2012. június 7., csütörtök

Évközi idő, B év, Úrnap


Évközi idő, B év, Úrnap

SZENTMISEKOMMENTÁR

Bertalan atya kommentára
A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Úrnapja, vagyis Jézus szent testének és vérének ünnepe van. Az Oltáriszentséget művészien megformált szövegek magasztalják, amelyeket Aquinói Szent Tamás egyháztanító szerzett 1264-ben. Az Úr testéhez csak megtisztult lélekkel közelíthetünk. Ezért tartunk bűnbánatot a Szentmise kezdetén.
ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: A szentmise két táplálékot nyújt lelkünknek: Isten szavát és Krisztus testét. Isten kegyelme által megvilágosított értelemmel hallgassuk a szentírási szakaszokban megjelenő isteni Igét.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: A szentmisében nemcsak emlékezünk az utolsó vacsorára. Jézus szent teste most is valóságosan megjelenik az oltáron. Jézus jelenbe hozza keresztáldozatát. Szent testét eledelül kínálja híveinek.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan. Az Úr szava ez, melyet alapításkor mondott. Amint a megőrletett búzaszemek egyesülnek az ostyában, mi is egyek vagyunk Krisztus testének vételében. Békesség és öröm lakik bennünk.

LITURGIKUS-NAPTÁR
Fülöp Ákos atya
  • Úrnapja
    • Kiv 24,3-8 Ez annak a szövetségnek vére, amelyet az Úr kötött veletek.
    • Zsid 9, 11-15 Jézus a saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök üdvösséget szerzett.
    • Mk 14, 12-16.22-26 Ez az én testem, ez az én vérem, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
    • Isten emberré válása nem végződött be Jézus életével; a szentségekben folytatódik. És mindenek fölött ott áll egyetlen Szentség, amelyben az Isten minden embernek a legközelebbi, a lelki felebarátja akar lenni. Isten jön szembe velünk, szeretete megalázódásában: lelkünk számára az Élet Kenyerévé tette magát. Itt van Krisztus. Ô a középpont, Isten nagy "Igen" szava az emberhez, s Ô az ember válasza és "Ámen"-je a kinyilvánult örök szeretetre. Mind, akik kimondják ezt az Áment, igent mondanak az új és örök szövetségre is. Ez a szentségi Lakoma egységre és hűségre kötelez.

