– December 27-én ökumenikus engesztelő imádságot rendeztek az életért a budapesti Egyetemi templomban. Professzor úr is részt vett ezen a már hagyományosnak mondható alkalmon. Milyen aktualitása van ma az élet védelmének?
– Azok, akiknek a sajátjuk mellett mások élete és jövője is fontos, a gondolatok és érzések mellett közös imádsággal fejezték ki és szólaltatták meg az élet evangéliumának hangját, amely a lelki és fizikai életet egyaránt erősíti. Az ökumenikus ima és engesztelő délután mottója János evangéliuma 14. fejezetének egy rövid versét idézte: „Élek, és ti is élni fogtok.”
Karácsonyi időszakban vagyunk, és még mindannyiunkban elevenen él az otthon, a családban eltöltött szenteste emléke, amikor a Messiás megszületését ünnepeltük, s így megtapasztaltuk a családi élet kiemelkedő pillanatát, mely a hit szerint valójában az élet, az örök élet elővételezése. Egyetlen vallásban sem találkozunk olyan eseménnyel, hogy Isten emberré lett volna, ez csakis a kereszténységben valósult meg, amikor a teremtő és mindenható Isten elküldte Fiát, hogy emberi természetünket felvéve részt vállaljon az emberi, földi élet minden adottságából. Ez lehet öröm éppen egy gyermek születése fölött, vagy lehet szomorúság, egy család menekülése miatt gyermekével Egyiptomba. De gondoljunk Kongóra, ahol ezekben a napokban több ezer család kényszerült otthona elhagyására a törzsi harcok következtében, vagy Indiára, ahol fanatikus hinduk keresztények otthonait, iskoláit és templomait pusztítják el és kényszerítik távozásra emberek tízezreit. De ez a Messiás – ahogyan Izajás próféta fogalmaz – magára vette betegségeinket, fájdalmainkat, és végül erőszakos ítélettel végeztek vele. A Názáreti Jézus Isten akarata és a jövendölések értelmében élte végig földi életét, s ezzel bemutatta, hogy Isten számára első az ember élete, de a földi életen túl az ő örök élete is. Életéről és a mi életünkről szóló szavaiban, az utolsó vacsorát követő meghitt pillanatokban Jézus feltárja szívének gondolatait, Atyjával való kapcsolatát, a Szentlélek elküldésének szándékát, de mielőtt elindulna az utolsó óra, az Ő órája felé, imádkozik tanítványaiért és értünk is, akik hisznek és hinni fognak. Jézus szenvedése, halála és feltámadása jelenti számunkra a megváltást, amely a hívő embert megajándékozza azzal az élettel, amelyet a világ nem adhat meg.
– Emberként élni méltóság, de milyen jelentősége van a Jézus által hozott életnek, amit ő ígér tanítványainak és minden hívőnek?
– János apostol fizikailag is közel volt Jézushoz, amikor ezek a szavak elhangzottak: „Élek, és ti is élni fogtok.” Ez az élet elsősorban a gyermekeket vállaló családokra vonatkozik. Azokra a keresztény szülőkre, akik elfogadott gyermekeik lelkébe elsőként csöpögtetik Jézus tanítását és végső soron azt a szeretetet, amelyet Krisztus mutatott meg minden ember iránt. Minden ember egy családhoz kötődik, és egy új élet fogantatásakor és születésekor „nagy misztérium” előtt állunk. Jézus egész földi életével bemutatta az embert magának az embernek, mert bár Isten az ő képére és hasonlatosságára teremtett minket, a bűn következtében meggyengült ez a hasonlóság és ennek megvalósítása. Ezért volt szükség Jézusra, mint az Új Emberre, aki egyúttal Isten Fia is. Az ember létrejötte Isten teremtő akaratának felel meg, és a fogantatás, illetve a születés pillanatától fogva az új lény arra rendeltetett, hogy teljesen kifejezze a maga emberségét, hogy személy legyen. Ez abszolút értelemben mindenkit megillet, a gyógyíthatatlan és magatehetetlen betegeket is. „Embernek lenni” – ez az ember alapvető hivatása. Ez az alaphivatás azonban túllép a földi kereteken, mert Isten a saját isteni életében akarja részesíteni az embert, s ezért mondja Krisztus: „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”
– Isten és ember tehát szorosan összetartozik. Mit mond erről a Biblia és a keresztény tanítás?
