Kedves Fiatalok!
(...)
Majdnem kétezer éve, hogy az emeleti teremben egybegyűlt apostolokat Máriával és néhány hívő asszonnyal együtt betöltötte a Szentlélek (ApCsel 1,14 és 2,4). Abban a különleges pillanatban, amely az Egyház születését jelentette, a Krisztus tanítványait addig megbénító zavar és félelem szilárd meggyőződéssé és céltudatossággá alakult. Úgy érezték, hogy beszélniük kell a feltámadt Jézussal való találkozásukról, akit immár szeretetteljes ragaszkodással Uruknak neveztek. Az apostolok sok szempontból átlagemberek voltak. Egyikük sem vallhatta magát a tökéletes tanítványnak. Nem ismerték fel Krisztust (Lk 24,13–32), szégyenkezniük kellett nagyravágyásuk miatt (Lk 22,24–27), és meg is tagadták Őt (vö. Lk 22,54–62). Mégis, amikor betöltötte őket a Szentlélek, beléjük hasított Krisztus evangéliumának igazsága, és arra indította őket, hogy félelem nélkül hirdessék azt. Felbátorodva kiáltották: térjetek meg, keresztelkedjetek meg és fogadjátok a Szentlelket (vö. ApCsel 2,42). Az apostolok tanításán, az ő követésükön, az imádságon és a kenyértörésen alapuló fiatal keresztény közösség kiállt, hogy szembeszálljon a körülötte lévő világ romlottságával (ApCsel 2,40), hogy tagjai gondot viseljenek egymásra (ApCsel 2,44–47), hogy megvédjék Jézusba vetett hitüket a gyűlölettel szemben (ApCsel 4,33), és meggyógyítsák a betegeket (ApCsel 5,12–16). És Jézus parancsát követve elindultak, hogy tanúságot tegyenek minden idők legnagyszerűbb történetéről: vagyis arról, hogy Isten egy lett közülünk, az Isteni belépett az emberiség történetébe, hogy átalakíthassa azt. És tanúságot tegyenek arról is, hogy meghívott minket: merítkezzünk meg Krisztus üdvözítő szeretetében, amely győzedelmeskedik a rosszon és a halálon. Szent Pál, az Areopáguszon mondott híres beszédében, így vezette be ezt a gondolatot: Isten ad mindennek életet, levegőt és mindent, hogy minden nemzet kereshesse Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják. Hiszen nincs messze egyikünktől sem, mert benne élünk, mozgunk és vagyunk. (ApCsel 17,25–28)
Azóta sok férfi és nő kelt útra, hogy elmesélje ezt a történetet, tanúságot téve Krisztus szeretetéről és igazságáról, hozzájárulva az Egyház küldetéséhez. Gondoljunk ma azokra az atyákra, nővérekre és szerzetestestvérekre, akik elsőként érkeztek ezekre a partokra és a csendes-óceáni térség különböző vidékeire, Írországból, Franciaországból, Nagy-Britanniából és Európa más országaiból. Többnyire fiatalok, sokan még húszévesek sem voltak, és amikor örökre elbúcsúztak szüleiktől, testvéreiktől, barátaiktól, jól tudták, hogy valószínűleg sohasem fognak hazatérni. Egész életük önzetlen keresztény tanúságtétel volt. Alázatos, de kitartó építői lettek annak a társadalmi és lelki örökségnek, amelyből ezen nemzetek jósága, együttérzése és céljai erednek még ma is. És arra is képesek voltak, hogy átadják lendületüket a következő generációknak. Elég, ha csak Boldog Mary MacKillop merész elszántságára gondolunk, különösen a szegények nevelésének terén. Vagy pedig Boldog Peter To Rot példájára, akinek szilárd meggyőződése volt, hogy egy közösséget csak az evangélium alapján lehet vezetni. Gondoljatok nagyszüleitekre és szüleitekre, akik elsőként beszéltek nektek a hitről. Ők is sok időt és energiát áldoztak rátok, irántatok érzett szeretetből. Plébániátok papjainak és hitoktatóinak támogatásával az a nem mindig könnyű, de hálás feladat jutott nekik, hogy személyes példájukon, tanításukon és keresztény hitük megélésén keresztül a jó és az igaz felé vezessenek titeket.
