A portugáliai Fatima melletti Cova da Iriában 1917. május 13. és október 13. között Szűz Mária hat alkalommal jelent meg három kis pásztorgyermeknek, a tízéves Lúcia dos Santosnak és két unokatestvérének, a kilencéves Francisco és a hétéves Jacinta Martonak. A Szűzanya a bűnösökért való imádságot, áldozatot, engesztelést kért a gyerekektől.
Fabrizio Costa filmjében a felesége, Margarida halála után egy szerzetes kolostor magányába elvonult, aggastyánkorú Dário de Carvalho idézi fel a történteket, hét évtizeddel a fatimai jelenéseket követően.
Az első világháború idején vagyunk. Portugáliában áthidalhatatlan a szakadék a hatalmat néhány éve megszerző liberális nagypolgárság és a társadalom döntő többségét kitevő, nyomorgó tömegek között. Dário apja dúsgazdag, a hatalom birtokosa, a sajtót is ő irányítja, elintézi, hogy fia megússza a frontszolgálatot. Dário éli az aranyifjak gondtalan életét, de lelkileg kielégületlen, egyetlen öröme a szerelme, Margarida, a gyönyörű énekesnő, aki a nyomorúságos valóságot rózsaszínben láttató újságíró, Avelino szerint „a legsivárabb lelkeket is megédesíti” csalogányhoz hasonló, kristálytisztán csengő hangjával.
Történelmi tény, hogy az első világháború rettenetes szenvedéseket zúdított az emberiségre. A film áldozathozatallal kezdődik. Don Manuel atya, Fatima plébánosa gyászmisét mutat be a falu szülöttének, Raulnak a lelkiüdvéért, aki halálos lövést kapott, miközben a hátán egy sebesült tisztet vitt a kötözőhelyre. Közben a fővárosban, Lisszabonban apácák osztanak kenyeret a nyomorgó szegényeknek és a frontról hazatért sebesülteknek, de lovaskatonák támadnak rájuk, szétkergetik őket. A tömegek gondjaira érzéketlen hatalom a legkisebb csoportosulást sem tűri, retteg a forradalomtól. Egy apáca próbál békét teremteni egy katona és egy védtelen nyomorgó között. Ez nem hatja meg Alvaro-t, az „O’ Seculo” című lap főszerkesztőjét, aki minden rosszért az egyházat, a papokat hibáztatja, de nem tud válaszolni Avelino kérdésére: „Komolyan azt hiszed, hogy mindenről a papok tehetnek?” Történelmi tény, hogy Portugáliában az akkori, istentagadó hatalom egyházi iskolákat záratott be, és célul tűzte ki, hogy néhány év múlva felszámolja az egyházat és a vallást. Ezt a helyenként durva egyházellenességet érzékletesen mutatja be Costa filmje. Így például a fatimai jelenések valódiságát kivizsgálni szándékozó Louis Martinez atyát két marcona alak egy kocsiba tuszkolja, bántalmazza, majd kilöki a mozgó járműből. Dário apja pedig megfenyegeti az egyházmegye püspökét, hogy beveti a katonaságot, ha a helyzet ellenőrizhetetlenné válik Fatimában.
Ezzel az alapvetően az ateizmusra, az erőszakra és a manipulációra épülő világgal élesen szemben áll a három fatimai pásztorgyermek ösztönösen mély hite, lelki tisztasága. Lúcia, Jácinta és Francisco nem tudnak sem írni, sem olvasni, de ahogy Don Manuel megfogalmazza, a Szűzanya megjelenését firtató, gyakran ellenséges kérdésekre olyan válaszokat adnak, mintha éveken át tanultak volna teológiát. A kérdésre, hogy Mária miért pont őket, három tudatlan gyermeket választott ki, Franciso így válaszol: „A Madonna hozzánk beszél, mert azt mondja, a mi szívünk tiszta, és így eljuthat az üzenete másokhoz, a bűnösökhöz, általunk.”
A három gyermeknek először szinte senki nem hisz, még saját szüleik is haragosan reagálnak, amikor azt állítják, hogy megjelent előttük a Madonna. A korabeli dokumentumokra, feljegyzésekre épülő, de mindezt játékfilmes eszközökkel megelevenítő alkotás hitelesen mutatja be, hogy az ateista hatalom azonnal ellenpropagandába kezdett, a gyermekeket és családjaikat is megfenyegették, s a csalásnak tartott jelenést felhasználva igyekeztek lejáratni, nevetségessé tenni az egyházat. A verbális fenyegetettség mellett az erőszak nyílt bevetésével is fenyegetőztek, a katonaság többször is felvonult, hogy rendet tegyen. Fatima polgármestere pedig a lelki terror elképesztő módszereit alkalmazta, börtönbe záratta a három gyermeket, s azzal fenyegetőzött, olajban megsütteti őket, ha nem vallják be, hogy hazudtak, illetve, hogy milyen titkot bízott rájuk a Madonna. Éles kontrasztként jelenik meg a filmben az az abszurd, már-már nevetséges, szinte szánalomra méltó aránytévesztés, hogy egy polgármester, a helyi hatalom első embere, akinek méltóságot kellene sugároznia, vöröslő fejjel, fenyegetőzve üvöltözik a három védtelen, tiszta tekintetű kisgyermek előtt, akik természetesen félnek, de felülről kapott hitükből merítve erejüket, egyetlen pillanatra sem inognak meg.
Azzal kapcsolatban, hogy ki hitt azonnal Lúciának, Jacintának és Franciscónak, eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad” (Mt 11,25). Ugyanígy a Nyolc boldogság közül az első: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (u.o. 5,3) A három látnoknál néhány évvel idősebb, dadogós, tiszta lelkületű António előtt egyetlen pillanatra sem kétséges, hogy Lúcia és unokatestvérei valóban látták a Szűzanyát. Nyíltan is hangoztatja ezt, csakúgy mint azt, hogy a Madonnát látni jó dolog.
