Georg K. Volk hagyományos történelmi regényt írt Szent Pál életéről, amely bővelkedik kalandos, fordulatos eseményekben, rendkívül alapos ókor- és bibliai tudásanyagra épül, s megfelelő arányban vegyíti a históriai ismereteket a fikció elemeivel. Egy meg nem nevezett történetíró meséli el Pál életét Theofilosznak, akihez Szent Lukács is intézi sorait evangéliuma bevezetőjében (1,1-4), vagyis görög mintát követve ajánlással kezdi elbeszélését. A mesélő, belehelyezkedve Pál lelki- és gondolatvilágába, felidézi a népek apostolának életútját, születésétől kezdve egészen a keresztényeket üldöző Néró császár uralkodása idején bekövetkezett haláláig.
Tarzuszi Saul a regényben gazdag zsidó család szülötte, tehetsége már igen korán megmutatkozik. Jellemét az őt gyengéden szerető anyja és szigorú, a testi fenyítést is gyakran alkalmazó apja egyaránt formálja. Saul rendkívüli képességei már igen korán megmutatkoznak, hatalmas műveltségre tesz szert, s természetesnek veszi, hogy őt mindenki körülrajongja. Családtagjait, akik meg sem közelítik az ő tudását, lenézi, s érzelmileg egyre jobban eltávolodik tőlük.
Saul korán megnősül, s minden arra utal, hogy fényes hittudósi karrierjét semmi és senki nem fogja veszélyeztetni, életében nem lesznek nagy fordulatok, béke és nyugalom vár rá, harmonikus családi körben, szerető felesége és gyermekei, unokái társaságában fog megöregedni. Saul azonban hamarosan kénytelen megtapasztalni, hogy a nyugalom és a kényelem mennyire törékeny fogalmak, s az állandónak gondolt idilli állapotnak egyetlen pillanat alatt vége szakadhat. A tragédia mennykőcsapásszerűen zuhan rá: egyszerre veszti el feleségét és újszülött gyermekét. Egyedül marad mélységes fájdalmával, nem talál magyarázatot szeretteinek értelmetlennek látszó és váratlan halálára. Istennel perlekedik, mivel úgy érzi, hogy mindent megtesz a Teremtő kedvéért, teljes szívvel és lélekkel szolgálja, ezért igazságtalannak tartja a büntetést, különösen annak megsemmisítő erejét. Saul ugyanakkor azt a kérdést is felteszi magának, vajon nem azért történt-e ez a kettős tragédia, mert bűnös valamiben? Végül rádöbben: „Megmutatta a Világ Királya. Az elbizakodott, fölényes, gazdag előkelő sincs különleges helyzetben. Ő se számítson kivételes bánásmódra. Hiába várja el a kíméletet. Az senkinek sem jár hivatalból. Rám szólt: – ’Több alázatot! Te féreg! Beképzelt, felfuvalkodott hólyag. Neked minden kedvezmény jár? Anélkül, hogy akár csak egy pillantást vetnél magad köré, mi történik a világban? A nyomor, a betegség, az éhezés, a bánat, csak másokat fenyegethet? Te érzéketlenül elmehetsz mellette?” (32.o.)
Ez a tragédia, felesége és újszülött gyermeke együttes halála készteti Sault arra, hogy elhagyja szülőhelyét, Tarzuszt, és Jeruzsálembe menjen, a híres, nevezetes törvénytudó, Gamáliel iskolájába. Gamáliel volt az a farizeus, aki a Jézus Krisztust bátran hirdető Péter főtanács előtti kihallgatásakor figyelmeztette társait, vigyázzanak, mit tesznek Péterrel és társaival, mert eddig mindig az történt, hogy ha egy hamis prófétát kivégeztek, akkor a követői szétszóródtak, „Ennélfogva én most is azt mondom nektek: hagyjátok magukra ezeket az embereket és engedjétek el őket, mert ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le, nehogy az történjék, hogy Isten ellen hadakoztok.” (ApCsel 5,34-39)
Gamáliel iskolájában találkozik Saul Jézus későbbi követői közül Natanaellel, Istvánnal, valamint Barnabással – utóbbival majd ő hirdeti az evangéliumot évekkel később. János evangéliuma (1,45-50) szerint Fülöp lelkendezve közli Natanaellel: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben és a próféták: Jézust, József fiát Názáretből. Natanaelt azonban hidegen hagyja Fülöp öröme, szkeptikusan reagál: „Jöhet valami jó Názáretből?” Amikor Fülöp elviszi őt Jézushoz, a Megváltó igaz izraelitának nevezi Natanaelt, akiben nincs álnokság, s kérdésére, honnan ismeri őt, azt feleli: „Mielőtt Fülöp hívott volna téged, láttalak, amikor a fügefa alatt voltál.” Natanael válasza: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya! Jézus erre így szólt: ’Mivel azt mondtam neked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobb dolgokat fogsz még majd látni ezeknél.”