ELMÉLKEDÉS
Forrás: Ócsai József
Nagy napra ébredt a falu a mai napon, de főleg kis testvéreink, mert először találkoznak Jézussal a szentáldozásban. Nagy öröm ez mindannyiunk számára, mert ők mától kezdve mindig beállhatnak a sorba az áldozáshoz, s ez egy csodálatos találkozást jelent titokzatos módon Jézus Krisztussal. Hogy a mi találkozásunk is méltó legyen, most vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.
Kedves elsőáldozók !
Ma elérkezett az a nagy nap, melyre oly régóta vártatok, melyre már tulajdonképpen a tanév eleje óta készülünk a hittanórákon. Ahogy találkoztunk sokszor láttam, hogy napok, hetek óta nagy az izgalom, amivel ezt a napot vártátok. Biztosan még azt is számoltátok, hogy mennyit kell még aludni, hogy elérkezzék a nagy nap. Ha hiszitek, ha nem én is így voltam pont egy éve, mikor pappá szenteltek. A naptáromba be volt írva minden napra, hogy hány nap múlva lesz a papszentelés, hány nap múlva valósul meg életem nagy álma, hogy pap lehetek. És bizony a nagy izgalomban az utolsó éjszaka már alig tudtam aludni. Már reggel fél hatkor felébredtem, s folyton csak az órámat néztem. Biztos nem egy közületek így volt ma. De hát most már nem kell többet várni, itt van a nagy esemény, amikor először találkoztok Jézussal a szentáldozásban.
A próbák alkalmával megtapasztaltátok, hogy az áldozáson kívül sok minden történik ezen a misén, ami máskor nem szokott történni. Például keresztet rajzoltam homlokotokra a bevonuláskor, megújítjátok a keresztségi fogadalmatokat égő gyertyával a kezetekben. De már csak az is furcsa, hogy nem a megszokott öltözetben jöttetek a templomba, hanem szép fehér ruhában. Mit jelenteken ezek?
Biztosan voltatok már keresztelőn, amikor kisbabát keresztelnek. A ti keresztelésetek is ilyen volt. Annak idején is keresztet rajzoltak homlokotokra, mielőtt megkereszteltek volna. Annak idején szüleitek tették le helyettetek a keresztségi fogadalmat: mondottak ellen a sátánnak és megvallották hitüket a Szentháromság egy Istenben. Az elmúlt tanév során sok mindent megismertetek hitetekből. Ezen ismeretek birtokában, most ti teszitek le a keresztségi fogadalmat, nem pedig szüleitek helyettetek.
Aztán égő gyertya lesz kezetekben. A gyertyának az a feladata, hogy amikor sötét van, világítson az embereknek a sötétben. A ti keresztény életeteknek is ilyennek kell lenni. Úgy kell élnetek otthon, iskolában, barátaitok körében, mindenhol, hogy lássák azt, hogy ti keresztények vagytok, s hogy így élni érdemesebb. Ezt a gyertyát haza fogjátok vinni. Ne dobjátok el, hanem gyújtsátok meg és imádkozzatok sokszor fényénél, hogy jó keresztények legyetek.
Aztán itt van az, hogy szép fehér ruhában jöttetek ma templomba. Ez a fehér ruha az a fehér ruhácska, melyet a megkeresztelésetekkor kaptatok jelképesen. Akkor azért kaptátok, mert a keresztelés eltörölte piciny lelketek egyetlen bűnét, az áteredő bűnt. A lelketek jele volt az a fehér ruha. És vajon lelketek ruhája mondjuk tegnapelőtt ilyen fehér volt-e? Bizony nem, hiszen a bűnök beszennyezték.
De tegnap életetek első gyónásában megtisztítottátok lelketek fehér ruháját Jézus szeretete által, s most ez a fehér ruha rajtatok a lelketeket is jelképezi: ilyen fehér most a szentgyónás által. És most ebbe a szép tiszta lelketekbe fogjátok fogadni Jézust a szentáldozásban.
De mi is az a szentáldozás?
Annak idején, mikor Jézus közöttünk élt, akkor a tanítványaival együtt járt-kelt, velük beszélgetett, evett-ivott, nevetett, sírt. Nagyon sok szép dologra tanította őket, s azok az emberek élőszóban hallhatták a tanítását, úgy mint most ti engem. A tanítványok sok nagyszerű csodát láttak, mikor betegeket gyógyított, mikor lecsillapította a háborgó tengert, mikor megszaporította kenyeret és a halat és még sorolhatnám tovább. Igaz, milyen jó lenne, ha nekünk is ebben részünk lehetne, ha velünk együtt lenne, ha beszélgethetnénk vele?
De hát a mai napon pont erről van szó! A szentáldozásban találkozhattok Jézussal, beszélgethettek vele. Elmondhatjátok neki minden örömötöket, bánatotokat. A mai napon minden bizonnyal nagyon sok öröm ér titeket - mondjátok el neki. Ha meg majd bánat ér titeket azt is mondjátok el neki. Mert van egy mondás: a megosztott fájdalom fél fájdalom, a megosztott öröm dupla öröm.
Kedves kis testvérkéim! Egy nagyon jó barátomat ajánlom nektek a mai napon. Ő már alig várja, hogy találkozzon veletek, szeretne megismerkedni veletek és vigasztalni, bátorítani, segíteni nektek. Nem nehéz kitalálni, hogy ezt a barátomat Jézus Krisztusnak hívják. Elmondhatom nektek, hogy nagyon sok mindenben megsegített már. Mától kezdve nektek is barátotok lesz Jézus és annyiszor találkozhattok vele, ahányszor eljöttök szentmisére és azon megáldoztok.
Biztosan tapasztaltátok már, hogy ha valakit vártok, akit nagyon szerettek, akkor már órákkal a megérkezése előtt kint álltok a kapuban, folyton az ajtó nyitódását figyelitek, hogy ő jön-e már. S a mikor megérkezik nyakába ugrotok és egyszerre mindent el akartok mondani neki. Így várjátok Jézust is. Imádsággal készüljetek a szentáldozás előtt a nagy találkozásra, s amikor megáldoztatok, akkor is imádsággal köszöntsétek őt. Ma, mikor először találkoztok, talán zavarba jöttök az első találkozáson és nem tudjátok mint mondjatok neki. Adok nektek egy ötletet.
Legelőször ma imádkozzatok szüleitekért. Édesanyáért, édesapáért, akik életet adtak nektek, akik felneveltek, akik gondoskodnak rólatok és akik fáradozásából lehetővé vált ez a mai nagy ünnep.
Aztán imádkozzatok azért, hogy Jézus ezentúl mindig nálatok maradjon a mind gyakoribb szentáldozás által, s ti pedig egyre jobb keresztények legyetek.
De kettőtökön múlik a barátság. Nem elég Jézusnak nálatok maradni - nektek is Jézusnál kell maradni és mind jobban megismerni őt. Ugyan elmondhatjátok-e, hogy ismeritek őt teljesen? Bizony nem. Még én sem mondhatom el, hogy teljesen ismerem őt, pedig én mielőtt pappá lettem volna hat éven keresztül tanultam róla. Még én is sokszor tanulok Jézusról Istenről. Ezért nektek is tanulnotok kell még róla, el kell járnotok a hittanra ezután is. Ha igazán szeretitek Jézust, akkor a vele való ismerkedés a hittanon nem teher lesz, hanem öröm.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok nektek sok-sok örömet az első találkozásotokhoz közös barátunkkal Jézussal, s azt kívánom, hogy lélekben mindig ilyen szépek, vidámak maradjatok, s lelketek ruhája is ilyen ragyogó fehér legyen.