– Érdekes, hogy maga az „Isten” szó és elnevezés az ószövetségi Jahve, „a lét, az élet, a lenni” fogalmak tartalmát hordozza. Az Úr így mutatkozik be Mózesnek is: „Én vagyok, aki van” vagy „Én vagyok, aki vagyok”, sőt egy újabb fordítás szerint „Én vagyok, aki leszek” tudniillik melletted leszek. Isten neve a jelen és a jövő. Így ismerjük fel, hogy már a kinyilatkoztatás kezdetén visszhangzik ez az üzenet: „Élek, és ti is élni fogtok.” Ezt az életet hordozzák a Földön élő emberek, mert Isten teremtette a világmindenséget és magát az embert, és hozta létre teremtényeiben a létprincípiumot, az életelvet. Az élet ajándék, és ennek az egyszerű kijelentésnek az igazsága ott érvényesül igazán, ahonnan ez az élet hiányzik, vagy éppen ahol elmúlik. II. János Pál pápa szerint Szent Ireneusz gondolatát, hogy „gloria Dei vivens homo” (vagyis hogy „Isten dicsősége az élő ember”) így is lehetne fordítani: „Isten dicsősége az, hogy az ember él.” Ez az ember legmagasabb rendű meghatározása. Az Istentől kapott élet tehát a jelenben és a jövőben nyilvánul meg. Ennek védelme már az emberiség történelmének a kezdetén is elsőrendű fontosságú volt, amint ez például Káin és Ábel történetében látható. Az élet oltalma és ünneplése végigvonul az Ó- és az Újszövetség tanításán, s mintegy párhuzamot láthatunk abban, hogy amikor Jahve úgy mutatkozik be, hogy „Én vagyok, aki van”, akkor Jézusnál azt halljuk, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet” és „Én vagyok a világ világossága”.
– II. János Pál pápa szerint a mai ember a halál kultúráját építi, ha Isten nélkül, az ő erkölcsi törvényei nélkül él. Mennyire hat ez a társas kapcsolatokra, főleg a családra?
– A XXI. században úgy tűnik, hogy az élet értékelése csökkent, sőt a technikai haladással mintha az ember is kiszorulna az élők közül. A „kiszorulás” természetesen a rászorulókat jelenti, a még meg nem született gyermekeket és az idős embereket, akik még vagy már úgymond „nem hoznak hasznot” a társadalomnak. Az emberi élet védelmében mára – úgy tűnik – az Egyház maradt az utolsó bástya, s II. János Pál pápa szavai szerint a szeretet civilizációjának az építésében az Egyháznak kell fontos szerepet betöltenie, elsősorban az élet és a családok támogatásával. Igazi rendeltetése, és nem csupán funkciója a teremtett világban ugyanis egyedül az embernek van. Isten minden létezőnek az ősforrása. Ő hív a létre mindent, ami él, legfőképpen az emberi személyt. Az összes teremtmény közül azonban egy sem alkalmas arra, hogy az embernek segítőtársa legyen, egyedül egy hozzá hasonló másik személy, az asszony. Az ember a férfi és a nő közösségében válik „egésszé”. Ez az alapja a család és az élet továbbadásának is. S mivel Isten szent, és Ő az élet, a házasság és a család is szent, mert az magának a Teremtőnek a műve, amelynek egyik elsődleges célja az emberi faj fennmaradása, az egyes családtagok személyes fejlődése és örök sorsa a jelen életben és a jövőben is. Ahogyan ezt Jézus ígéri: „Élek, és ti is élni fogtok.”
