Február 2. –
A megszentelt élet világnapja –
Imádkozzunk a megszentelt életű hivatásokért!
II. János Pál pápa kezdeményezésére 1997
óta ezen a napon adnak hálát a keresztények azért az ajándékért, amelyet az Úr a
szerzeteseken, a megszentelt életet élőkön keresztül a Krisztus-hívők
közösségének ad.
Az alábbiakban közöljük II. János Pál
1997-es üzenetét, amelyben megfogalmazta ennek az imádságban és elmélyedésben
töltendő napnak a céljait.
II. János Pál pápa
üzenete
a megszentelt élet
napjára
Tisztelt
Püspöktestvéreim,
kedves Megszentelt Személyek!
1. A megszentelt élet
napjának megünneplése, melyre első ízben február 2-án kerül sor, egyfelől
segíteni kívánja az egész egyházat, hogy egyre jobban megbecsülje azoknak a
személyeknek a tanúságtételét, akik az evangéliumi tanácsok megélésével
Krisztus szorosabb követését választották, másfelől megfelelő alkalmat szeretne
felkínálni a megszentelt személyeknek, hogy megújítsák szándékaikat és
felélesszék magukban azokat az érzelmeket, amelyek új erővel tölthetik meg
átadottságukat az Úrnak.
A megszentelt élet küldetése az egyház
mai és jövőbeli életében, immár a harmadik évezred küszöbén, nemcsak azokat
érinti, akik ezt a különleges karizmát megkapták, hanem az egész keresztény
közösséget. A tavaly közzétett Vita
consecrata kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdításomban írtam:
„Valóban, a megszentelt élet az egyház szívében helyezkedik el, és az
egyház küldetését tekintve döntő jelentőségű, mert »a keresztény hivatás
benső természetét jeleníti meg«, és a jegyes-egyháznak az egyetlen
Jegyessel való egyesülésére irányuló törekvését fejezi ki" (3. pont).
A megszentelt személyekhez szólva
szeretném újfent megismételni a felhívásomat, hogy bizalommal tekintsetek a
jövőbe, számítsatok Isten hűségére és kegyelmének hatalmára, amely mindig új
csodás dolgokat képes végbevinni: „Nemcsak dicsőséges történelmetek van,
melyre emlékeznetek s melyről szólnotok kell, hanem egy még felépítendő nagy
történelmetek is! Tekintsetek a jövőbe, amely felé a Szentlélek vezet titeket,
hogy általatok még nagy dolgokat műveljen" (uo. 110).
A megszentelt élet napjának célja
2. A megszentelt élet
napjának tehát hármas célja van: elsősorban annak
a belső igénynek felel meg, hogy ünnepélyesebben dicsőítsük az Urat és adjunk
hálát neki a megszentelt élet nagy ajándékáért. Ez az életforma ugyanis
számtalan karizmával és az Isten országa ügyének teljesen átadott életek
gyümölcseivel gazdagítja és táplálja a keresztény közösséget. Soha nem szabad
elfelejtenünk, hogy a megszentelt élet, mielőtt az ember elköteleződése lenne,
felülről származó, az Atya kezdeményezéséből jövő ajándék, az Atyától, aki
„különleges szeretettel és egy sajátos küldetésre való tekintettel vonzza
magához teremtményét" (uo. 17). Az, hogy Isten ilyen különleges
szeretettel tekint az emberre, mélyen megérinti a meghívott szívét, és a
Szentlélek arra indítja, hogy Krisztus nyomába szegődjön, egy különleges
követési módon, vagyis a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség
evangéliumi tanácsának vállalásával. Micsoda pompás ajándék!
„Mi lenne a világból, ha nem
lennének szerzetesek?" - kérdezte joggal Szent Teréz (Libro de la vida,
32,11). Olyan kérdés ez, amely arra buzdít, hogy szüntelenül hálát adjunk az
Úrnak, aki a Léleknek ezzel az egyedülálló ajándékával ma is lelkesíti és
támogatja az egyházat felelősségteljes útján a világban.
3. A megszentelt élet
napjának célja másodsorban annak
elősegítése, hogy Isten egész népe jobban ismerje és becsülje a megszentelt
életet.