Forrás: Ócsai József
Kedves Testvérek!
A mai napon, Úrnapján, az Egyház az Oltáriszentségre emlékezik. Arra a csodálatos szentségre, mely a hét szentség közül messze kimagasodik nagyszerűsége miatt, melyben a legtöbbször részesedünk keresztény életük során. Az Oltáriszentség talán az a területe hitünknek, melyről a legtöbb könyvet írták. Az Oltáriszentségben katolikus hitünk szerint Jézus Krisztust titokzatos jelenlétét hisszük. De miért van szükség erre a szentségre, a maga titokzatosságával együtt?
Tudjuk jól, hogy Jézus földi működése után felment az Atyához. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor ezt azt jelenti, hogy Jézus Krisztussal, mint a megtestesült Istennel közel kétezer évvel ezelőtt mindössze pár ezer ember találkozott, látta őt, hallotta tanítását. Milyen jó lenne ha ma is élne Jézus és találkozhatnánk vele. De milyen találkozás lenne az? Valami olyasmi mint egy-egy pápalátogatás: megvillanna egy-egy százezres, milliós tömeg előtt, hallanák a hangját, némelyeknek megadatna az a kiváltságos dolog, hogy kezet foghatnának vele és kész. A legtöbb hívő örülhetnek, ha életében egyszer így találkozhatna Jézussal. Jézus nagyon jól tudta ez, és ezért alapította meg az Oltáriszentséget, melyben mindörökre velünk maradt. Mindig személyesen beszélhetünk vele, ő pedig személyesen válaszol nekünk. De ez csak a benne hívők számára valóság. A világ, a kívülállók számára Jézus megszűnt azzal, hogy fölment a mennybe, és ezek számára talán igaz sem volt, hogy élt ez a Jézus.
Mert valljuk meg, hogy hihetetlen meredek dolgot hirdet az Oltáriszentségben a katolikus hit: egy ostyára mondja azt, hogy benne van Jézus Krisztus, az Isten Fia. S mindez úgy történik, hogy az az ostya külsőleg semmit sem változik, s még az íze is ugyanaz marad.
Olyannyira meredek gondolat ez, hogy még a nem katolikus keresztény egyházak is ezen a ponton már az emberi észre hallgatva mást állítanak, mint mi katolikusok. Nevezetesen afféléket, hogy abban csak jelképesen van benne Isten, vagy egyenesen tagadják sok nem keresztény egyházak, felekezetek az Oltáriszentséget. Pedig a Szentírásban feketén-fehéren benne van, hogy Jézus az utolsó vacsorán azt mondta a kenyérre, hogy ez az én testem, s a borra: ez az én vérem.
Az emberi elme töprenghet azon, hogy hogyan van benne Jézus, az Isten Fia abba az ostyában, a világ teremtő ura, egy picinyke anyagban. Megoldani az emberi ész fényénél ezt a kérdést nem lehet, csak hittel vallani, hogy az az Isten, aki megteremtette a világot és a világ törvényeit, megteheti azt, hogy a meglévő törvényeket félretéve abba a kicsiny anyagi valóságba költözzön egy erre felhatalmazott ember, a pap szavai által.
Az Oltáriszentségben nem is az a lényeg, hogy hogyan van benne Jézus, hanem az, hogy ezt a Jézust magunkhoz vesszük a szentáldozások alkalmával, vele találkozunk, vele egyesülünk. Jézus nem véletlenül ehhez a formához - egy étkezési formához kötötte a vele való találkozást. Mert gondoljunk arra, hogy az Oltáriszentséget magunkhoz véve az a piciny ostya felszívódik szervezetünkben, annak minden tagjába kiáramolva. Lélekben is így itatódik be a szentáldozás által az Isten Fia lényünk minden egyes részébe.