Ma pedig rajtam a sor. Néhányunknak úgy tűnhet, hogy ez itt a világ vége. A korotokbelieknek viszont minden repülés egy izgalmas kaland. Számomra azonban ez a repülőút bizonyos fokig aggodalmat is hozott. Bolygónkat a magasból látni ezzel együtt is csodálatos élmény. A Földközi-tenger csillogása, az észak-afrikai sivatag nagyszerűsége, a burjánzó ázsiai esőerdők, a Csendes-óceán végtelensége, a felkelő és lenyugvó nap látványa a láthatáron, Ausztrália természeti szépségeinek fenséges tündöklése, amelyekben az elmúlt két napban gyönyörködhettem, a féltés mélyről fakadó érzését keltették bennem. Mintha valaki sorozatfelvételt készített volna a bibliai teremtéstörténetről: fény és sötétség, Nap és Hold, a vizek, a szárazföld és az élőlények. Isten szemében mindez „jó” (Ter 1,1–2,4). E szépség ölén ki ne zengené a zsoltárvers szavait a Teremtő dicséretére: „Uram, mi Urunk, milyen csodálatos széles e világon a te neved!” (Zsolt 8,2)
És van még valami, amit aligha vehetünk észre a felhők közül: férfiak és nők, akiket Isten nem kevesebb, mint saját képére alkotott (Ter 1,26). A teremtés csodájának szívében mi állunk, ti és én, az emberiség családja, amelyet dicsőséggel és fönséggel koronázott (Zsolt 8,6). Milyen csodálatos ez! Együtt suttogjuk a zsoltárossal: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla?” (Zsolt 8,5). Elcsendesedve, hálás lélekkel, a szentségtől megérintve gondolkodunk el.
És mit látunk? Talán vonakodunk elismerni, hogy sebek is éktelenítik a Föld felszínét: az erózió, az erdőirtás, a világ tengeri és ásványkincstartalékainak kizsákmányolása a mértéktelen konzumizmus kielégítésére. Egyesek közületek olyan szigetországból érkeztek, amelyeknek a létét veszélyezteti a tengerszint emelkedése, mások olyan országokból jöttek, amelyek pusztító szárazság hatásaitól szenvednek. Isten csodálatos alkotása olykor szinte ellenségesnek, sőt veszélyesnek mutatkozik azzal szemben, akinek gondjaira bízták. Hogyan tűnhet ennyire fenyegetőnek az, ami „jó”?
De ez még nem minden. Mit mondjunk az emberről, a teremtés koronájáról? Minden nap megtapasztalhatjuk, milyen vívmányokra képes az emberi elme: az orvostudományok területén elért eredményektől és a technológia okos alkalmazásától kezdve a művészetekben megnyilvánuló kreativitásig – folyamatosan nő az emberek életszínvonala és jóléte. Ti is készen álltok arra, hogy éljetek a számtalan felkínált lehetőséggel. Egyesek közületek a tanulmányokban, vagy a sportban, a zenében, a táncban, a színházi életben érnek el kiemelkedő eredményeket, mások kiemelkedő szociális és erkölcsi érzékenységgel tűnnek ki, és sokan vállalnak feladatokat a polgári szolgálatban és az önkéntes munka terén. Mi, fiatalok és idősek mindannyian átélünk olyan pillanatokat, melyekben az emberi természet veleszületett jósága – amely talán egy kisgyermek mozdulatában vagy egy felnőtt megbocsátó gesztusában csillan fel – nagy örömmel és mély hálával tölt el minket.
