Évközi idő, B év, évközi idő 11. vasárnapja
SZENTMISEKOMMENTÁR |
Bertalan atya kommentára
A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: A mai vasárnapot évközi tizenegyedik vasárnapként jelöli a liturgikus naptár. Köznapjainkból léptünk be az Isten házába. Életünk siker és kudarc, diadal és bukás váltakozása. Ugyanígy hullámzik lelkünkben is a remény és a csüggedés. A mai szentmise az Istenbe vetett reményt erősíti bennünk, és a végig való kitartás kegyemét kéri számunkra.
AZ ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Életünkben az Isten szava rendet teremt. Utunk biztonságos Isten oltalma alatt. Miközben szavát hallgatjuk, rendet teremt kusza gondolatainkban, eloszlatja aggodalmainkat, követőinek békét és örömet ígér.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Az oltárra ajándékul kenyeret és bort helyeztünk. A búzát megőrlik, a szőlőt sajtolják. A szenvedés jelképe ez. Miközben a kenyér és a bor Jézus szent testévé és vérévé változik, titokzatos módon keresztáldozata is felizzik. Mi is Isten malmaiban őrlődünk, a szenvedések sajtójában préselődünk, amíg Krisztussal egy áldozattá válunk.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Nem lehet élni a reménység nélkül. Isten szava reményt, Krisztus teste életkedvet ad nekünk. A szentáldozás kifejezte Isten és a hívő nép egységét. Közösségünkben megvalósuló szeretetegység Isten kegyelmével munkálja az emberi nem egységét Krisztus követésében.
ELMÉLKEDÉS |
Forrás: Ócsai József
"Példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni".
Kedves Testvérek!
Jézus Krisztus tanítása Isten Országáról ott és akkor, amikor először elhangzott a zsidók között, közel kétezer évvel ezelőtt Palesztinában, akkor olyannyira új és szokatlan volt, hogy Jézusnak muszáj volt példabeszédekben tanítani. Új volt az, hogy Isten nem a haragvó és bosszúálló Isten, hanem a mi jóságos mennyei Atyánk. Új volt az, hogy az ember halála után nem az alvilág sötétségbe kerül, hanem meg van hívva arra, hogy Isten csodálatos életében és boldogságában részesüljön. Új volt az is, hogy Isten hajlandó megbocsátani a bűnösnek, és nem kell annak egy reménytelen állapotban végigélni életét.
Mikor pünkösdkor eljön a Szentlélek, akkor beigazolódnak Jézus Krisztus szavai, melyet az utolsó vacsorán mondott: "S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek." Valóban, a kereszténység első századaiban nem nagyon volt szükség a példabeszédekre. S ezt bizonyítják Pál apostol levelei, az ókeresztény írók egész sora, melyek műveiben csak elvétve találunk egy-egy példabeszédet.
De úgy tűnik, hogy ma ismét szükség volna rá, mert nem értjük a keresztény tanítást. Ma ismét elmondhatja nekünk a Zsidókhoz írt levél szerzője: ".még sok mondanivalónk volna, de nehéz nektek kifejteni, mert közömbösen hallgatjátok. Ha az időt tekintjük, már tanítóknak kellene lennetek, s mégis arra szorultok, hogy az isteni tanítás elemeire oktassanak benneteket. Tejre van szükségetek, nem szilárd ételre." Ha azt tekintjük, hogy a kereszténység közel kétezer éve áll fenn, már minden kereszténynek hittudósnak kellene lennie. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy nem értjük a keresztény tanítást, mert a kereszténységtől teljesen életidegen kultúra vesz egyre jobban körül minket. Igaz, napjainkban történnek kísérletek arra, hogy a keresztény tanítást újfajta történetekkel, példabeszédekkel világítják meg, de ezek, kevés kivételtől eltekintve rosszul sülnek el: a hallgatóság a történet minden részét megjegyzi ugyan, de azt, hogy mire mondták el, hogy mire akar tanítani, azt már nem jegyzik meg.
Azt hiszem tehát a legjobb az, hogy ha Jézus példabeszédeihez nyúlunk vissza. Az Istenember Szentlélektől megvilágosított példabeszédei oly találóak, hogy az idő vasfoga, a váltakozó kultúrák sem tudják kikezdeni.
Ma is két példabeszédet hallottunk, amelyek ugyanazt a témát világítják meg két oldalról. Hallottuk a vetésről és a mustármagról szóló példabeszédet, melyek egyet akarnak nagyon kihangsúlyozni: Isten Országa nem az emberek teljesítményeképpen jön létre. Nekünk egy picinyke igent kell csak mondani erre az Országra, a többi mond Isten kegyelmének műve.
