Forrás: Ócsai József
Kedves Testvérek!
A ma vasárnapon a jó
pásztorról hallva szemünkbe ötlik a megszokott idillikus kép, amint
Krisztus vállára veszi elveszett báránykáját, s viszi vissza a nyájhoz.
Eszünkbe jut a 22. zsoltár, amely a maga nemében irodalmi remekmű is:
"Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt,
zöldellő réteken legeltet.
A nyugalom vizéhez terel és felüdíti lelkemet."
De ezt az idillikus képet megzavarja rögtön a zsoltár következő sora:
"Ha sötét völgyben járok is
nem félek a bajtól, hisz te velem vagy."
Vagy pedig hallottuk az
evangéliumban: "a farkas elragadja és szétkergeti a nyájat". Miért e
sötét képek, mint a sötétség völgye, vagy a nyájat fenyegető ragadozó
farkas?
Amikor Jézus az Egyházról
beszél, mindig a krízishelyzetek képeit használja. Az Egyházat egy
csónakhoz hasonlítja a viharos tengere, melyet majd felborítanak a
hullámok. Amikor az utolsó vacsorán a világ gyűlöletéről beszél, akkor
azt mondja tanítványainak: "Mindenki szemében gyűlöletessé lesztek az én
nevemért." Mikor Péternek megígéri a mennyek országának kulcsait, akkor
a pokol kapuiról beszél, melyek nem vesznek erőt, az Egyházon. S aztán a
mai evangélium képe: a farkas kívülről fenyegeti a nyájat. S ugyanakkor
belülről is bomlasztják az Egyházat a báránybőrbe öltözött farkasok.
Mindebből látható, hogy
az Egyház a világ legfenyegetettebb, legtámadottabb, legtörékenyebb
emberi közössége. Belépni az Egyházba egyenlő azzal, hogy belépni az
emberi gyöngeség világába. Az Egyházban elemi erővel felszínre jön az
ember rettenetes fenyegetettsége. S aki fenyegeti, az nem más mint a
gonosz, a Sátán. Meg lehet figyelni, hogy az Egyház története nem más,
mint szakadatlan küzdelem a gonosszal, a Sátánnal.
Az Egyház azért él ilyen
fenyegetettségben a Sátán részéről, mert már az üdvösség útjára lépett.
Krisztus megadta a felismerést Egyházának az üdvösség útjáról, s már
arra lépett. A Sátán pedig nem akarja ezt, nem akarja, hogy az emberek
az üdvösségre jussanak, s ezért az üdvösség eszközét az Egyházat elemi
erővel támadja kívül-belül. Nem csak a nagy, egyetemes Egyházat támadja,
hanem annak helyi megnyilvánulásait, a plébániai közösségeket, a Jézus
nevében összegyűlt mindenféle keresztény csoportot. Ez a támadás az
életrevalóság jele. Amelyik egyházi csoportosulásban nincs probléma, ott
nincs már Egyház - ott már nem támad a Sátán, mert már a karmaiban van.
Olyan ez, mint amikor a jó vadászkutya amelyik a vadászaton a még
életben lévő, sebesült vadkacsákat támadja meg, s nem azokat, amelyek
már elpusztultak egy jól irányzott lövéstől.
A fenyegetettség
állapotában vagyunk. Aki ezt nem észleli, az nem lát jól, az nem az
Egyházban él. Hazugságban él, és másokat is becsaphat. Az Egyház az a
hely, ahol az ember helyesen látja helyzetét. Helyesen látja létének,
bűneinek mélységét - a pokol erőit, a kárhozat rettentő lehetőségét. Az
Egyházon kívül másutt kábítás folyik. A reklámok, az amerikai filmek
szuperhőseinek világában az emberiség világméretű kábítása folyik a
műholdakon keresztül, hogy ne lássák meg a pokol rettentő örvényeit.
Aki felismeri rettentő
fenyegetettségét a sötétség hatalmától, az így tud imádkozni: "Az örök
haláltól, ments meg, Uram, minket!" Ne a sikertelenségtől, ne a testi
szenvedéstől, ne a kicsinyes problémáktól, hanem "Az örök haláltól ments
meg, Uram, minket!"
Ez az egyetlen út a
megmenekülésre, ami csak azok számára jelent valamit, akik megláttak
valamit a pokol mélységeiből. Mindez üres fecsegés mindannak, aki nem
veszi komolyan a hitet. Aki nem is akarja meglátni az ember alapvető
fenyegetettségét, azt hogy isteni beavatkozás nélkül pusztulásra van
ítélve.