A film egyik legmegrázóbb jelenete, amikor a polgármester börtönbe záratja a három gyermeket. Lúcia, Jácinta és Francisco kemény bűnözők közé kerülnek, akik először nem is akarják elhinni, hogy ez megtörténhet. Amikor megtudják, hogy mi a „bűnük”, harsogva kacagnak, gúnyolódnak. Jó heccnek tekintik mindezt, de nem értik. Nagy tekintélyű vezérük fogalmazza meg a helyzet képtelenségét: „Nem is tudtam, hogy a Madonnát látni bűn.” A három védtelen gyermek ártatlansága, végtelen tisztasága és Szűz Máriába vetett megingathatatlan hite végül mélységesen meghatja ezeket a bűnös lelkeket, s amikor Lúcia, Jácinta és Francisco a Rózsafüzért kezdik el imádkozni, velük együtt imádkoznak, arcukon az egész lényüket felkavaró megrendültség.
Külön történet a filmben Dário és Margarida szerelme, ami összekapcsolódik a három gyermek sorsával, s döntő hatással van mindkettőjük életére. Dário apja babonás, tudatlan parasztlánynak tartja Margaridát, s emiatt súlyos, tettlegességig fajuló összeütközésbe kerül a fiával. Dário apja eltávolítja Margaridát Lisszabonból, abban a reményben, hogy így véget vet a szerelmüknek, de ezúttal is bebizonyosodik, hogy a rossz – az elkövető akaratától függetlenül – gyakran előidézhetője lehet a jónak. Margarida a szülőfalujába, Fatimába megy vissza, Dário pedig követi. Itt bontakozik ki a szerelmük, kötnek házasságot, s fordul Dário fokozatosan Isten felé. S természetesen Margarida Fatimában értesül a jelenésekről is. Mélyen megérinti a három gyermekből sugárzó lelki tisztaság. Lúciának mondja: „Nem tudom megmondani, mi az, de van valami az arcodban, amitől olyan nyugodt és békés lesz az ember.” A még kételkedő Dáriónak pedig: „Nem tudom, hogy azok a gyerekek Szűz Máriával beszélgetnek-e, de azt tudom, hogy Isten jelenléte érződik azon a helyen, és van valami természetfeletti azokban a gyerekekben.”
Tudjuk, hogy II. János Pál a fatimai Szűzanyának tulajdonította, hogy túlélte az ellene 1981. május 13-án a török terrorista, Ali Agca által elkövetett merényletet. „Egy kéz lőtt, de a golyót egy másik irányította”– mondta a Szentatya. A film végén montázsszerű képsorok elevenítik fel a korabeli eseményeket, a pápa elleni merényletet követő pillanatokat, majd azt a történelmi eseményt, amikor II. János Pál a fatimai Szűzanya oltalmába ajánlja az egész világot. „Attól a naptól kezdve szenvedéseink, gyötrelmeink az istenanya kezében vannak, hála annak a három gyermeknek, akiknek senki sem akart hinni” – mondja az immár mélyen hívő, idős Dário de Carvalho. Utolsó szavai pedig minden kor hatalmasságainak mementóul szolgálhatnak: „A Madonna megjelent Lúciának, Jacintának, Franciscónak, hogy alapos leckét adjon a világnak alázatból, és figyelmeztesse a hatalmasokat gőgjükre, a legsúlyosabb bűnre, amely áthatja az emberi cselekedeteket, háborúkat és holokausztot okozva.”
(Ismeretes, hogy II. János Pál pápa 2000-ben, a jubileumi szentév egyik kiemelkedő eseményeként Fatimában boldoggá avatta a még gyerekkorukban elhunyt Jacintát és Franciscót. Az ünnepségen Lúcia is jelen volt, mint kármelita szerzetesnővér. A boldoggáavatási ügy posztulátora a hosszú évtizedek óta Fatimában élő magyar pap, Kondor Lajos SVD volt. Lúcia nővér 2005-ben, 98 éves korában adta vissza lelkét a Teremtőnek. Az ő boldoggáavatási folyamata is elkezdődött. A három fatimai titok közül kettőt – a pokol látomása és azoknak a büntetéseknek a megjövendölése, melyek a világra várnak, ha nem hallgatnak Mária intésére, valamint Mária Szeplőtelen Szívének kinyilatkoztatása, mely reménycsillag a világ békéje és üdvösségének számára – 1942-ben hozta nyilvánosságra Alfred Schuster milánói bíboros (ma már Boldog). A harmadik titkot, amely az egyház és a pápa nagy szenvedéseiről szól, a nagy vértanúságokról és hűséges hitvallásról, II. János Pál hozta nyilvánosságra 2002-ben. A lengyel pápa magára ismert a Golgota hegyére menő, keresztet vivő alakban, aki meghal a merényletben, sok társával együtt. Végül is azonban az isteni kegyelem győzedelmeskedett, hiszen a Szentatya túlélte az ellene elkövetett merényletet – a szerk.)
Fatima csodája – A hit csodája
(olasz-portugál film, 1997., 106 perc)
Rendezte: Fabrizio Costa
Forgatókönyvíró: Ennio de Concini, Paolo Festuccia, Mario Falcone
Főbb szereplők:
Lúcia: Vanessa Antunes
Jacinta: Vanessa Stairs
Francisco: Filipe Carvalho
António: Pedro André
Avelino: Joaquim de Almeida
Maria Rosa: Maria d’ Aires
Margarida: Catarina Furtado
Dário: Diogo Infante
Don Manuel atya: Fernando Nascimento
Etalon Film Kft.
Magyar Kurír