Forrás: Ócsai József
Kedves Testvérek!
Jól ismert részt hallottunk ma az evangéliumból, amikor Tamás apostol kételkedik Jézus feltámadásában. A görög katolikus testvéreinknél is ez az evangéliumi rész van ezen a vasárnapon, ezért ők ezt a vasárnapot egyszerűen Tamás vasárnapnak nevezik. Tamás apostol hitetlenkedéséből származik a "tamáskodik" kifejezésünk, ami azt jelenti, hogy valaki nem hisz el valamit, amíg személyesen meg nem győződik annak igazságáról.
Igazából magunkra és korunk gondolkodására ismerhetünk ebben a történetben. Az ember csak akkor hisz el valamit, ha látja, hallja, ha meggyőződik a természettudományok és műszerek egyértelmű bizonyítékai által. Mivel Istent nem lehet semmiféle műszerrel kimutatni, nem lehet látni, hallani, ezért nem létezik, csak egyes emberek agyszüleménye. Az emberek mégsem tudnak meglenni valami isten nélkül, de már a régi nem kell. Ezért új istent gyárt magának az ember, egy új istenben hisz, amit úgy hívnak, hogy emberiség. Az emberiség önimádata abból fakad, hogy saját értelmének zsenialitását megtapasztalva azt hiszi, hogy ő saját maga istene. Az emberiségnek, úgymond, elege van abból, hogy egy Isten uralkodjék rajta. Az emberiség látványos dolgokat tud produkálni: a civilizáció és a technika olyan fokára jutott el, hogy képes önmagát mindenestől egyetlen gombnyomással elpusztítani. A tudomány és a technika vívmányainak megfelelően olyan kényelemben él, hogy a nagyvárosok mesterséges betontengerében nincs meg a természettel való olyan kapcsolata, amiben rá tudna csodálkozni a természet szépségére és arra, hogy ennek kell lennie egy teremtőjének.
Isten nem létezik, mert nem tapasztalható meg kívánságra. De még inkább azért nem fogadják el sokan Istent, mert kényelmetlen a tanítása. Pláne ha arról hallanak a nyolc boldogságban, hogy boldogok a lélekben szegények, a szomorkodók, boldogok akiket az igazságért üldöznek. Hogy a kereszténység ezen elveiért kimozduljunk összkomfortos, kényelmes életünkből, azt már nem.
Mi, akik itt vagyunk nem vagyunk istentagadók, de mégis környezetünk hatása alól nehezen tudjuk magunkat kivonni, és bizony nem egyszer hatása alá kerültünk. Bennünket is megkísért Tamás apostollal együtt, hogy hitünk valamely igazságára azt mondjuk: hiszem, ha látom.
Nem csoda, ha ez megesik velünk, ha ezt tapasztaljuk életünkben. Nem csoda, hogy Tamással is megtörtént ami megtörtént. Mert a feltámadásban, és egyáltalán az istenhitben olyan dologról van szó, ami nem értelmünk tevékenységének eredménye. Isten és a feltámadt Krisztus hitére nem juthatunk el úgy, hogy hosszasan gondolkodunk a dologról érveket és ellenérveket felsorakoztatva, s végül megállapítjuk az, hogy Istennek léteznie kell, s hogy Krisztus feltámadt. Az istenhit Isten ajándéka, Isten kegyelme, amit nem lehet kiérdemelni. Kérni lehet, de az ember nem teljesítményei, cselekedetei alapján kapja meg, hanem egyedül Isten szeretetéből kifolyólag. Éppen ezért Tamás hitetlensége, ha úgy tetszik logikus, hiszen Jézus első megjelenésekor, mikor nem volt Tamás közöttük, a társai elbeszélése alapján olyan dologban kellett volna hinnie, amit előtte az emberek soha nem tapasztaltak meg a történelem folyamán: hogy egy agyonkínzott, kivégzett ember magától feltámad. Neki nem adatott meg még a hit ajándéka akkor.
Tamás végül hívő lett: Krisztus második megjelenésekor ő is jelen van, s Jézus külön hozzáfordul: "Ne légy hitetlen, hanem hívő!" S ezzel Jézus mintegy megadja Tamásnak a hit kegyelmét, melyet az elfogad, mikor hitvallást tesz: "Én Uram, én Istenem!" Ez már túllép az emberi gondolkodás határán: Tamás Urának Istenének ismeri el Jézust, akit eddig csak emberként tapasztalt meg. Pontosan azt ismeri el Jézusban, ami hitünk lényege, hogy ő valóságos Isten és valóságos ember.