Ez az, amit végképp nem tud felfogni korunk embere. Mert ma a teljesítmények korát éljük. Az emberiség fejlődését abban mérik, hogy mennyire növekszik teljesítőképessége. Mennyit tud termelni, mennyi áramot, pénzt tud megspórolni, valakinek mennyi diplomája van; és még sorolhatnám tovább. Ebben a világban és gondolkodásmódban csak az az értékes ember, aki teljesítményeket tud felmutatni. Erre nevelik gyermekeinket már kisiskolás koruktól kezdve az egyetemig, vagy a munkahelyig. Ezzel szemben Isten a mai hallott példabeszédekben azt mondja, hogy te önmagadban érték vagy. Egyedül azért, mert ember vagy, s mint ember Isten képét hordozod magadban a teremtett világban. S a te értékességed Isten előtt egyáltalán nem attól függ, hogy mennyi teljesítményt tudsz felmutatni.
De sajnos korunk gondolkodása megfertőzte vallásos életünket, s azon belül imaéletünket is. Úgy gondoljuk, hogy minél több imát elmondunk, mennyiségben mérve, annál biztosabb az eredmény. És nagyon sokan úgy képzelik az imádságot, mint előre megfogalmazott, az imakönyvek által nyújtott hosszabb rövidebb imák elmondását. Eszükbe sem jut, hogy tovább kellene lépni ezen a téren. Mert az imádáság terén is szükség van a továbblépésre, fejlődésre, melynek mozgatója, ösztönzője a Szentlélek. Sokan süketek erre a Szentlélek ösztönzésére: rendíthetetlenül végzik megszokott imáikat, melyek a legtöbbször már semmilyen élményt nem nyújtanak. S ha aztán figyelmetlenek eme imádság közben, vagy elbóbiskolnak, akkor hamis lelkiismeret furdalásuk van, hogy imáikat rosszul végezték el. Az ilyeneknek azt kellene megvizsgálni, hogy nem-e Szentlélek ösztönzése az, hogy figyelmetlenné válnak az imáik, s ez nem annak a jele-e, hogy tovább kellene lépni az imádság területén: elszakadni a kötött szövegektől.
Egyedül a Szentírás imáitól nem volna szabad elszakadni soha. Ezek pedig az Úr imádsága - a Miatyánk, és a zsoltárok. Ezzel szemben sokan makacsul fontosabbnak tartják az "Örök imádás" nevű imakönyv imáit, vagy a rózsafüzért, amelyet még mise alatt is imádkoznak, mintha nem a szentmise volna a legtökéletesebb imádság. Vagy fontosabbnak tartják a népénekek éneklését a zsoltárok helyett a szentmisében, amikor egyes népénekek szövege a katolikus tanítás szempontjából nem összeegyeztethető, amikor rendelkezés van arról egyetemes egyházi és egyházmegyei szinten, hogy a szentmisében a zsoltárok éneklését nem lehet elhagyni.
Egy szó mint száz, az imádságban is szükség van arra, hogy továbblépjünk, fejlődjünk, a lélek ösztönzésére. Egy idő után le kell tenni a kötött szövegű imádságot, s helyette saját szavainkkal kell imádkozni. Később ezt fölválthatja az elmélkedő ima. S az imádság fejlődésének végállomása a misztikus, szemlélődő ima. Amelyet nehéz meghatározni. Amelyet leginkább úgy lehetne meghatározni, hogy a szeretet együttléte Isten és ember között, amelynek nincs semmilyen anyagi haszna, s amely nem mérhető kimondott szavak mennyiségében. A szemlélődő, misztikus ima az, amelyre azt mondat Karl Rahner, korunk egyik nagy teológusa, hogy "ha a kereszténység nem lesz misztikussá, akkor soha nem újul meg". A misztikus ima az, amely nem kiváltságosok, szentek birtoka, hanem mindannyiunk előtt fennálló lehetőség az igazi Istennel való találkozásra. A misztikus ima az, amelyre még csak én is törekszem, de nem tudom megteremteni hozzá a feltételeket, mert oly nagy nyüzsgés és zaj vesz körül és van bennem is.
Ez legyen tehát a mai vasárnap üzenete: engedjük működni magunkban Isten Szentlelkét az imádság területén is. Fontoljuk meg Szent Pál szavait: "Kérlek tehát benneteket, hogy lélek szerint éljetek". Mondjuk ki azt az icipici igent az Istennek, ami akkora, mint egy mustármag, de Isten kegyelme fává terebélyesítheti bennünk Isten Országát
Ámen.