Georg K. Volk regényében Natanael kiváló szónok, nyugalom árad belőle, és tehetséges volta ellenére is szerény. Mértéktartó, szereti a tisztaságot, kerülni igyekszik minden mocskos dolgot. Saul szeretne olyan lenni, mint ő. Nem tagadja, hogy féltékeny Natanaelre, már annak külseje miatt is. Míg ugyanis Saul megjelenése előnytelen, alacsony, vézna termetű, szeme állandóan nedvedzik, Natanael magas, karcsú, jóképű ifjú.
A regény szerint Jézus keresztre feszítésekor Saul nem tartózkodik Jeruzsálemben, mert Tarzuszba látogat, elbúcsúzni halálosan beteg apjától. Visszatérve Annástól, a korábbi főpaptól értesül arról, hogy a Nagy Szanhedrin halálra ítélte Jézust, akit Poncius Pilátus keresztre feszíttetett.
Részletesen kibontja a szerző István diakónus vértanúhalálát. A regényben István neve Stephanos, Natanael unokatestvére, ő is Gamáliel-tanítvány. Saul kezdettől fogva mélységes ellenszenvet, sőt, utálatot érez Stephanos iránt: „Nátánáel szeretett rokona, jellegzetes, tejfölös szájú szépfiú. Hülyén vigyorog, mint a fakutya. Divatosan, pogány módra öltözködik – alkottam meg magamban róla, azt hiszem minden alapot nélkülöző, elmarasztaló véleményemet.” (151.o.) Az Apostolok cselekedeteiben arról olvashatunk, hogy István diakónus megkövezése előtt a tanúk letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak (7,58), Saul pedig egyetértett azzal, hogy megöljék. (8,1) Arról azonban, hogy Saulnak tevékeny szerepe lett volna István kivégzésében, nem szól az Újszövetség. Volk regényében viszont Saul elhatározza, hogy leleplezi Stephanos igazi énjét, mivel szerinte aljas szándékokkal férkőzött be a vallási körök bizalmába. Kitartó kutakodás után megbizonyosodik arról, hogy Stephanos is Jézus követői közé tartozik, „Bűbájoskodik! Varázslatos módszerekkel, bűvölettel gyógyít!” (222.o.) Sault olyannyira elvakítja a Stephanos elleni gyűlölet, hogy ráveszi Annást: ítéletvégrehajtás nélkül végezzék ki Stephanost, vagyis közvetlen értelmi szerzője lesz a megkövezésének.
Saul számára ekkor még a kereszténység „a sötét zsidó bandának” (226.o.) a vallási ügye. A regénybeli Pál visszaemlékezéseiben vérszomjas csőcseléknek nevezi a Stephanosz megkövezését követelő, felhergelt tömeget. A kivégzésre visszagondolva kegyetlen gyilkosságként írja le azt. Saul önként vállalkozik arra, hogy vigyázzon a köveket Stephanoszra dobáló gyilkosok ruháira, hogy ne akadályozza őket a szabad mozgásban, ám ez védekezés is a részéről, mivel nem akar szemtanúja lenni „ennek, a részemről eleinte át sem gondolt, de mostanra már egyre félelmetesebbé, egyre ijesztőbbé váló… színjátéknak? Nem. Borzalmas tragédiának… Az elvonuló, hol ujjongó, hol durván átkozódó tömegnek hátat fordítottam. Hogy véletlenül se lehessek szemtanúja a büntetlen vérengzés lehetőségét kihasználni vágyó, megvadult, őrjöngő fenevadakká aljasuló csőcselék gyilkos tombolásának.” (226.o.) Saul azonban nem tudja megállni, hogy ne pillantson egyszer Stephanoszra, de „Rögtön meg is bántam: két kezét arcára szorította, és teste fájdalmasan meg-megvonaglott. Szörnyű hatást gyakorolt rám: olyan valakinek, egy védtelen áldozatnak a szenvedését pillantottam meg, akivel órákat töltöttünk együtt a rabbinikus iskola növendékeinek minden erőszakot elítélő társadalmában. Ahol a mester a múlt bűneinek hibáit megbélyegezve, a tiszta életvitel magasztos céljait fejtegette.” (227.o.)
