb látvány szemünk számára, mint Ô, aki annyira szeret
bennünket és aki magában foglal minden boldogságot. Milyen
szerencsétlenek azok az eretnekek, akik a saját hibájukból sok
egyébbel együtt ezt a vigasztalást elvesztették.
Midôn tehát magatokhoz vettétek az Urat s az Ô saját személye van
elôttetek, jól teszitek, ha behunyjátok testi szemeiteket, tágra
nyitjátok lelketek szemeit és belenéztek szívetekbe. Mint mondom és
ismételve mondom és számtalanszor szeretném ismételni: ha ezt
megszokjátok, ha igyekeztek olyan rendben tartani lelkiismereteteket,
hogy gyakran áldozhassatok, nem is fog olyan nagyon álruhába
öltözötten hozzátok jönni, hanem teljesíti szívetek vágyát, hogy
láthassátok és sokféle módon fogja magát kinyilvánítani. Ha pedig a
vágyatok eléri a megfelelô fokot, egészen is megmutatja magát nektek.3
Ellenben, ha semmibe se vesszük Ôt, ha a szentáldozás után
azonnal eltávozunk mellôle és mindenféle anyagias dolgokkal
foglalkozunk, akkor mit tehet Ô? Vagy talán erôszakkal kényszerítsen
bennünket annak belátására, hogy Ô meg akarja magát velünk ismertetni?
Ezt csak nem teheti meg! Hiszen mikor nyíltan megmutatta magát
mindenkinek és érthetôen megmondta nekik, hogy kicsoda Ô, ugyancsak
szépen bántak vele! S mily kevesen voltak, akik hittek Ôbenne! Nagy
kegyelemben részesít mindenkit Ô Szent Felsége már akkor is, amidôn
kinyilatkoztatja, hogy Ô az, aki a legszentebb Oltáriszentségben jelen
van. De hogy világosan láthassák, hogy csodálhassák nagyságát és hogy
részesülhessenek összes kincseiben: azt nem akarja. Ebben a
kiváltságban csak azokat részesíti, akikrôl látja, hogy nagyon
vágyódnak utána, mert ezek az Ô igazi barátai.
Biztosítlak benneteket arról, hogy aki nem tartozik ezek közé s a
szentáldozásban nem mint igazi barátja veszi Ôt magához s nem készül
arra elô úgy, amint csak erejétôl telik: az ne is alkalmatlankodjék
Ônála azzal a kéréssel, hogy nyilatkoztassa ki magát neki. Mert mit is
akar az olyan, aki éppen csak hogy eleget tesz az Egyház parancsának,
de alig tudja kivárni az idôt, hogy hazamehessen s az Urat elűzi
magától. Midôn látjuk, hogy az ilyen ember a szentáldozás után hogyan
nekifekszik azonnal a dolgának, az ügyeinek és világi gondjainak:
igazán azt hihetnénk, hogy mindenáron elejét akarja venni annak, hogy
az Úr valahogy el találja foglalni az ô lelkét.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 A szentanya magáról beszél.
2 Szent Terézia a látomásoknak három fajtáját különbözteti meg:
1. az érzéki látomás, amidôn az ember testi szemeivel látja a
jelenést. Ilyenben neki sohasem volt része s ezt becsüli
legkevesebbre. Ennél magasabban áll: 2. a képzeleti látomás, amidôn a
jelenés a képzeletben játszódik le, úgy mint például az álomképek.
Legmagasabb rendű azonban 3. az értelmi látomás, amidôn minden, akár
külsô, akár belsô érzéki benyomás nélkül, közvetlenül az értelem fogja
fel a jelenést. Ezeket a dolgokat fôleg Önéletrajzában fejti ki
részletesen.
3 Szent Terézia szavaiból látjuk, hogy még a látomások sem
tartoznak a nagy szentek kizárólagos kiváltságai közé. Hiszen azok a
nôvérek, akikhez Ô itt beszél, nem voltak szentek.
========================================================================
XXXV. fejezet: Ima az örök Atyához


Az örök Atyához intézett imával befejezi ezt a tárgyat.

Nagyon részletesen kitértem ezekre a dolgokra, pedig már az
összeszedettségi ima tárgyalásánál is utaltam arra, menynyire hasznos
reánk nézve, hogy a lelkünkbe szálljunk és pedig egyedül Istennel. Ez
nagyon is fontos dolog. Ha pedig nem járulhatnátok a szentáldozáshoz,
leányaim, akkor a szentmise alatt igyekezzetek lelkileg áldozni. Ez is
nagy haszonnal jár. Utána pedig tegyetek éppúgy, mint a szentségi
áldozás után s szálljatok magatokba! ez kitűnô eszköz arra, hogy az Úr
iránti szeretet belehatoljon szívünkbe. Mert ha elôkészülünk a
befogadására, Ô mindig sokféleképpen megajándékoz bennünket anélkül,
hogy észrevennénk. Úgy vagyunk vele, mint a tűzzel. Akármekkora legyen
is, ha távolmaradtok tôle s eldugjátok a kezeteket, nem fogtok
megmelegedni; bár az igaz, hogy nem fogtok úgy fázni, mint olyan
helyen, ahol egyáltalában nincs tűz. Ellenben ha közel mentek hozzá,
az egészen más dolog. Ha tehát a lélekben megvan a kellô elôkészület -
- értem, hogy szeretne nem fázni többé -- s ha egy ideig a közelében
van ennek az isteni tűznek, utána több óra hosszat is meleg marad. Ha
pedig a tűzbôl egy szikra talál rápattanni, az egészen lángba borítja.
Ez a lelki elôkészület annyira fontos mireánk nézve, leányaim, hogy ne
csodáljátok, ha annyiszor emlegetem.
Ne sokat törôdjetek leányaim azzal, ha ez a dolog nem menne
könnyen és jól mindjárt az elején. Nincs ugyanis kizárva, hogy az
ördög szorítja el a szíveteket és okoz nektek aggódást, hogy
elriasszon benneteket ettôl a gyakorlattól, mert tudja, hogy az
mekkora kárt okoz neki. Azt fogja nektek sugdosni, hogy van még elég
más és ennél többet érô ájtatossági gyakorlat. Nagyon kérlek, ne
hallgassatok rá és ne hagyjátok ezt abba, mert ezzel bizonyíthatjátok
be az Úrnak, hogy szeretitek Ôt. Gondoljátok meg, hogy kevés lélek
van, aki követi ôt és vele marad a szenvedések közepette. Ô Szent
Felsége meg fog benneteket jutalmazni. Ne felejtsétek el azt sem, hogy
hányan vannak, akik nemcsak hogy nem keresik a társaságát, hanem még
durván el is utasítják maguktól. Valami keveset mégis csak kell érte
szenvednünk, mert különben ugyan mibôl értse meg, hogy vágyódunk
utána. Ô mindent elvisel és el fog viselni, csakis azért, hogy
legalább egyetlen egy lélek találkozzék, amely Ôt befogadja és
szeretettel tartja magánál. Legyen tehát ez az egy lélek a tiétek.
Mert ha egy ilyen lélek sem akadna, az örök Atya nem is hagyná Ôt
tovább miközöttünk, s ebben igaza is volna. Így azonban meghagyja,
mert Ô oly hűséges barátja híveinek és oly jó Ura szolgáinak, hogy
látván az Ô jó Fiának óhaját, nem akarja Ôt megakadályozni e kitűnô
munka végrehajtásában, amellyel oly csodálatosan mutatja ki
szeretetét.
Most tehát, Szent Atyánk, aki a mennyekben vagy, mivelhogy akarod
és elfogadod (s végre is világos, hogy nem tagadhattad meg ezt a
dolgot, amely annyira jó mireánk nézve) mégis csak illik -- mint
kezdetben mondtam --, hogy valaki felemelje a szavát a Te Fiad
érdekében. Tegyük meg mi, leányaim. Igaz ugyan, hogy -- tekintve
nyomorúságunkat -- ez nagy vakmerôség részünkrôl: másrészt azonban
hivatkozhatunk az Úr parancsára, amely bennünket imára kötelez.
Engedelmességbôl kérjük tehát Ô Szent Felségét az édes Jézus nevében,
hogyha már mindent megtett értünk és ekkora jótéteménnyel halmozta el
a bűnösöket: gondoskodjék az Ô végtelen jóságában arról is, hogy az
emberek ne bánjanak vele olyan rosszul. Mivel pedig Szent Fia oly
kiváló módot adott nekünk arra, hogy Ôt gyakorta legyünk képesek
áldozatul bemutatni: akadályozza meg ez a drágalátos ajándék a
gonoszságnak és istentelenségnek továbbterjedését. Ne engedje, hogy
ezek a szerencsétlen luteránusok feldúlják a legszentebb
Oltáriszentség hajlékait, lerombolják a templomokat, legyilkolják a
papokat és megfosszák a népet a szentségektôl.1
Mert mit jelentsen mindez, én Uram, én Istenem? Vagy vess véget
ennek a világnak, vagy pedig szüntesd meg ezeket a rettenetes bajokat,
hiszen azt emberi szív nem tudja tovább nézni! Még az ilyen hitvány
szív sem, amilyen a miénk! Esdve kérlek, örök Atya, ne tűrd ezt
tovább! Oltsd el ezt a tűzvészt, mert ha akarod, meg tudod tenni. Vedd
tekintetbe, hogy Fiad még most is e földön tartózkodik: Ôreá való
tekintetbôl szűnjenek meg már egyszer ezek a rút, undorító és piszkos
dolgok. Hogyan érdemelte azt meg, hogy Ô, aki olyan szép és tiszta,
olyan házban lakjék, amelyben ilyen dolgok történnek. Teljesítsd Uram,
ezt a kérést, nem miránk való tekintetbôl, mert hiszen mi nem
érdemeljük meg, hanem a Te Fiad kedvéért! Azt nem merjük kérni, hogy
szüntesd be további itt-tartózkodásodat, mert hiszen akkor végünk
volna; de meg különben is Ô kieszközölte Nálad azt, hogy ezen mai nap
végéig, vagyis amíg a világ tart, itt hagyod Ôt velünk! Mit csinálnánk
mi nélküle? Mert ha valami, úgy csakis az csillapítja haragodat, hogy
ilyen zálog van birtokunkban. Én jó Uram, valami módja csak van annak,
hogy ez az állapot megszűnjék! Szüntesse meg tehát Szent Felséged!
Ó én Istenem! Bárcsak nagyon híven szolgáltalak volna, hogy annak
alapján zaklathatnálak és érdemeim jutalma fejében kérhetném Tôled ezt
a nagy kegyelmet, tekintve, hogy Te semmit sem hagysz jutalmazatlanul.
Sajnos, nem úgy éltem, Uram, sôt talán éppen én haragítottalak meg
annyira és az én bűneim miatt jött ennyi baj a világra! De hát mit
tehetek én mást, Uram, mint azt, hogy fölajánlom Neked ezt a
szentséges Kenyeret. Miután nekünk ajándékoztad, én visszaadom azt
Neked és esedezem Hozzád, hogy a Te Fiad érdemeiért add meg nekem ezt
a kegyelmet. Hiszen Ô oly sokféleképpen érdemelte azt ki! Jaj, édes
Uram! jaj, édes Uram: tedd meg, hogy ez a vihar megszűnjön már végre-
valahára és ne hányja-vesse tovább az Egyház hajóját! Ments meg minket
Uram, mert elveszünk!
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Akkortájt dúltak Franciaországban a hugenotta harcok.
========================================================================
XXXVI. fejezet: ,,Bocsásd meg a mi bűneinket.''


Ezen szavakat fejtegeti: Bocsásd meg a mi bűneinket.