– Régen áldásnak, ajándéknak nevezték a gyermeket és az édesanyát áldott állapotban lévőnek. Ma szinte azonnal veszélyeztetett helyzetbe kerülnek a megfogant életek, de az életük végén járók is.
– Az csak a modern nyelvhasználatban alakult ki, hogy a gyermek az anyja méhében teher. Biztos, hogy többletsúlyt jelent az édesanya számára, aki végső soron nem egy tárgyat, hanem egy személyt hordoz a szíve alatt. Egy első gyermekét váró kismama azt mondta: számára egyáltalán nem teher a születendő gyermek, nagyon jól együtt tud vele élni, amikor átfordul az ágyban, akkor kell csak vigyázni, egyébként, tette hozzá, „milyen kár, hogy ez ilyen kevésszer lehet az életben”.
Egyébként, hogy Jézus mennyire ismerte egy kismama helyzetét és a szüléssel járó körülményeket, azt éppen az a kijelentése mutatja, amikor arról beszél, hogy az asszony is szomorú, amikor tudja, hogy elérkezett az ő órája, de mihelyt megszülte gyermekét, örül, hogy ember született a világra. Az élethez és magához a szeretethez is nagyon szorosan hozzátartozik az áldozatvállalás. Az ember és a szülők igazi kiteljesedése akkor valósul meg, amikor gyermekeknek adnak életet, és felnevelik, vagyis végigkísérik őket életük jelentős szakaszán. „Élek, és ti is élni fogtok” – mondja Jézus. A házastársak szülővé válnak – akár egy örökbefogadás keretében is –, s II. János Pál pápa szerint a szeretet civilizációja éppen azt jelenti: „örülni az igazságnak” – a szeretethimnusz alapján. Ám egy olyan civilizáció, amelyet a fogyasztói és születésellenes lelkület jár át, soha nem lehet a szeretet civilizációja. A család azáltal hozza létre a szeretetnek ezt a valóságát, hogy a benne élő személyek és nemzedékek közötti kötelékek nagyon szorosak és nagyon intenzívek. Ám a család rendkívül sebezhető, s könnyen áldozata lehet az egységét gyengítő vagy romboló veszedelmeknek. Ilyen az abortusz az emberi jogok közé való felvétele, vagy az eutanázia. Az ellenállás bátor példáját láthattuk Henrik luxemburgi főherceg néhány héttel ezelőtti vétójában, amely talán mégis csak elgondolkodtatja az embereket és a „halálpártiakat”. Az azonos neműek házasságát vagy élettársi kapcsolatának a bejegyzését az Egyház soha nem fogja támogatni, jóllehet magát a rászorulót mindig és mindenben segíti. Ilyen veszedelmek hatására egy eltorzult család az „ellencivilizáció” formáját erősíti, gondoljunk akár a homoszexualitás és a leszbikus magatartás erőltetett propagandájára az iskolákban, melyek rombolják a szeretetet, jogosnak beállítva a klasszikusnak mondott házasság- és családformától eltérő kapcsolatokat, melyek életet végképp nem eredményeznek, elkerülhetetlen következményeket viszont a társadalom életében annál inkább.
– Ma amikor a családokat és a születendő gyermekeket is sok megpróbáltatás sújtja, mit tehet az Egyház?
– Az Egyház abban segíthet, hogy mindenben a család mellett áll, hogy a család válaszolni tudjon a kihívásokra, bemutatva azt az igényes szeretetet, amely a család szilárd alapja, vállalva a vele szembenálló erőkkel való küzdelmeket is, melyek veszélyként és fenyegetésként leselkednek a szeretet civilizációjára. Ezek közül az első az egoizmus, az önzés, ami lehet egy egyén, egy házaspár, egy társadalmi osztály vagy egy nemzet önzése. A felelőtlen szabadság a szeretet ellentéte.
