Most bocsásd el, Uram,
szolgádat…
2010. december 29.
Karácsony nyolcada
– szerda
Szász Csaba LC
Lk
2,22-35
Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai,
szülei felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr
törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.”
Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét
vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia.
És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és
istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A
Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, amíg meg nem látja
az Úr fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a
gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírása szerint cselekedjenek
vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent:
„Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint
békességben, mert szemeim meglátták szabadításodat, melyet minden nemzet
számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és
dicsőség népednek, Izraelnek.”
Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott.
Simeon megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e Gyermek
által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz
ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek
sok szívnek titkos gondolatai!”
Bevezető ima: Istenem, küld el Szentlelkedet, hogy
világosítson meg engem! Légy jelen életemnek minden pillanatában, s az elég
lesz nekem, mert ha Te velem vagy, akkor nem hiányzik semmi sem az életemből.
Kérés: Istenem, segíts, hogy
Simeonnal együtt én is tanúságot tegyek szeretetedről az emberek előtt!
1. „Most”: Mire gondolhatott
Simeon ezzel a szóval? A jelen pillanatra, vagy talán arra, hogy ettől a
pillanattól kezdve bármikor (most már)…? Ha ezt nem is tudhatjuk meg
pontosan, egy dolog mégis világos számunkra: ennek a kijelentésnek a kiváltó
oka az újszülött Jézus Krisztus. Mondhatjuk azt is, hogy ez a személyes
találkozás Jézus Krisztussal az aggastyánnak minden idők legnagyobb eseményét
jelentette. – Simeon egyszer találkozott a Megváltóval, én azonban a nap
folyamán többször is találkozhatok vele, s talán fel sem figyelek Istennek erre
a nagy ajándékára. Rátalálok az Oltáriszentségben, a szentmiseáldozatban, de
ott van a többi szentségben, az imádságban, sőt az embertársaimban is. Ha egy
vidám, mosolygó emberrel találkozom, az újszülött kis Jézus mosolyog rám, ha a
szenvedőkkel találkozok, ott találom a megvetett, megostorozott Jézus
Krisztust. Ha bűnösökkel hoz össze az utam, Krisztus ott szenved bennük és egy
csepp vizet kér, egy csepp vigaszt. – Isten emberré lett, hogy számunkra
elérhető legyen, hogy bennünk lakjon, és magára vegye a mi keresztünket. Csak
az a fontos, hogy a hit szemével nézzük a mindennapi eseményeket, s akkor Isten
életünk részese lesz, és életünk minden pillanata egy konkrét
„most” –tá változik.
2. „Elbocsáthatod”: Napjainkban az
„elbocsátani” igét inkább akkor használják, amikor valakit
elküldenek egy közösségből, egy munkahelyről, valamitől megfosztanak; Simeon
szavaiban inkább a halálra utal, vagyis, hogy Isten elbocsáthatja őt a jelen
életből. A két gondolat közül egyik sem gyönyörködteti a mai ember képzeletét.
Vajon miért? Ez az evangéliumi rész boldogságot sugároz annak ellenére, hogy
benne ilyen szavak fordulnak elő. A probléma talán abban rejlik, hogy nekünk
más a szemléletmódunk, más a végső valóságokról alkotott elképzelésünk. –
Igen, az aggastyán szavai mellé illenek Szt. Pál szavai: „számomra az
élet Krisztus, a halál pedig nyereség” (Fil 1,21). A halál lehet nyereség
is abban az esetben, ha az élet számunkra Krisztust jelenti, mert aki
Krisztusban talál az igazi életre, az a halál pillanatában teljesen és
véglegesen Krisztusra talál. S ha Simeonnal együtt rátalálunk Krisztusra, akkor
megtaláltuk életünk értelmét. A találkozás pillanatától kezdve életünknek van
értelme és készen állunk, hogy Isten bármikor magához szólítson: elbocsáthatod, szolgádat, Uram.
3. „…szolgádat,Uram” Aki Krisztusra talál,
az felfedezi, hogy életét Istennek köszönheti. Nincs igazi élet, sem biológiai,
sem lelki, amely nem Isten ajándéka. Minden csak kegyelem, még akkor is, ha
Isten tiszteletben tartja az ember szabad akaratát. Ezért az ember Istent előbb
Úrnak, Teremtőnek látja, és önmagát, mint az Ő alattvalóját, az Ő szolgáját. Ez
az ember alázatosságának az első és legfőbb alapja: mindenem, amim van, tőle
kaptam és neki tartozom vele. – Ha netalán valaki ezt mégis megalázónak,
méltóságán alulinak találja, akkor érdemes még Simeon kéréshez hozzáolvasni az
ezt követő sorokat is, amelyekben hálával és köszönettel fordul Istenhez, mert
felismerte, hogy Isten minden emberi elvárást felülmúlt ajándékaival,
szeretetével: „mert szemeim meglátták
szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság
legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek.”
Isten az én Teremtőm, mindent neki köszönhetek, mert az Ő jóságában felülmúlta
minden emberi elvárásomat.
Beszélgetés Krisztussal: Istenem,
hálát adok neked az életemért, a családomért, a hitemért, mindenért… mert
mindezt tőled kaptam. Kérlek, ne távozz el soha tőlem, még a nehéz
pillanatokban sem, mert életemnek csak is akkor van értelme, ha veled vagyok,
ha a Te világosságod tölti be azt.
Elhatározás: Bármi történjék is a mai nap folyamán,
próbálom abban Isten jelenlétét, az Ő kezének nyomát felfedezni és kérem a
segítségét, hogy tudjam Őt teljes szívvel viszontszeretni.
A pápa imaszándéka 2010. december
hónapra:
A személyes szenvedés megtapasztalása, mint a
másik szenvedőnek adott segítség: hogy saját szenvedésünk megtapasztalása vezessen bennünket azoknak
a nehéz helyzeteknek és fájdalmaknak a jobb megértésére, amelyektől oly sok
magányos, beteg vagy idős ember szenved, és indítson bennünket nagylelkű
segítségre.
Nyissuk meg kapuinkat Krisztus előtt: hogy a föld népei megnyissák kapuikat
Krisztus és az Ő evangéliuma előtt, ami a béke, a testvériség és az igazság.