A mi jó Mesterünk világosan látta, hogy ez a mennyei eledel
mindent könnyűvé tesz számunkra, s hogy ha akarjuk, nagyon is jól
teljesíthetjük azt, amire vállalkoztunk, tudniillik, hogy az Ô akarata
legyen meg bennünk. Most tehát azt kéri Tôle, hogy bocsássa meg a mi
vétkeinket, amint mi is megbocsátunk. S azért ezen szavakkal folytatja
az imát: ,,Bocsásd meg a mi vétkeinket, Uram, miképpen mi is
megbocsátunk az ellenünk vétkezôknek''.
Figyeljük meg, nôvéreim, nem azt mondja, hogy amint mi is meg
fogunk bocsátani. Ezzel azt akarja kifejezni, hogy aki olyan nagy
kegyelmet kér, amilyen az elôbbeni, s aki az akaratát teljesen
alárendelte Istenének: annál ennek a megbocsátásnak már bevégzett
ténynek kell lennie. Ezért mondja: ,,miképpen mi is megbocsátunk''.
Aki tehát ôszinte szívvel tette meg az Úr elôtt azt a kijelentést,
hogy ,,Fiat voluntas tua'', ,,Legyen meg a Te akaratod'' -- annak meg
kellett már ezt is tennie vagy legalább eltökélt szándékának kell
lennie eziránt.
Hiszen azért örültek a szentek annyira, ha sértegették és
üldözték ôket, mert így volt valamijük, amit az Úrnak felajánlhattak
cserébe az Ô bocsánatáért. De mit tegyen az ilyen szegény teremtés,
mint én, akinek oly kevés alkalma volt valamit megbocsátani, ellenben
annyija van, amiért bocsánatot kell kérnie? Ezt a dolgot jól meg kell
gondolnotok, nôvéreim. Lehetséges az, hogy ilyen nagy és fontos dolgot
kérjünk az Úrtól, amilyen a bűneink bocsánata, amelyekkel az örök
tüzet érdemeltük meg, s hogy ezt kérjük viszonzásul azért, mert mi
nyomorult lények szintén megbocsátunk az elleneinknek? Ami engem
illet, én még ezekbôl az értéktelen megbocsátásokból is oly keveset
tudok neked felajánlani, Uram, hogy nekem teljesen ingyen kell
megbocsátanod.1 Milyen tág tere nyílik itt a Te irgalmadnak! Áldott
légy azért, hogy türelmes vagy az én végtelen szegénységemmel szemben.
Így, amint vagyok és nem lévén semmim, nem tudom javamra fordítani
azt, amit a Te Fiad mindnyájunk nevében ígér. Nem tudom, van-e kívülem
más is hasonló helyzetben. Ha van s ha nem fogná föl helyesen ezt a
dolgot, a Te nevedre kérem, jegyezze meg magának, hogy nem szabad
törôdnünk azokkal a nevetséges csekélységekkel, amelyeket sértéseknek
szokás nevezni. Valósággal úgy vagyunk ezekkel a becsületbeli
kérdésekkel, mint a kis gyerekek, akik házakat építenek
szalmaszálakból.
Ó Istenem, bárcsak megértenénk, nôvéreim, azt, hogy mi a becsület
s hogy miáltal vesztjük el a becsületünket! Most nem hozzátok
beszélek, mert az már igazán nagy baj volna, ha még ezt sem értettétek
volna meg; hanem önmagamat nézem a múltban, amidôn még nagyra
tartottam a becsületet; s anélkül, hogy tisztában lettem volna a
dologgal, osztoztam a világi emberek felfogásában. Igazán szégyenlem
magamat, ha arra gondolok, hogy mennyi mindenen megsértôdtem. Pedig
nem is tartoztam e tekintetben az igazán érzékenyek közé. Csakhogy
természetesen téves volt a felfogásom a dolog lényegét illetôleg. Nem
azzal a becsülettel törôdtem, amelynek van értelme, mert használ a
léleknek. Milyen okosan beszélt az, aki azt mondta, hogy a becsület és
a haszon nem járnak együtt; bár nem tudom, vajon így értette-e; annyi
azonban bizonyos, hogy a léleknek haszna és az, amit a világban
becsületnek neveznek, sohasem járnak együtt.2 Csodálatos dolog, hogy a
világ felfogása mily homlokegyenest ellenkezik ezzel. Áldva légy,
Uram, hogy kimentettél bennünket belôle! Adja Ô Szent Felsége, hogy ez
a felfogás mindig olyan távol legyen ettôl a háztól, amilyen távol van
most. Mert Isten legyen irgalmas az olyan kolostornak, amelyben
becsületbeli kérdéseket feszegetnek: az Úristennek kevés dicsôség jut
az ilyenekbôl.
Vigyázzatok azonban, nôvéreim, mert az ördög számon tart
benneteket s ugyancsak gyártja a becsületbeli kérdéseket a kolostorok
számára. Törvényeket eszel ki, amelyek szerint rang tekintetében
egyesek magasabban állanak, mások pedig alacsonyabban; akárcsak a
világiak. Az ilyenek azután olyan kicsiségekben látnak becsületbeli
kérdést, hogy nekem olykor a szemem-szám elállt. A tudósoknál
valószínűleg a tudomány foka az irányadó; azonban ehhez én nem értek.
Azt azonban hallottam, hogy ha valaki hittudományt adott elô, az nem
taníthat többé bölcseletet, mert az lefokozás volna. Tudniillik az
becsületbeli kérdés, hogy az ember mindig csak felfelé haladjon, ne
pedig lefelé! S még ha engedelmességbôl kellene is megtenni, az ô
felfogása szerint sérelem esnék rajta. Sôt mindjárt akadna olyan is,
aki felszólalna érdekében s bizonyítaná, hogy ezzel az eljárással
súlyosan megbántották. Az ördög pedig rögtön ezernyi okkal állna elô
annak igazolására, hogy az illetô tudósnak még az Isten törvénye
szerint is elégtétel jár. A szerzetesnôk között is az, aki egyszer
perjelnô volt, többé nem viselhet alacsony hivatalt. Azt is sokra
tartják, ha valaki idôsebb a másiknál, s ezt nem szabad figyelmen
kívül hagyni. Hozzá azt hisszük, hogy érdemet is szerezhetünk azzal,
ha ezt szemmel tartjuk, mert hiszen ezt a Szabály is megköveteli. Az
ember nem tudja, nevessen-e vagy sírjon-e ezen felfogás fölött. Az az
egy bizonyos: a Szabály nem kívánja tôlünk, hogy dobjuk sutba az
alázatosságot. Azért parancsol ilyesmiket, hogy rend legyen köztünk;
de azt nem akarja, hogy én törôdjem azokkal a dolgokkal, amelyek az én
rangfokozatomat illetik s hogy a Szabálynak ezt a pontját gondosan
tartsam meg, mialatt talán egyéb részeihez csak tökéletlenül
alkalmazkodom. Ne e pontnak megtartásában merüljön ki a mi egész
tökéletességünk. Másoknak majd lesz gondja rá, ha én meg is feledkezem
róla. Ott a hiba, hogy mi mindig csak fölfelé törekszünk, -- holott ez
éppen nem az égnek útja -- s így semmi áron sem akarunk süllyedni.
Ó én jó Uram! Hát nem Te vagy a mi példaképünk és Mesterünk?!
Természetes, hogy az vagy. Már pedig mi volt a Te becsületed, dicsô
Mesterünk? Az az egy bizonyos, hogy bár megaláztak mindhalálig,
nemcsak hogy nem vesztetted el, hanem éppen azáltal szerezted meg
mindnyájunk számára. Az Isten szerelméért, nôvéreim, de téves úton
járnánk, ha osztoznánk ebben a világias felfogásban! Téves az,
elejétôl végig. S adja Isten, hogy egyik-másik lélek még az üdvösségét
is el ne veszítse azáltal, hogy ezekkel a gyászos becsületbeli
kérdésekkel veszôdik, anélkül, hogy tudná, mi is igazában a becsület.
Utólag pedig azt gondoljuk, mily nagyot tettünk azzal, hogy
nagylelkűen megbocsátottunk egyik-másik ilyen csekélységet, ami nem
volt sem sértés, sem igazságtalanság, de egyáltalában semmi sem.
Azután pedig, azon a tudatban, hogy ,,tettünk valamit'', önérzetesen
kérjük az Urat, bocsásson meg nekünk, mivel mi is megbocsátottunk!
Értesd meg velünk, Uram, hogy nem vagyunk tisztában önmagunkkal; hogy
üres kézzel járulunk elédbe; és bocsáss meg nekünk a Te nagy
irgalmasságodban!
Mennyire becsülheti az Úr azt, ha szeretjük egymást! Mert hiszen
az édes Jézus másra is hivatkozhatott volna mennyei Atyja elôtt, s azt
mondhatta volna példának okáért: ,,Bocsáss meg nekünk, Uram, mert
sokat sanyargatjuk magunkat; mert sokat imádkozunk; böjtölünk; mert
mindenrôl lemondtunk Érted; mert szeretünk Téged; mert készek volnánk
az életünket Érted feláldozni.'' Szóval más dolgokat is felhozhatott
volna okul, nemcsak azt, hogy megbocsátunk. Talán azért választotta
mégis ezt, mert jól tudja, mennyire ragaszkodunk ehhez a nyomorult
becsülethez. A sérelmek megbocsátását tehát mint a részünkrôl
képzelhetô legnehezebb áldozatot ajánlja fel a nevünkben.
Fontoljátok meg továbbá, nôvéreim, hogy azt mondja: ,,Miképpen mi
is megbocsátunk'', vagyis hogy, amint mondottam, bocsánatunkat
bevégzett ténynek tekinti. Vizsgáljátok meg tehát alaposan, vajon az
ilyen kegyelmek után, amilyenekben a lélek az imádság és pedig fôleg a
tökéletes szemlélôdés folyamán részesül, megvan-e bennetek a teljes
készség megbocsátani nemcsak ezeket a jelentéktelen, úgynevezett
sértéseket, hanem igazi, súlyos sérelmeket is, s vajon, ha erre
alkalom kínálkozik, tényleg megbocsátjátok-e ôket? Mert ha nem, akkor
ne sokat adjatok az imádságtokra. Az olyan lelket, amelyet Isten ilyen
magasztos imádságban emelt Önmagához, ezek a sértések nem képesek
többé megsebezni. Az ilyennek teljesen mindegy, vajon megbecsülésben
van-e része, vagy pedig az ellenkezôben. Azaz, hogy rosszul mondtam,
mert nem mindegy neki: sokkal rosszabbul esik neki a megbecsülés, mint
a gyalázat; és terhesebb neki a jólét és pihenés, mint a szenvedés. Ha
egyszer az Úr igazán megadta neki az Ô országát, akkor nem kér többé e
világ országából. Azt pedig szintén megérti, hogy ez az igazi útja a
magasabb fokú uralkodásnak, mert tapasztalatból tudja, mennyi haszon
háramlik a lélekre és mennyire elôrehalad, ha Istenért szenved. Ilyen
nagy ajándékokban nem igen szokott Ô Szent Felsége másokat
részesíteni, az olyanokon kívül, akik szívesen viseltek el máris nagy
szenvedéseket az Ô kedvéért. A szemlélôdô emberekre ugyanis -- amint
ezen könyv egy másik helyén mondtam -- nagy szenvedések várnak, s
azért az Úr csakis a kereszthordásban gyakorlattal bíró embereket
választ ki ilyenekül.
Mivel pedig ezek -- s ezt jól jegyezzétek meg nôvéreim -- egyszer
s mindenkorra megértették a világi dolgok igazi értékét, nem sokat
törôdnek azzal, ami elmúlik. Ha olykor valami nagy sértés vagy
szenvedés egy pillanatra okoz is nekik fájdalmat, mihelyt ennek
tudatára ébrednek, elôveszik a jobbik eszüket és azonnal elfojtják
azt. Felébresztik ugyanis magukban az örömöt afölött, hogy az Úr ilyen
hatásos eszközt adott kezükre, amellyel egy nap alatt több kegyelmet
és örök érdemet szerezhetnek maguknak Ô Szent Felségétôl, mintha tíz
esztendôt töltöttek volna önként vállalt szenvedések közt.
Ez tudtommal nagyon közönséges dolog a szemlélôdô embereknél. Én
sokakkal érintkeztem, s volt alkalmam tapasztalni, hogy úgy szeretik a
szenvedést, mint mások az aranyat és drágaköveket, mert tudják, hogy
ôket az teszi gazdaggá. Az ilyeneknek eszükbe sem jut, hogy önmagukat
becsüljék. Szeretik, ha mások észreveszik a hibáikat. Ha pedig mások
részérôl tiszteletet tapasztalnak a maguk irányában, sietnek ôket
gyarlóságaikról felvilágosítani. Így gondolkoznak származásukról is,
mert tudják, hogy annak elôkelô volta nem szerzi meg nekik a mennyek
országát. Legfeljebb olyan esetben örülnek annak, hogy jó családból
valók, ha ezt a körülményt Isten szolgálatában tudják kiaknázni. Ettôl
az egy esettôl eltekintve, fáj nekik, ha többre tartják ôket, mint
amik, s nem kerül semmi nehézségükbe, sôt örülnek, ha másokat
felvilágosíthatnak tévedésükrôl. Ha egyszer valakinek az Úristen
megadta ezt a nagy alázatosságot s azt a nagy szeretetet és buzgalmat
mindenben, ami Isten nagyobb dicsôségére szolgál: az annyira jut, hogy
önmagáról teljesen megfeledkezik és még másokról sem tudja föltenni az
érzékenységet vagy a sértôdést.
Ez utóbbi vonások inkább csak olyan emberek lelkére nézve
jellemzôk, akik a lelki életben már meglehetôsen elôrehaladtak s
akiket az Úr nagyon gyakran szokott magához emelni a tökéletes
szemlélôdés kegyelme által. Ellenben az elôbb említett eltökélt
szándék, hogy az ember türelmesen visel el minden sértést, bármennyire
fájjon is, ez nagyon hamar kifejlôdik a lélekben, ha egyszer eljutott
az egyesülô ima színvonalára. Annyira, hogy ha valakiben ez nem volna
meg és nem erôsbödnék minden egyes ilyen ima után, akkor elhiheti,
hogy amit ô egyesülô imának tart, az nem Isten kegyelme, hanem valami
ördögi szemfényvesztés, amellyel a rossz szellem azt a meggyôzôdést
akarja benne kelteni, hogy Isten ôt másoknál jobban szereti. Nincs
ugyan kizárva, hogy mindjárt kezdetben, midôn az Úr elôször adja meg
ezt a kegyelmet, a lélek nem lesz még erôs ebben az erényben: de ha e
kegyelmek folytatódnak, rövidesen kifejlôdik benne, úgy hogy ha egyéb
jó tulajdonságok hiányoznának is nála, a megbocsátás föltétlenül
könnyen fog nála menni.
Én legalább nem tudom elhinni, hogy egy lélek, amely oly közel
jutott a személyes Irgalomhoz s ott megértette saját mivoltát s azt,
hogy mily sokat bocsátott meg neki az Úristen: hogy, mondom, az ilyen
ne legyen képes azonnal és a legnagyobb készséggel megbocsátani, és ne
tudjon rögtön a legszívélyesebben érintkezni azzal az emberrel, aki ôt
megsértette. Tekintve ugyanis azt a sok vigasztalást és kegyelmet, az
isteni szeretetnek annyi zálogát, amelyben ô részesül: öröme telik
abban, hogy alkalma nyílik szeretetét valamiben kimutatni.
Ismétlem, hogy sokakat ismerek, akiket az Úr természetfölötti
ajándékokban részesít és fölemel ezen imádság, illetve szemlélôdés
színvonalára; látom azt is, hogy vannak hibáik és gyarlóságaik: de
ebben a hibában leledzeni nem láttam egyet sem, s nem is hiszem, hogy
ilyen csak egy is létezzék, föltéve, mint mondom, hogy kegyelmei
Istentôl valók. Minél nagyobb szemlélôdési kegyelmekben részesül tehát
valaki, annál jobban figyelje meg, vajon növekvôben vannak-e nála ezek
a hatások. Ha pedig teljesen hiányoznának nála, akkor féljen nagyon és
higgye el, hogy az ajándékok, amelyekben részesül, nem Istentôl valók.
Mert Isten mindig meggazdagítja azt a lelket, amelyet meglátogat. Ez
föltétlenül bizonyos. A kegyelem és az ajándék esetleg nagyon rövid
ideig tart, azonban a jótékony hatását a lélek hosszú ideig érzi.
Mivel pedig az édes Jézus mindezt jól tudja, azért biztosítja Szent
Atyját oly határozottan arról, hogy mi megbocsátunk az ellenünk
vétkezôknek.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Szent Teréziának élete folyamán bôven kijutott a legádázabb
|ldözésekbôl és a leghajmeresztôbb sértegetésekbôl, azonban
alázatossága olyan mély volt, hogy a sértést sohasem vette sértésnek,
s ezért szerinte ,,nem volt mit megbocsátania''.
2 A spanyolnak két szava van a becsület fogalmának kifejezésére:
honor és honra. Az elsô magát az erényt jelzi a becsületes ember
lelkében. A másik a külsô megbecsülést, amelyet az élvez, akinek
becsülete van az emberek elôtt. Az utóbbi nem szükségképpen becsületes
ember. Itt mindenütt ez utóbbiról van szó.
========================================================================
XXXVII. fejezet: Vigasztalás a Miatyánkból