Ebbe a szentségben Istennel és Istenen keresztül egymással egyesülünk. Éppen ezért a szentáldozásban nincs helye a szeretetlenségnek, a bűnnek. Ezért nem lehet haraggal a szívünkben megáldozni. Hiszen ha arra az emberre, aki két paddal előttem ül, haragszom, s utána mindketten áldozunk, akkor Krisztusban találkozunk. De milyen találkozás az, amikor még harag van köztünk. Talán Jézus az, akit két haragvó ember közé lehetne állítani, hogy mindkettőnek igazat adjon? Nem véletlenül mondta Jézus: "ha ajándékodat az oltárhoz viszed és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ajándékodat az oltár előtt, menj, békülj ki előbb felebarátoddal, aztán térj vissza és ajánld föl ajándékodat."
Mint minden szentség, ez sem működik magától. Szükséges a mi beleegyezésünk, akaratunk, hogy mi is akarjuk azt, ami történni fog: a Jézussal való találkozást. A vele való találkozásra föl kell készülni. Enélkül könnyen automatizmussá, és szürke megszokott cselekedetté válhatnak áldozásaink.
De a másik végletbe sem szabad esni. Mégpedig abba, hogy olyan méltatlannak tartjuk magunkat az Oltáriszentségre, hogy alig merünk megáldozni.
Néhány héttel ezelőtt, közvetlen az elsőáldozás után, a hittanórán arról beszéltem az újonnan elsőáldoztott gyerekeknek, hogy az elsőáldozás, nem az első és utolsó, hanem mostantól fogva minden szentmisén lehetőleg áldozzanak meg, mert így teljes a részvétel a szentmisén. És persze ehhez, nem kell minden áldozás előtt meggyónni. Mire az egyik gyerek nagyon okosan nekem szegezte a kérdést: ha így áll a dolog, akkor akik vasárnap ott vannak a templomban azok közül nagyon sokan miért nem áldoznak meg? Bevallom én magam éreztem, és a gyerek még bizonnyal még inkább, hogy válaszom nem volt válasz kérdésére. Mert azért próbáljuk meg ennek a gyereknek az éleslátásával szemlélni a dolgot: meg vagyunk hívva a szentáldozásra, az Istennel, Jézus Krisztussal való olyan találkozásra, amelyet emberi elme föl nem tud fogni, és sokan akik még veszik a fáradságot, hogy eljönnek a szentmisére, egyszerűen nem akarnak áldozni. Ez a közömbösségnek, a nemtörődömségnek, a kereszténység ellaposodásának egy olyan megnyilatkozása, amelyen sírni kellene. Mert ha Isten tudna sírni - és talán tud is - akkor biztosan sírna.
Jómagam is - megmondom őszintén - a szentmisék bemutatásának fárasztó, és sokszor értelmetlen sodrában, sokszor nem tudok odafigyelni arra, ami történik. Hogy valamelyest visszahozzam a szentmise értékét életemben, ezért az elmúlt hetekben olyan könyveket olvasok, melyek az Eucharisztiáról, annak kialakulásáról, történetéről, és teológiájáról szólnak. Olvasmányaim során találkoztam azzal a ténnyel, hogy egészen Kr. u. a VI. századig nem kellett paranccsal elrendelni a vasárnapi szentmisén való részvételt. És aki ott volt, annak természetes volt, hogy szentáldozáshoz is járult. Hol vagyunk mi ehhez a nagyszerű induláshoz képest? Amikor a meg kell parancsolni, a vasárnapi misén való részvételt, amikor a gyerekeket misecédulákkal igazoltatjuk, hogy vasárnap ott volt a szentmisén. Hol vagyunk mi ettől, mikor arra gondolunk, hogy a misén jelenlévőknek jobb esetben 30%-a járul szentáldozáshoz?
Kedves testvérek! A mai ünnepen gondolkozzunk el. A mi életünkben milyen helyet foglal el az Oltáriszentség. Valóban úgy tekintek rá, mint az Istennel való találkozásra, ahonnan erőt meríthetek, vagy a közömbösség veszi körül számomra katolikus hitem központi eseményét. Ha úgy találnánk, hogy nem a megfelelő helyen van életünkben az Oltáriszentség, akkor nem szabad feladni, mert Istennél mindig van lehetőség az újrakezdésre.
A mai ünnepen imáinkban ne feledkezzünk meg hálát adni Istennek ezért a nagyszerű ajándékért, melyet semmilyen emberi hatalom és tudás nem tud pótolni: azt, hogy az Isten mindig velünk van.
Ámen.