Ide kívánkozik Antonie de Saint-Exupery (antoán dö szentegzüperi) egyik mondata a világhírű "Kis herceg" című művéből: "Az ember csak szívével lát igazán, pusztán a szemmel a lényeg láthatatlan." Valóban szívünkkel tudjuk csak Istent megismerni, találkozni a feltámadt Krisztussal. Azzal a szívünkkel, melyet megérintett az Isten kegyelme, melyet Isten megajándékozott a hittel.
Mint annak a pogány művésznek az esetében akit, egy történet szerint Jézus működése után Arimateai József bíz meg azzal, hogy készítessen egy értékes kelyhet, melyet vegyen körül arany abronccsal, s a kupába vésse bele Jézusnak és a tizenkét apostolnak az arcképét. A művész elvállalja a munkát, s minden a legnagyobb rendben történik mindaddig, amíg oda nem ér, hogy a kupába belevésse Jézus arcképét. Minden próbálkozását kudarc kíséri. Észreveszi, hogy egy pogány számára hiábavaló erőlködés az, hogy újraálmodja Jézus arcvonásait. Töprengésében az a leány siet segítségére, akit szeret és aki keresztény. Jövendőbelije így biztatja: >Nem fedezheted fel az Ő arcát mindaddig, ki nem vetsz elmédből mindenféle büszke gőgöt, mely akadályoz abban, hogy az Ő szelíd szemeit lássad. De biztosan találkoznál vele, ha úgy szeretnéd őt, mint ahogy mi keresztények szeretjük. Ha vágyódol majd utána, Ő eléd lép a homályból, és hús-vérként áll előtted.
O: Az első keresztényeket az asztal és a szeretet közössége jellemezte.
S: Hitünknek és reményünknek Jézus Krisztus feltámadása adja a biztos alapot.
E: Jézus feltámadása után megjelenik a hitetlenkedő Tamásnak is: Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.
A Föltámadt Krisztusba vetett hitből élnek a tanítványok: az egyesek élő hitéből és a közös hitből. Ez a hit csodálkozás és öröm, hála és hűség. Egyben szükség és aggodalom is, hogy elviseljék a tanítványok, ami nekik a legnehezebb: az elkülönülést közösségtől, közös istentisztelettől és Isten-dicséréstől, közös föladatoktól, közös örömöktől; hisz a hitre meghívatás egyben közösségbeli meghívatás is.
Első olvasmányhoz / ApCsel 2,42-47
Az Apostolok Cselekedetei (2,42-5,42) a jeruzsálemi ősegyház életképét mutatja. A mai szakaszt részben kiegészíti a másik (ApCsel 4,32-35). A "közösség" abban állt, hogy mindent együtt birtokoltak, egymással megosztottak (2,44). Az "apostolok tanítására" és istentiszteletre még a Főtemplomba járnak. A kis csoport vidám jóságával, nagylelkűségével mindenkit erősen vonzott. Így Isten megsokasította őket. Az utolsó mondat (2,47) röviden, szabatosan összefoglalja, mi a titka minden sikeres missziós munkának. (Lk 24,53; ApCsel 5,12-16)
Válaszos zsoltár / Zsolt 118(117),2-4.13-15.22-24
Hála és dicséret
Szentleckéhez / 1Pt 1,3-9
Szent Péter első levele a kisázsiai keresztényekhez szól. Vigasztaló és intő írás a pogányságból megtértekhez, kiket üldözés fenyeget. A levél Isten dicséretével kezdődik himnikus, liturgikus nyelvezetben. A már elnyert isteni üdvajándékok még nagyobb kegyelemnek és reménynek zálogai. A keresztségben Isten a fiaivá fogadott ("újra nemzett": 1,3) minket. Ez az új élet, mint tökéletes valóság, persze még nem a miénk, csak élő remény, amely Jézus föltámadásán alapul. De ennek gyümölcse öröm és biztonság, még külső veszély és belső szorongatás, szükség idején is. -- A következő vasárnapokon e levél folytatását olvassuk, fölidézve a húsvéti és keresztségi élményeket. (1,3-5: 1Pt 1,23; Jn 3,5; Kol 1,5.12; 3,3-4 # 1,6-9: Jak 1,2-3; Zsid 12,11; 1Kor 3,13; 1Jn 4,20)