Fejtegeti a Miatyánk kiváló voltát s magyarázza, hogy mennyi
mindenféle vigasztalást meríthetünk belôle.

Ez az evangéliumi ima oly magasztos és tökéletes, hogy igazán
méltán áldhatjuk érte az Urat. Meglátszik rajta, hogy milyen kiváló
Mester szerkesztette meg. Közülünk leányaim, mindenki a maga céljának
megfelelôleg használhatja azt. Csodálatos dolog, hogy oly kevés szóban
foglalja össze az egész szemlélôdést és az egész tökéletességet, úgy
hogy szinte azt mondhatná az ember, hogy ha tanulni akarunk, nincs is
kívüle más könyvre szükségünk. Hiszen az eddigiekben az Úr megtanított
bennünket az imádság és a magas szemlélôdés összes módjaira, kezdve az
elemeken, folytatva az elmélkedésen, a nyugalom és az egyesülés
imáján; úgy hogy ha bennem megvolna hozzá a megfelelô tehetség, ezen
az alapon akár nagy könyvet tudnék írni az imádságról. Most, amint
láttátok, az Úr kezdi megmagyarázni nekünk, hogy milyen hatást
gyakorolnak a lélekre ezek a kegyelmek, ha csakugyan Ôtôle származnak.
Sokat gondolkoztam azon, hogy miért nem beszél az Úr ezekrôl az
annyira magasztos és homályos dolgokról világosabban, úgy hogy
valamennyien megérthetnénk. Arra az eredményre jutottam, hogy mivel
ezt az imádságot az egész emberiség közös használatára rendelte, azért
szövegezte meg ilyen általánosságban. Így azután mindenki a maga
céljainak megfelelôen tudja elimádkozni s azon hitben, hogy megérti,
vigasztalást talál benne. A szemlélôdô emberek, akik nem kérnek már e
világ dolgaiból és az olyanok, akik már nagyon Istennek szentelték
magukat, azokat a mennyei kegyelmeket kérik a Miatyánk szavaival,
amelyeket Isten jóságából már e földön élvezhetünk. Azok pedig, akik e
világban élnek (s végre is egyeseknek benne kell élniök, amennyiben ez
állapotbeli kötelességük), az anyagi kenyérért esedeznek, hogy
maguknak és övéiknek legyen mit enniök. Ez a kérés is jogos és szent.
Ugyancsak kérik a többit is, amire szükségük van. Azonban jegyezzék
meg, hogy az a két dolog, tudniillik az akaratunknak alávetése és a
megbocsátás, mindenkit kötelez. Természetesen az is igaz, hogy ezt a
kettôt különbözô módon lehet teljesíteni. A tökéletesek tökéletesen
ajándékozzák akaratukat Istennek s oly tökéletesen bocsátanak meg,
amint azt leírtam. Ellenben mi, nôvéreim, nem teszünk többet annál,
ami tôlünk telik. De azért a mi Urunk minden csekélységet szívesen
vesz.
Úgy látszik, mintha a mi Urunk a mi nevünkben valóságos
szerzôdést kötött volna az örök Atyával s mintha így szólt volna
Ôhozzá: ,,Te, Uram, tedd meg ezt; s az én testvéreim meg fogják tenni
ezt a másik dolgot''. Az az egy bizonyos, hogy Ô teljesíteni fogja a
szerzôdésnek rá vonatkozó részét, mert Ô kitűnô fizetô s mindig többet
ad, mint amennyire kötelezte magát.
Így azután esetleg egyszer úgy sikerül elmondanunk ezt az imát,
hogy Ô meggyôzôdik ôszinteségünkrôl s arról, hogy csakugyan készek
vagyunk meg is tenni azt, amit mondunk. Akkor azután dúsgazdaggá tesz
bennünket. Mert Ô rendkívül sokra tartja azt, ha becsületesen
viselkedünk Ôvele szemben; ha egyszerűek vagyunk és ôszinték s amit
mondunk, azt gondoljuk is. Ha így teszünk, akkor mindig többet kapunk
Tôle, mint amennyit kérünk.
A mi jó Mesterünk jól tudta mindezt. Tudta, hogy akik megtanulnak
tökéletesen imádkozni, azok az Ô Atyja kegyelmeinek segélyével nagyon
magasra fognak jutni a tökéletességben. Tudta, hogy akik már
tökéletesek s akik útban vannak a tökéletesség felé, semmitôl sem
rettennek vissza, bátran haladnak elôre és lábbal tiporják a világot.
Nincs más vágyuk, mint kedvében járni e világ Urának; s azon üdvös
hatások alapján, amelyeket az Ô kegyelme gyakorol lelkükre, jogosan
remélhetik, hogy Ô meg is van elégedve velük. De azt is tudta, hogy
ezek a lelkek az Ô kegyelmei élvezetének mámorában hajlandók olykor
megfeledkezni a földi világról és ellenségeikrôl, akik reájuk
leselkednek. Ó örök Bölcsesség! Ó jó Mesterünk! Mily nagy boldogság
az, leányaim, ha az embernek ilyen bölcs és óvatos Tanítója van, aki
elôre látja a veszedelmeket! Ez a legnagyobb kincs, amely után a lelki
életet élô ember áhítozhatik, mert ez biztosítja minden baj ellen. Nem
találok megfelelô szavakat, hogy kifejezzem ennek fontosságát.
A mi Urunk tehát belátta a szükségét annak, hogy ezeket a
lelkeket fel kell rázni mámorukból és azért rámutat ellenségeikre.
Mert ugyancsak nagy veszedelem fenyegetné ôket, ha gondatlanul
haladnának ezek között s ôk annál inkább rászorulnak e tekintetben a
mennyei Atya segítségére, mert ha elbuknak, nagyon magasról esnek le.
Nehogy tehát öntudatlanul a biztonság érzetével altassák magukat, ezt
a földi életünk folyamán annyira szükséges két kérést intézi Atyjához:
S ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.
========================================================================
XXXVIII. fejezet: ,,És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg
a gonosztól.'' A kísértések fajtái


Fejtegeti, mily szükséges dologért imádkozunk, midôn arra kérjük a
mennyei Atyát, hogy adja meg nekünk azt, amit e szavakban fejezünk ki:
És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.
Megmagyarázza a kísértések néhány faját. E fejezet nagyon fontos
dolgokat tartalmaz.