Forrás: Magyar Katolikus Püspöki Kar - http://www.katolikus.hu
Krisztus szent Teste és Vére. Úrnapja. (Mk 14,12-16, 22-26)
a) Amikor ma összejövünk, mint keresztény közösség tagjai, hogy a kenyér és bor színében közöttünk élő Krisztust ünnepeljük, szeretnénk egy kicsit megállni életutunkon, és befelé fordulni. Szeretnénk ráfigyelni arra, ami megterhel és lenyom minket. Reményeinkről sem szeretnénk azonban elfeledkezni. Különösen hitünkre figyelünk: készek vagyunk-e arra, hogy minden nehézség ellenére hitünk fénye vezesse életünket? Gyermekink életútját milyen fények világítják meg? Képesek vagyunk arra, hogy hitünket átadjuk az utánunk jövő nemzedéknek? Vagy egyre üresebbek lesznek templomaink? Lehet, hogy menekülni szeretnénk attól, ami azon a helyen lenne feladatunk, ahova állított minket hivatásunk, végső soron a jó Isten. Ebben az esetben valami hasonlót érezhetünk, mint Illés (vö. 1Kir 19,1-8). Ő úgy érezte, már nincs több ereje. Csak aludni szeretne, úgy aludni, hogy már ne is legyen belőle felébredés. Mégis felébred, eszik, iszik, majd tovább alszik. Egyszer majd mindennek vége lesz. Isten azonban nem hagyja. Biztosítja a kenyeret, amely erőt ad a további úthoz: eszik, azután felkel és vándorol tovább. Ennek az eledelnek az erejével elmegy egészen a Hóreb hegyig. Itt Illés úgy gondolja, most már útjának a végéhez ért. Isten azonban újra kezdésre szólítja fel, jelzi azt is, nem hagyja el, ennek a jele a kenyér, amelyet útravalóként kap.
b) Ez a kép nem szólhat nekünk is, nem lehet bátorítás számunkra is? Mindig ott, ahol menekülni szeretnénk, onnan, ahol pedig hivatásunk van a helytállásra. Menekülni szeretnénk felelősségünktől, feladatainktól, már be szeretnénk hunyni szemünket. Nem szeretnénk már semmit látni és hallani, az Úr azonban újra felébreszt minket: most még nem, még nem vagytok utatok végén. Nem vagy te személyes utad végén, és nem érkezett útja végéhez a közösség, az Egyház sem. Itt van azonban az útravalóként szolgáló kenyér. Így majd tovább tudtok menni, tovább is kell haladnotok. Nem szabad az éjszakában elvesznetek, nem keríthetnek hatalmába kétségek, szorongások. Jöjjetek hozzám Isten hegyére. Itt ébreszti fel Isten az emberiséget, Fia által. Az emberek jönnek hozzá reményeikkel, szorongásaikkal. Közelében újra bátorságot kapnak az élethez, a jövő vállalásához. Közelében részesülünk az üdvösség ajándékában. Ez nem csak egy-egy pillanatnak szól, hanem minden helyzetnek. Jézus szavai minden helyzetben érvényesek: "Ha étlen küldöm haza őket, kidőlnek az úton, mert néhányan messziről jöttek." (Mk 8,3). Így osztja szét mindig a kenyeret, így lesz ő maga a kenyér az emberek számára. Azért, hogy útközben össze ne essenek. Jézus maga az útravaló Kenyér. A választott nép fiai és tanítványai tudták, hogy mit is jelent az útravaló kenyér. Ezt ünnepelték az Egyiptomból való kivonulás óta: a kovásztalan kenyeret, a húsvéti ünnepi vacsorát, a mannát, amely a pusztában való vándorlásban szolgált eledelként a nép számára. Miközben ezeket az emlékeket ünnepelték, egy ilyen húsvéti ünnepen ajándékozta Jézus önmagát híveinek: kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, és nekik adta a kenyeret e szavak kíséretében: vegyétek, és egyétek, ez az én Testem, ez az én Vérem. Ennek az eledelnek az erejével képesek vagyunk felmenni Isten hegyére, a Hórebre, egészen az Isten országába! Miközben Jézus odaadja életét, Kenyérré lett számunkra, hogy mi ebből éljünk. Így nem veszíthetjük el erőnket, bizalmunkat a helytálláshoz. Elsősorban személy szerint nekünk kell megerősödnünk hitünkben, hogy valóban életünket alakító erővé, világossággá váljon. Amikor Jézust lelki táplálékként magunkhoz vesszük, gondoljunk mindig arra, hogy mindnyájan képmásai vagyunk az Igének, és ezért képesek vagyunk arra, hogy igent mondjunk a mennyei Atyának. Jézus azért is jön szívünkbe, hogy ezt az igent erősítse bennünk. Hogy egyre inkább hasonlóvá váljunk hozzá, és így elsőszülött legyen a sok testvér között. (vö. Róm 8,29). Ezzel a hívő tudattal képesek vagyunk arra, hogy vállalni és teljesíteni tudjuk hívő feladatainkat a hívő közösségben, a családban, az életben.