Az ilyen pillanatok azonban nem tartanak sokáig. Ezért gondolkodjunk tovább. S azt látjuk, hogy nemcsak a természet, hanem a társadalom is – az a közeg, amelyet mi magunk alakítunk – számos sebet hordoz, s ezek a sérülések jelzik, hogy valami nincsen rendben. A magánéletben, de közösségeinkben is olykor veszélyes ellenségességgel találkozunk. Ez a méreg megöli a jót, átalakít bennünket és eltorzítja azt a célt, amelyre teremtve lettünk. Rengeteg példát ismerünk, mint ti is tudjátok: a legnyilvánvalóbbak az alkohol- és drogfogyasztás, az erőszak felmagasztalása és a szexualitás lealacsonyítása, amit a televízió és az internet a szórakoztatás egy formájaként közvetít. Azt kérdezem, hogyan tudná bárki valakinek, aki ténylegesen erőszak vagy szexuális kizsákmányolás áldozata, a szemébe nézve megmagyarázni, hogy ezeket a virtuális formában bemutatott tragédiákat pusztán „szórakozásnak” kell tekinteni.
Baljós dolog fakad abból is, hogy a szabadságot és a toleranciát oly gyakran elválasztják az igazságtól. Ezt a manapság széles körben vallott elgondolás táplálja, miszerint nincsenek abszolút igazságok, amelyek életünket irányíthatnák. A gyakorlatilag mindennek különbségtétel nélkül értéket tulajdonító relativizmus a „tapasztalatot” helyezte mindenek fölé. Csakhogy a tapasztalatok, ha mellőznek minden arra vonatkozó értékítéletet, hogy mi jó vagy igaz, a valódi szabadság helyett erkölcsi vagy szellemi zűrzavart eredményezhetnek, a normák feladásához, az önbecsülés elvesztéséhez vezethetnek, vagy reményvesztettségbe taszíthatnak.
Kedves barátaim! Az életet nem a sors, nem a véletlen irányítja. Életeteket Isten akarta, ő áldotta meg, és célt adott neki! (vö. Ter 1,28) Az élet nem események és tapasztalatok egymás után esetlegesen következő sorozata, még ha azok hasznosak is. Az élet az igazság, a jó és a szépség keresése. Ez az életcél határozza meg döntéseinket, ezért gyakoroljuk szabadságunkat; s az igazság, a jóság és a szépség az, amelyben örömet és boldogságot találunk. Ne hagyjátok, hogy becsapjanak titeket azok, akik csak az előre meghatározott lehetőségek piacának egy újabb fogyasztóját látják bennetek, ahol maga a választás az érték, az újdonságot tűntetik fel szépségnek, és a szubjektív tapasztalat lép az igazság helyébe.
Krisztus többet kínál. Sőt, Ő mindent felkínál nekünk. Csak Ő, aki az Igazság, lehet az Út, s így maga az Élet is. Tehát az az út, amely az apostolokat a földkerekség végső határáig vezette, az a Krisztusban való élet. Ez az Egyház élete. Ennek életnek, a keresztény útnak a kapuja a keresztség.
Ma este szeretném feleleveníteni néhány mozzanatát annak, hogy hogyan is értelmezzük a keresztséget, holnap pedig a Szentlélekről fogok elmélkedni. Keresztségetek napján Isten szentségének részeseivé tett benneteket (vö. 2Pt 1,4). Az Atya gyermekeivé fogadott. Eggyé váltatok Krisztussal. Szentlelkének otthonává, templomává lettetek (vö. 1Kor 6,19). A keresztség nem eredmény, nem jutalom. A keresztség kegyelem, Isten műve. Ezért van az, hogy a keresztelési szertartás végén a pap szüleitekhez és az egybegyűltekhez fordult, és neveteken szólítva titeket ezt mondta: „Új emberré lettél” (Keresztelési szertartás).
Kedves barátaim! Otthon, az iskolában, az egyetemen, munka közben és szabad időtökben emlékezzetek arra, hogy új emberré váltatok. Ne csak félelemmel álljatok az Úr előtt, ne csak élvezzétek teremtett világának ajándékait, hanem vegyétek észre, hogy az emberi szolidaritás biztos alapja mindannyiunk közös eredetében rejlik, amely Isten teremtő tervének csúcspontja. Keresztényként annak tudatában éltek ebben a világban, hogy Istennek van egy emberi arca is: Jézus Krisztus, az Út, aki beteljesít minden vágyat, és az az Élet, amelyről nekünk kell tanúságot tennünk, mindig az Ő fényében haladva.
