Évközi idő, 8. hét Csütörtök
1Pét 2, 2-5.9-12Lássák jótetteiteket és magasztalják az Istent
Mk 10, 46-52Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!
Jézus a jerikói vaknak nemcsak a testi, hanem a lelki vakságát is meggyógyította. Kérjük Jézust, óvjon meg minket a lelki vakságtól.
Elmélkedés:
Sok élethelyzetben könnyű kitalálni a másik ember gondolatát és szándékát.
Sokszor első pillantásra tudjuk, hogy mit akar valaki, anélkül, hogy
kérdeznünk kellene vagy neki el kellene részletesen magyaráznia
kívánságát. Jézus is így volt ezzel. Pontosan tudta, hogy azért fordulnak
hozzá a betegek és azért viszik hozzá a betegeket, hogy gyógyulást
nyerjenek. A bénák újra járni szeretnének, a leprások megtisztulni, a
némák beszélni, a süketek hallani. A vak pedig nyilvánvalóan látni
szeretne. Miért teszi fel akkor Jézus a mai evangéliumban szereplő jerikói
vaknak a kérdést, hogy mit kíván tőle? Ha látta, hogy vak, akkor könnyen
kitalálhatta, hogy vissza szeretné kapni szemevilágát. Miért kérdezi meg
mégis tőle, hogy mit tegyen vele?
Egyrészt azért, hogy a vak személyesen kimondhassa kérését. Ebből az
következik számunkra, hogy imáinkban bátran fogalmazzuk meg és mondjuk ki kéréseinket.
Másrészt lehetőséget ad a gyógyulni vágyónak arra, hogy kifejezze Jézus
gyógyító hatalmába vetett hitét. Ebből pedig az a tanulság, hogy Jézusnak
hatalma van ahhoz, hogy teljesítse hozzá intézett kéréseinket.
(Horváth István Sándor)
Sok élethelyzetben könnyű kitalálni a másik ember gondolatát és szándékát.
Sokszor első pillantásra tudjuk, hogy mit akar valaki, anélkül, hogy
kérdeznünk kellene vagy neki el kellene részletesen magyaráznia
kívánságát. Jézus is így volt ezzel. Pontosan tudta, hogy azért fordulnak
hozzá a betegek és azért viszik hozzá a betegeket, hogy gyógyulást
nyerjenek. A bénák újra járni szeretnének, a leprások megtisztulni, a
némák beszélni, a süketek hallani. A vak pedig nyilvánvalóan látni
szeretne. Miért teszi fel akkor Jézus a mai evangéliumban szereplő jerikói
vaknak a kérdést, hogy mit kíván tőle? Ha látta, hogy vak, akkor könnyen
kitalálhatta, hogy vissza szeretné kapni szemevilágát. Miért kérdezi meg
mégis tőle, hogy mit tegyen vele?
Egyrészt azért, hogy a vak személyesen kimondhassa kérését. Ebből az
következik számunkra, hogy imáinkban bátran fogalmazzuk meg és mondjuk ki kéréseinket.
Másrészt lehetőséget ad a gyógyulni vágyónak arra, hogy kifejezze Jézus
gyógyító hatalmába vetett hitét. Ebből pedig az a tanulság, hogy Jézusnak
hatalma van ahhoz, hogy teljesítse hozzá intézett kéréseinket.
(Horváth István Sándor)
Gábor Bálint József 2005
Üvöltés és ember
A-év, 8. hét, Cs. (Sir 42,15-25; Zs 32; Mk 10,46-52)
Vakságból gyógyulni a legnagyobb dráma. Ám a vakságból gyógyulást kérni − talán még ennél is megrendítőbb. Hiszen kétesélyes a kérés kimondásának pillanatában is. A legbensőbb reményünk is csak útelágazáshoz vezet. Bekövetkezik-e a vágyott gyógyulás vagy sem? A vak koldus gyógyulása a legfelkavaróbb emberi drámát rejti. Bartimeust indulatok feszítik. Belső, sokszor elvesztett birkózása − a számára lehetetlen reményléséért. Már maga kiáltása látás ösztöne: vakon kiált annak Arcáért, akitől szemevilágot remél. „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47). Vajon megvan-e bennünk ez a tehetetlen düh, kényszer, égető szomj a Színelátásért? Pedig a mi szemeinket is a nappal káosza feszíti lezártságba. Döntések, a jó elvesztett pillanatai, a szeretetlenség ránk záruló pillanat-kapui; mind-mind súlytalan tonnák. „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!” A kozmosz ősmondata ez. Számunkra a világegyetem középpontját jelöli ki. Az Ige érkezése − és az Ige foglalata bennünk. Valójában üvöltés ez, mely csak az evangélium lapjain szelídül kéréssé. Olyan üvöltés, melyben az ember Emberré lesz. Az evangélium meggyógyítottjait − mozdulatlanságuk, csendességük mögött is végtelen vergődés feszíti. Az utcákat járva, a fogyasztás sztaniolpapírjaiba csomagolt embereket nézve − Bartimeus kiáltása érkezik a szívek középpontjából. Artikulálatlan mozdulatok, kétségbeesett sírás a gyógyulás után. „Az pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz”(Mk 10,50). Szűkölünk, ez a mi mozgalmas utcaképünk. Chopin zenéjének szépsége csak a külső − benseje a vak koldus agóniája a Látásért. Perlekedik Isten érkezéséért, meri kísérteni a látássá lett Istent. „Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál hangosabban kiáltozott” (Mk 10,48). Merünk-e Jézus elé állni? Merünk-e útjába állni? Odamerjük-e kiáltani nyomorúságunkat? A betegségét ki nem mondó világunk − csupán látszattülekedés. Egyetlen haladó, útján járó ember Bartimeus. S mi magunk, amennyiben követi őt tekintetünk. „Az pedig nyomban látni kezdett, és követte őt az úton” (Mk 10,52).
Forrás: Bárdosy Éva
- Amikor üdvösségünkért minden ember nevében hálát adunk! Hallgass meg, Urunk!
- Amikor a jerikói vakkal kitartóan kérjük, hogy könyörülj rajtunk! Hallgass meg, Urunk!
- Támogass minket Lelkeddel, hogy a mai Ige tanítását megértsük és életre váltsuk! Hallgass meg, Urunk!
- Hogy az Egyházban mindenki megértse, hogy minden kereszténynek csodálatos hivatása van! Hogy mint valódi királyi papság életünk odaadásával, jótetteinkkel tanúskodjunk Rólad a "pogányok között"! Hallgass meg, Urunk!
- Építs belőlünk neked tetsző, örök lelki templomot a te dicsőségedre! Hallgass meg, Urunk!