Korunkat épp az önzés vezette gazdasági összeomláshoz is, amelyben igazságtalan viszonyok alakultak ki. A fogyatkozó nemzet haldokló társadalomhoz hasonlít, amely rezzenéstelen arccal elutasítja önmagától a kényelmét veszélyeztető és áldozatot igénylő megfogant, de még meg nem született életeket. Az élet védelme azonban nem utópia: állandó és eleven kapcsolatban vagyunk a mi Urunk, Jézus Krisztus Istenével és Atyjával, akitől származik minden atyaság és anyaság a világban, és akitől végső soron minden emberi család származik. Az istenfelejtés és az életfelejtés állapotában élő kortársainknak ma szelíden, de határozottan kell hirdetnünk az élet és a szeretet evangéliumát, mely a kereszténység 2000 éve alatt nagyon sok ember szívét megérintette, azokét akik nem zárkóztak be önmaguk önző énjébe, és lemondtak bizonyos fizikai kényelemről, vállalták a gyermeknevelést, az azzal járó áldozatokat, melyek azonban nem kisebbítették személyiségüket – éppen ellenkezőleg, egy érettebb, mások iránt felelősséggel élő ember alakult ki bennük. Az Egyház szüntelenül és bizalomteljesen imádkozik azokért, akik gyermeket várnak, a családokért, akik gyermekeket nevelnek az olykor leküzdhetetlennek látszó nehézségek ellenére is, s azokért is, akik valamilyen okból, akár tudatlanságból, akár tudatosan elvetették gyermeküket.
– II. János Pál azt tanította, hogy az Egyház útja az ember. Az Egyház mely maga közösségekből, családokból épül fel. Milyen reményt tud adni azoknak a keresztényeknek, akik ebben a világban igyekeznek az élet evangéliumához hűségesen élni?
– Az Egyház azért imádkozik, hogy Krisztus országa, a szeretet civilizációja győzzön. Ennek erőforrását az Egyház az egész emberi család javára fordítja. „A keresztény hívők felelőssége pedig abban áll – jól értékesítve az időt és megkülönböztetve az örök értékeket a mulandóktól –, hogy kitartóan növeljék a házasság és a család megbecsülését mind életük tanúságtételével, mind pedig a jóakaratú emberekkel együttműködve. A nehézségeket leküzdve, ökumenikusan is összefogva igyekezzenek biztosítani a családnak a szükséges dolgokat és mindazt, ami korunkban megkönnyíti az életet. E cél eléréséhez nagy segítség a hívők keresztény érzülete a minden napokban, a mára sokszor nevetségessé tett egészséges erkölcsi fölfogása, valamint a különböző szinten oktató tanárok és nevelők bölcsessége és szakértelme.” (GS 52) A II. Vatikáni Zsinat külön kéri a keresztény házaspárok segítségét is, hogy „az egyes szervezetek, főként a család-szövetségek, törekedjenek arra, hogy a fiatalokat, a házaspárokat, s főleg az új házasokat tanítással és tettekkel megerősítsék, s fölkészítsék őket a családi, társadalmi és apostoli életre” (GS 52). „Az élő Isten képmásává alkotott, és a személyiség méltóságával fölruházott házastársak – kéri az Egyház tagjaitól– forrjanak össze a szeretetben, azonos gondolkodásban és egymás kölcsönös megszentelésében kövessék Krisztust, az élet forrását; hivatásuknak örömeiben és áldozataiban és hűséges szerelmükkel is tanúskodjanak annak a szeretetnek misztériumáról, melyet az Úr nyilatkoztatott ki a világnak halálával és föltámadásával.” (GS 52) Így épülhet ki újra a szeretet civilizációja, s e bizalom hátterében az Úr Jézusnak a kijelentése áll, mely ma is erősít és bátorít minket: „Élek, és ti is élni fogtok.”
Magyar Kurír