Nagy dolgokat kell megfontolnunk és megértenünk ebben a kérésben,
amelyet oly sokszor mondunk ki. Részemrôl elôször is meg vagyok arról
gyôzôdve -- s ezt jegyezzétek meg jól, nôvéreim -- hogy a tökéletes
emberek nem óhajtanak megszabadulni a szenvedésektôl, kísértésektôl és
küzdelmektôl, tehát nem is ezt kérik az Úrtól. Mellesleg mondva, ez is
jó és biztos hatása a szemlélôdésnek és egyéb ajándékoknak s ha megvan
annak a jele, hogy azok a kegyelmek nem tévedésen alapulnak, hanem
csakugyan az Úr Lelkétôl származnak. Szóval ezek, mint mondtam, még
kívánják és szeretik is a bajokat s imádkoznak értük. Úgy vannak vele,
mint a katonák, akik minél több harcot kívánnak, mert így annál több
zsákmányra tehetnek szert; míg ellenben a békében be kell érniök a
zsoldjukkal s az elôléptetésre is kevés a kilátás.
Higgyétek el, leányaim, hogy Jézus Krisztus katonái -- értem a
szemlélôdô lelkeket -- alig várják, hogy alkalom nyíljék a küzdelemre.
A nyíltan támadó ellenségtôl egyáltalában nem félnek, mert tudják,
hogy azzal az erôvel, amit az Úr önt beléjük, messze fölötte állnak.
Az ilyen ellenség velük szemben mindig vereséget szenved, ôk pedig
nagy zsákmányra tesznek szert. Ennek tehát sohasem fordítanak hátat.
Ellenben annál jobban félnek s van is okuk félni, holmi alattomos
ellenségtôl, egyes rossz szellemektôl, akik a világosság angyalának
öltöznek. Azért is kérik az Urat, hogy ezektôl szabadítsa meg ôket.
Ezek ugyanis álruhában férkôznek a lélekhez s nem is árulják el
magukat, csak akkor, amidôn már nagy kárt tettek benne. Ezek
szipolyozzák a vérünket, ezek ássák alá erényeinket és pedig oly
ravaszul, hogy a kísértés olykor már egészen körülvett bennünket,
anélkül hogy bármit is észrevettünk volna.
Kérjük tehát sokszor az Urat, leányaim, és könyörögjünk hozzá a
Miatyánkban, hogy ne engedjen bennünket kísértésbe jutni. Ne tűrje,
hogy a rossz szellem rászedjen bennünket. Segítsen meg, hogy
felismerjük a mérget s hogy az ne vegye el tôlünk a világosságot. S
valóban, mennyire indokolt dolog, hogy a jó Mester ezt a kérelmet adja
az ajkunkra s Ô maga is ezért esedezik számunkra! Mert gondoljátok
meg, leányaim, hogy ezek a rossz szellemek nagyon sokféleképpen
okozhatnak nekünk kárt. Nem az az egyetlen veszedelem, hogy hamis
lelki örömöket keltenek bennünk és elhitetik velünk, hogy az Istentôl
származnak. Nézetem szerint ez bizonyos tekintetben még a legkisebb
baj, ami az ô részükrôl fenyeget. Ezzel esetleg csak azt érik el, hogy
a lélek gyorsabban halad elôre, amennyiben amaz élvezet kedvéért több
idôt fordít az imádságra. És mivel nem tudja, hogy az egész az
ördögtôl származik, méltatlanságának érzetében nem gyôz hálát adni
Istennek ama kegyelmekért s úgy érzi, hogy hívebb szolgálatra van
Ôvele szemben kötelezve. Ily módon, abban a hitben, hogy e kegyelmek
Istentôl származnak, csakugyan méltóvá lesz az Ô igazi kegyelmeire.
Törekedjetek alázatosságra, nôvéreim, és tartsátok mindig észben,
hogy nem vagytok méltók a szemlélôdési kegyelmekre s ne is
igyekezzetek azokat elérni. Nézetem szerint sok lélek menekül ki az
ördög karmai közül azáltal, hogy ehhez a szabályhoz tartja magát. Mert
ebben az esetben az Úr javunkra fordítja még azt a rosszat is, amit a
rossz szellem akar nekünk okozni. Ô Szent Felsége ugyanis a mi
szándékunkat veszi tekintetbe, azt tudniillik, hogy kedvében akarunk
járni és neki szolgálni s azért végezzük az imádságot. Már pedig
hűséges az Úr! De nagyon kell vigyázni, nehogy csorba essék az
alázatosságon; s nehogy tetszelgés lopódzék be a szívünkbe.
Imádkozzunk szünet nélkül az Úrhoz, hogy mentsen meg bennünket
ilyesmitôl. Ô Szent Felsége azonban úgy sem engedi meg, hogy valaki
más sokáig dédelgessen benneteket; ettôl ne féljetek, mert ezt a jogot
Ô saját magának tartotta fel.
Nagy kárt okozhat azonban nekünk az ördög, anélkül, hogy
észrevennénk, egy más téren, tudniillik amennyiben elhiteti velünk,
hogy erényeink vannak, holott nincsenek. Ez valóságos pestis!
Biztonságban érezvén magunkat, nem vesszük észre, hogy verembe esünk s
abból azután nem is tudunk kivergôdni. Nem mindig van valami tudatos
halálos bűnrôl szó, amely a pokolba juttathat bennünket. De azért a
lábunk bilincsbe van verve s nem vagyunk képesek elôbbre jutni a
szellemi életnek ezen útján, amelyrôl beszélni kezdtem s amelyrôl nem
is feledkezem meg. De hát hogyan is juthatna elôbbre az, aki
belebukott a verembe? Ott kell elpusztulnia. Még hálát adhat Istennek,
hogy nem a pokolig bukott! Elôbbre jutása azonban a legjobb esetben is
ki van zárva. Tegyük fel, hogy nem romlik meg egészen: még akkor is
értéktelen lesz úgy önmagára, mint másokra nézve. Sôt még kárt is
okozhat, mert mindaddig, amíg az a csapda ott van, mások, akik
ugyanazon az úton haladnak, szintén beleeshetnek. Igyekezzék tehát
kiszabadulni belôle és temesse be! Akkor aztán nem fenyegeti
veszedelem, sem ôt, sem másokat. Azt azonban határozottan mondhatom
nektek; hogy ez a kísértés nagyon veszedelmes. Sokat tapasztaltam e
tekintetben s azért beszélek róla, bár nem sikerül magamat olyan jól
kifejeznem, amint szeretném.
Amennyiben csak szellemi örömökrôl van szó, ezeknél csak azt
érezzük, hogy kapunk valamit s hogy annak fejében kötelesek vagyunk
hívebben szolgálni. Itt ellenben az a meggyôzôdés fejlôdik ki bennünk,
hogy mi adunk Istennek valamit, amennyiben szolgálunk neki s hogy az
Úr köteles bennünket ezért megjutalmazni. Ez azután lassankint nagy
kárt okozhat. Egyrészt csökken bennünk az alázatosság, másrészt pedig
nem igyekszünk megszerezni egyik-másik erényt, mert azt hisszük, hogy
úgyis megvan bennünk.
Már most micsoda orvosságot alkalmazzunk ez ellen, nôvéreim?
Nézetem szerint a legjobb az, amelyre a mi Mesterünk tanít bennünket,
tudniillik imádkozni a mennyei Atyához, ne engedje, hogy kísértésbe
jussunk. Mindamellett még egy másik eszközt is akarok nektek ajánlani
s ez az, hogy ha az Úr meg is adott nekünk valamely erényt, értsük meg
jól, hogy azt úgy kaptuk Tôle s hogy azt újra el is veheti tôlünk;
amint ez az isteni gondviselés rendelkezésébôl tényleg gyakran meg is
történik. Vagy talán sohasem láttatok ilyesmit, nôvéreim? Mert én,
igenis, tapasztaltam. Olykor például azt hiszem, hogy nem ragaszkodom
már semmihez s ha arra kerül a sor, csakugyan ki is állom a próbát.
Máskor pedig olyan ragaszkodást érzek és pedig esetleg olyan dolgok
iránt, amelyeken a megelôzô napon még jót nevettem volna, hogy szinte
nem ismerek magamra. Néha úgy látszik elôttem, hogy sok bátorság van
bennem s hogy az Isten dicsôségét illetô dolgokban nem hátrálnék meg
semmi elôl s tényleg nem egy esetben volt alkalmam ezt bebizonyítani.
A következô nap pedig úgy vagyok, hogy nem volnék képes Isten kedvéért
egy hangyát megölni, ha az szembeszállna velem. Máskor viszont igazán
azt hiszem, hogy bármit mondjanak is rólam és bármennyire
ócsároljanak, egyáltalában nem törôdném vele; s csakugyan ez így is
szokott lenni, sôt az ilyen dolgok nekem örömet okoznak. Viszont
azután vannak napok, amidôn egy szó miatt képes vagyok szomorkodni s
annyira bánt minden, hogy szeretnék kimenni ebbôl a világból. S e
tekintetben nem állok egyedül. Számos, nálamnál sokkal jobb emberen
tapasztaltam ezt s tudom, hogy ez így szokott lenni.
Ha pedig ez így van, vajon ki merne azzal dicsekedni, hogy
erényekben gazdag, vagy hogy egy bizonyos erény megvan benne: mikor
esetleg éppen akkor hagyja cserben, amikor legnagyobb szüksége volna
rá? Ne tegyük ezt, nôvéreim, hanem inkább tartsuk magunkat mindig
szegényeknek. Ne vegyünk fel olyan kölcsönt, amelyet azután nem tudunk
törleszteni. Máshonnan kell jönnie a mi kincsünknek. Nem tudjuk, mikor
hagy bennünket Isten nyomorúságunk börtönében egyedül és minden
nélkül. Ha tehát mások a rólunk táplált jó véleményük alapján kegyesen
és tisztelettel bánnak velünk -- s ez az a kölcsön, amelyrôl beszéltem
-- szépen megjárják velünk s szépen járunk mi magunk is! Igaz ugyan,
hogy ha alázattal szolgálunk az Úrnak, Ô meg fog bennünket mindig
segíteni a szükségünkben; ellenben, ha ez az erény nincs meg kellô
mértékben bennünk, akkor az Úr lépten-nyomon cserben hagy bennünket.
Ez nagy kegyelem az Ô részérôl s ezt becsüljétek is nagyra, mert
ezáltal érteti meg velünk, hogy nincs semmink sem, hanem mindent Ôtôle
kapunk.
Most pedig jegyezzétek meg magatoknak még ezt a másik tanácsot
is. Az ördög olykor elhiteti velünk, hogy valamelyik erény megvan
bennünk -- mondjuk például a türelem erénye -- s ezzel rávisz
bennünket arra, hogy minduntalan kívánjunk Istenért sokat szenvedni. S
csakugyan meg is vagyunk arról gyôzôdve, hogy képesek volnánk bármit
is elviselni. Efölött azután nagy az önelégültségünk, annál inkább,
mert az ördög szítja azt bennünk. Én pedig azt tanácsolom nektek, hogy
ne vegyétek semmibe az ilyen erényeket. Mindaddig, amíg nem volt
alkalmunk valamely erény próbáját kiállni. Higgyük el, hogy csakis
névrôl ismerjük s hogy az Úr nem is adta azt meg nekünk. Mert
megeshetik ám, hogy egyetlen egy nektek nem tetszô szóra, az a ti nagy
türelmetek szépen a földre csücsül. Ha ellenben már sokszor meg
tudtátok ôrizni a türelmeteket, akkor dicsérjétek az Urat azért, hogy
kezd már benneteket beletanítani ebbe az erénybe és igyekezzetek még
többet szenvedni. Mert ha az Úr megadja nektek a türelmet, ez annak a
jele, hogy hála fejében ezen erény gyakorlását kívánja tôletek.
Azonban, mint mondtam, csak olyanba vegyétek, mintha ôrizetbe volna
nálatok letéve.
Egy másik kísértés a következô. Azt hisszük olykor, hogy magas
fokban bírjuk a lelki szegénység erényét. Gyakran és szokásképpen
mondogatjuk, hogy nem kívánunk semmit; hogy nincs gondunk semmire. De
alig hogy ajándékba kapunk valamit -- esetleg egy egészen fölösleges
tárgyat -- a lelki szegénységünknek vége van. Az ördög elhiteti
veletek, hogy szegények vagytok s bizonyos tekintetben igaza is van,
mert hiszen mint szerzetesek ajkaitokkal megfogadtátok a szegénységet
s a szívetekben óhajtjátok is, hogy azok legyetek, amint ez az
imádságos embereknél közönséges dolog. Tehát jól van, a szegénység meg
van fogadva s az, aki szegénynek tartja magát, kijelenti, hogy ô nem
vágyódik semmi után: ezt az egy dolgot azonban -- mondja magában --
megtartom, mert enélkül nem tudok meglenni. Végre is élnem kell, mert
másképp nem szolgálhatok Istennek! Hiszen ô is azt akarja, hogy
tartsuk fenn ezt a mi testünket, stb. Szóval ezernyi ilyen és hasonló
kifogással áll elô. Pedig mindezt az ördög sugallja neki, a világosság
angyalának leple alatt. Mert mindez magában véve egészen jó. Így
azután elhiteti vele, hogy ô már lelkileg egészen szegény; hogy megvan
benne ez az erény; szóval, hogy e tekintetben nincs már tennivalója.
Tegyük azonban csak egyszer próbára, mert ezt a kísértést nem
lehet másképp leleplezni, minthogy folyton a körmére nézünk az
ördögnek, s ha jól vigyázunk, hamarosan elárulja magát. Az illetônek
tegyük fel, igen nagy jövedelme van, értem a saját szükségleteihez
képest; ha nem is annyi, hogy három inast tarthatna, mikor egy is elég
neki. Már most egyszer csak pörrel támadják meg ôt birtokainak
valamely kis része miatt, vagy pedig egyik szegény bérlôje nem tudja
megfizetni a tartozását: s íme a mi emberünk annyira fel van izgatva
és úgy szenved, mintha ez a veszteség a megélhetését fenyegetné. Ô azt
mondja, -- mert hiszen kifogás mindig akad -- azért teszi, mert nem
akarja, hogy a vagyonán saját gondatlansága miatt csorba essék. Hiszen
én nem is mondom, hogy legyen gondatlan, sôt ellenkezôleg, helyeslem,
ha védi az érdekeit, azonban tegye azt azzal a lelkülettel, hogy: ha
sikerül jó, ha nem sikerül, úgy is jó. Mert aki lelkileg igazán
szegény, az oly kevésre becsüli ezeket a dolgokat, hogy ha valami
okból kell is utánuk törekednie, soha sem nyugtalankodik miattok. Nem
gondol arra, hogy szükségbe jut, ha pedig ez mégis bekövetkeznék, azt
sem bánja. Teljesen mellékes dolognak tekinti az ilyeneket, nem pedig
lényegesnek. Az Ô elméje sokkal magasabban szárnyal, s csak
kénytelenségbôl foglalkozik ezekkel a semmiségekkel.
Ami már most a szerzeteseket illeti, -- és pedig mind a
férfiakat, mind a nôket, -- ezek természetesen szegények, vagy
legalább is szegényeknek kellene lenniök. Sokszor azonban csak azért
szegény az illetô, mert tényleg nincs semmi birtoka; de adjon csak
valaki neki valamit, úgy nem igen fog elôfordulni az az eset, hogy
azt, mint fölöslegeset, visszautasítsa. Mindig megvan az a hajlama,
hogy készletben tartson valamit. Ha finom szövetbôl készült ruhát
kaphat, akkor nem kér a durva szövetűbôl. Szereti, ha van
valamicskéje, ha csak egy pár könyve is, amit szükség esetén zálogba
lehet tenni, vagy eladni, mert hiszen jöhet valami betegség, s akkor
az embernek többre van szüksége, mint amivel rendes körülmények között
beéri. Én bűnös lélek! -- hát ezt fogadtátok, amidôn ígértétek, hogy
nem fogtok törôdni önmagatokkal? hogy minden körülmények között
teljesen Istenre bízzátok magatokat? Mert hiszen, ha folyton így
gondoskodtok a jövôtök biztosításáról, akkor a biztos jövedelem jobb
volna reátok nézve1, amennyiben kevesebb szórakozással járna. Mert bár
az ilyen dolgokat is meg lehet tenni anélkül, hogy bűnt követnénk el,
azért nagyon jó, ha megértjük ezeket a gyarlóságokat, s belátjuk, hogy
mennyire messze állunk mi az erénytôl. Kérjük tehát azt Istentôl és
törekedjünk utána. Mert ha azt hisszük, hogy megvan bennünk, akkor
elhagyjuk magunkat, s ami a legrosszabb, tévedésben vagyunk.
Hasonló dolog történhetik meg velünk az alázatosságot illetôleg
is. Azt képzeljük, hogy nem kívánjuk a megtiszteltetést, s hogy semmit
sem adunk ilyesmire. Ellenben akadjon csak alkalomadtán valaki, aki
jól az elevenetekre tapint. Meglátjuk, hogy akkor mit éreztek és
hogyan viselkedtek. Nem tűnik-e majd akkor ki, hogy éppen nem vagytok
alázatosak? Vagy pedig érjen csak benneteket valami megtisztelés:
éppoly kevéssé utasítjátok azt el magatoktól, mint azok az imént
említett úgynevezett szegények az anyagi hasznot. S adná Isten, hogy
ez utóbbiak legalább ne törekednének utána! Pedig folyton azt
emlegetik, hogy nem vágyódnak semmi után, hogy nem törôdnek semmivel -
- aminthogy tényleg meg is vannak errôl gyôzôdve -- s már ez a
szokásos mondogatás is megerôsíti ôket ebbeli hitükben.
A legfontosabb az, hogy az ilyen és hasonló kísértésekkel szemben
mindig nyitva legyen a szemünk. Mert ha az Úr ezen erények közül
igazán megad egyet az embernek, akkor az a többit mind maga után
vonja. Ez közismert dolog. De ismételve figyelmeztetlek benneteket
arra, hogy még ha nézetetek szerint meg is volna bennetek ez, vagy az
az erény, mindig féljetek attól, hogy tévedni találtok. Az igazán
alázatos ember mindig gyanús szemmel nézi a saját erényeit, s egészen
közönséges dolog nála, hogy sokkal megbízhatóbbaknak és
értékesebbeknek látszanak elôtte azok, amelyeket embertársaiban lát.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Az ávilai kolostort úgy alapította Szent Terézia, hogy semmi
vagyona se legyen, hanem kizárólag alamizsnából éljen.
========================================================================
XXXIX. fejezet: Szabadulás a kísértésektôl. A hamis alázatosság