Forrás: Vasárnapi Kalauz - http://www.piar.hu/pazmany

Forrás: Magvető lista
Elsőáldozás

Nüsszai Szent Gergely megidéz egy pogány mesét. E szerint a kutya, amikor a vízben megpillantja
saját ábrázatát, a tükörképben látott eleség után kap. Közben kiejti a szájából az igazi ételt.
Így mi is, akik már egyszer szánkba vehettük az Oltáriszentséget, semmi után nem kell úgy kapdosnunk, mint a kutya.
Közben, persze, ehetünk más is. Hisz nemcsak kenyérrel él az ember. Ehetünk, mondjuk olasz-, vagy indiai étteremben.
Hegyi Balázs

HÍVEK KÖNYÖRGÉSE
Bárdosy Éva
Úrnapja
1. Hogy a Kenyér, amely életet ad a világnak, valóban célba juttassa mindazokat, akikért meghaltál és föltámadtál! Hallgass meg, Urunk!
2. Add, hogy az Egyház meg nem szűnő hálaadással ünnepelje napról napra egyetlen Áldozatodat, az Eucharisztiát! Hallgass meg, Urunk!
3. Tegye testvérré, valóban közösséggé az egy kenyérből, egy kehelyből áldozókat a Szeretet, aki életét adta értünk!
4. Az úrnapi körmenetek során áldj meg mindenkit, akik környezetünkben vannak, azokat is, akik kíváncsian, közömbösen, vagy botránkozva szemlélnek téged a Kenyér színében! Hallgass meg, Urunk!
5. A mennyből alászálló élő kenyér közössége gyógyítsa békétlenségeinket, háborúskodásainkat, hogy hálánkat azzal mutathassuk meg, hogy mindnyájan valóban szeretjük egymást! Hallgass meg, Urunk!
6. Add, hogy ezt az örök életet adó eledelt egyetlen haldoklónak se kelljen nélkülöznie! Hallgass meg, Urunk!

EGYÉB
Mit jelent az Úrnapja?
Az ünnep teljes neve: Az Úr Testének és Vérének ünnepe. Az egyházi évben - a Húsvéti időt lezáró - Pünkösdvasárnap után két héttel tartjuk. Az ünnep eredete a XII. századi eukarisztia-kultusszal áll kapcsolatban. Jézus eukarisztikus jelenlétét hangsúlyozza. A szentmisében az "átváltoztatástól" kezdve Jézus teste és vére jelen van a kenyér és a bor "színében". Ez a jelenlét megmarad, ezért őrizzük a Szentostyát a Tabernákulumban, és az örökmécs jelzi, hogy itt van Jézus velünk. Az Oltáriszentségben jelenlévő Jézusnak térdhajtással adunk tiszteletet.
Az utolsó vacsorán maga Jézus mondta: "Ez az én testem, mely értetek adatik. (…) Ez a kehely az új szövetség az én véremben…" (Lk 22,19). Jézusnak több jelenléti módja is van az Eukarisztián kívül, melyek szintén valóságos, reális jelenlétek. Jelen van Igéjében, az apostolok utódaiban, a nevében összegyűlt közösségben, embertársainkban, stb. Az Oltáriszentségben való
jelenlét azonban kiemelkedik ezek közül: Az Eukarisztia szentségében igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk, Jézus Krisztus lelkével és istenségével együtt az ő teste és vére, következésképpen az egész Krisztus. Ez a jelenlét a szentmisében jön létre a Szentlélek segítségül hívása (epiklézis) és Krisztus szavának hatására.
"Krisztus szava, ami a semmiből létre tudta hozni azt, ami előzőleg nem létezett, ne tudná átváltoztatni a létező dolgokat azzá, amik még nem voltak? Egyáltalán nem kisebb cselekedet megadni a dolgoknak az első természetüket, mint az utóbbit megváltoztatni" (Szent Ambrus).
Dr. Kiss Imre
forrás: Dr Benyik György 2003
Mk 14,12-16.22-26
„Ez az én vérem a szövetségé”