"Az örök haláltól ments
meg, Uram, minket!" - imádkozzuk, s az Úr meghallgatta imánkat. Elküldte
egyszülött Fiát, aki elmondhatta magáról: "Életemet adom a juhokért."
Mert valóban életét adta. Meghalt, s alászállt a holtak országába.
Alászállt az emberi lét olyan mélységeibe, amelyben sem előtte, sem
utána nem lesz senki a történelem során, aki ugyanezt meg tudja tenni.
Alászállt, s aztán feltámadt, s magával ragadott minket, hogy
megszabadítson a sötétség szörnyű mélységétől, és isteni életében
részesítsen minket.
"Életemet adom
juhaimért." - Mi így nem tudjuk életünket adni, de nekünk is életünket
kell adni testvéreinkért Krisztus példájára, ha meg akarunk menekülni a
sötétség hatalmától. Mindannyiunknak hivatása van, nemcsak a papoknak.
Keresztény hivatásunk van. Akkor lesz hivatássá egy élet, ha teljesen
odaadja magát másoknak Krisztus miatt, Krisztusban, mert másképp nem is
lehet odaadni magunkat senkinek. Így lesz hivatássá életünk, munkánk,
családunk, ha életünket adjuk másokért.
Sajnos ma nagyon kevesen
vannak, akik ezt megvalósítják, vagy legalább erre törekednek. Kevesen
vannak olyanok, mint Lisieux-i Szent Teréz, akinek halálának 100
évfordulójára emlékezik az Egyház az idén, aki az égvilágon semmi
rendkívülit nem művelt. Nem művelt csodákat, nem prédikált, hanem szinte
kamaszfejjel belépett egy szerzetesrendbe és ott tette amit rábíztak,
tette az általa kis útnak nevezett életszentségre vezető egyszerű
életet.
Ha tehát érdekel léted
sorsa, ha komolyan veszed hited, akkor a feladat adott: felülvizsgálni
életedet: hivatásként éled-e meg azt, amit Istentől kaptál. Az életnek
azon területén ahol most vagy, családban munkahelyen. A szolgálat
szelleme vezérel-e téged testvéreiddel szemben, Krisztus példájára, aki
megmosta tanítványai lábát azzal, hogy "Ti mesternek és Úrnak hívtok, s
jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam
lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy,
amit én tettem, ti is tegyétek meg".
Ámen
Jézus jó pásztori lelkülete (Jn 10,11-18).
a) A pásztor képe,
szerepe különböző hatást válthat ki bennünk. Nem szeretnénk, ha a nyáj
képével hasonlítanának minket össze. A modern ember öntudata nem hagyja,
hogy más vezesse őt. Ezt a feladatot szeretné magára vállalni. Olyan
felvilágosultnak, tájékozottnak tudja magát, hogy elegendőnek tartja
saját értelmének használatát, amikor dönteni szeretne arról, hogy milyen
úton haladjon tovább életében. Szabadnak tudja magát. Ha valaki velünk
szemben vezetési igényt támaszt, ez először bizalmatlanságot ébreszt
bennünk. Ebben a magatartásban bizonyára vannak helyes elemek is.
Jogosan vetődik fel azonban a kérdés: képes-e az ember arra, hogy minden
vezetés nélkül haladjon saját útján? Nincs-e arra szüksége, hogy mások
ismereteit és tapasztalatait is felhasználja saját döntéseinek
kialakításánál? A kérdés több szempontból is jogos. A szakemberek ma
jobban jelen vannak önmagunk megértésénél, mint bármikor máskor.
Gondoljunk arra, ahogyan a lélektan beszél az emberről, és ahogyan
megfogalmazza követelményeit az emberrel kapcsolatban. A vélt szabad
döntésünket pedig mennyi tényező befolyásolja! Milyen sokféle külső és
belső tényező, mennyi erőszakos hatás, mennyi benyomás befolyásolja
döntésünket, amelyben szabadnak tartjuk magunkat! Mennyi csábítás
jelentkezik a televízió és a rádió műsoraiban, a reklámokban, a
propagandában! Nem arról van tehát szó, hogy az embernek ne lenne
vezetésre, jó tanácsra szüksége, hogy ne lenne szüksége pásztorokra. Jó
pásztorokra ma is szükség van! Jézus idejében a népek vezetőit
pásztoroknak nevezték. Természetesen nagyon sokszor nem feleltek meg
ennek a címnek. Milyen szerencsés azonban az a nép, amelynek pásztora,
uralkodója valóban jólétét tartja szem előtt és nem saját hatalmát. Ha
olyan a magatartása, amely jó legelőre akarja vezetni népét, és nem
ideológiák pusztaságába.
b) Ezeknek a
szempontoknak figyelembevételével komoly jelentősége van a kérdésnek:
mit jelent számunkra a jó pásztor képe, amelyről az evangélium beszél?