Folytatja ugyanazt a tárgyat. Tanácsokkal szolgál különféle
kísértésekre vonatkozólag, és két eszközt említ meg, amelyek
segélyével az ember megszabadulhat tôlük. Ez a fejezet nagyon
tanulságos az olyanokra nézve, akiknek hamis alázatosságra van
kísértésük, nemkülönben a gyóntatók számára.

Ôrizkedjetek, leányaim bizonyos félszeg alázatosságtól, amelyet
az ördög szokott sugallni azáltal, hogy szemünk elé tartja súlyos
bűneinket és így nagy nyugtalanságot okoz nekünk. Ezzel képes
egyeseket odáig vinni, hogy méltatlanságuk ürügye alatt tartózkodnak a
szentáldozástól és a magányban végzett imádságtól. Ez természetesen az
ördögtôl származik. Ha pedig az Oltáriszentség vételéhez járulnak,
akkor azzal a gondolattal aggasztja a szívüket, vajon méltóképpen
készültek-e reá, s ezzel azután elvesztegetik az egész idôt, amely
alatt kegyelmet kaphattak volna. Ilymódon annyira juttat egyeseket,
hogy szinte kételkednek Isten irgalmában. Azt hiszik, hogy gonoszságuk
miatt Isten egészen elhagyta ôket. Az ilyen ember akármit tesz is,
mindenben veszedelmet lát; akármily híven szolgál is az Úrnak,
szolgálata értéktelennek tűnik fel saját szemében. Annyira elcsügged,
hogy képtelennek érzi magát bármi jó cselekedetre, mert amit jónak lát
másokban, azt önmagában rossznak tartja.
Legyetek nagyon óvatosak, leányaim! nagyon óvatosak ebben a
pontban! Mert az egyik esetben csakugyan alázatosság és erény, ha az
ember olyan rossznak tartja magát; míg egy másik esetben ugyanaz a
dolog súlyos kísértés lehet. Magam is voltam benne, s azért alaposan
ismerem. Akármennyire mélységes legyen is az alázatosság, az sohasem
nyugtalanítja a lelket, sohasem zavarja, sohasem dúlja fel annak
békéjét. Az ember beláthatja saját gonoszságát és megértheti, hogy
mennyire rászolgált az örök kárhozatra; emiatt szomorkodhatik;
érezheti, hogy utálatot érdemel minden ember részérôl; s szinte alig
mer irgalomért esedezni: azonban, ha ez az alázatosság valódi, akkor a
fájdalom olyan szelíden hatja át a lelkét, s olyan édes, hogy nem
adnánk oda semmiért e világon. Ellenben az a másik fájdalom mindent
megzavar, fölforgat, egészen feldúlja a lelket és nagyon kellemetlen.
Azt hiszem az ördögnek ezzel az a célja, hogy alázatosaknak gondoljuk
magunkat, s annak fejében elveszítsük Istenbe vetett bizalmunkat.
Valahányszor ebben a hangulatban vagytok, igyekezzetek tôletek
telhetôleg nem gondolni tovább saját nyomorúságtokra, hanem inkább
Isten irgalmát fontoljátok meg. Gondoljatok arra, hogy mennyire szeret
bennünket és hogy mennyit szenvedett értünk. De ha igazán kísértés a
dolog, akkor erre is képtelenek lesztek. Legyetek rá elkészülve, hogy
az ördög ilyenkor nem engedi megpihenni az eszeteket, sem pedig azt,
hogy másra irányítsátok, hanem tovább fog kínozni benneteket. Még
örülhettek, ha felismertétek, hogy kísértéssel álltok szemben. Azt is
megteszi az ördög, hogy túlzott önsanyargatásra biztat bennünket, és
igyekszik ennek alapján elhitetni velünk, hogy a bűnbánat erénye
nagyobb fokban van meg bennünk, mint másokban, s hogy nagy dolgokat
cselekszünk. Hogy ha az ilyen önsanyargatást a gyóntató vagy a fônök
tudta nélkül gyakoroljátok, vagy pedig az ô parancsukra nem hagyjátok
abba: akkor világos, hogy kísértés az egész. Igyekezzetek
engedelmeskedni, -- ha nehezetekre esik is -- mert ez sokkal nagyobb
tökéletesség.
Íme egy másik és pedig nagyon veszedelmes kísértés. Bizonyos
biztonsági érzést sugall nekünk az ördög, aziránt, hogy mi már
semmiért a világon sem térnénk vissza régi bűneinkhez és a világ
örömei közé; megértettük és tudjuk, hogy minden mulandó és az isteni
dolgokban sokkal több élvezetet találunk. Kezdôknél ez gonosz
kísértés, mert ezen biztonsági érzet következtében könnyelműen vissza-
visszatérnek a bűnre szolgáló alkalmak közé és azután hanyatt-homlok
rohannak a bukásba; s adja Isten, hogy a visszaesésük ne legyen
rosszabb az elôbbi állapotuknál. Mivel ugyanis az ördög látja, hogy az
ilyen lélek neki sok kárt okozhat és másoknak nagy hasznára lehet:
minden követ megmozdít, hogy megtérését megakadályozza. Azért
akármennyi szellemi örömöt adjon is nektek az Úr és akárhány zálogát
bírjátok is az Ô szeretetének: sohase érezzétek magatokat
biztonságban. Félelemmel gondoljatok mindig arra, hogy visszaeshettek
s azért ôrizkedjetek az alkalmaktól.
Legyetek mindenképpen rajta, hogy ezeket a kegyelmeket és
szellemi örömöket megbeszélhessétek valami hozzáértô emberrel s ne
hallgassatok el elôtte semmit. Legyen rá gondotok, hogy az elmélkedés
elején és végén, -- még ha magas szemlélôdés volna is -- szenteljetek
egy kis idôt az alapos önmegismerésnek. Ezt különben a legtöbb
esetben, az én tanácsom nélkül is, önkéntelenül meg fogjátok tenni,
feltéve, hogy a szemlélôdéstek Istentôl való. Mert az ilyen mindig
növeli az alázatosságot s felvilágosítja értelmünket aziránt, hogy
mennyire semmik vagyunk.
Nem akarok többet beszélni errôl, mert hiszen kötetszámra
találhattok ilyen tanácsokat megírva. Amit mondtam, ezt magam éltem át
s nem egyszer sokat szenvedtem miatta. De akármennyit beszéljenek is
egy léleknek, teljes biztonságban sohasem fogja magát érezni.
Mi egyebet tehetünk tehát, mennyei Atyánk, mint azt, hogy
Tehozzád folyamodunk és könyörgünk, ne engedd, hogy ellenségeink
kísértésbe döntsenek bennünket. Ami a nyilvános veszedelmeket illeti,
azok csak jöjjenek; a Te kegyelmeddel majd csak kimenekszünk belôlük.
Ellenben ezek az alattomos cselszövények! Vajon ki láthat ezekben
tisztán, én Istenem? Mindig nálad kell segítséget keresnünk. Csak egy
szót mondj nekünk, Uram, hogy megértsük önmagunkat és meg legyünk
nyugtatva! Úgyis tudod, mily kevesen járnak ezen az úton s ha oly sok
rajta a veszedelem, még kevesebben fogják magukat rászánni.
Csodálatos felfogás! Mintha azokat, akik nem az imádság útján
járnak, nem kísértené meg az ördög! De hát természetesen, ha olyan
valaki bukik el, aki már közel járt a tökéletességhez, afölött
összecsapják az emberek a kezüket; míg azon nem csodálkoznak, hogy
százezrével vannak, akik rosszul élnek és nyilvánosan hódolnak a
bűnnek s akiknél nem szükséges sokat vizsgálni, vajon jók-e, vagy
rosszak, mert ez már ezer mérföldnyirôl látható. Másrészt azonban
igazuk van. Azok közül ugyanis, akik a Miatyánkot úgy imádkozzák,
amint azt mondottuk, olyan kevesen mennek lépre az ördög
kísértéseiben, hogy az ilyen eset, újdonsága és ritkasága
következtében, általános feltűnést kelt. Mert nagyon is halandókhoz
illô dolog föl sem venni azt, ami naponta látható s viszont
elcsodálkozni azon, amit ritkán, vagy még sohasem tapasztaltak. Maga
az ördög is igyekszik növelni ezt a megütközést, mert ez az ô malmára
hajtja a vizet. Egyetlen egy lélek révén ugyanis, amely eljut a
tökéletességig, nagyon sok más lelket veszít el.
Azt akarom mondani, hogy az ilyen emberek bukása igazán
rendkívüli dolog s természetesnek találom, ha ezen elcsodálkoznak az
emberek. S csakugyan, akik az imádság útján járnak, ha csak el nem
hagyják magukat, olyan biztonságban vannak a más utakon haladókkal
szemben, mint a bikaviadalban azok, akik az emelvényrôl nézik, azokkal
szemben, akik a porondon küzdenek az állattal. Ezt a hasonlatot úgy
hallottam, s azt hiszem, hogy tökéletesen találó. Ne féljetek tehát,
nôvéreim, az imádság útjaitól -- mert nem egy van, hanem sok s az
egyiknek ez való, a másiknak amaz. Biztosítlak, hogy nincsenek
biztosabb utak ezeknél. Sokkal hamarább szabadultok meg a kísértéstôl,
ha az Úr közelében tartózkodtok, mintha távol vagytok tôle. Kérjétek
ezt a kegyelmet a Miatyánkban; könyörögjetek érte ahányszor
elmondjátok napjában ezt az imát.
========================================================================
XL. fejezet: A kísértés elleni harc: Isten szeretete és félelme


Kifejti, hogy ha mindig Isten iránti szeretettel és félelemmel
haladunk elôre, akkor meg fogjuk állni a helyünket a sok kísértés
közepette.