A Biblia szavaival két tragédia történhet. Vagy egyáltalán nem ismerik, vagy bizonyos mondatok annyira ismertté vállnak, hogy már el is kopnak, nehezen közvetítik a történet drámáját, prófétai irányát és mozgósító jellegét. Azt gondolom, hogy az utolsó vacsorán ezen szavak első elhangzásakor a hatást még az is növelte, hogy bizonyos mondatokat félig értettek meg, és a teljes értelme csak később vált világossá az apostoloknak és az egyháznak.
Ezek a mondatok minden kétséget kizárólag elhangzottak, biztosan Jézus mondta el, de minden körülményt nem rögzítettek az elhangzásával kapcsolatban. Sőt az 1Kor 11,23-26 és a többi szinoptikusok közléseinek apró eltérései azt a meggyőződést erősítik bennünk, hogy még a mondatot sem pontosan rögzítették. Ahogyan lassan Jézus halála és feltámadása ezt a prófétai gesztust és mondatot átértelmezte, úgy vált tudatossá az elhangzott mondat jelentősége, Jézus testének és vérének köztünk élő valóságáról.
De mivel ezt a mondatot minden misében elhangzik, vagyis vasárnaponkénti misehallgatást feltételezve évente 52-szer halljuk, a szituációja már egy liturgikus szöveg, a hozzá kapcsolódó liturgikus mozdulatokkal és énekekkel. Úgy tűnik fel, a rituális pontossággal elismételt mondat, mint ha a mise csúcs mondatának íródott volna, pedig a valóság egészen más. Ezen mondat köré, fontosságának hangsúlyozására született meg a liturgia. Ma tehát, amikor Jézus testének és vérének a kenyér és bor színe alatti jelenlétéről szóló vitán is túl vagyunk a protestánsokkal, a feladat az eredeti szituáció drámaiságát felidézni.
Krisztus velünk van, de nem pusztán megnyugtatásul, hanem egy „új szövetség” biztosítása érdekében. Ez nem egy államközi szövetség, amelyet meg kötnek a fejünk felett, mi pedig élvezzük az előnyeit. Ez a szövetség személyesen érint bennünket is. Vagy Jézus szeretetének legnagyobb jelét, az elárulás éjszakáján történt eseményt értem meg, és erre a szeretetre válaszolok, azzal, hogy magam is áldozatot hozok az Isten jobb világáért, bűnös embertársaimért. Vagy pedig feledve a történelem homályába csúszott eredeti értelmet, rituális szövegként hallgatom és esztétikailag gyönyörködöm a köré épített liturgiában.  
Nekem papnak még az is különössé teszi a helyzetemet, hogy nekem kell elismételni egyes szám első személyben Jézus szavait. Olyat mondok, amit helyettem Jézus tett, és amire, lehet hogy nem is lennék képes. Nem csak arról van szó, hogy megértem-e a vértanúságra, hanem arról is, olyan távol kerültem-e a bűn világától, és olyan közel Isten bűnösöket szerető áldozat vállalásához, hogy hitelesen tudom közvetíteni ezt a mondatot. Megjelenítem-e Jézust?
Szerencsére a szentségi jog tisztázta, a mise akkor is érvényes, ha méltatlan pap mutatja be, de a hívek mégis, talán azért szoktak egyik pap miséjétől a másikhoz zarándokolni, mert keresik a megjelenítésnek és a hitelességnek ezt a jelét. Jóllehet a külső jelekből nem lehet levonni csalhatatlan következtetést a pap lelki alkatára, mégis a liturgia mögül szeretnék a hívek megérezni az eredeti isteni szeretet-drámát.
A szent ostya és Krisztus vérét megtestesítő bor, a szent színek ezért lépnek elő személyes valóságként a költészetben is, Aquinoi Tamás csodálatos himnuszában. „Leborulva áldlak, rejtett Istenem, jelekben valóság, igaz rejtelem. Szívem hozzád hajlik engedelmesen, mert ha téged szemlél, elvész teljesen.” Tamás ezt a himnuszt élete végén, intellektuális csatározások zárlataként írta meg. Nem csak azt a titkot fedte fel, amelyet az eucharisztia jelentett számára, hanem számot adott vallásos lelkületének az eucharisztia által mozgatott érzéseiről is.  Ezt az utat minden valószínűséggel akkor is bejárta volna, ha nem ő kapta volna meg a megbízást megalkotni az Úr napja himnuszát és liturgiáját IV Orbán pápától.  Így azonban ránk hagyta a hívő lélek ihletett vallomását, amely méltó válasz az újszövetség áldozatát létrehozó szavakra. Ő megértette, himnusza és Isten segítségével, talán mi is megértjük.
2003. 06. 22. Évközi 12. vasárnap - Úrnapja
Vasárnapi gondolatok az örömhír kapcsán Mk 14,12-16.22-26