Tanúságot tenni nem könnyű feladat. Sokan vannak, akik azt hirdetik, hogy Isten életünknek csak mellékes része kell, hogy legyen, és hogy a vallás és a hit az egyén problémája. Éppen ezért vagy teljesen ki kell szorítani a közéletből, vagy pedig kizárólag pragmatikus célokra kell használni őket. Ez a szekularista megközelítés úgy próbálja megmagyarázni az életet, és úgy próbálja formálni a társadalmat, hogy ritkán, vagy nem is hozza összefüggésbe ezeket a Teremtővel. Azt a képet festi magáról, hogy pártatlan, részrehajlástól mentes és mindenkire egyformán tekintettel van. De valójában, csakúgy, mint minden ideológia, a szekularizmus ránk erőltet egyfajta világlátást. Ha Istennek nincs helye a közéletben, akkor a társadalom istentelen képre formálódik, és a köz javát szolgáló vitákat és politikai döntéseket azok következményei határozzák meg, és nem pedig az igazságon alapuló elvek.
A tapasztalat mindazonáltal azt mutatja, hogy a teremtő Isten tervétől való elfordulás olyan káoszhoz vezet, amely kihat a teremtett világ egész rendjére (vö. Messaggio per la Giornata Mondiale della Pace 1990, 5). Amikor Istent háttérbe szorítjuk, egyre kevésbé leszünk képesek arra, hogy felismerjük a természetes rendet, a célt és a jót. Amit olyan kitartóan emberi találékonyságként hirdettek, arról igen hamar kiderült, hogy őrültség, mohóság és önző kihasználás. És így egyre inkább tudatára ébredtünk annak, hogy mekkora alázattal kell fordulnunk Isten világának finoman megszerkesztett összetettsége felé.
De mi a helyzet társadalmi környezetünkkel? Ezen a téren is kellőképpen odafigyelünk-e a jelekre, amelyek azt mutatják, hogy kezdünk eltávolodni attól az erkölcsi rendtől, amellyel Isten megerősített minket? Tudatában vagyunk-e annak, hogy minden egyes ember veleszületett méltósága az ember legmélyebb lényegéből: istenképiségéből fakad, ezért egyetemesek az emberi jogok, amelyek a természeti jogon alapulnak, és nem függhetnek tárgyalásoktól vagy egyezségektől, még kevésbé kompromisszumoktól. És így eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy milyen helyet foglalnak el társadalmainkban a szegények, az idősek, a bevándorlók, azok, akik nem tudják felemelni a szavukat. Hogyan lehetséges az, hogy annyi anya és gyermek életét keseríti meg a családon belüli erőszak? Hogyan lehetséges az, hogy a legcsodálatosabb és legszentebb emberi tér, az anyaméh kimondhatatlan erőszak színhelyévé vált?
Kedves barátaim, Isten teremtett világa egyetlen és jó. Az erőszakmentesség, a fenntartható fejlődés, az igazság és a béke, és a környezetünk védelme melletti elkötelezettség létfontosságú az emberiség számára. Nem értelmezhetjük azonban ezeket anélkül, hogy alaposan elgondolkodnánk minden emberi élet – mely a fogantatástól a természetes halálig tart – veleszületett méltóságán, amely magától Istentől származik, s így sérthetetlen. Világunk belefáradt a mohóságba, a kizsákmányolásba és a megosztottságba, a hamis bálványok és a töredékes válaszok nyűgébe, a hamis ígéretek okozta csalódásokba. Szívünk és elménk egy olyan élet után vágyakozik, ahol a szeretet uralkodik, ahol az emberek megosztanak egymással mindent, amit az Istentől kaptak, ahol megvalósul az egység, ahol a szabadság elnyeri igazi értelmét. Ez mind a Szentlélek műve. Ezt a remény kínálja nekünk Jézus Krisztus evangéliuma. Azért születtetek újjá a keresztségben, és azért kaptátok megerősítésül a Szentlélek ajándékait a bérmálás szentségében, hogy erről tanúságot tegyetek. Legyen ez az üzenet, amelyet Sydneyből magatokkal visztek az egész világra!
Kép: Radio Vaticana