Evangéliumhoz / Jn 20,19-31
A hét első napján, vasárnap támadt föl Jézus, és jelent meg tanítványainak. Ahogy az első teremtés, úgy ez a második is Isten szavával és életalkotó Lelkével kezdődik (1Mz 1,2). Az isteni Lélek ereje a rend és szépség világát alkotta az őskáoszból. Ugyanaz a Lélek győzi le most a tudatlanság és bűn zűrzavarát, teremt új embert, az apostoloknak adott bűnbocsátó oldó-kötő hatalommal is. Ez a Lélek ad nekünk kegyelmet, hogy Tamással higgyünk Abban, akit szemeink még nem látnak! (Mk 16,14-18; Lk 24,36-49 # 20,19-20: Jn 20,1; 16,16.20-22 # 20,21-23: Jn 17,18; Mt 16,19; 18,18 # 20,29: 1Pt 1,8 # 20,31: Jn 3,15; 1Jn 5,13)
Szentségre várva
Jézus szavai és "jelei" (csodái) nem a múlté, jelen vannak Egyházában és szentségeiben. Hozzánk is szól ma az Úr: "Békesség nektek!" Ő maga a mi békénk. Tamás apostoltól tanuljuk a hit válaszát, míg a szent testet érintjük: "Én Uram és én Istenem!"
Elmélkedés
Boldogok akik hisznek (eretnekség ellen)
Mint már mondtam, az Egyház megkapván e tanítást és e hitet Krisztustól, világszerte hirdeté, mégis úgy megőrizé, mintha csak egy ház lenne. Éppígy a hitet úgy hiszi, mint aki egylelkű és egyszívű.... Mert más és más a világnak nyelve, de a hagyománynak tekintélye egyazon és egyhitű. Sem a germánok közti egyház nem tart más hitet-hagyományt, sem ibérek vagy kelták közt, avagy a messzi keleten, Egyiptomon és Líbián, vagy kik lakoznak e világ legközépi földtáján [200 előtt már így elterjedt a hír! "Legközépi táj" = India? vagy épp Róma?
Mint Isten műve: égi Nap csak egyazon a tájakon, a földön szerte: úgy a Hit meghirdetése bárhol is: ragyog-világít bárkinek, ki Igazságra szomjazik.... Nagy Polikárp, kit oktatott az apostolok ön-szava, sok Krisztus-látottal beszélt, lőn Smyrna város püspöke, apostoloktól tétetvén! Én láttam őt még ifjontan; hosszú kort megért a szent, vénen hagyá ez életet, mint dicső fénylő vértanú... Egyszer eretnek Marcion véle találkozván megszólítá: "Megismersz ugye engemet?" És Polikárp ígyen válaszolt: "Megismerlek még, igenis, te Sátán első szülöttje!"... Nem kell keresned másfelé az Igazságot: Egyháznál oly könnyen Őt te megleled! Apostolok, -- mint bankba dúsgazdag, -- Őnála mindent letettek, ami az Igazságot illeti. És bárki, aki szomjaz rá, ihat Őtőle életet (Jel 22,17). Egyház az Élet kapuja, mind a többi rabló és tolvaj, kit gonddal el kell kerülni, míg nagy buzgóan ápolni, amit az Egyház tárol itt! S ragaszkodjunk az igazhit ránk hagyományozott kincséhez! Nos hát? ha bármin vita kél, nem kell legősibb Egyházak kútfőihez futnunk vajon? Apostolokkal ismerős helyektől nemde kérdenünk, mi tiszta, biztos a vitán? S ha apostolok nem hagytak írást ez ügyről mireánk? Ugye, hogy hagyomány rendjét kell követnünk, amint azt kézről-kézre leadták, akikre ők bízták reá!? (Szent Iréneus híres szövege: Deposítum Fidei = Hit-letétről)
+
Tamás hitetlensége többet használt hitünknek, mint a többi tanítvány hite! Ahogy tapintja Krisztusát s meggyőződik a hitben, szétfoszlik mind a kétség, szilárdul tőle a mi hitünk. Tehát a kétkedő tanítvány, ki érinté a Szent Sebeket, lesz erősítő tanúság a Föltámadás mellett! (Nagy Szent Gergely)
+
Hit és kötelesség
A hit dolgában semmiképp se várhatjuk változásnak, vagy [eltérő] fejlődésnek vagy bármi módosításnak lehetőségét. A Hitvallás, a Krédó örökre ugyanaz marad! (VI. Pál pápa)