Ó, mi jó Mesterünk, mutass nekünk valami utat-módot arra, hogy
túlságos ijedezés nélkül élhessünk ezen annyira veszedelmes harcban.
Az egyetlen eszköz, leányaim, ezen cél elérésére s amelyet magától Ô
Szent Felségétôl kaptunk, a szeretet és a félelem. Mert a szeretet
siettetni fogja lépteinket, a félelem pedig nyitva fogja tartani
szemünket, hogy jól megnézzük, hová lépünk, nehogy elbukjunk az úton,
amelyet életünk folyamán meg kell járnunk s amelyen olyan könnyű
megbotlani. Ez az eszköz biztosít bennünket minden tévedés ellen.
Azt fogjátok talán tôlem kérdezni, hogy mirôl ismerhetitek föl,
vajon megvan-e bennetek ez a két nagy erény? Igazatok van, mert e
tekintetben sohasem szerezhetünk határozott bizonyosságot. Hiszen, ha
biztosan tudnánk, hogy megvan bennünk a szeretet, akkor azt is
tudnánk, hogy a kegyelem állapotában vagyunk. Mindamellett azonban
jegyezzétek meg, hogy van ennek néhány jele, amelyeket csak a vak nem
lát. Nem titkos jelek, annyira nem, hogy hangosan kiáltják a dolgot a
fületekbe, még ha nem is akarnátok hallani, és nagy zajt csapnak. Nem
sok ember van, akiben ez a két erény tökéletes fokban volna meg s így
a dolog annál szembetűnôbb.
Nem sokat mond ez a kifejezés, hogy ,,szeretet és félelem
Istennel szemben''. Pedig hát ez két hatalmas vár, amelybôl harcot
folytatunk a világ és az ördög ellen. Akik Istent igazán szeretik,
azok szeretnek minden jót, akarnak minden jót, kedveznek minden jónak,
dicsérnek minden jót, csakis a jókkal barátkoznak, azokat
pártfogolják, azokat veszik védelmükbe, nem szeretnek mást, mint ami
igaz s ami megérdemli a szeretetet. Vagy azt hiszitek talán, hogy akik
igazán szeretik Istent, azok szerethetik a haszontalanságokat, a
gazdagságot, a világi dolgokat, az élvezeteket, a dicsôséget? Hogyan
volna ez lehetséges? Nem tudják, mi a veszekedés, mi az irigység, mert
nem törekesznek másra, mint arra, hogy szeretett Istenüknek kedvében
járjanak. Szenvedélyesen vágyódnak az után, hogy Ô is szeresse ôket s
egész életüket arra fordítják, hogy Ôt minél jobban kielégítsék.
Látjátok tehát, hogy az Isten iránti szeretet, ha igazi szeretet, nem
igen maradhat titokban. Vegyetek például szemügyre egy Szent Pált,
vagy egy Mária Magdolnát! Három nap elég volt az elôbbinek ahhoz, hogy
szemmel láthatólag belebetegedjék az Isten iránti szeretetbe. Mária
Magdolna pedig betege volt mindjárt az elsô napon. S mennyire
szembeszökô volt a bajuk!
Mert az a sajátsága ennek a szeretetnek, hogy különbözô fokai
vannak s aszerint nyilvánul is. Ha kevés van belôle, kevésbé látszik,
ha sok, akkor nagyon szembetűnik. De akár kevés legyen, akár sok, ha
egyszer Isten iránti szeretet, az mindig észrevehetô.
Mivel azonban itt mi azokat a cselvetéseket és
szemfényvesztéseket fejtegetjük, amelyekkel az ördög a szemlélôdô
embereket támadja, ne beszéljünk kevés szeretetrôl. Mert vagy sok
bennük a szeretet, vagy pedig nem szemlélôdôk s azért náluk nagyon is
erôsen és sokféle módon nyilvánul ez az erény. Nagy tűz ez s így
szükségképpen erôs a fénye. S ha nem így állna náluk a dolog, akkor
nagyon vigyázzanak s legyenek meggyôzôdve, hogy van okuk a félelemre.
Igyekezzenek megérteni, hogy honnét van a dolog,1 imádkozzanak,
legyenek alázatosak és könyörögjenek az Úrhoz, hogy ne vigye ôket
kísértésbe. Mert ha ez a jel hiányzik, igazán attól félek, hogy benne
vagyunk. De azért, ha alázatosak maradunk, ha igyekszünk kideríteni az
igazságot, ha engedelmeskedünk a gyóntatónknak és nyíltan s ôszintén
mondunk el neki mindent: akkor nyugodtak lehetünk, mert hűséges az Úr.
Ha nincs bennetek sem rosszakarat, sem gôg, akkor az, amivel az ördög
vesztetekre tör, üdvösségtekre fog válni, akármennyire ijesztgessen és
kápráztasson is vele.
Ellenben, ha érzitek magatokban ezt az Isten iránti szeretetet s
azt a félelmet, amelyrôl most akarok beszélni, akkor haladjatok tovább
vidáman és nyugodtan. Az ördög úgyis csak azért ijesztget ezernyi
hamis veszedelemmel és küld hozzátok másokat, akik hasonlóképpen
rémítgetnek benneteket, hogy megzavarja a lelketeket ezen nagy kincsek
élvezetében. Mert azt akarja, hogy legalább valami keveset
veszítsetek, ha már nem tud benneteket egészen kezébe keríteni. Épp
úgy arra is törekszik, hogy olyanoknak is okozzon veszteséget, akik
sokat nyerhetnének azzal, ha elhinnék, hogy csakugyan Istentôl valók
az olyan nagy kegyelmek, amilyenekben a magamforma nyomorult
teremtések részesülnek, s hogy Isten képes ilyeneket osztogatni. Mert
igazán úgy látszik néha, hogy megfeledkeztünk az Ô irgalmáról, amelyet
elôdeinkkel szemben gyakorolt.
Vagy azt hiszitek talán, hogy nem sok haszna van az ördögnek
ebbôl az ijesztgetésbôl? De mekkora haszna van! Kettôs kárt okoz vele.
Az egyik az, hogy akik hallgatnak reá, visszariadnak az imádság
útjától, mert attól félnek, hogy ôk is rosszul járnak rajta. A másik
az, hogy ha az emberek elhinnék, milyen jó az Úr és mily bensôleg
egyesül már itt a földön egyes bűnös lelkekkel: sokkal jobban
ragaszkodnának hozzá.2 Mert ez a tudat vágyat kelt és pedig nagyon is
jogosan. Én többeket ismerek, akiket ez a körülmény lelkesített arra,
hogy belekezdjenek az imádságba s rövidesen igazi szemlélôdôkké lettek
és igen nagy kegyelmeket kaptak az Úrtól. Ha tehát, nôvéreim, akadna
köztetek valaki, aki ilyenekben részesült, dicsérjétek érte az Urat.
De azért ne gondoljátok, hogy az illetô most már biztosítva van, sôt
inkább támogassátok még több imádsággal. Mert senki sincs
biztonságban, amíg él és amíg ezen viharos tenger veszedelmei között
evez.
Ha tehát az Isten iránti szeretet megvan valakiben, azt azonnal
észre fogjátok venni s én nem is tudom, mivel lehetne azt elleplezni.
Hiszen azt mondják, hogy még azt a szeretetet sem lehet eltitkolni,
amelyet idelent egyik-másik teremtmény iránt táplálunk, s hogy minél
jobban takargatja valaki, annál jobban észre vehetô. Pedig hát ez az
érzelem olyan alacsony valami, hogy meg sem érdemli azt a szép nevet.
Ennek a szeretetnek ugyanis semmi alapja sincsen s az ember csak
kedvetlenül használja fel még hasonlat céljára is. Hát akkor hogyan
lehetne egy olyan erôs szeretetet elleplezni, amilyen az Isten iránti
szeretet? Amely annyira indokolt; mely mindig növekvôben van; melynek
annyi a szeretnivalója; mely nem volna képes megszűnni szeretni;
melynek annyi oka van szeretni; mely oly szilárd alapon nyugszik, azon
tudniillik, hogy Isten viszontszeretetében részesül. Hiszen ez
utóbbiban lehetetlen kételkedni: az Úr nyíltan bebizonyította azt
annyi fájdalma, szenvedése, vére ontása és élete elvesztése által.
Hiszen mindezt azért vállalta magára, hogy senki se kételkedhessék az
Ô szeretetében! Ó Istenem, mennyire különbözônek tűnik föl ez a két
szeretet annak szemében, aki mindkettôt tapasztalatból ismeri. Adja Ô
Szent Felsége, hogy ezt megértsük, mielôtt elszólítana bennünket ebbôl
az életbôl. Mert nagy dolog lesz ám halálunk óráján az a tudat, hogy
az fog bennünket megítélni, akit mindenek fölött szerettünk. Nyugodtak
leszünk aziránt, hogy az adósságaink ügyében megejtendô vizsgálat jól
fog végzôdni. Nem idegenbe utazunk, hanem haza megyünk, annak
országába, akit mi annyira szeretünk és aki minket annyira szeret.
Éppen a tekintetben múlja annyira fölül ez a szeretet a földi
érzelmeket, hogy ha Ôt szeretjük, biztosak lehetünk az Ô
viszontszeretetérôl.
Fontoljátok meg jól, édes leányaim, mekkora hasznunk van ebbôl a
szeretetbôl és mekkora volna a veszteségünk, ha hiányoznék szívünkbôl.
Mert akkor a kísértô kezébe jutnánk; azokba a kegyetlen kezekbe;
azokba a kezekbe, melyek oly ádáz ellenei minden jónak és barátai
minden rossznak! Mi lesz azzal a szerencsétlen lélekkel, amely abban a
pillanatban, amidôn végre megszabadul a halálnak keserves szenvedései
és kínjai közül, azonnal ezekbe a kezekbe kerül?! Mily szomorú pihenés
vár reá! Milyen szétmarcangolt állapotban jut a pokolba! Hogy nyüzsög
ott a sokféle mérges kígyó! Mily félelmetes hely! Mily szerencsétlen
vendégfogadó! Hiszen a kényelemszeretô ember -- pedig ilyenek jutnak
oda -- már egyetlen egy rossz éjjeli szállásba is alig tud
beletörôdni; Hát ahhoz az örökké tartó, rettenetes szálláshoz mit szól
majd az a szerencsétlen lélek?
Ó leányaim, ne keressük a kényelmet. Jól vagyunk mi így. Az egész
élet nem egyéb, mint egy rossz fogadóban töltött éjjel. Dicsérjük az
Urat és igyekezzünk megszenvedni bűneinkért ezen élet folyamán. Mily
édes lesz annak a halál, aki letörlesztette összes bűneinek büntetését
s így nem kell a tisztítóhelybe jutnia! Hiszen esetleg már itt a
földön elkezdheti élvezni az örök dicsôséget! Nem fog félelmet érezni,
teljesen nyugodt lesz. S tekintve, hogy ez lehetséges, nagy gyávaság
volna részünkrôl, nôvéreim, ha ezt nem tudnánk elérni. Kérjük az
Úristent, hogy ha szenvednünk kell, engedjen itt szenvedni, ahol
képesek vagyunk a szenvedést jó kedvvel viselni, mert tudjuk, hogy
egyszer vége szakad s ahol a szenvedés közepette megôrizzük az Ô
kegyelmét és barátságát. Küldjön ránk szenvedést ebben az életben,
nehogy észrevétlenül kísértésbe jussunk.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 T. i. hogy nem az ördögtôl valók-e látszólagos misztikus
kegyelmeik.
2 Szent Terézia ezen szavai soha nem voltak aktuálisabbak, mint
most, nálunk Magyarországon. Ritka ember az -- a lelki vezetôket értem
-- aki tudomást vesz a szemlélôdési kegyelmek létezésérôl, még
ritkább, aki hisz bennük.
========================================================================
XLI. fejezet: Istenfélelem. A bocsánatos bűntôl való tartózkodás


Tárgyalja az istenfélelmet és azt, hogy miképpen ôrizkedjünk a
bocsánatos bűnöktôl.