Amiként a zsinat hangsúlyozta (vö. Lumen
gentium, 44), és nekem is volt alkalmam kiemelni a már említett apostoli
buzdításomban, a megszentelt élet „hűségesebben követi és az egyházban
mindig láthatóvá teszi azt az életformát, amelyet Jézus - az Atya legtökéletesebb
megszenteltje és misszionáriusa az ő országáért - magára vállalt, és az őt
követő tanítványoknak javasolt" (22). A megszentelt élet tehát az ő
Fiú-létének különleges és élő emlékezete, amely az Atyát választja egyetlen
Szerelmének - íme a szüzessége; benne találja meg kizárólagos gazdagságát - íme
a szegénysége; és az Atya akarata a tápláló „eledele" (vö. Jn 4,34)
- íme az engedelmessége.
Ennek az életformának, melyet Jézus
választott és különösképpen a megszentelt személyek jelenítenek meg, nagy
jelentősége van az egyház számára, amely arra kapott meghívást, hogy minden
tagjában ugyanezt az egészen Istenre irányult életet élje, követvén Krisztust a
Szentlélek világosságában és erejében.
A sajátosan megszentelt élet a maga
sokszínű kifejeződésében ily módon minden hívő keresztségi megszenteltségének
szolgálatában áll. Az egyház, amikor szemléli a megszentelt élet ajándékát,
akkor saját legbensőbb hivatására veti tekintetét, tudniillik arra, hogy
egyedül az ő Urához tartozzon, és arra vágyjon, hogy szemében olyan legyen,
„amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és
szeplőtelen" (Ef 5,27).
Az, hogy külön napot szentelünk a
megszentelt élet megünneplésére, jó alkalom lehet tehát arra, hogy Isten
népének minden tagja alaposabban végiggondolja és megértse a megszentelt életre
vonatkozó tanítást.
4. Harmadsorban
a megszentelt élet napja közvetlenül a megszentelt személyeket érinti. Arra
hívja őket, hogy közösen és ünnepélyesen köszönjék meg a csodákat, melyeket az
Úr vitt végbe bennük, hívő tekintetükkel világosabban felfedezhessék életükben
az isteni szépségnek a Lélek által kibocsátott sugarait, és elevenebb legyen
bennük az egyházban és a világban betöltött helyettesíthetetlen küldetésük
tudata.
A megszentelt személyeket, akik a világ
gyakran zavaros és széteső életébe bekapcsolódva élnek és olykor a legnehezebb
feladatok látják el, a megszentelt élet napjának ez az évenkénti megünneplése
is segítheti abban, hogy visszataláljanak hivatásuk forrásaihoz, mérlegre tegyék
életüket, és megerősítsék megszenteltségük melletti elköteleződésüket. Így
örömmel képesek tanúságot tenni a legkülönbözőbb körülmények között élő férfiak
és nők előtt, hogy az Úr a minden ember szívét betölteni képes Szeretet.
Valóban nagy szükség van manapság arra,
hogy a megszentelt élet egyre jobban „örömtelinek és Szentlélekkel
elteltnek" mutatkozzon, hogy küldetésének útjain új erőt merítve
lendületesen járjon, és a megélt tanúságtétel révén hitelesnek bizonyuljon,
minthogy „a mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha
mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is"
(Evangelii nuntiandi, 41).
Az Úr Jézus templomban való bemutatásának ünnepe
5. A megszentelt élet napját
annak az ünnepnek a keretében fogjuk ünnepelni, amely emlékezetünkbe idézi
Mária és József Jézust bemutató mozdulatát a templomban, hogy
„felajánlják az Úrnak" (Lk 2,22).
Az evangéliumnak ebben a jelenetében
feltárul Jézusnak, az Atya megszenteltjének misztériuma, aki azért jött a
világra, hogy hűségesen teljesítse Atyja akaratát (vö. Zsid 10,5-7). Simeon
„világosságnak" nevezi a „népek megvilágosítására" (Lk
2,32), és prófétai szavakkal előre meghirdeti Jézus tökéletes önfelajánlását az
Atyának, valamint végső győzelmét (vö. Lk 2,32-35).
Jézus bemutatása a templomban ily módon
beszédes ikonja az élet teljes átadásának azok részéről, akik arra hivatottak,
hogy az evangéliumi tanácsok vállalásával újra megjelenítsék az egyházban és a
világban „a szűz, szegény és engedelmes Jézus jellegzetes vonásait"
(Vita consecrata, 1).