A kovásztalan kenyér első napján, amikor a húsvéti bárányt fel szokták áldozni, tanítványai megkérdezték: „Mi a szándékod? Hová menjünk, hogy megtegyük az előkészületeket a húsvéti bárány elköltéséhez?” Erre elküldte két tanítványát: „Menjetek a városba – mondta. Ott találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel. Szegődjetek nyomába, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő majd mutat nektek egy étkezésre berendezett tágas emeleti helyiséget. Ott készítsétek el.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta, s el is készítették a húsvéti vacsorát.

Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik. Mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak. Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom Isten országában.” Ezután elimádkozták a hálaadó zsoltárt, és kimentek az Olajfák hegyére.

Mindnyájan ittak belőle… Mindnyájan, azaz Júdás is. Elgondolkoztató. Manapság sokan szenvednek attól, hogy egyházjogi okokból nem vehetnek részt a közösség legfontosabb közös aktusában.  Kirekesztve érzik magukat.  Nagyobb lenen bűnük, mint Júdásé? Nem volna érdemes ezen elmélkedni? Addig is: míg egyfelől egyesek hiába áhítoznak az Úr testére – és vérére –, mások, akik „jogosultak”, nem élnek vele. Pedig Jézus csak magára mondta, hogy majd csak az Újat issza Isten országában, addig „absztinens”. Mikor lesz az? Ha példabeszédeire gondolunk, az Isten országa véletlenül sem a „mennyország” és az arról alkotott népiesen naiv elképzelések. Ott van, ahol a szeretet és testvériség parancsa nem fennkölt eszmény, hanem – ha még oly kis közösségben is – valóság. A kehely, amelyet kínál, nem egyszerűen egy áldozat jelképe, mint sok más vallásban. A szövetségé. Ádám, Noé és Ábrahám, majd Mózes után ez az ötödik, lényegében megújult Szövetség Isten és ember között, amely az Isten-ember személyében valósul meg. Vagyis meg – és felfoghatatlan, misztérium, ezért jelét megilletődve emelem ajkamhoz. Megborzongok, ha arra gondolok, hogy szolidaritás, élő közösség híján valahol a Semmiben, rajta kívül végzek egy üres gesztust, rítust, mert csak Isten országában van velem, velünk. Jelenlétének nem a (fel)szentelt helység a feltétele, hisz Jézus és barátai is egy „akármilyen” vendégszerető házban fogyasztották el a húsvéti bárányt. Jelenlétük szentelte meg azt. Ez a tényállás teszi érthetővé, értelmezhetővé a bevezető előtörténetet. A cselekedet szentsége nem függ tehát sem a helység, sem a részvevők – köztük Júdás, az egyetlen személy, akiről a Szentírás kimondja, hogy elkárhozott! – szentségétől. Az „ámen”, „bizony mondom nektek” nyomatékos indítású mondat arról tanúskodik, hogy akkor ünnepelhetjük méltón, ha azt Isten országában tesszük. Keressük hát. S ha megtaláltuk, mondjunk hálaadó zsoltárt. Mikor is mondtunk utoljára hálaimát a meghívásért?
Kiss Ulrich SJ

Nincsenek megjegyzések:

Vendégkönyv

Subscribe in a Reader

Térkép

Bible

PayPerPost, Inc

PPP Direct

PayPerPost, Inc

PPP Direct

Fogarasi Levente

Fogarasi Levente
Születésnapom