Mennyire bôbeszédű voltam! De azért még sem mondtam el mindazt,
amit szerettem volna elmondani, mert nagyon édes dolog ám errôl a
szeretetrôl beszélni. Hát még milyen lehet az, ha megvan valakiben! Ó
Uram, add meg nekem! Add, hogy mielôtt elhagynám ezt a világot, semmit
se kívánjak többé belôle s ne is tudjam, mit jelent Kívüled bármit is
szeretni! Ne is tudjak szeretetnek nevezni más érzelmet, mert hiszen
kívüled minden hazugság. Hazugság mindennek az alapja, hogyne volna
tehát hazugság a ráépített épület? Nem értem, hogy miképpen tudunk
valamin csodálkozni! Nevetek magamban, ha ilyeneket hallok, hogy: ez
hálátlan volt irányomban; az nem szeret engem. Hát mi mást vártál tôle
s miért szeressen téged? Ebbôl láthatod, hogy mi a világ: maga az a
szeretet büntet meg benneteket; a legkeservesebb pedig az, hogy ezt a
szent érzelmünket ilyen gyerekes hitványságra pazaroltuk.
Most tehát térjünk át az istenfélelemre, bár megvallom, jobban
szeretnék még egy kicsit beszélni errôl a világ iránti szeretetrôl,
hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljatok tôle. Csakhogy ezáltal
megint csak eltérnék a tárgyamtól s azért inkább abbahagyom.
Az istenfélelem is olyan dolog, amelyet, ha egyszer megvan,
szintén nagyon könnyen észrevesz az ember, mind önmagán, mind másokon.
Arra azonban figyelmeztetlek titeket, hogy a kezdôknél nem fogjátok
azt olyan szembeszökônek találni, kivéve egyeseket, akiket az Úr rövid
idô alatt úgy elhalmoz kegyelmeivel s az imádságnak olyan magas
színvonalára emel, hogy mindjárt az elején meglátszik rajtuk az
istenfélelem is. Akinél azonban a kegyelmek nem növekednek oly
rohamosan s a lélek nem lesz egyszerre gazdag minden erényben: annál
ez is csak lassan, de azért napról-napra fokozódik. Mindazonáltal még
a kezdôknél is azonnal meg lehet állapítani a jelenlétét, amennyiben
rögtön szakítanak bűneikkel, a bűnre szolgáló alkalmakkal s a rossz
társasággal. Ezenkívül pedig egyéb jelek is elárulják. Mikor azonban a
lélek már egyszer eljutott a szemlélôdés fokára -- már pedig mi itt
ilyenekrôl beszélünk -- akkor az istenfélelem épp olyan szembeszökô
nála, mint az Isten iránti szeretet. Nem tudja elleplezni; még a
külsején is meglátszik. Mert akármilyen szorgosan figyeljük is meg az
ilyeneket, sohasem veszünk rajtuk észre gondatlanságot. Nézhetjük ôket
még oly közelrôl is, látni fogjuk, hogy a világ minden kincséért sem
követnének el egyetlenegy szándékos bocsánatos bűnt sem: annyira
ôrködik fölöttük az Úr. A halálos bűnöktôl pedig rettegnek, mint a
tűztôl.
Ezek azok a veszedelmek, nôvéreim, amelyektôl nagyon kell
félnünk. Könyörögjünk is Istenhez, ne engedje, hogy megbántsuk s hogy
a kísértés fölülmúlja az erôt, amelyet nekünk annak leküzdésére ad.
Segítsen meg, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretünk s a kísértés
lehetôleg kevés, vagy semmi kárt se tehessen bennünk. Ez az, amire
nekünk szükségünk van. Ezt a félelmet óhajtanám én mindig magunkban
látni, mert ez ment meg minket a veszedelemtôl.
Ó mily nagy dolog az, ha az ember tudja, hogy nem sértette meg az
Urat s hogy az Ô pokoli rabszolgáit bilincsekben tartja! Hiszen
szolgái azok is, csakhogy ôk kénytelenségbôl engedelmeskednek neki, mi
pedig egész szívünkbôl. Azért is, ha Ôneki kedvében járunk, az ördögök
csak bizonyos határokon belül mozoghatnak s bármennyire kísértsenek is
bennünket és akármennyi titkos csapdát állítsanak is nekünk, nem
képesek nekünk ártani.
Ôrizzétek meg szívetekben ezt a figyelmeztetést és tanácsot.
Legyetek nagyon, de nagyon óvatosak, amíg csak ki nem fejlôdik
bennetek az az erôs elszántság, hogy inkább ezer halált szenvedtek el,
semhogy egyetlenegy halálos bűnt kövessetek el. Arra is nagyon
vigyázzatok, hogy ne essetek tudatosan bocsánatos bűnbe. Mert
öntudatlanul vajon ki ne vétkeznék nagyon is gyakran? Van azonban a
tudatosságnak egy neme, amely alapos megfontolással jár, míg ellenben
máskor a tudatosság olyan fölületes, hogy mikorra észbe kapunk, akkor
már el is követtük a bocsánatos bűnt. Mert hiába, nem értjük
önmagunkat. Azonban az olyan alapos megfontolással elkövetett
bocsánatos bűntôl és lenne bár a lehetô legkisebb: attól ôrizzen meg
bennünket az Úristen. Én nem is tudom megérteni, hogy merészkedhetik
valaki még a legcsekélyebb dologban is ellene tenni ekkora nagy Úrnak.
De meg különben is semmit sem lehet csekélységnek nevezni, ami ilyen
végtelen Felség ellen irányul, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy
állandóan szemmel tart bennünket. Mert nézetem szerint a tudatosan
elkövetett bűnnel ezt fejezzük ki: ,,Uram, tudom ugyan, hogy ez a
dolog nehezedre esik, de azért megteszem, csak azért is; tudom azt is,
hogy idetekintesz; tudom, hogy ellenzed: azonban én inkább az én
szeszélyemet és vágyamat akarom követni, mint a Te akaratodat!'' S az
ilyen eljárást talán szabad volna csekélységnek nevezni? Én az ilyen
bűnt nem tartom kicsinynek, hanem nagynak, igen nagynak.
Ha meg akarjátok szerezni ezt az istenfélelmet, nôvéreim, az
Isten szerelméért, értsétek meg, milyen súlyos dolog az Úristen
megsértése. Ennek belátása végtelenül fontos. Foglalkozzatok ezzel a
gondolattal igen gyakran és elmélkedjetek fölötte. Az életünk, sôt még
annál is több fordul meg azon, vajon gyökeret ver-e a lelkünkben ez az
erény, vagy sem. S amíg meg nem szereztétek, legyetek nagyon óvatosak;
kerüljétek az alkalmat és az olyanok társaságát, akik nem növelik
bennünk az Istenhez való ragaszkodást. Vigyázzatok magatokra
mindabban, amit tesztek, hogy sikerüljön megfékezni akaratotokat. Ne
beszéljetek mást, mint épületes dolgot s kerüljétek azt a társalgást,
amelynek nem Isten a tárgya.
Sok kell ahhoz, hogy ez az istenfélelem meggyökereddzék és mélyen
bevésôdjék a lélekbe; (bár az is igaz, hogyha valakiben megvan az
igazi szeretet, az hamar megszerzi ezt is.) De ha valakinek állandóan
lelki szemei elôtt lebeg az az eltökélt szándék, hogy Istent nem
bántja meg semmiért széles e világon: akkor, ha meg is talál olykor
botlani, ne veszítse el bátorságát, hanem kérjen sietve bocsánatot.
Hiszen végre is gyarlók vagyunk s nem bízhatunk önmagunkban; s az
egyetlen, akire számíthatunk, az az Úristen. Ha azonban érezzük, hogy
megvan bennünk az említett erôs elhatározás, akkor ne legyünk többé
félénkek és kislelkűek. Az Úr majd megsegít bennünket, de meg azután
az a körülmény is segítségünkre lesz, hogy szokásszerűleg kerüljük a
bűnt. Ilyenkor már bizonyos szent szabadsággal viselkedhetünk s
érintkezhetünk minden becsületes emberrel, még ha nem is volna éppen
buzgó. Mert azok, akiknek társasága annak elôtte, amidôn még nem volt
meg bennetek az istenfélelem, méreg lett volna a számotokra és
veszélyeztette volna a lelketek életét: most már csak arra indít, hogy
még jobban szeressétek és dicsérjétek Istent, mert most belátjátok,
hogy mily nagy veszedelembôl mentett ki benneteket. Azelôtt ti is csak
növeltétek volna az illetôknek gyarlóságait, most pedig szavaitok és
példátok oly irányban befolyásolják ôket, hogy vegyék fel a harcot
bűnös hajlamaik ellen. Nem akarok nektek hízelegni, de ez így lesz.
Sokat dicsérem az Urat azért és sokszor gondolkodom rajta, honnét
van, hogy az istenfélô embernek puszta jelenléte -- anélkül, hogy egy
szót is szólna -- torkán akasztja egy másik embernek Isten elleni
beszédét. Az lehet az oka, amit a társadalmi életben is tapasztalunk:
tudniillik, hogy mindig tekintettel vannak arra, vajon valaki
jóbarátja-e egy másiknak, s az ô jelenlétében nem beszélnek rosszat
jóbarátjáról, mert nem akarják ezzel megsérteni. Hasonlóképpen, ha
valaki, s legyen még oly alacsony sorsú, Isten kegyelmében van,
tekintettel vannak érzületére s nem akarják olyasmivel megbántani, ami
akkora fájdalmat okozna neki; szóval az ô jelenlétében nem merik
Istent sértegetni. Az igazi okát nem tudnám megmondani, de tény, hogy
a dolog így van.
Azért ne is legyetek félôs természetűek és merevek. Mert ha a
lélek ijedôssé válik, ez nagy akadályául szolgál minden jónak. Az
ilyen olykor aggályossá is válik, akkor pedig haszontalan lesz, mind
maga, mind mások számára. De tegyük fel, hogy nem esik ebbe a hibába,
akkor is csak a maga számára fogja gyakorolni az erényeket, de
félénksége és merevsége következtében nem fog más lelkeket Istenhez
vonzani. Mert a mi természetünk már olyan, hogy az ilyesmi
visszariasztja és szinte fojtogatja. Ha ilyenek volnátok, az
embereknek elmenne a kedvük attól, hogy a ti példátokat kövessék, még
ha világosan látnák is, mennyire erényesek vagytok, mert nem akarnának
ôk maguk is ilyen merevekké válni.
Egy másik káros következménye ennek az volna, hogy vakmerôen
megítélnétek másokat, akik talán sokkal szentebbek nálatok, és pedig
pusztán azért, mert nem követik a példátokat, hanem azzal akarnak
embertársaik javára szolgálni, hogy minden ilyen merevség nélkül,
fesztelenül érintkeznek velük. S az ilyeneket ti azonnal
tökéletleneknek tartanátok. Ha szentekhez illô módon jókedvűek, az a
ti szemetekben könnyűvérűség. Ez a felfogás nagyon veszedelmes, fôleg
magunkfajta emberekben, akiknek nincs képzettségük s így nem tudják,
mit lehet bűn nélkül megtenni. Hozzá ez valóságos állandósítása a
kísértésnek; teljesen félszeg gondolkodás és vétek a felebaráti
szeretet ellen. Nem lehet rosszabbat képzelni annál a felfogásnál,
hogy ha valaki nem azon az úton halad, mint mi, akkor nem jó úton jár.
Ezenfelül még az a káros hatása is megvan, hogy olyankor --
amidôn illenék, sôt kötelességtek volna valamihez hozzászólni -- nem
mertek beszélni, mert attól féltek, hogy véteni találtok a
nyelvetekkel. Vagy pedig jót fogtok mondani olyasmirôl, amirôl
undorodással kellene nyilatkoznotok. Arra kérlek tehát nôvéreim,
amennyire csak Isten megbántása nélkül lehetséges, legyetek
fesztelenek és szívélyesek, s úgy viselkedjetek mindenkivel szemben,
akivel összekerültök, hogy szeressék a ti társaságtokat; hogy tessék
nekik a ti életmódotok és viselkedéstek; s ne riadjanak vissza, ne
ijedjenek meg az erénytôl.
Ez az elv nagyon fontos a kolostori életben. Minél szentebb
valaki közületek, annál szívélyesebb legyen a többi nôvérrel szemben.
S még ha rosszul is esnék nektek, hogy egyiknek-másiknak viselkedése
nem olyan, amilyennek ti szeretnétek, sohase hidegüljetek el
irányukban, mert csak így lesztek hasznukra, s így fognak szeretni
benneteket. Igyekezzünk nagyon kedvesek, szívélyesek és
szolgálatkészek lenni mindenki iránt, akivel dolgunk van, fôleg
azonban a mi nôvéreinkkel szemben.
Azért is törekedjetek azt igazán megérteni, leányaim, hogy az
Úristen nem akad fönn mindenféle apró-cseprô dolgon, mint ahogy ti
gondoljátok. Ne engedjétek, hogy a lelketek megmerevedjék és a
bátorságtok lelohadjon, mert nagyon sok jót vesztenétek el. Legyen meg
bennetek a jó szándék és az eltökélt akarat, mint mondtam, hogy nem
bántjátok meg az Istent, de azután ne engedjétek, hogy a lelketek
begubózza magát. Mert azzal nemcsak hogy nem lesz szentté, hanem sok
minden tökéletlenséget szed föl, amelyeket az ördög más utakon
csempész beléje. Fôleg pedig nem lesz oly mértékben hasznára önmagának
és másoknak, mint ahogy tehetné.
Íme látjátok tehát, hogy ezen két erénynek, az Isten iránti
szeretetnek és az istenfélelemnek segítségével, nyugodtan és biztosan
haladhatunk ezen az úton, bár sohasem óvatosság nélkül, mert a
félelemnek mindig elôttünk kell mennie. Amíg ugyanis a földön élünk,
nem szabad magunkat biztonságban éreznünk; ez nagyon veszedelmes
volna. Így értette ezt a mi Tanítónk, s azért intézte Atyjához a
Miatyánk végén ezeket a szavakat. Nagyon jól tudta, hogy erre
szükségünk van.
========================================================================
XLII. fejezet: ,,De szabadíts meg a gonosztól.''