Stephanosz kivégzését követően Saul lelkét két érzés tölti be: egyrészt aggódik, hogy a nagytanácsban megfenyítik, amiért önhatalmúlag végeztette ki Stephanoszt, törvényi felhatalmazás, ítélet nélkül, másrészt pedig fél azok megvetésétől, akiket sokra tart. Nem mondja ki, de elsősorban Gamálielre gondol. Végül azonban Saul legyőzi kétségeit, és újabb megbízást kap a keresztények üldözésére, amit a legnagyobb buzgalommal végez, abban a biztos tudatban, hogy az egyetlen igaz hitet védelmezi.
A könyv szerint Sault Damaszkusz felé haladva vad gyűlölet vezérli, „Hajtott az indulat. A vágy, hogy szétcsapjak ’a vallási előírásokat álnokul semmibe vevő szakadárok’ között. Mind jobban belelovaltam magam a Jesu hívei elleni gyűlöletbe.” (245.o.) Sault ebben a felajzott lelkiállapotban éri a damaszkuszi jelenés, a kegyelmet jelképező, égből ragyogó fényesség, Jézus hozzá intézett kérdése. Georg K. Volk szinte szó szerint idézi az Apostolok cselekedeteiben olvasható szöveget (9,4-6): „ – Saul, Saul, mit kergetsz engem? – ’Kicsoda vagy Uram?’ – rebegtem rémülten. – ’Én vagyok Jézus, akit te kergetsz: nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod’. Remegve, és ámulattól eltelve kérdeztem: – ’Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?’ – ’Kelj fel, és menj be a városba, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned’.” (245.o.)
Saul tehát akkor kapja meg a krisztusi kegyelmet, amikor a gyilkos indulat a legjobban hatalmába keríti, mintha az író értelmezésében megvalósulna ekkor nála a Rómaiakhoz írt levélben (5,20-21) megfogalmazott igazság: „… amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által.”
Ezt követően a regény hűen az Apostolok cselekedeteiben leírtakhoz mutatja be Pál térítő munkáját, egészen élete végéig. A keresztény hagyomány szerint Pál és Péter apostolt is a zsarnok Néró császár végezteti ki, a regényben is ez szerepel. Képet kapunk Néró kegyetlen, szadista tetteiről is, amelyet a könyv horrorisztikus részletességgel mutat be. Pált nem térítő munkája közben tartóztatják le, hanem Korinthusban, amikor tüntetően ki akar vonulni a művészi álmokat szövögető, bántóan dilettáns Néró énekszámáról, nem bírva elviselni annak szörnyű hamisságát. A könyv szerint Pétert a keresztény hagyománynak megfelelően, fejjel lefelé feszítik keresztre, Pált viszont lefejezik, mert megsértette Néró énektudását, s ez a beteg lelkű császár szemében minden bűnök közül a legnagyobb, ami ehhez méltóan súlyos megtorlást kíván.
Georg K. Volk regénye lélektanilag pontosan írja le azt a sok szenvedéssel és vívódással együtt járó folyamatot, amelynek révén egy Istenben őszintén hívő, tudós elme, akinek sokáig mindennél fontosabb a Törvények tisztelete és feltétlen követése, eljut a valódi szeretethez, élete végéig hirdetve a Megváltó Krisztus tanítását, megalkotva közben a keresztény teológiát. A német író által megrajzolt Tarzuszi Pál elmondhatja magáról azt, amit az Újszövetségben így fogalmaz meg a népek apostola Timóteushoz írt második levelében: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazságosság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, és nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét.” (4,7-8) (Seneca Könyvtár – Halász és Társa Kiadása)
Magyar Kurír