Krisztus bemutatásához Mária is
hozzákapcsolódik.
A Szűzanya, aki a templomba viszi fiát,
hogy felajánlja az Atyának, jól megjeleníti az egyház alakját, amely szintén
felajánlja gyermekeit a mennyei atyának, s bekapcsolja őket Krisztus egyetlen
életáldozatába, mely az egyházban megvalósuló minden megszenteltség alapja és
mintája.
A római és más egyházmegyékben a február
2-i ünneplés évtizedek óta szinte spontán módon egybegyűjti a megszentelt élet
intézményeinek és az apostoli élet társaságainak számos tagját, hogy
testületileg is megmutassák - közösségben Isten egész népével - meghívottságuk
ajándékát s annak vállalását, a megszentelt élet karizmáinak sokszínűségét,
valamint sajátságos jelenlétüket a hívők közösségében.
Kívánom, hogy ugyanezt a tapasztalatot az
egész egyházban átéljék oly módon, hogy a megszentelt élet napjának
megünneplése egybegyűjtse a megszentelt személyeket a többi hívővel, és Szűz
Máriával együtt énekeljenek azokról a csodákról, amelyeket az Úr művelt oly sok
gyermekében, s megmutassák mindenkinek, hogy mindnyájunknak, akiket Krisztus
megváltott, Istennek „szentelt néppé" (MTörv 28,9) kell válnunk.
Az egész egyház küldetése szempontjából várt gyümölcsök
6. Kedves testvéreim és nővéreim, amikor
Mária anyai pártfogásába ajánlom ennek az ünnepnapnak az elindítását, szívből
kívánom, hogy bőséges gyümölcsöt hozzon az egyház megszentelődése és küldetése
számára. Segítse különlegesen is a sajátos megszenteltséggel járó hivatások
iránti megbecsülés növekedését a keresztény közösségben, és tegye egyre
erősebbé az imát, hogy az Úr megajándékozzon minket ilyen hivatásokkal és
megérlelje a nagylelkű készséget a fiatalokban és a családokban ennek az
ajándéknak az elfogadására. Az egész egyházi élet gazdagodik ezáltal, az új
evangelizáció pedig erőre kap.
Bízom abban, hogy az imádságnak és az
elmélyedésnek ez az napja segíteni fogja a részegyházakat a megszentelt élet
ajándékának egyre nagyobb értékelésében, valamint abban, hogy a megszentelt
élet üzenetének fényében mértékre tegyék önmagukat, hogy rátaláljanak a helyes
és termékeny egyensúlyra tevékenység és szemlélődés, imádság és
szeretetszolgálat, történelemben való elköteleződés és eszkatológiai távlat
között.
Szűz Mária, aki abban a magasztos
kiváltságban részesült, hogy tiszta és szent áldozatként bemutathatta az
Atyának Jézus Krisztust, az ő egyszülött Fiát, segítsen minket, hogy
szüntelenül nyitottak és befogadók legyünk azokra a csodás dolgokra, amelyeket
napjainkban is művel Isten az egyház és az egész emberiség javára.
Ezekkel az érzelmekkel és a megszentelt
személyeknek hivatásukban állhatatosságot és örömet kívánva adom mindenkire
apostoli áldásomat.
Vatikánváros, 1997. január 6.
II. János Pál pápa
Körlevél
a Megszentelt Élet ünnepére
A Megszentelt Élet napját minden esztendőben
Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, február 2-án ünnepeljük. Ebből az
alkalomból adjuk közre a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevelét.
Bevezetés
Huszonnyolc évvel ezelőtt egy kicsiny, hajlott hátú, fakókék szárit és kopottas
sarut viselő törékeny nő lépett a svéd király elé, hogy átvegye a
Nobel-békedíjat. A bársonyban pompázó, ragyogó teremben körös-körül
előkelőségek és hírességek foglaltak helyet frakkban és szmokingban, elegáns
estélyiben. A világ befolyásos emberei mind odagyűltek. A kör közepén pedig a
pici asszony száriban, saruban. Teréz anya Indiából, a betegek és haldoklók
szolgálólánya.