Mindenekelőtt egy bizalomra épülő kapcsolatot, amelyben tudatában
vagyunk annak, hogy Jézus hozzánk tartozik, mi pedig őhozzá, ezért
megbízhatunk benne. Jézus azokat, akik rá vannak bízva, a sajátjainak
nevezi. Egy apa vagy édesanya beszél úgy családjáról, hogy ők az övéi.
Akik a családban élnek, összetartoznak, és egymásért élnek. Amikor Jézus
jó pásztornak nevezi magát és azt mondja: ismerem enyéimet és enyéim
ismernek engem, akkor pontosan erre gondol. Ő aggódik értünk, kiáll
mellettünk, közbenjár értünk a mennyei Atyánál. Ő és az övéi között
hasonló kapcsolat létezik, mint amilyen őt a mennyei Atyához fűzi:
ahogyan a mennyei Atya ismeri őt, és ő a mennyei Atyát, ezt a bensőséges
kapcsolatot akarja kiterjeszteni felénk is. Ő Istenről úgy beszél
nekünk, mint a mennyei Atyáról, aki törődik velünk, aki magáénak tekinti
gondolatainkat, akire tehát rábízhatjuk magunkat. Ő úgy nyilatkoztatja
ki Istent nekünk, mint aki a mi Istenünk. Hogy Jézus nem üres szavakat
mond, hanem az igazság és a valóság szerint nyilatkoztatja ki Istent,
aki valóban a mienk, ezt szenvedésével és kereszthalálával mutatja meg
nekünk. Erről beszél ugyanis, amikor ezt mondja: életemet adom
juhaimért. Ezt ő teljes szabadságban teszi meg, csak azért, hogy
teljesítse a mennyei Atya akaratát, aki őt ezért küldte. Ő azért tette
ezt, mert övéi hozzá tartoznak, és a bűn és a múlandóság elesettségében
velük akar maradni, hogy innen kiszabadítsa őket. Nem akarta őket
magukra hagyni, mint akinek semmi köze nincs ehhez, és nem is érdekli őt
az, hogy a gonosz hatalmában élnek. Éppen életének feláldozása:
szenvedése és halála a kereszten, és a legteljesebb tehetetlenség és
elhagyatottság, amelyben itt része volt, ez alapozza meg jó pásztori
mivoltát, és ez mutatja meg teljes komolyságában és elkötelezettségében.
Ez túl van az általános és megszokott emberi magatartáson. Ő felelősnek
vallja magát azokért, akik hozzá tartoznak, mert az Atya neki adta őket
és felelősségét vérével pecsételi meg. Hozzá tartozik minden
tanítványa, és mindenki, aki a hitben eltalált hozzá, és még el fog
találni. Végeredményben minden ember, mert ő mindenkiért meghalt.
c) Ha a pásztor szóra úgy
tekintünk, mint amellyel Jézus saját maga küldetését akarta jellemezni,
akkor benne a következő jegyekre kell gondolnunk: Jézust Isten
ajándékozta nekünk, és Jézusban az utat és életünk célját. Ha ez valóban
hívő látásmóddá lesz szívünkben, ennek bőséges lelki gyümölcsei lesznek
számunkra. Jézus szándékai, lelkülete, jó cselekedetei folytonosan
szemünk előtt lesznek. Mindig újra és újra kedvet fogunk érezni arra,
hogy az evangéliumok alapján elmélkedő imádságainkban Jézushoz
kapcsoljuk életünket. Az is egyre erősebben fog tudatosodni bennünk,
hogy ő nemcsak út életünk számára, hanem a mi úti kísérőnk is. Jézus
egész földi életében miértünk volt itt, a kereszten értünk szenvedett és
halt meg, minden szava hozzánk szólt, minden cselekedetével értünk
fáradt. A feltámadt Jézus most is itt van és mindenkorra itt is marad.