+
A hit őrzése püspöki kötelesség
Vajon a püspökök szabadon taníthatják-e, ami leginkább tetszésükre van a hit dolgában, vagy azt, amitől úgy várják, legtetszetősebb bizonyos ma dívó nézetek követőinek, kik minden hittan ellenzői? Bizonnyal nem. A püspökségnek legfőbb dolga és kötelme, hogy szoros hűséggel továbbadja Krisztusnak eredeti, valódi üzenetét! Az igazság teljes egészét, mit Ő nyilatkoztatott ki, mit Ő bízott rá apostolaira, mint az üdvösséghez okvetlen szükségeset! (VI. Pál pápa)
+
A hitről
Nem gyakorolva hitünk sorvad s meghal hamarosan! -- Az igazságnak nemcsak az az árulója, ki megtagadja, hanem ki nyíltan meg nem vallja! (Szent Ambrus)
Sértetlen igaz hit hatalmas oltalom, senki hozzá nem tehet, el senki belőle nem vehet: mert ha nem egy és ugyanaz, megszűnt már hitnek lenni az. (Nagy Szent Leó)
Világfiak mi mást gondolhatnak, csak azt, hogy bolondot játszunk, attól futva, amit úgy óhajt a világ, s mitől ők futnak, azt mi vágyjuk. Olyanok vagyunk, mint bohócaik, komédiázók, kik tótágast járva föltűnést kihívnak! Vidám egy játék, igen, a miénk, de illedelmes, fontos és csodás! Gyönyörködik rajta azoknak szeme, kik lesik az egekből. E szűzies, buzgó hit a játékot játssza, ki elmondja az apostolokkal: "Látványossága lettünk mi az angyaloknak s embereknek!" (Szent Bernát)
forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Hitoktatási felügyelősége
Jn 20, 19-31.
Nyolc nap múlva eljött Jézus.
(Eszközként jó lenne megmutatni a gyerekeknek egy injekciós tűt, vagy még jobb lenne csinálni egyet, ami nagy. Ezt lehetne egy gyógyszer dobozzal is megtenni.)
Gyerekek, kezemben van egy injekciós tű. Mikor használjuk? Mire jó? Az oltásokat ennek segítségével kapjuk. Az oltások jót tesznek nekünk. De most képzeljük el, hogy a gonosz kezébe veszi az injekciós tűt és kitalál valami borzasztót, amivel árthat az embereknek. Milyen fertőzést, vagy betegséget tudna kitalálni, amivel beolthatna, és megbéníthatna bennünket? Az injekciós tűbe a legborzasztóbb járványt készítette el, mégpedig a "félelem" járványt. Azzal beolt minket, és kezdünk félni.
Mit eredményez a félelem bennünk? Mit állít le? A szívet, a jó akaratot, a cselekvést, a bátorságot stb. Tényleg beoltott minket? Nézzük csak. Mi mitől és mikor félünk?
Sokféle és gyakran alig elviselhető félelem bénítja életünket. Még a gyerekekét is. Sokan félnek a holnapi dolgozattól, vagy a kicsik az oltástól és a sötéttől. De még súlyosabb félelmeik is vannak: sokan félnek társaik kisebb-nagyobb kegyetlenkedéseitől, vagy épp attól, hogy szüleik elválnak. Az apostolok is féltek Jézus halála után. Féltek a börtöntől, a bosszútól. De féltek attól is, hogy rettenetes csalódásukkal szembenézzenek.
Ebbe a bénító félelembe köszön bele Jézus: "Békesség nektek!" Most nem azt mondja: mit féltek, kicsinyhitűek, nem! Ő tudja, mi lakik bennünk. Tudja, hogy ez a félelem a mélyből jön, és alig kezelhető. De Ő le tudja győzni szívünk mélyének rettegéseit! Ő jön, és örvendezéssé tudja változtatni a szorongást, ki tudja nyitni bezárt szívünket. A föltámadás csodájának ez is része: a félelem hatalmának megtörése, az öröm győzelme emberi sorsunkban. És nem is akármilyen öröm részeseivé akar tenni: Isten örömébe vagyunk hivatalosak!
Mi választhatunk, minek a hatása alá kívánunk kerülni? Sátán oltásának hatása alá, vagy Jézus Béke üzenete - az új élet örömének hatalma alá? Én már választottam. És te?