Amikor a mikrofonhoz lépett, hogy megtartsa előadását, egyszerű szavakkal, mintha
a világ legtermészetesebb dolga lenne, imádságra hívta a jelenlevőket. A
hírességekkel együtt Assisi Szent Ferenc szavaival mondott hálaimát Istennek a
Nobel-békedíjért.
Kedves Testvérek!
Ma, a Megszentelt Élet napját követő vasárnapon, amikor az egész világon hálát
adnak Istennek a szerzetesi hivatásokért, ezt a képet szeretnénk felmutatni
nektek: egy törékeny nő áll a figyelem középpontjában, és imádságra indítja a
világ vezetőit. Aki az életét Istennek szenteli, képes úgy tanúságot tenni az Ő
emberszeretetéről, hogy a világ felfigyel rá, megérti tanúságtételét, és vele
együtt ad hálát Istennek.
E képből kiindulva arról szeretnénk szólni körlevelünkben, miről is tanúskodik
az Istennek szentelt élet, vagy ahogy egyszerűen hívjuk, a szerzetesség.
Az Istennek
szentelt élet jellemzői
1. Erő az erőtlenségben
A szerzetesség első, talán legszembeötlőbb vonása a hatalomról való lemondás.
Ez az eszköztelenség Jézus szegénységét és szelídségét idézi. A szerzetes
mögött nem áll egy világbirodalom hadserege vagy a világcégek anyagi forrása.
Szava és egész egyénisége mégis hatékony. Olyan erő sugárzik belőle, amely
áttöri a közöny és a cinizmus falait. Minden nehézség ellenére meggyőz arról,
hogy képes jót tenni, igaz életet élni, és hogy az emberiség sebei gyógyíthatók.
A szerzetes: „ember a határon”. Az emberi teljesítőképesség és
méltóság határmezsgyéjén áll, mert vállalja saját határainak megtapasztalását,
a saját valóságát: sebeit, kudarcait, botlásait, és így keresi az Istent. A
szerzetes az elesett emberek mellett áll, akiket nem vagy csak nehezen vállal a
világ. Otthon van köztük, a „legutolsók felebarátjává” válik.
Így tesz tanúságot arról – akár vészterhes időkben is, mint a nemrég
boldoggá avatott Salkaházi Sára testvér –, hogy az „ember a
legnagyobb érték minden idők társadalmában”.
2. Életszentség
A megszentelt életet élő ember Istent keresi az ember világában.
Szerzetestestvéreink – mint Teréz anya is – arról számolnak be,
hogy meg is találják. „Nem vagyunk igazi szociális munkások –
mondja Teréz anya. – Az emberek azt gondolhatják rólunk, hogy szociális
munkát végzünk, de valójában szemlélődők vagyunk a világ kellős közepén. Mert
napi huszonnégy órában Krisztus testét érintjük.”
A szerzetes tehát Isten közelségében él az ember világában. Úgy él Isten jelenlétében,
hogy mások számára is világossá válik: Isten közel van, engem is meg akar
szentelni. Nem távoli, titkos, csak a kiválasztott keveseknek szóló
életszentség ez, hanem mindenki számára elérhető.
„Huszonnégy óránk van Krisztus jelenlétében, neked is, nekem is. Próbáld
meg te is elvinni Istennek ezt a jelenlétét a családodba, mert az a család,
amely együtt imádkozik, együtt is marad.”
3. Jézus követése
A szerzetes nagyon ember – fogalmazta nemrég egy magyar szerzetes, majd
így folytatta: „A rám bízott szegényektől nagyon sokat kaptam.”
Igen, mert a szerzetes azt tartja, hogy „úgy lehet valóban fölemelkedni
Istenhez, hogy a megtestesülő Istennel együtt leszállunk a világba.”
Amikor azt mondjuk, hogy a szerzetesek Jézus szorosabb követésére vállalkoznak,
akkor tulajdonképpen erről beszélünk. A szüzességben, a szegénységben, az
Atyának való engedelmességben élő Názáreti Jézus életét követik, hogy a lehető
legközelebb kerüljenek hozzá, és általa az Atyához.
Jézus nem aszketikus megfontolásból rendezte így az életét, hanem azért, mert
próféta volt: Isten országának a jelévé lett. Arról tett tanúságot, hogy Isten
közel jött hozzánk, irgalmas és gyógyító szeretetével jelen van az életünkben.