Benne úgy látjuk Istent, aki velünk van és értünk van, mindig
rábízhatjuk magunkat és mindig követhetjük őt. Ha azonban Jézust igazán
követni akarjuk, akkor jó pásztori lelkületét nekünk is gyakorolni kell
embertársaink felé. Valami módon legyünk együtt a szegényekkel, a
nagyvárosok hajléktalanjaival, a betegekkel, a kitaszítottakkal, hogy
segítsük őket elesettségükben, hogy előmozdítsuk felemelkedésüket. MK
O: Jézus az üdvösség egyetlen forrása.
S: Isten gyermekei majd színről színre látják a mennyei Atyát.
E: A jó Pásztor életét adja juhaiért.
Csodáljuk azt, aki életét
odaadja, hogy mást megmentsen, talán egy szerettét, vagy bárkit, aki
veszélyben forog. Ilyen ember több van, mintsem gondolnánk. A nagy óra
meghozza a hősiség lelkét. A nagy órának megvan a maga hősi lelke,
beszélnek róla az emberek. De van hősiesség a kis segítségekben és
szolgálatokban is, a csöndes, mentő tettekben, melyeknek maga a
megmentett sincs tudatában.
Jézus odaadta életét,
vállalta a halált, keserves, súlyos halált. Többet tett értünk, mint a
pásztor tehet nyájáért. Ismeri szükségleteinket, ismer bennünket, szeret
minket.
Első olvasmányhoz / ApCsel 4,8-12Pétert
és Jánost kihallgatják egy béna meggyógyításáért. Ismét (már harmadszor
pünkösd óta) Péter az, aki beszél. Nemcsak bíráihoz fordul, hanem
"Izrael egész népéhez" (ApCsel 3,2: húsvét 3. vasárnapja). Inkább
missziós beszéd az, amit mond, mintsem védekezés. Középpontja Jézusnak, a
Megfeszítettnek és a Föltámadottnak a hirdetése. Csak az Ő nevében és
az Őbenne gyökerező hit által van számunkra gyógyulás és üdvösség.
(ApCsel 3,6.16; Zsolt 118,22; Iz 28,16; Mt 21,42)
Válaszos zsoltár / Zsolt 118(117),1 és 8-9.21-23.26 és 28-29Hála és dicséret
Szentleckéhez / 1Jn 3,1-2Aki
nem hisz Istenben, aki nem ismeri Krisztust, az sosem érti meg, hogy mi
az: Isten gyermekei vagyunk. De még mi, hívők is sokszor nehezen fogjuk
ezt föl. Csak amikor megéljük, akkor fogjuk föl lassan, hogy igazság
ez, nem csupán szép kifejezés. Azért ne legyünk világtól elszakadt
álmodozók; e világ lakóiként meg kell ismernünk kötelességünket és
vállalnunk felelősségünket. Csak így remélhetjük, hogy
istengyermekségünk valaha Krisztus ragyogásában kiteljesül. (3,1: Róm
8,14-17; Jn 1,12; Ef 1,5; Jn 15,21; 17,25 # 3,2: Kol 3,4; Fil 3,21)
Evangéliumhoz / Jn 10,11-18A
népek királyai, fejedelmei az ókorban "pásztornak" nevezték magukat
(vö. Ez 34). Jézus a Jó Pásztora Izraelnek, minden népnek: hűséges
övéihez egészen élete odaadásáig. Csak a húsvét fényében (halála és
föltámadása által) tárja föl a Jó Pásztor példabeszéde egész mélységét
és igazságát: az egységet Jézus és Atyja és azon közösség közt, amely
tanítványaihoz köti. Két komoly intés a Jó Pásztor példázata: intés
mindenkihez hit- és szeretet-egységre; intés a pásztorokhoz, hogy
kövessék a Jó Pásztor példáját a rájuk bízott "nyáj" odaadó
szolgálatában. Szolgálni másoknak annyi, mint értük lenni, dolgozni,
élni és szenvedni.
Szentségre várvaHalljuk
a hangját, és jól tudjuk, Ő az! Itt van! Mikor befogadjuk a
Szentségben, akkor fölemel bennünket közösségébe, tulajdon életébe.
