Amint arról június 4-ei számunkban beszámoltunk, a szerdai általános kihallgatáson XVI. Benedek pápa megemlékezett XXIII. (Boldog) János halálának negyvenötödik évfordulójáról. (Lásd: a Negyvenöt éve halt meg XXIII. János pápa című tudósításunkat – a szerk.)
Az évfordulóra időzítve jelent meg a Vigília Kiadónál Rónay Tamás: Forgószél a Vatikánban – XXIII. János életútja című könyve, amely korabeli dokumentumok, visszaemlékezések alapján, történészi igényességgel mutatja be, hogyan lesz egy tizenhárom gyermekes, nagy szegénységben élő paraszti család szülöttéből a katolikus egyház feje, akit a II. Vatikáni zsinatot meghirdető jó pápaként emleget az utókor.
A könyv szerint Angelo Giuseppe Roncalli gyerekkorától kezdve pap akart lenni. Már hatévesen rendszeresen ministrált, napjában többször is imádkozott. Személyiségének a fejlődésére döntő hatással volt az életét teljesen a gyermekeinek szentelő édesanyja, Marianna, nagybátyja, Zaverio, valamint szülőfalujának – a bergamói egyházmegyéhez tartozó falu, Sotto il Monte – plébánosa, Don Francesco.
Angelo Giuseppe Roncallira mindvégig jellemző volt az Istenbe vetett feltétlen bizalom, az emberek iránti irgalom és az alázatosság. Ezt az erényt erősen átérezte, élte, hirdette. Az Úr szolgálóleányának alázatossága volt ez, amely ismeri és felismeri a saját kicsinységét Isten adományainak és reá bízott feladatainak nagyságával szemben. Ugyanígy jellemezte az egyszerűség, a jámborság, a kedvesség és a türelem is. Több helyen is végzett diplomáciai szolgálatot – Bulgáriában apostoli vizitátor, Törökországban és Görögországban apostoli delegátus, Franciaországban pedig apostoli nuncius volt.
A könyv szerint a Vatikánban többször bírálták Roncallit, állítólagos naivitása miatt, de azt mindenki elismerte: kiváló diplomata, kezelni tudja a legkiélezettebb helyzeteket is, erre pedig különösen nagy szükség volt az olyan államokban, ahol a katolikusok kisebbségben éltek, vagy éppen visszaszorulóban voltak. Vatikáni diplomataként Angelo Giuseppe Roncalli minden tőle tehetőt megtett, hogy segítsen az arra rászorulóknak. Kiemelkedő e tekintetben az, amit a II. világháborúban Isztambulban tett, az ottani német nagykövet, Franz von Papen közreműködésével. Évtizedekkel később Papen eskü alatt vallotta XXIII. János boldoggáavatási eljárása során, hogy Roncalli isztambuli apostoli delegátusként 24 ezer zsidót mentett meg: papírokkal, ruhával és pénzzel segítette őket. Rónay Tamás felhívja a figyelmet arra is, hogy a vészkorszak idején a későbbi pápa több ezer olyan személyi dokumentumot küldött Angelo Rotta budapesti apostoli nunciusnak, amely lehetővé tette a magyarországi zsidók számára a Palesztinába való bevándorlást. Ezzel ugyancsak több ezer ember életét mentette meg. Az, hogy a személyiségéből áradó jóság és szeretet milyen mértékben hatott az emberekre, jól illusztrálja, hogy a francia Edouard Herriot, aki a húszas években a miniszterelnöki posztot is betöltötte, egyszer úgy nyilatkozott róla: „Ha a történelem folyamán minden francia püspök olyan lett volna, mint ő, akkor Franciaországban sosem alakult volna ki antiklerikalizmus.”
A könyv szerzője utal rá, hogy ha XXIII. János egyházi kérdésekről beszélt, sosem felejtette el megemlíteni: „Isten sokkal inkább atya, mintsem bíró; szívesebben beszélt a Mennyországról, mint a Pokolról. Az emberi gyengeség együttérzést váltott ki belőle, s nem megvetést. Jól tudta, az evangelizáció csak akkor lehetséges, ha partnereit meggyőzi arról, hogy a kereszténység a szeretet vallása. Ám azzal is pontosan tisztában volt: attól, hogy valaki keresztény, egyáltalán nem biztos, hogy különb bármely embertársánál. Úgy érezte, a ’megrögzött katolikusok’ éppen nem a keresztényi szeretet jegyében élnek.”