Tárgyalja ezen utolsó szavakat: de szabadíts meg a gonosztól. Amen.

Azt hiszem az édes Jézusnak nagyon igaza van, amikor azt kéri
Atyjától, a mi számunkra, hogy szabadítson meg bennünket a gonosztól,
vagyis ezen élet veszedelmeitôl és szenvedéseitôl, mert, amíg csak e
földön vagyunk, mindenünk kockán forog. De joggal kéri azt önmaga
számára is, mert hiszen látjuk, mennyire belefáradt már ebbe az
életbe, midôn az utolsó vacsorán így szólt apostolaihoz: ,,Vágyva-
vágyódtam megenni veletek ezt a vacsorát''. Pedig ez volt az utolsó az
Ô életében, s ebbôl világos, hogy mily édes volt reá nézve a halál.
Napjainkban pedig az emberek száz éves korukban sem unnak még rá
az életre, hanem tovább szeretnének élni! Az is igaz azonban, hogy mi
nem töltjük életünket oly rosszul, annyi szenvedés közepette és oly
szegénységben, mint Ô Szent Felsége. Mi más volt ugyanis az Ô élete,
mint folytonos meghalás, amennyiben mindig szeme elôtt lebegett az a
kegyetlen kivégzés, amely ellenségei részérôl várt reá. Pedig ez még a
kisebbik szenvedése volt. Sokkal nagyobb volt az, hogy látnia kellett
azt a sok bűnt, amit Atyja ellen elkövetnek és azt a sok lelket, amely
elkárhozik. Mert ha ez még egy földi embernek is fáj, akiben csak egy
kis szeretet van: mennyire gyötörhette ez a gondolat az Úrnak
határtalanul, végtelenül szeretô szívét?! Nagy oka volt tehát arra
kérni mennyei Atyját, hogy szabadítsa meg végre Ôt ezektôl a nagy
bajoktól és szenvedésektôl, s hogy engedje Ôt örökké megpihenni
országában. Hiszen Ô volt annak igazi örököse. S ezért tette hozzá,
hogy: Amen. Ezt ugyanis én úgy értem, hogy mivel ezzel a szócskával
végzôdik az egész ima, az Úr azt kéri számunkra, hogy legyünk
mindörökre mentek minden bajtól. Azt kérem tehát én is az Úrtól, hogy
mentsen meg engem minden rossztól egyszer s mindenkorra, mert hiszen
ezen élet folyamán nemcsak, hogy nem törlesztem Ôvele szemben a
tartozásomat, hanem talán napról-napra több adósságba keveredem. Ez
pedig igazán elviselhetetlen gondolat, Uram! Azaz hogy még csak afelôl
sem vagyok biztos, vajon szeretlek-e és vajon kedvesek-e elôtted az én
vágyaim!
Vajon mi jót adhat nekünk az az élet, nôvéreim, tekintve hogy
annak egész folyamán nélkülöznünk kell azt a végtelen Kincset, melynek
élvezete most még nincs nekünk megengedve. Uram, szabadíts meg engem a
halálnak ettôl az árnyékától; ments meg annyi gondtól; ments meg annyi
fájdalomtól; ments meg annyi hányatottságtól; annyi udvariassági
kötelezettségtôl; annyi, annyi, de annyi dologtól, amelynek súlya
alatt görnyedezem és roskadozom, s amelyeknek még az elsorolása is
megkínozná e sorok olvasóját. Énnálam természetesen onnét van ez az
életuntság, hogy olyan rosszul éltem, s hogy még most sem élek úgy,
ahogy kellene, bár jobban vagyok arra kötelezve, mint bárki más.
Ó én Uram, én Istenem, szabadíts meg engem minden gonosztól és
légy oly kegyes engem odavinni, ahol minden jó. Mit várjon idelent az,
akivel Te csak némileg is megértetted, hogy mi a világ és akinek az
élô hite beszél arról, hogy mit tartogat számára a mennyei Atya? Ha a
szemlélôdô ember ezt forró vággyal és azzal a szándékkal kéri, hogy
Istent élvezhesse: ez nagyon biztos jele annak, hogy a kegyelmek,
amelyekben részesül, csakugyan Istentôl valók. Azért is, akiben ég ez
a vágy, becsülje azt sokra. Énnálam nem ezen múlik a dolog -- akarom
mondani, nálam nem ez az indítóok -- hanem az, hogy mivel olyan
rosszul éltem, félek tovább élni és belefáradtam a sok szenvedésbe.
Nem csoda, hogy azok, akiket Isten szellemi örömökben részesít,
jobban szeretnének ott lenni, ahol már nemcsak kortyonkint isszák
azokat; hogy nem szívesen maradnak ebben az életben, ahol annyi minden
akadályozza ôket ezen kincsnek élvezetében; hogy odavágyódnak, ahol az
Igazság Napja nem áldozik le. Amit idelent látnak, az mind oly
sötétnek tűnik fel elôttük s igazán csodálkozom azon, hogy életben
tudnak maradni. Nem találhat többé élvezetet idelent az olyan ember,
aki megízlelte Isten országát s aki már elôleget kapott rá. S ha
tovább él, azt nem a saját akaratából teszi, hanem csakis azért, mert
az ô Királya úgy akarja.
Milyen másnak kellene lennie ennek az életnek, hogy az ember ne
kívánja a halált! Mennyire más irányban hajlik a mi akaratunk, mint
Isten akarata. Ô azt akarja, hogy szeressük az igazságot, mi pedig
szeretjük a hazugságot. Akarja, hogy azt szeressük, ami örökké tart,
mi pedig a mulandó felé hajlunk. Kívánja, hogy szeressük a nagy és
felséges dolgokat, mi pedig ezen föld kicsinyes dolgaiért rajongunk.
Óhajtja, hogy csakis azt szeressük, ami bizonyos, mi pedig azt
szeretjük, ami kétséges. Milyen irónia ez, leányaim! Mi mást kérhetünk
ezek után, mint azt, hogy szabadítson meg minket Isten minden
gonosztól. S ha ez a vágy nem is volna bennünk még tökéletes,
igyekezzünk ôszintén kimondani ezt a kérelmet. Mit árt az nekünk, ha
sokat is kérünk: hiszen a Mindenhatóhoz intézzük kérésünket! Nem volna-
e szégyen valamely hatalmas uralkodótól mindössze egy fillért kérni?1
De hogy helyesen járjunk el, bízzuk az egészet az Ô akaratára, mert
hiszen a mienket úgyis odaadtuk már neki. Szenteltessék meg az Ô neve
mindörökké a mennyben és a földön, én bennem pedig legyen meg mindig
az Ô akarata. Amen.
Eleinte az volt a szándékom, hogy az Üdvözlégy elimádkozására is
megtanítlak benneteket; csakhogy eddigi tárgyalásom túlságosan
hosszúra nyúlt s így le kell errôl mondanom. Különben is, ha valaki
megtanulta, hogyan kell a Miatyánkot jól elmondani, annak a többi
imával sem lesz többé nehézsége.
Most pedig figyeljék csak meg, nôvéreim, mennyire megkönnyítette
az Úr ezt a munkámat azáltal, hogy Ô maga oktatott engem is, meg
titeket is arra az útra, amelyrôl beszélni kezdtem nektek, s
megértette velem, hogy mi mindent kérünk akkor, amidôn elmondjuk ezt
az evangéliumi imádságot. Legyen mindörökké áldva! Nekem magamnak
ugyan sohasem jutott volna eszembe, hogy ez az ima oly nagy titkokat
foglal magában. Pedig hát láttátok, hogy benne van az egész lelki élet
útja az elejétôl kezdve egészen addig, ahol ez útnak végén a lélek
elmerül Istenben és bôségesen iszik az élet vizének forrásából. Azért
is, bevégezvén ezt az imát, én egy lépést sem tudnék többet elôre
tenni. Úgy látszik, az Úr meg akarta velünk értetni, nôvéreim, hogy
mennyi vigasztalás rejlik ebben az imában. Azért is annyira hasznos az
olyanok számára, akik nem tudnak olvasni. Ha jól megértenék, ebbôl az
egy imából nagyon sok tudást és vigasztalást meríthetnének.
Végül pedig, nôvéreim, okuljunk azon az alázatosságon, amellyel a
mi jó Mesterünk tanít bennünket. Könyörögjetek hozzá, bocsássa meg
nekem, hogy oly magas dolgok fejtegetésére mertem vállalkozni. De
hiszen engedelmességbôl tettem. Jól tudja Ô Szent Felsége, hogy az én
eszemtôl nem telt volna ki ilyesmi. Ô tanított engem arra, amit itt
elmondtam. Adjatok Neki hálát ti, nôvéreim, mert valószínűleg azt
akarta ezzel megjutalmazni, hogy oly alázatosak voltatok s megkértetek
engem ennek megírására; szóval, hogy magamforma hitvány személytôl
kértetek felvilágosítást. Azt hiszem, Ô Szent Felsége nem akarja, hogy
többet mondjak, mert nincs több gondolat a fejemben. Pedig az volt a
szándékom, hogy még folytatom. Látom azonban, hogy az Úr már eléggé
megmutatta nektek az utat. Különben is abban a másik könyvben, amelyet
írtam, megoktatott engem arról és megíratta velem azt, hogy miképpen
kell az embernek viselkednie, ha egyszer eljutott az élô víz eme
forrásához; hogy mit érez ott a lélek; hogyan itatja meg Isten; hogyan
szünteti meg a földi dolgokra irányuló szomját és hogyan növeli benne
azt a vágyat, hogy Neki szolgáljon. Ez a könyv nagyon hasznos lesz
azok számára, akik közületek eljutnak ehhez a forráshoz, amennyiben
sok felvilágosítást fognak benne találni.
Mielôtt a ti szemetek elé kerülne ez a könyv, odaadom az én
gyóntatómnak, Bańez Domokos atyának és ha ô úgy találja majd, hogy
lelki hasznotokra szolgálhat és odaadja nektek, örülni fogok a ti
örömötöknek. Ellenben, ha jobbnak gondolná, hogy senki kezébe ne
kerüljön, elégedjetek meg a jó akaratommal, mert hiszen tényleg
megtettem azt, amire kértetek. Egyébként megelégszem azzal, hogy
legalább az írás került fáradságomba; mert hiszen a gondolkodást nem
én végeztem, az bizonyos. Áldjuk és dicsérjük az Urat mindörökkön
örökké, mert Ôtôle származik minden jó szavainkban, gondolatainkban és
tetteinkben. Amen. Amen.
Lábjegyzet-------------------------------------------------------------
1 Az eredetiben: egy maravédit kérni. Egy maravédi valamivel
kevesebb egy fillérnél.

Vendégkönyv

Subscribe in a Reader

Térkép

Powered By Blogger

Bible

PayPerPost, Inc

PPP Direct

PayPerPost, Inc

PPP Direct

Fogarasi Levente

Fogarasi Levente
Születésnapom
Powered By Blogger