ElmélkedésJó
Pásztor! Ki a jó pásztor, ki a béres? Látjátok, testvéreim, a mi
Fejünknek irántunk való szeretetét! Már a mennyben van, és íme itt
szenved, valahányszor az Egyháza és tagjai itt szenvednek. Itt éhezik
Krisztus, itt szomjúhozik, ruhátlan és jövevény, beteg és börtönben
sínylődő. Mert bármit szenved itt az Ő teste, Ő maga szenvedi; és a
végén, jobb oldalra állítva az Ő testét és balra a többit, akik ma
tapossák, azt mondja majd: "Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek a nektek
készített országot... Mert éheztem és ennem adtatok"... És mind a
többit. A nem értőknek pedig felel: "Amit a legkisebbnek tettetek, Nekem
tettétek".
S mikor az Úr sürgette
Pétert: "Szeretsz-e engem?" -- mintha mondta volna: Mit adsz nekem, mi
jelét adod, hogy szeretsz? Ugyan mit adhatott szegény Péter a
Föltámadott Úrnak, a mennybe szállottnak, az Atya jobbján ülőnek?! Jézus
pedig mintegy mondá: azt adod jelül, ha szeretsz, hogy legelteted az én
juhaimat; hogy az akol ajtaján lépsz be s nem csalárd módra, másunnan
osonsz be! Hallottátok imént az evangélium olvasásában: "Aki az Ajtón
keresztül lép be, az a pásztor; aki pedig másfelől lopódzik be, az
tolvaj és rabló. Az szétszórni akar és széleszteni és ragadozni." Ki lép
be az Ajtón át? Aki Krisztus által lép be. És ki az ilyen? Aki Krisztus
szenvedését ölti föl, aki megtanulja alázatát annak a Krisztusnak, ki
Isten létére emberré lett érettünk.
Nem az hangzik neked:
Légy kevesebb annál, ami vagy, -- hanem: Ismerd meg, mi vagy! Ismerd
meg, hogy beteg, gyönge ember vagy, hogy bűnös vagy. -- A pásztor aki
felfuvalkodik, az másfelől kapaszkodik a karámba, aki pedig
megalázkodik, az Ajtón át lép be, fejét meghajtva. Azért erről azt
mondja: belép, arról meg, hogy: kapaszkodik. Aki kapaszkodik, látjátok,
az fölfelé tör, nem lép be, hanem beesik. Aki pedig mélyre hajol, hogy a
kisajtón bejusson, nem esik el, -- ő a pásztor.
Három személyről szól az
Úr: a pásztorról, a béresről és a tolvajról. Ha fölismeritek e hármat,
megtaláljátok egyszersmind azokat, akiket szeressetek, akiket
eltűrjetek, akiket kerüljetek. Szeretni kell a pásztort, tűrni a bérest,
óvakodni a tolvajtól. Vannak olyanok az Egyházban, az apostol szavával:
akiknek alkalom az igehirdetés, a maguk javát keresik a hívektől, akár
pénzben, akár méltóságban vagy emberi dicséretben. Bármiképp csak
előnyre vágyva hirdetik az evangéliumot, és nem azoknak üdvét keresik,
akikhez szólnak, hanem a maguk javát. De az üdvösséget hallgató, az
üdvtelen béres hírnökre figyelvén, annak fog hinni, akit a béres hirdet,
s nem abba veti reményét, aki hirdeti, s így a hirdető kárát vallja és
akinek meg hirdeti, hasznát. (Szent Ágoston: 157. beszéd)
forrás: Magvető lista (2000)
"Én vagyok a jó pásztor" -
mondja Jézus, és megkülönbözteti magát a bérestől, aki nem tud
áldozatot hozni a juhokért. A béres csak béres: hiányzik belőle a belső
azonosulás a feladatával. A jó pásztor élete a juhoké: összeforr velük, a
szívébe zárja őket - olyannyira, hogy fontosabbá lesznek mint saját
maga.
A béres csak kicsit él: annyira leköti a maga érdekeiért, a
maga boldogságáért, a saját életéért való aggodalom, hogy áldozatát a
juhokért kiméri. Szüntelenül figyeli, nem sodorják-e veszélybe
boldogságát a feladatával járó áldozatok. A béres nem éli, hanem
őrizgeti az életét. A béres sóhajtozva szeret, ezért áldozata rossz ízű:
tele van szemrehányással, önsajnálattal.
A jó pásztor valóban él:
annyira szeret, hogy megfeledkezik magáról. Úgy betölti az élet, hogy
észre sem veszi: odaadta az életét. A jó pásztor áldozatának jó íze van:
tele van életkedvvel, a szeretet örömével, az odaadás vágyával. A jó
pásztor szeret szeretni.(2000)