A szerzetesek, amikor Jézus életformáját utánozzák, az ő prófétai küldetésében
vesznek részt. Ennek a belső mozzanatnak rendelik alá életük külső, látható
jellemzőit: a közösségi életet, öltözetüket és az engedelmességet.
A szerzetesi közösségeket nem a családi kötelék vagy a hasonló érdeklődés fogja
össze, hanem Jézus szorosabb követésének vágya és az ebből fakadó küldetés. E
küldetés megélése a közösségben kezdődik. Ezt jelzi a szerzetesek ruhája is,
ami a közösségvállalás kifejezése, és csak ebből következően egyenruha. Mint
Teréz anya nővérei esetében a szári a legszegényebbekkel való szolidaritást
mutatja, amit egyénileg és közösségileg is vállalnak.
Az engedelmesség – a mai ember számára talán a legnehezebben érthető
vonása a szerzetességnek, mert mintha attól fosztaná meg az embert, ami igazán
emberré teszi: a szabad akarattól, az önrendelkezéstől, önmaga
kibontakoztatásától. A szerzetesi engedelmesség, mint Jézus életében is, a
következő meggyőződésből fakad: Isten akarata, hogy szabad legyek: szabad a
jóra, annak meglátására és megvalósítására az életemben.
4. Az Egyház küldetésében
Az Istennek szentelt ember egész életével, szavaival és tetteivel, teljes
személyiségével egyértelmű és erőteljes tanúságot tesz arról, hogy Istennek
gondja van ránk és az egész világra. A szerzetes felelősségvállalásával
tanúsítja Isten szeretetét. Küldöttnek tudja magát, és eszerint cselekszik. Nem
másra vár, hogy jobbá legyen az élet, hanem hagyja, hogy megérintse mások
nyomora és szenvedése, és megteszi, ami tőle telik. Az irgalmas szamaritánus
magatartása ez, amely világosan és erővel hirdeti: „Isten szeret engem,
nekem pedig megvan a lehetőségem arra, hogy úgy szeressek másokat, ahogyan
Isten szeret engem; nem nagy dolgokban, hanem kis dolgokban nagy
szeretettel.” Ugyanezt látjuk minden rend vagy szerzetesi közösség esetében.
A közösségek az alapító sajátos istentapasztalatából eredeztethetők, majd ezt a
tapasztalatot élik meg evilági tevékenységükön keresztül. Isten a betegekben, a
tudatlanokban, a szegényekben személyesen szólította meg őket. Személyes
válaszuk a vállalt tevékenység, ami egész életformájukat meghatározza.
Munkájuk így az Istennel való találkozás helye önmaguk és azok számára, akik
körében tevékenykednek, akik között élnek, és akik általuk megtapasztalhatják
Isten irgalmas szeretetét. A szerzetesben azzal az Istennel találkozhatunk, aki
mindannyiunk életét fontosnak és szépnek tartja.
A szerzetesek tehát nem pusztán hasznos munkát akarnak végezni olyan
területeken, amelyekre az elkényelmesedett vagy megcsömörlött társadalomnak nem
jut ereje és figyelme. Jelek és küldöttek, mint Jézus. Nem birtokolják Istent,
hanem keresik, és szomjukkal másokat is felszabadítanak az Isten után vágyakozó
ember méltóságára.
A hegyen elvonuló és imádkozó Jézust a szemlélődő rendek, a betegeket gyógyító
Jézust a betegápolók, a tanító Jézust a tanító rendek követik. Így teszik
megtapasztalhatóvá Jézus és az Egyház küldetésében Isten emberszeretetét.
Befejezés
Kedves Testvérek!
Ma, a Megszentelt Élet ünnepén bátorítani, lelkesíteni és megerősíteni akarunk
titeket. Ezért veletek együtt köszönjük meg Istennek azokat a testvéreinket,
akik Jézust követve az Isten országának és az ember ügyének szentelték magukat.
Életük példája kalandra hív mindnyájunkat: annak megértésére, hogy az élet
Isten ajándéka, amelyet el kell fogadnunk, és tovább kell adnunk másoknak.
a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
2008. január 21.