2012. április 1., vasárnap

Virágvasárnap

2012. április 1. - Virágvasárnap


  Abban az  időben, amikor  Jézus és  tanítványai Jeruzsálemhez  közeledtek,
  Betfagé és  Betánia  táján,  az Olajfák  hegyénél  Jézus  előreküldte  két
  tanítványát, és  ezt mondta  nekik: „Menjetek  a szemközti  faluba.  Amint
  beértek, találtok ott  egy megkötött szamárcsikót,  amelyen ember még  nem
  ült. Oldjátok el és  vezessétek ide. Ha valaki  szólna, hogy mit  tesztek,
  mondjátok, hogy az Úrnak van rá  szüksége. Erre mindjárt elengedi.” El  is
  mentek, és az útelágazásnál egy kapuhoz kötve megtalálták a  szamárcsikót.
  Eloldották. Azok közül,  akik ott ácsorogtak,  valaki megkérdezte:  „Miért
  oldjátok el a  szamarat?” Azt válaszolták,  amit az Úr  mondott nekik,  és
  erre elengedték  őket. A  szamárcsikót Jézushoz  vezették. Ráterítették  a
  köntöseiket, ő pedig felült rá. Sokan az útra teregették köntösüket, mások
  meg a lombos faágakat,  amelyeket a réten vágtak.  Akik előtte jártak,  és
  akik kísérték, így kiáltoztak: „Hozsanna!  Áldott, aki az Úr nevében  jön!
  Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!”
  Mk 11,1-10

  Elmélkedés:

  Kereszt nélkül nem jutunk előbbre
  Emlékeim szerint  gyermekkoromban  az engedelmesség  volt  számomra  nehéz
  kereszt. Nem voltam  alapvetően engedetlen  gyerek, de  mindig volt  saját
  véleményem, elképzelésem, akaratom. A másoknak való engedelmesség nem volt
  könnyű, kereszthordozást jelentett számomra.  Néhány évvel később,  kamasz
  fiúként a megismert világ és az általam elképzelt jobb világ ellentmondása
  jelentette a  keresztet. Lázadó  korszak  volt ez  nálam is,  mint  minden
  kamasznál, a  tékozló fiú  korszaka, amely  kudarccal végződött  és  annak
  felismerésével, hogy  Isten  képes  minden mélységből  felemelni.  A  papi
  hivatás elfogadása és a papi élet kezdete ismét egy új kereszt  felvételét
  jelentette, amit  le nem  tehetek életem  végéig. Nem  valamiféle  negatív
  hangulat miatt tekintek így életem szakaszaira, hanem tanúskodni szeretnék
  arról, hogy soha nem éreztem magam egyedül e kereszthordozásban.

  A nagyböjt  idején  bőségesen  volt  és  van  időnk  arra,  hogy  Krisztus
  kereszthordozásáról  elmélkedjünk.  A   keresztút-járás  péntekenként,   a
  virágvasárnapi  és  nagypénteki  passió,  a  szenvedéstörténet   többszöri
  elolvasása  az  evangéliumban  mind-mind  abban  segítenek  minket,   hogy
  Krisztus sorsában felfedezzünk saját sorsunkat. Ne gondoljunk most  előre!
  Ne gondoljunk  most még  a feltámadásra!  Ne gondoljunk  arra, hogy  Isten
  képes mindennek  új irány  adni! Most  csak a  szenvedésre gondoljunk!  Az
  elfogadásra, a kereszt elfogadására, s mindannak elfogadására, amit  Isten
  ad  nekünk,  amivel  Isten  tesz  minket  próbára.  A  tékozló  fiú   élve
  hazatalálhatott és nem kellett elszenvednie a halált, mint büntetést, hogy
  visszataláljon   atyjához,   de   meghal   abban   az   értelemben,   hogy
  méltatlanságát elismerve kéri  a szeretetet, az  irgalmat, a  megbocsátást
  atyjától. Amikor ezekben a napokban elvégezzük szentgyónásunkat, akkor ezt
  ne rutinból tegyük és az egyházi előírás kötelező teljesítésének gondolata
  vezessen minket, hanem akarjunk meghalni, megsemmisülni, hogy Isten, a  mi
  irgalmas Atyánk építhessen bennünk új embert.

  A  keresztút,  Jézus  szenvedésének   útja  hitre  nevel,  hitre   ébreszt
  bennünket. Mégpedig egészen más módon, mint a csodák és másképpen, mint  a
  tanítás. Az  evangéliumokban  többször szerepel  a  megjegyzés,  miszerint
  „sokan hittek Jézusban, mert látták  a csodákat, amelyeket véghezvitt”  és
  azzal is többször találkozunk, hogy Jézus szavában, tanításában az emberek
  felismerték  az  isteni  igazságot,  amely  hitet  ébresztett  bennük.   A
  keresztút  másként  nevel   minket  hitre.  Itt   Jézus  nem  tesz   semmi
  emberfelettit, semmi természetfelettit, itt  egészen emberi arcát  mutatja
  felénk. Most nem történik semmi rendkívüli. Most csak az történik, ami egy
  megkínzott, meggyötört, keresztre szegezett emberrel történhet: meghal. És
  mégis ez  a halál  nem csupán  a római  századosban ébreszt  hitet,  hanem
  bennünk is.  Igen, megszülethet  bennünk a  hit, ha  a megfeszített  Isten
  keresztje  mellé  nem  csak  odaképzeljük,  hanem  odaállítjuk  a   magunk
  keresztjét, megfeszített emberségünk keresztjét. A keresztútját járó ember
  tehát valóban a hit útját járja. Ezért mondom, hogy életem és mindannyiunk
  élete  keresztút,  amelynek  állomásai  a  hit  újabb  és  újabb  szintjét
  jelentik. Kereszt nélkül nem  jutunk előbbre a  hit útján. Kereszt  nélkül
  nem jutunk előbbre, nem jutunk sehová.
  © Horváth István Sándor
 
 

  Imádság:

  Urunk, Jézus Krisztus!  Földi életed  során mindig  tudtad, merre  visznek
  lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal,
  igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az  Istenhez
  vezető utat. Életutad  végső soron  mindig felfelé vitt,  Atyád felé,  aki
  örökre magához ölelt  a Golgotán álló  kereszten. Társaid szeretnék  lenni
  utadon, a mely a halálon keresztül az életre vezet! Segíts minket, hogy az
  evangéliumhoz méltóan éljünk!
______________________________

Nincsenek megjegyzések:

Vendégkönyv

Subscribe in a Reader

Térkép

Bible

PayPerPost, Inc

PPP Direct

PayPerPost, Inc

PPP Direct

Fogarasi Levente

Fogarasi Levente
Születésnapom