A II. Vatikáni Zsinat korszakos jelentőségét nem szükséges bizonygatnunk. Azzal, hogy a zsinatot összehívta, XXIII. János kiemelkedő helyet foglal el a pápák és az egyház történetében és ezt mindig meg is fogja őrizni. Rónay Tamás szerint nem tudhatjuk, hogy XXIII. Jánosnak eredetileg milyen elképzelései voltak a zsinatról. A könyv szerzőjének határozott véleménye, hogy Roncalli pápa „nem akart új dogmát, elítélni sem óhajtott senkit, ez alapvető természetével teljesen ellentétes lett volna. Antimodern rendezvényt sem kívánt, hanem olyan püspöki gyűlést, amelyen a résztvevők a Szentlélek szellemében felelős, ökumenikus döntéseket hoznak. Számára az egyház nem régiségekkel teli múzeum volt, hanem kert, amelyet művelni kell.”
A könyv írója úgy véli, hogy a pápa lépésében világpolitikai megfontolások is szerepet játszhattak, hiszen évtizedeken keresztül ténykedett diplomataként, így rendkívül tájékozott volt a nemzetközi történésekről. „Felismerte azt, hogy a gyarmatbirodalom felbomlása új helyzet elé állítja az egyházat. Az újonnan megalakuló nemzetállamok kiváló terepet jelenthetnek az evangelizáció számára. Emellett arra számíthatott, hogy előbb-utóbb talán a hidegháború is véget ér, vagy legalábbis enyhül a nagyhatalmak közötti feszültség, így az egyháznak a kelet-európai demokráciák számára is segítséget kell nyújtania.”
A könyv egyik legmeghatóbb része az, amikor a nyolcvanadik születésnapját ünneplő pápa észreveszi magán a kezdődő betegség jeleit, de mint naplójában írja: „Békében elviselem, még ha egyre nagyobb terhet is jelent számomra. S félek attól is, hogy mind hatalmasabbá válik a kór. Persze nem szabad gondolatot vesztegetni erre. Úgy érzem, mindenre készen állok.” Egyik bíborosának pedig azt mondja: „Tudom, hogy én mivel járulhatok hozzá a zsinathoz… A szenvedéssel.”
Külön fejezetben foglalkozik az író XXIII. Jánosnak a világbéke megőrzésében betöltött kiemelkedő szerepével. Egyáltalán nem tartja túlzásnak Páter Antonio-nak – aki az első posztulátor volt XXIII. János boldoggáavatási eljárásában – a véleményét, hogy a pápa keleti politikájával valószínűleg sikerült megakadályoznia a harmadik világháború kitörését az 1962-es, kubai rakétaválság idején. Rónay idézi Páter Antonio-t: „A pápa konzervatív volt. Gyakran ítélte el határozottan a materializmust. De az emberekkel szemben sosem érzett ellenszenvet. Mindenkit a testvérének tekintett.” Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy Nyikita Szergejevics Hruscsov akkori szovjet főtitkár üdvözlő táviratot küldött XXIII. János nyolcvanadik születésnapjára. Ez fontos gesztus volt, hiszen az 1917-es októberi forradalom óta első ízben küldtek Moszkvából táviratot a Vatikánba. Az, hogy ennek mekkora jelentősége volt, az 1962 őszén derült ki, amikor a világ az atomháború szélére sodródott. A szembeálló szovjetek és amerikaiak között XXIII. János vállalta a közvetítő szerepet. Október 25-ei, történelmi jelentőségű rádiószózatában arra figyelmeztetett: minden hatalomban lévő személynek a béke megőrzésén kell munkálkodnia, és ennek érdekében folytatni kell a tárgyalásokat. A pápa nem említette sem Hruscsov, sem az akkori amerikai elnök, John F. Kennedy nevét, minden jóakaratú emberhez szólt. Mindkét nagyhatalom vezetője támogatásáról biztosította a pápát, a tárgyalások folytatódtak, s végül megegyezéssel végződtek, a szovjetek leállították Kubában a rakétabázis kiépítését.
Méltatja a szerző a következő évben megjelent, Pacem in terris kezdetű enciklikát is, amelyben halála előtt nem sokkal XXIII. János megfogalmazta híres és minden korban érvényes tételét arról, hogy a valódi és tartós béke négy döntő feltétele az igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság.
Elolvasva a könyvet, egyetérthetünk Rónay Tamással abban, hogy XXIII. János „a zsinat meghirdetésével az egyházon belül is ellentéteket okozott, de mára bebizonyosodott, hogy a többi mellett e lépését is a Lélek vezérelte, s bár a zsinat utáni egyház megújulása talán lassúbb, mint ő remélte volna, így is Szent Péter egyik legméltóbb és legnagyobb utóda volt, méltán került 2000-ben a boldogokként tiszteltek sorába.”
Az olvasmányos stílusban, de magas színvonalon megírt monográfia értékét növeli a kötet végén található, rövid életrajzi ismertetés és a XXIII. Jánosról szóló fontosabb könyvek, filmek felsorolása.
(Vigília Kiadó, 2008)
Magyar Kurír